|
|
|
|
|
||
A legmagasabban lévő cseresznyeszemeket
elérni kevés volt minden állvány.
Hiába ágaskodtunk lábujjhegyen
húzgáltuk ráztuk az ágakat
csimpaszkodtunk beléjük
s ijesztgettük a gyerekeket
viccesen hadonászva
a leghúsosabbakat - ezek kellettek volna -
nem tudtuk mégse megszerezni.
Kapaszkodtak konokul
s mi vert hadként visszakoztunk.
Ma mindez újra eszembe jut.
A cseresznyefa kiszáradt
a gyerekek felnőttek.
De itt a papíron furcsa cseresznye-
fülbevalók kalimpálnak.
Most aztán le is szedem őket.
Macskánk ma reggel
hosszan nézett be ránk
a konyhaablakon.
Nem volt más épp csak ő maga
mi is mi voltunk csupán.
De kedve telt benne hát odajött
s az üvegen át nézte ahogy
bentről nézzük őt
amint (akár ma reggel)
benéz miránk.
És kedvem lett volna leírni azt a pillanatot.
Pontosan úgy ahogy ő tette
a szemével.
Megkísérelni versben visszaadni
nem pusztán a tekintetet
hanem ama jelenlétet
mely egyszersmind hiány is.
De te ablakot nyitottál.
A macska kicsit tétovázott kérette magát
majd beugrott a konyhába.
És nem történt semmi minden ment tovább.
Ott megy egy repülő én meg látom
amint szép lassan átszeli az ablak egét
lassan vége is a közös
ebédnek s ti beszéltek.
Kinn a felhők mintha az idő jelképei.
Meg se moccan az öreg fal fölött
a szélkakas.
Én meg a közös asztalnál
ülök s ti beszéltek.
De ott megy egy repülő s látom
mind magasabban jár
szárnyát a függöny csücskéhez érve
megdönti kissé
balról jobbfelé.
Csakhamar itthagy az a repülő
én is szem elől veszítem
az itt heverő papírlapon
melyen el akartam mondani
- valahogy a gépből indulva ki -
hogy szeretlek benneteket kik beszéltetek
míg eltűnt az a repülő
csöndem négyzetéből.
Mint oly sokszor a filmekben
ha beugrik egy múltbéli képsor
Mindketten jól ismertük
azt a vihar utáni pillanatot
mikor a hegyek párát eregetnek
s kitárjuk ablakunkat
dől az ázott föld
az ázott szőlőlevelek
összetéveszthetetlen szaga
(és kövér cseppek csüngenek
a lugas rácsain).
Igen ismertük azt a pillanatot
de most nyáron
a vihar múltán ráadásul
úgy éreztük magunkat
mint oly sokszor a filmekben ha
beugrik egy múltbéli képsor:
felidéződtek korábbi mozdulataink
pár régi jelenet.
Ekkor már tudtuk
hogy majd csizmát veszünk
leballagunk a patakhoz
(sokat emelkedett vajon a vízszint?)
botot szerzünk
csigát szedünk.
S ki tudja
- ha te nem ha nem én -
hogy nemsokára felröppen egy szajkó
és kettészakítja a pillanatot?
Whit. Ti. Kit
Fekete rozsdafarkú lehetett
láttuk amint farkával billeget
könnyeden
s csapongva máris odafenn
van az eresz alatt a fészkén
cserép s gerenda közt.
Figyeltük amint oda-vissza cikáz
karóról ágra
ágról kövekre
kőről tetőre
táplálva porontyait
s várják a kicsinyek.
Ha ugyanekkor kéznél van
madárhatározónk is
megtudhatjuk belőle
hogy a "húit" figyelmeztető
a gyengéd "whit. ti. kit" pedig
helyzetjelző kiáltás
mégis jobban szeretjük
a magunk kitalálta történetet
saját kis magyarázatainkat
s kitenni a pajtába egy tálka vizet
várni jöjjön a madár
szálljon rá a peremre
mutatva hogy megértett
bár a magam "whit. ti. kit"-jeivel
kikergetném a világból
az égbolt sok ezer
könyvbe rögzült madarát.
LACKFI JÁNOS fordításai
