|
|
|
|
|
||
1654. október 12., hétfő reggel. Delft sűrűn lakott városában - ebben a védőfallal és a várárokul szolgáló kanálissal meg a folyóval övezett hosszú utca- és csatornaskatulyában - ezernyi udvaron teregették ki száradni a mosást. A narancsvörös zsindelytetők fölött három torony magaslik: a negyven esztendeje újjáépített városházáé; a Nieuwe Kerké (új templom) - Nieuwe, megkülönböztetésül a régi templomtól, az Oude Kerktől, holott már ez is százötven esztendős -, amely a városházával szemközt, a jókora Piac tér túlsó végén áll; valamint az Oude Kerké, amely mögött az Oude Delft nevű csatorna húzódik: ennek két partján jómódú három- és négyemeletes házak néznek egymással farkasszemet. Az Oude Kerk zömök tornya mintha bármelyik napon a szomszédos házakra zuhanhatna; legalább kétméternyivel eltér a függőlegestől, de a szomszédjában lakók - régóta hozzászoktak a veszedelmes elhajláshoz - nem fojtják vissza a lélegzetüket. Az utca szintjén a szokásos nappali zajokat hallani. Kocsik, kordék zörögnek végig a téglával, macskakővel kirakott utcákon. Fatelepeken, kádárműhelyekben jár a fakalapács, a fejsze, a fűrész. Csengve csapódik az üllőre a pöröly a kovácsműhelyekben. Szövőszékek kattogása hallik több száz házból, ahol gyakori szokás szerint otthon végzik munkájukat az emberek, szövik a zsávolyt, a gyapjúszövetet, a szatént, a selymet. Akadnak persze csendesebb foglalkozások is, például a kárpitszövőké, a kanavász- vagy ruhavarróké. Sőt némelyik mesterség jószerivel néma. Ötven vagy hatvan magánházban és a fazekasműhelyekhez csatlakozó tucatnyi műteremben vászonra, fára, tálakra és csempére festenek a művészek.
Így volt ez a város északkeleti fertálya egyik keskeny utcájának, a Doelenstraatnak egy házacskájában is, közel az íjászok lőteréhez meg a városi polgárőrség kaszárnyájához, és a Szegény Klárák, a klarisszák hajdani kolostorához, amely most a hadsereg lőszerraktárául szolgál. A Doelenstraatnak ebben a házikójában festőállványa előtt ül egy Carel Fabritius nevű festőművész. Fabritius harminckét esztendős. Egy arcképen dolgozik - alanya, Simon Decker, az Oude Kerk nyugalomba vonult sekrestyése, aki a közelben lakik, a Jan Voersteeg déli oldalán, most a festőállvány mögött, féloldalasan ül.
Fabritius igen tehetséges festő, jóképű férfi, orra széles, ajka telt; apja tanító, anyja bábaasszony volt Miden Beemsterben, az Amszterdamtól északra eső feltöltött tóvidék egy falujában. Fabritius tíz testvére közül két fivére szintén festő lett. Amatőr festő volt az édesapjuk is, nagyapjuk kálvinista prédikátor, aki 1584-ben jött északra a flandriai Ghentből.
Fabritius eddigi nem túlságosan hosszú élete során már elveszítette első feleségét és két gyermekét. Régebben ács volt és építőmester - innen ered vezetékneve, a Fabritius, a latin faberból, ami "mesterember"-t jelent. Amszterdamban egy évig vagy még tovább Rembrandt műtermében dolgozott, és sok mindent megtanult az idősebb férfitól - a nagyváros legnagyobb művészétől -, jártasságra tett szert a festék kezelésében, a témák megválasztásában. Egyebek között megfestett egy bibliai jelenetet, Lázár feltámasztását, valamint Abraham de Potter amszterdami selyemkereskedő arcmását. Delft a szülővárosa második feleségének, Agathának, aki özvegyasszony volt megismerkedésük idején. Kezdetben az asszony családjának házában laktak az Oude Delft-csatorna mentén, onnan költöztek a Doelenstraatra. Fabritius 1654-ben négy éve élt Delftben, és az utóbbi két esztendőben tagja volt a Szent Lukács Céhnek, mely szövetség szabályozta a festők mesterségét, nemkülönben a fajanszkészítőkét, könyvkötőkét, üvegfúvókét és másokét. Fabritius tehát immár nemcsak dolgozhatott Delftben, hanem képeit alá is írhatta, áruba bocsáthatta, és inasokat alkalmazhatott.
Fogadott városában nőttön-nőtt a híre. Noha jó néhány képe - némelyikük befejezetlen maradt, vevőre egyik sem talált - műtermében támasztotta a falat, mások azonban kikerültek a világba, olyik helybeli kereskedőkhöz, például Reynier Vermeerhez, mások magánmegrendelőkhöz. Egyik ilyen megrendelő dr. Theodore Vallensis volt, Delft jeles polgára, a Seborvosok Céhének feje, akinek a megbízásából Fabritius Vallensisnek az Oude Delft mentén álló házában festett freskókat. Samuel van Hoogstraten dordrechti festő, aki annak idején, akárcsak Fabritius, Rembrandtnál tanult, 1678-ban azt írta, hogy "a távlat e csodái" Giulio Romanónak a Palazzo del Tč-ben, Vincenzo Gonzagának, Mantova hercegének palotájában található freskóihoz hasonlíthatók: varázslatos mivoltukban körülöttük a tér tágasabbnak látszik a valóságosnál.1 Freskókat készített Fabritius egy Nicolaes Dichter nevű delfti serfőzőnek is, a De Vekeerde Werelt, a "felfordult világ" nevű serfőzde tulajdonosának; ez a név egy régi németalföldi mondásból ered, amelyet a festők a fogadó elé kiakasztott, felfordított földgolyóval s egy-két részeg figurával illusztráltak - érzékeltetendő, hogy világuk fenekestül felfordult. Fabritius Daniel és Nicolaes Vosmaerrel, egy festő testvérpárral együtt is dolgozott egy hatalmas tengeri képen. Úgy tűnik, mindenféle megközelítéssel, számos témával próbálkozott, különféle méretekben.
Kisméretű alkotása volt az 1652-ben festett Delft látképe - miniatűr, de kissé szédítő látvány. A képen egy férfi ül egy szabadtéri bódénál, előtte két húros hangszer, és a macskaköves utat szemléli, ahol az Oude Langendijk találkozik a Vrouwen-rechttel. Az út meredeken emelkedik egy bakhátú hídon át. Egyetlen lombos fa látszik, házak és a különösen kicsiny Nieuwe Kerk, hátulnézetből. A torzító hatás olyan, mint egy vidámparki tükörben, a kép különféle elemei szabálytalan gyújtópontban láthatók, természetellenesen széles látószögben és nyugtalanítóan egyenetlen arányokkal. A napsütötte viola da gamba és lant a valóságosnál nagyobbnak látszanak az előtérben, szinte elnyomják az árnyékban ülő fekete kabátos, fekete kalapos férfit, aki fél keze hüvelykjére támasztja állát. A hangszerek talán a szerelem jelképei (ahogyan a zene "szerelmünk étke"). A lógó cégér egy fogadó cégtáblája lehet; hattyút ábrázol - talán a boldog halál jelképeként (lásd: "hattyúdal"), vagy talán egy kétes hírű vendégfogadóé (lásd: a Vénusz hintaját húzó hattyúk). A szakértők véleménye abban is különbözik, hogy a férfi a képen vajon árulja-e a hangszereket, vagy egy fiatal nőre vár. Legtöbben egyetértenek abban, hogy a kép kicsiny mérete (15,4 × 31,6 cm) fokozza a hatást; valóságos tour de force (= bűvészmutatvány); a látkép Delft is meg nem is, ahogyan Fabritius barátai és pályatársai felismerhették.
Hoogstraten fájlalja, hogy Fabritius sosem dolgozott királyi épületen vagy templomon, ahol - szerinte - a művésznek ilyen döbbenetes illúziókat teremtő képessége jobban érvényesült volna. Valójában azonban a Delft látképének mérete szerencsés; csak a rendeltetése tisztázatlan. Vajon olyan sztereoszkóp vagy perspektívadoboz számára készült, amilyeneket maga Hoogstraten fabrikált?
Fabritius egyéb művei közé tartozik két feltételezett önarckép. Mindkettő Rembrandt hatásáról tanúskodik: az ábrázolt személy közvetlen, talán kissé mogorva tekintettel néz a szemlélőre. Az egyiken a férfi, akinek kigombolt inge látni engedi fekete mellszőrzetét, hámló vakolatú fal előtt áll, a másikon katonai mellvértet visel, és félelmetesen viharos égbolt a háttér. Volt egy Az őrszem című festmény is, ezen egy rongyos térdnadrágot viselő katona rejtelmesen célszerűtlen boltív előtt bóbiskol - vajon a klarisszák kolostorában levő lőszerraktárt őrzi? -, és egy nála jóval éberebb kutya figyeli.
Sokkal közvetlenebb műnek látszik A tengelice; ugyanebben az esztendőben, valamivel korábban festette a művész egy vastag kis fatáblára, amely egykor talán szekrény része lehetett. Ezt a madarat - amely köztudomásúlag parányi edényből is tud vizet szívni - hollandul putterjének hívják, s ez szójáték lehetett Fabritius patrónusának, Abraham de Potternak a nevével; a sármányról az is köztudott, hogy kedveli a tövist, a tüskét, következésképpen ebben a jelképtudatos korban hasznos szimbóluma lehetett Krisztus szenvedésének. De ezeknek a szempontoknak egyike sem különlegesen fontos. A festmény Fabritius remekműve. Továbbá egyszerűen egy sármány képmása. A kalitkája tetején levő görbe sínhez láncolt életnagyságú madárka háttere durva, fehérre meszelt fal. Közelről szemlélve széles ecsetvonásokat látunk, de kissé távolabbról a fejét kérdőn felénk fordító tengelice csodálatosan valóságos. A madárka lehetett házi kedvenc, bár az, hogy esetleg a Doelenstraat valamelyik házikójához tartozott, csupán abból a szeretetteljes meghittségből következik, amellyel megfestették.
A portrémegbízatások ellenére Fabritiusnak és Agathának nem volt könnyű élete. Kevéssel ezelőtt a delfti városi tanács részére két címert festett a művész, egy nagyot és egy kicsit, tizenkét forintért; ennyiért jegyeztethette be magát a Szent Lukács Céhbe, de a fele összeggel adós maradt. Ételért-italért száztíz forinttal tartozott a közeli Doel fogadó egyik pincérének is. II. Orániai Vilmos hercegnek 1650 novemberében bekövetkezett halála nyilván véget vetett a befolyásos helyről várt megbízatásoknak. De az adósság hozzátartozott egy művész életéhez. Fabritius szomszédja, az ugyancsak harminckét esztendős Egbert van der Poel nemrégiben egyezett bele, hogy az Arent van Stratentól, egy másik fogadó, az Aranygyapjú gazdájától kölcsönkapott kétszáztizenhét forintot részben képekkel törleszti.2
A Szent Lukács Céhnek egy viszonylag új tagja, Reynier Vermeer huszonkét esztendős Johannes fia csupán másfél forintnyi előleget tudott letenni a hat forint belépési díjból, amellyel mint helybéli tartozott, aki nem Delftben folytatta tanulmányait. Néhány pályatársuk úgy vélekedett, hogy ami Delftet illeti, most már leáldozóban a napja, ideje máshová költözni. Egbert van der Poel azt emlegette, hogy Rotterdamba hurcolkodik. Adam Pick eladta mindenét, és Leidenbe ment, Emanuel de Witte és Paulus Potter úgy határozott, Amszterdamban próbálkozik.
Ugyanazon a hétfő délelőttön, kevéssel fél tizenegy előtt, alig százméternyire, egy Cornelis Soetens nevű férfi közelgett az egykori kolostor épületei felé, ahol a Staten Generaal, a holland nemzetgyűlés fegyvertárat rendezett be - a delfti hat hasonló egyikét. Bár most béke volt Spanyolországgal, Anglia és Franciaország - tengeren, illetve szárazföldön - még valós veszedelmet jelentett. A környék lakosai tudták ugyan, hogy a klarisszák hajdani zárdája pukkadásig tele van lőszerrel és robbanóanyaggal, de nem zavarta őket a gondolat. És nem térítette el szándékuktól az új házak építőit sem számos utcán a Lakengracht és a Verwersdijk között, a Raam néven ismert területen, ahol régebben a szabadban feszítették keretekre a száradó kelméket.
Soetens, a Staten Generaal hivatalnoka aznap délelőtt azt a feladatot kapta, hogy vigyen el kétfontnyi puskapormintát a raktárból, a t'Secret van Holland, Hollandia Titka néven ismert toronyféléből, amely háromnegyed részt földbe temetve állt a kolostor kertjében. A toronyban kilencvenezer font puskaport tartottak, jobbára a föld alatt. Soetenst egy vörös köpenyt viselő hágai kolléga kísérte, valamint egy szolga. Lámpást gyújtottak, kinyitották a raktár ajtaját, és Soetens társa odaadta a szolgának szép köpenyét, hogy be ne piszkolódjék, aztán hazaküldte az embert. Ők ketten pedig beléptek az ajtón, és lementek a sötét lépcsőn a kért mintáért.
Eltelt néhány perc. Még akkor is csak közönséges hétfő délelőtt volt Delft városában. Aztán egyszer csak mintha magának a teremtésnek a szíve szakadt volna ki. Irdatlan dörej töltötte be a levegőt, mindent átható üvöltéssé visszhangozódva. Öt irtózatos robbanás következett sűrű egymásutánban. Meg-megremegett a föld. Lángok csaptak fel, legyezőként terült szét a perzselő hőség. Falak omlottak le, házak törmeléke szökött az ég felé, tartalmukkal együtt: gerendák és padlódeszkák, téglák és tetőcserepek, üveg és cserépedény, serpenyők és szerszámok, ruhák és gyerekjátékok szálltak fel és szanaszét; hasonlóképpen függönyök, szőnyegek, ajtók, ablakok, kések és kanalak, cipók és söröshordók. Az egykori élőlények úgyszintén, immár alig élőn, és sokan holtan. Fák, növények, férfiak, asszonyok, gyermekek, kutyák, macskák, kismadarak. Egyben vagy darabokban: karok, lábak, törzsek, fejek szálltak az égnek és hullottak alá. Sűrű füst és por és törmelék kavargott a reszkető levegőben, amely különösen nedves volt, hiszen a csatornák vize is a magasba szökött.
Sokan azt hitték, eljött a világ vége. Mások úgy vélték, meghasadt az ég, és feltárult előttük a pokol tátongó torka. Végül azok, akiknek még volt fülük a hallásra, meghallották a leomlott házak alatt rekedtek kiáltozását.
A mennykőcsapás a hajdani kolostorkertben álló Hollandia Titkából terjedt sugarasan. Áthaladt a lapos ország mezei, ösvényei és más városok vízi útjai fölött. Ajtók csapódtak be Haarlemban és Delfshavenben.
Itt, Delftben, a talajt átható lökéshullám hatására az első néhány százméternyi területen leomlottak a házak. A levegőn átsöprő lökéshullám hatására is házak dőltek össze, darabjaik kilövelltek a közeli épületekre. A hőhullám hatására fák, házak fogtak tüzet. A klarisszák kolostora körüli sűrűn beépült utcákon katasztrofális volt a hatás; szinte valamennyi ház a földdel vált egyenlővé az északi Geerweg meg a déli Doelenstraat között, a keleti városfal és a nyugati Verwersdijk között. A polgárőrök és a seborvosok céhcsarnoka is megsemmisült. A teljes pusztulás e szakaszán túl tetőcserepek, tetőgerendák szakadtak le; a két nagy templom teteje és fala szenvedett ugyan némi kárt, ablakaik megrepedeztek, összetörtek, ám maguk a templomok még így is kimagaslottak a város háztetői közül. Sok fát letarolt a robbanás; a megmaradt fák megfeketedett ágairól leperzselődött minden levél. Hollandia Titkának iménti helyén mély gödör tátongott, amelyet hamarosan feltöltött a fekete víz.
Beletelt némi időbe, mire a katasztrófa közvetlen területén kívül maradtak összeszedték magukat. Sokan merő óvatosságból nem rohantak segíteni - további robbanásoktól tartva. Többeken úrrá lett a félelem, és vakrémületben menekültek a városból. A segíteni készek számos akadályra bukkantak: a csatornák hídjai összeomlottak, az utcákat eltorlaszolták a romok, holttestek, leszakadt végtagok hevertek mindenütt, sok helyütt tüzek égtek. A kevesebb kárt szenvedett városrészek lakosai közül hamarosan mégis sokan odasereglettek, gerendákat emelgettek, félresöpörték a tégla- és vakolattörmeléket, puszta kézzel kotortak, ástak a romok között. Némelyek családtagjaikat, barátaikat keresték. Mások a kiáltozás, sikoltozás, zokogás hallatán idegenek megmentésén munkálkodtak. Az áldozatok között sok volt a szövőmunkás. Egy zsávolykészítő házában mindenki meghalt: a gazda, a felesége, a szolgálójuk, a gyermekeik. A szomszédos leányiskola romokban hevert, huszonnyolc gyermek és valamennyi tanító végzetes sérülést szenvedett. Egy szövőműhely tulajdonosnőjét egy lezuhanó szemöldökfa ütötte agyon; négy varrólánya is meghalt, három szerencsésebb volt: kettőt élve húztak ki egy leomlott fal, egyet pedig a rászakadt szövőszék alól. A Doelenstraaton Egbert van der Poel leányára is a halottak közt találtak rá. Carel Fabritius házában szörnyethalt anyósa, Judick van Pruijsen, segédje és tanítványa, Mathias Spoors, valamint Simon Decker sekrestyés. Magát a súlyosan sebesült festőt kihúzták a romok alól; még lélegzett, amikor a közeli Koornmarketen álló ispotályba szállították.
Esős este volt. A szél délnyugatira fordult, és felerősödött; megállás nélkül szakadt az eső. Az áldozatok keresésére indulók fáklyáit minduntalan kioltotta a szél. A holtfáradt delfti orvosok segítségére más városokból - Schiedamból, Rotterdamból, Hágából - érkeztek doktorok, kötözték a sebeket, amputálták a végtagokat. Még másnap is ástak ki túlélőket a romba dőlt épületek alól. Két sértetlen ikercsecsemőt találtak, bölcsőjükben feküdtek egy összeomlott házban, mellettük holtan hevert édesanyjuk. Egy hetvenöt esztendős férfi ágyában fekve túlélte, hogy rászakadt a ház. Egy alig egyesztendős leánykát még magas székében ülve húztak ki a romok alól, egyik kezében almát szorongatott, a másikkal kacagva mutogatta karcolását megmentőinek. A túlélés rekordját egy idősebb asszony érte el, aki még eszméleténél volt, amikor négy nappal a robbanás után kiásták egy nagy ház romjai alól; amikor megmentői felemelték, megkérdezte: - Eljött a világ vége? - Sokak számára sajnos valóban ez történt. Néhányan túlélték ugyan magát a mennykőcsapást, de a romok közt lelték halálukat, mint az a két asszony, akikre 12-én este fél hétkor rádőlt a fal, amikor a mentőcsapat megpróbálta kiásni őket. Sok áldozatot nem lehetett azonosítani, de a kétségtelenül felismertek között volt A tengelice festője. Carel Fabritius belehalt sérüléseibe alig egy órával azt követően, hogy kórházba szállították. Cornelis Soetensnek és hágai kollégájának nem akadtak nyomára.
Titok marad, mi történt az után, hogy Soetens és társa leereszkedett aznap délelőtt a találóan elnevezett Hollandia Titkába. Elejtette valamelyikük a lámpást? Vagy talán egy elejtett kulcs vagy lakat vetett szikrát a burkolaton vagy egy téglán? Akármi volt a kezdő lökés, pusztító erő szabadult fel hirtelen Delft Második negyedében. Az az erő, amely ajtókat csapott be Haarlemban és Delfshavenban, ablakokat tört Hágában, és rázott meg Amersfoortban és Goudában. A hatalmas dörrenés Den Helderben is hallatszott, az Észak-Hollandia csücskén levő kikötőben, sőt állítólag egy kissé távolabb is, az Északi-tenger Texel szigetén, hatvanmérföldnyire.3 Ez a katasztrófa Delftnek jóformán valamennyi lakosát érintette; nemigen akadt család, ahol ne lett volna halott vagy sebesült. Egyaránt érezte a robbanás hatását öreg és fiatal, jómódú, kétkezi munkás és szegény. Derült égből csapott le, minden figyelmeztetés nélkül. Háború idején a katona tudja, mire számíthat; háború idején a polgári lakos is számol a fosztogatás, az öldöklés lehetőségével. De ez tökéletes meglepetés volt. Még imádságra sem hagyott időt.
Tódult mindenünnen a nép, hogy bámészkodjon, álmélkodjon és persze hogy kifejezze együttérzését. A Staten Generaal levélben fejezte ki részvétét. A romba dőlt várost járó előkelő látogatók között volt Stuart Erzsébet, a kivégzett I. Károly angol király nővére; 1613-ban, tizenhét esztendősen ment nőül Frigyes választófejedelemhez, aki rövid ideig Csehország királya volt. Erzsébet az utóbbi harminc évben Hágában élt, a Staten Generaal és az angol Parlament által juttatott nyugdíjból, és a legutóbbi időben sok száműzött Stuart-támogató vette körül, akik szeretetük jeléül mint Szívkirálynőt emlegették. Október 19-én írt levelében fia, Károly Lajos, az akkori választófejedelem segítségét kérte, hogy kiválthassa elzálogosított gyémánt nyakékét, majd hozzáfűzte:
"Bizonyára hírét vetted, hogy ma egy hete felrobbant a delfti lőszertár. Csütörtökön elmentem látására, s el sem képzelheted, mily romos a város, az egykori torony körötti utcák megsemmisültek, kő kövön nem maradt. A dool [valószínűleg a Doel fogadó] gazdája ajtajának küszöbén állott, amikor a csapás megtörtént. Egy darabig elkábította, azután megfordult, hogy bemenjen házába, ám nem találta, teljesen összedőlt."
Sir Edward Nicholasnak, unokaöccse (a leendő II. Károly) egyik szárnysegédjének így ír: "Szomorú látvány, egész utcák töröltettek el... még nem tudható, hányan vesztek oda, alig akad a városban ház, amelyen a tetőcserepek megmaradtak volna."
Egymást követték a temetések, bár a reformált egyház sosem kerített nagy feneket a végtisztességnek, és a gyászszertartás egyszerű volt. Carel Fabritius is a tizenöt között volt, akiket két nap múltán temettek el az Oude Kerkben - csakúgy, mint anyósa és Simon Decker. Némelyeknek feltűnhetett az irónia, hogy Decker munkaköri kötelességei közé tartozott volna a temetések nyilvántartása; ezt a feladatot annak idején Midden Beemsterben Fabritius édesapja látta el. Mint a cseh királyné utalt rá, a holtak száma bizonytalan, bár egy beszámoló szerint az azonosított halottak száma ötvennégy (ami egybeesett az esztendő utolsó számjegyével); tizenhárom év múltán Dirck van Bleyswijck, a város krónikása a számot ötszáz és ezer közé teszi - elég széles a hibahatár. Némelyik áldozat megcsonkult, volt, akit lefejezett a robbanás. Durván ezerre tehető azok száma, akik súlyos sérülést szenvedtek, akik csontjukat törték, akiknek megsérült látásuk vagy hallásuk, vagy megzavarodott az elméjük. Még nagyobb lett volna az áldozatok vagy a sebesültek száma, ha aznap nincs éppen disznóvásár Schiedamban és vásár Voorburgban, ahová sok delfti is elzarándokolt.
Könnyebb volt felmérni a tulajdonban esett kárt. Mindenki láthatta, hol törölt el a robbanás teljes utcákat, hol dőltek le falak, szakadtak be tetők. Vagy kétszáz ház dőlt romba, és háromszáz körül volt azoknak a száma, amelyek nagyobb szerkezeti javításra szorultak. A Doelen - a polgárőrség csarnoka, mely nevét, akárcsak a szomszédos fogadó, a polgárőrök által használt íjász céltáblákról nyerte - elpusztult, éppúgy, mint a közeli járványkórház, ahová a pestis áldozatait rekesztették. Kisebb arányú pusztítást végzett a robbanás, amikor szétlapította a Bruin Jacobsz van der Dussen polgármester gyümölcsösében álló nyaralót. Szerencsére a hetvenesztendős polgármester, egy előkelő serfőzde-tulajdonos család tagja (akárcsak számos delfti patrícius) a katasztrófa idején a városházán volt; elpusztult vagy kárt szenvedett valamennyi gyümölcsfája is. A templomokon kicsorbult és megtekeredett a szélkakas. Megrepedtek, meghasadtak mindenütt a falak. Mivel ezernyi cserép szakadt le a tetőkről, és sok ablak betört, a napokig folyamatosan zuhogó eső további kárt okozott. A házakban értékes tárgyak zuhantak le polcokról, képek a falakról, és tönkrement a bútor. Számos lakhelyen, akárcsak Fabritiusén és Van der Poelén, festmények vesztek el mindörökre.
Lassan tartós segítség is érkezett. Néhány gazdag ember több ezer tetőcserepet vásárolt és a rászorultaknak adományozta. Hollandia és Nyugat-Friesland tartományi tanácsa százezer forintot szavazott meg a javítási munkálatokra. A legsúlyosabban érintetteket felmentették az adózás alól - némelyeknek akár huszonöt esztendei ingatlanadó-mentességet adtak. Néhány áldozat jóvátételben részesült, köztük a hatesztendős David Pieters, aki egész életére megnyomorodott: ő évi huszonöt forint kegydíjat kapott. Az épületek helyreállítására szolgáló adományokat kérvényezők listája arra vall, hogy a robbanás nem nézett foglalkozást: akadt a károsultak között pék, molnár, varga, szíjgyártó, kádár, üvegmetsző, ács, tőzegvágó, ezüstműves, festő, patikárius, dohánykereskedő, tanító, bognár, fazekas, koporsókészítő; még Simon Decker egyházfi és sekrestyés neve is felkerült a listára, vélhetőleg túlélő családjának igénye folytán. Néhány igénylő, közöttük Mathijs Pomij és Huych Leeuwenhoek, több bérháznak volt a tulajdonosa. Pieter Abramse Beedam, akinek a Geerwegen volt koporsókészítő műhelye, ezerkétszáz hullámos cserépzsindely és negyven kúpcserép pótlásáért folyamodott valamivel több, mint tizenkilenc forint értékben. Delfti ingatlannal bíró özvegyek és idegenek is benyújtották igényüket.
Alig ülepedett le a por, némelyek máris ráébredtek, hogy a tragédiából hasznot lehet húzni. Természetesen rengeteg munkájuk akadt építőknek, ácsoknak, üvegezőknek - mindenfajta mesterembernek -, meg a bárkák hadának, amely a törmeléket szállította el, és hozta az építőanyagot. Új puskaporraktár épült, de ez már egymérföldnyire a város központjától, jócskán a városfalakon kívül. Még véget sem ért az év, egy J. P. Schabaelje nevű amszterdami újdondász szenzációs röpiratot bocsátott ki a Donderslagról, a "mennykőcsapásról".. Két festő, az amszterdami Gerbrandt van den Eeckhout, aki, akárcsak Fabritius, Rembrandt műtermében dolgozott, és a rotterdami Herman Saftleven jött el Delftbe, hogy lerajzolja a pusztítást. Van den Eeckhoutnak a magas székében ülő megmentett leánykát ábrázoló rajzát felhasználta Schabaelje röpirata. Helybeli művészek, mint Daniel Vosmaer és a családját vesztett Egbert van der Poel lefestették a helyszínt; az utóbbi nemcsak az utóhatást igyekezett megörökíteni, hanem magának a robbanásnak a pillanatát is. Van der Poel - hogy munkával kívánta-e tompítani a vesztesége feletti fájdalmat, vagy egyszerűen a katasztrófaképek piacának dolgozott - újra meg újra megfestette a rampot. 1655-ben Rotterdamba költözött, de témájához nem lett hűtlen; a mai napig is fennmaradt a robbanásról festett húsznál is több képe. A tragédiának komoly irodalmi feldolgozása is megjelent. Joost van den Vondel amszterdami költő és drámaíró (és nem hivatalos babérkoszorús poéta) versében felemlíti az 1547-es nagy delfti tűzvészt és megidézi a káosz hatalmát: a puskapornak az ország támaszául s nem ellenségéül kellett volna szolgálnia, mégis hamutengerrel borította el Delftet. Lieuwe van Aitsma történetíró kerülte a pompeji metaforát: Delftet Jeruzsálemhez és Karthágóhoz hasonlította; ha százezer ágyú tüze zúdul a városra, írta, az sem tehetett volna benne nagyobb kárt. Kevésbé meggyőző, legalábbis agnosztikus olvasók számára, azoknak a kommentátoroknak a megjegyzése, akik az ontploffingot mint a Mindenható haragjának megnyilvánulását tekintették. Petrus de Witte lelkész tüzes röpirattal rukkolt elő, amelyben kifejtette, hogy a robbanás Isten nemtetszésének megnyilvánulása a miatt a szelíd, sőt toleráns mód miatt, amellyel a delfti protestánsok kezelik a más vallású csoportokat, ahelyett, hogy harcosan szembeszállnának velük. A liberális reformátusok, a mennoniták és a római katolikusok szakasztott olyan hitetlenek, mint a mohamedánok és más pogányok. Mi több, Delft valóságos Szodoma vagy Gomorra, és megérdemelte sorsát. Petrus de Witte elítélte a városi tanácsot, amiért megengedi, hogy katolikus istentiszteletet tartsanak a régi Begijnhof kápolnájában a robbanás után. Hasonlóképpen, ha kevésbé hevesen is, Arnout van Geluwe jezsuita szerzetes kijelentette: vigasztalására szolgál a tény, hogy olyan környékeket, ahol "sok áhítatos katolikus szív lakozik", megkímélt a robbanás - annak biztos jeleként, hogy Isten gondoskodik azokról, akik kedvesek Neki.
A klarisszák hajdani kolostora előtt, ahonnan eltakarították a törmeléket, nagy, nyílt területen lóvásárteret alakítottak ki. A közelben új pestiskórházat emeltek, ezúttal azonban a városfalakon kívül, a Schie-folyó keleti partján. A romba dőlt utcákon új házak épültek. A polgárőrség doelenjét és a Seborvosok Céhének anatómiakamaráját újra megnyitották az egykori Mária-Magdolna-kolostor egy sérült épületében. Háztulajdonosok nekiláttak, hogy összeragasszák a cserépedényt, a díszítő csempéket, restauráltassák a sérült festményeket. Szent Lukács Céhének helyi ágazatában, a kézművesszövetségben, amelyhez a delfti festők is tartoztak, az egyik az évi elöljáró elővette a névjegyzéket, és a festők listájára lapozott. A "Carolus Fabrycyus" név mellé odaírta: doot ("halott"). Fabritius két esztendeje lépett be a céhbe, amelynek 75. számú tagja lett; hat forint tagdíjhátraléka megfizetetlen maradt, hasonlóképpen - vélhetőleg - az a száztíz forint, amellyel a Doel fogadónak tartozott. A 78. számú tag egy ifjú delfti festő volt, Fabritiusnál tíz évvel fiatalabb, bizonyos Johannes Vermeer, aki az előző esztendőben, 1653-ban lépett a céhbe.
Fabritius és Vermeer között más kapocs is létezett: az előbbi festményei az utóbbi tulajdonába kerültek, az utóbbiéi pedig az előbbi hatására vallanak. Emellett mindkettejük neve szerepel a város történetének, helyrajzának és legjelesebb személyiségeinek 1667-es kalauzában. A szerző, Dirck Van Bleyswijck, 1654-ben tizenhét esztendős ifjonc, idővel Delft polgármestere lett. Delft városának leírása című munkájában Fabritiust mint "jeles és kitűnő festőt" ábrázolja és beszámol a puskaporrobbanás következtében szenvedett haláláról. Arnold Bon pedig, Van Bleyswijck kiadója, akinek irodája és nyomdaüzeme a Piac téren állt, és szintén költő volt, néhány kötelességszerű, mindamellett szívbe markoló strófával szolgált "a Delftben, sőt egész Hollandiában valaha ismert legnagyobb festő" haláláról. Záró versszaka így hangzik:
"Így hunyt ki, mily gyász, e főnixmadár,
Ereje csúcsán, teljében veszett el,
De máglyájáról égre kelve már
Mesterin lépett nyomdokába Vermeer."
Valamelyest különböző utolsó szakasz jelent meg van Bleyswijck Leírásának néhány példányában; ennek utolsó két sora a következő:
"De máglyájáról égre kelve már
Nem alábbvaló mester nála Vermeer."*
Ennek a kisebb módosításnak az lehet a magyarázata, hogy Johannes Vermeer elgyalogolt akkori lakásáról, az Oude Langendijkról vagy száz métert Bonnak a Piac téren álló műhelyéhez. Rávette, hogy szedje ki és változtasson meg néhány szót, nyilvánvalóvá téve - ha ugyan nem volt az máris -, hogy a fiatalabbik férfi nem egyszerűen Fabritius nyomába lép, hanem éppolyan jól tud festeni, mint amaz, és követi őt, mint Delft vezető festője.
BORBÁS MÁRIA fordítása
1 Amikor Hoogstraten Inleyding tot de Hooge Schoole című művében erről írt, Fabritius freskói sajnálatos módon már nem léteztek.
2 A kölcsön nagy részéből Van der Poel vásznat vett festményeihez. A kölcsönegyezségnél Fabritius tanúskodott.
3 Texel neve szolgált néha az ország legtávolabbi részének megjelölésére. Gerbrandt Bredero festő és író szól így A spanyol brabanti című drámájában: "Fuss akár Texelig, utolér a halál."
* N. Kiss Zsuzsa fordítása.
