|
|
|
|
|
||
Hajnal.
Az égbolt halványkék szöcsketest.
Körben a guajávafák, az elefántpálmák zöld papagájszárnyak.
Már csak egy csillag az égen:
falusi nászszobában egy lány, mindenkinél alkonyatrészegebb;
egyiptomi szépség melléről gyöngy, Nílus-kék poharamba dobva.
Ahogyan egy évezredekkel ezelőtti éjen,
most is világít a csillag.
A tűz melegénél egész éjjel "fűtőztek"
az idegen mezőn.
Vörös a tűz, mint a taréjos bársonyvirág.
A fel-fellobbanó lángban megcsavarodnak a száraz asvattha-levelek.
A napfényben elveszett sáfrányszíne.
Lesoványodott, mint seregély szívében a vágy.
A reggeli fényben vibráló harmat körben az erdőre, az égre
ragyog, akár a páva kék-zöld tollazata.
Hajnal.
Éjszaka gepárdok és tigrisek karmaitól menekült,
a csillagtalan, mahagóni homályban elbolyongott a szundarí-ligettől az
ardzsuna-erdőig,
és erre a reggelre várt a barna őzbak.
A hajnali fényben leereszkedett,
és tépi és eszi a lágy, citrancsillatú füvet.
Leereszkedett a folyó csípős hideg hullámaiba,
hogy forrásnyi erőt találjon kialvatlan, fáradt, izgatott testének,
hogy olyan áradó örömre leljen, mint a sötétség hideg, összeszűkült
méhét megnyitó hajnal.
Hogy mint az arany napeső a kéklő ég alatt, felébredve
elkápráztasson bátorságával, vágyaival és szépségével minden őztehenet.
Egy hirtelen hang.
Vörös a folyó vize, mint a macsaká-virág szirmai.
Újra fellángolt a tűz, és főtt a forró, pirosló őzhús.
A szabad ég alatt a fűben pokróc, régi, harmat áztatta történetek,
cigarettafüst.
Néhány ember albertfrizurával,
Szerteszét puskák. Hideg. Mély, ártatlan álom.
Ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,
a rizsföldek mellett,
karcsú nádak között
egy magányos madárfészekben;
akkor ma, ezen a kora tavaszi éjen
néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai mögött,
és odalent a föld vizének illatát lezárva
az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;
szárnyad védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;
a kék menybolton mint pörköltrizs-mező aranyló virágai,
sok ezer csillag,
és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas fészkében
egy aranytojás:
a tavaszi hold.
Talán golyósüvítés:
harántívű röppályánk,
dugattyúk lendülete szárnyunkban,
az északi szél éneke torkunkban.
Talán még egy golyósüvítés:
megdermedésünk,
nyugalmunk.
A mindennapok e diribdarab halála elmúlna;
elmúlna a mindennapok diribdarab törekvéseinek hiúsága, homálya,
ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján
a rizsföldek mellett.
Meztelen, magányos kéz
Újra sűrűbb az égen a homály:
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.
Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohasem láttam:
a kora tavaszi égen sűrű a homály.
Egy rég romba dőlt város látomása,
szívemben felködlik a város - egy palota képe.
Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan
korallgyöngyök a Bering-szorosból,
kihunyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim -
és te, a nő...
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótusz-színnel ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.
Lótusz-színnel ragyogó napfény,
ragyogó lótusz-színű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.
A kora tavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke
pergamentekercsek sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek...
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.
A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett
izzadságcseppek: a vérszínű napfény -
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen, magányos kezed.
Meztelen, magányos kezed.
DÉRI BALÁZS és BANGHA IMRE fordításai
