|
|
|
|
|
||
Hideg van. Talán még havazni is fog.
A Mizé utca pedig üres.
Vagy mégsem: hirtelen feltűnik valaki - egy magányos alak jelenik meg az utca végén, a hidegtől gémberedetten.
A Mizé utca nagyon hosszú utca: több mint ötszáz házszám van benne. Az imént felbukkant alak, amint sorra szemügyre veszi a homlokzatokra szegezett kék zománctáblákat, valami szitkozódásfélét mormog, s bár a hangja nem hallatszik, eleget mond elkeseredett legyintése és a szájából kiáramló pára, merthogy kutya hideg van ma este, talán még havazni is fog, a Mizé utca pedig végtelenül hosszú és huzatos. Emberünknek nincs szerencséje, legalábbis csalódott gesztusából kikövetkeztethető, hogy a keresett házszám épp a túlsó végén található a vidéki kisváros főutcájának, ahol közönyösen sorakoznak egymás mellett a polgárok otthonai a decemberi éjszakában.
Az alak ismét útnak ered. Milyen esetlen a járása... A hideg és a szél önmagában nem lehet ok rá, hogy ilyen tétova léptekkel haladjon; magányos járókelőnk kétségtelenül sántít, vagyis rokkant. Most egy utcai lámpa neonfénye vetül rá: gyapjúkabátot, szoros farmert visel, a fején tweedsapka. Semmi kétség, ez ő, Blaise. Tíz év! Istenem, hogy szalad az idő!
Jobban tette volna, mármint Blaise, ha szépen megmarad Pascalnál, még mielőtt kezdetüket veszik élete megrázkódtatásai: a forgószelek, viharok, gondok, szívügyek sorozata. Akkor még megsejthette és elháríthatta volna a közeledő katasztrófát, ha szépen megmarad diákszobájának szűkös paraméterein belül, távol minden veszélytől és kísértéstől, ahogy azt személyesen Pascal sugallta neki azon a távolba vesző napon, amikor elment otthonról, hogy úgymond felfrissítse az agyát, és ráakadt arra a mondatra, amelyet ma szinte szó szerint tud idézni: "Az ember minden baja abból származik, hogy nem volt képes megmaradni otthon a szobájában."
Tíz évvel ezelőtt, a metróban ülve Blaise lázas ujjakkal lapozgatta a frissen beszerzett puha fedelű kiadást, mivelhogy tanulmányt készült írni a dialektikus paradoxon problematikájáról mint az irodalmi antinómiák feloldásának vektoráról, mely tanulmány kiemelkedő tudományos munkásságának méltó megkoronázását célozta. Az egyetemen javasolt témák hosszú listájáról tudatosan választotta ki azt, amelyik a legkevésbé vonzotta. Blaise ugyanis imádta a kihívásokat, és ez a mostani igencsak az volt. Majd meglátjuk, amit meg kell látnunk, ismételgette agyának legbensőbb zugában, s már előre reszketett a gyönyörtől. Mégis, amikor kivette a könyvet a nejlonzacskóból, önkéntelenül az undor grimasza jelent meg az arcán. Lassan felnyitotta, és bele-beleolvasott.
Az állomások egymást követték, az ajtók nyíltak-csukódtak a lábak és karok kaotikus jövés-menése közepette, de Blaise rá se hederített, annyira megragadta az orra előtti lapokról feléje sugárzó váratlan erő. Hihetetlen, gondolta, hihetetlen ez a pasas - az apológia muskétása, a filozófia Aramisa! Minden mondata telibe talál, de előbb két másodpercig a semmi és a minden közt lebeg, hogy az olvasót a legfenségesebb lelki nyomorba taszítsa, aztán hipp-hopp, észre se vetted, máris jó keresztény lettél! Blaise szeme csillogni kezdett a lelkesedéstől, bár nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ez a virtuozitás nem lehet őszinte, a pasas biztos képes lett volna ugyanilyen bravúrosan elhitetni veled, hogy a Föld lapos.
A metró hirtelen óriásit zökkent, és váratlanul megállt két állomás között, épp abban a pillanatban, amikor Blaise lelkes böngészése közepette, ráakadt a borzalmas mondatra, arra a borzalmas mondatra, melyet kelletlenül idéz fel most magában, amikor a Mizé utcán vánszorog előre: "Az ember minden baja abból származik, hogy nem volt képes megmaradni otthon a szobájában."
A hangosan kiejtett szavak visszapattannak a házak homlokzatairól, és foszlányokban érkeznek vissza a füléhez, miközben Blaise nyugtalanul megtapogatja a szívét. Minden rendben, gondolja vacogva, minden rendben, a levél a helyén van... Megkönnyebbülten ellenőrzi még egyszer az utca nevét, a házszámot, a nevet, a keresztnevet, aztán visszateszi a borítékot kabátja belső zsebébe. Ránt egyet a vállán, hogy elűzze a gerincén átfutó borzongást, ugyanúgy, ahogy ott a metróban ülve tette, amikor félig nyitott ajakkal, egymás után ízlelgetni kezdte ama szörnyű mondat szavait, amely egy perc leforgása alatt a hatalmába kerítette, és melynek minden lehetséges következménye a villámcsapás hirtelenségével és élességével futott át az agyán.
Gondolatai szárnyán felröppent az ülésről, ahol az imént összehúzta magát, s házfalakon és plafonokon átlendülve kis garzonlakásába érkezett, ahol ott állt az ágya, az íróasztala, az íróasztalon a nedves csikkekkel teli hamutartó, és Blaise átkozni kezdte a lakás ablakát és ajtaját, az utcáról feljövő zajokat, aztán a metró ismét megrázkódott, és akkor elkövette azt a hibát, hogy felnézett.
Blaise felnéz egy kiugró párkány felé, miközben befelé figyel, hogy jobban hallja a pascali mondatot, egy galamb csillag alakú pöttyöt pottyant a homlokára, és ekkor szegény Blaise-ünk megérti végre, megérti, amit Pascal sugallni akart neki a századok távolából, s amit nem értett meg akkor, amikor még csak húszéves volt, illetve majdnem megértett - egyarasznyira volt attól, hogy megértse -, átfutott rajta egy villanásnyi intuíció, de puff, ahogy jött, ugyanolyan sebességgel tova is tűnt. Megtörli a homlokát, még egy centiméterrel mélyebbre húzza sapkáját a homlokába, és lassan folytatja útját az 500-as házszám felé.
Épp az orra magasságában egy pár, fekete harisnyába bújtatott combra lett figyelmes, melynek bizonyos részét az ugyancsak fekete miniszoknya titokzatos homályba burkolta, s amit a szem ily módon nem láthatott, az egyenes arányban növelte a vágy volumenét és aktivitását. A képlet ősidők óta ismert: amilyen mértékben csökken a szoknyának nevezett szövetdarabka hossza, olyan mértékben csökken a titokzatos homály, ám növekszik az energia. Az alkalmi kukkolóban egészen a robbanásig fokozódhat a feszültség, amint a metró vakító kalitkájának falai között szembe találja magát egy önmaga lényegére redukált szoknya látványával: néhány vérforraló négyzetcentiméter, hát még ha fekete bőrből lenne! De Blaise-nek azért nem volt ekkora szerencséje, bár amit látott, kifejezetten figyelemre méltó volt. Elszakadt a comboktól, hogy szemügyre vegye a többit, amitől viszont tátva maradt a szája. A csinos, szexi szőke, tetőtől talpig feketében (akárcsak ő), húsz körül (akárcsak ő), gyűrűktől súlyos kezében egy puha fedelű könyvet tartott, és rezzenéstelenül olvasott (akárcsak ő) a nyüzsgő sokadalomban, szájában egy cseresznyeszínű rágógumival, melyből szép, szabályos, rózsaszín gömböket formált a szájával. Blaise kissé előrehajolt, hogy egy pillantást vessen a borítóra, s egy pillanat elég volt rá, hogy meglássa, mielőtt a ragacsos rágólufi a homlokán kötött ki, istenem, hihetetlen, nem káprázik a szeme: Pascal: Gondolatok.
Több se kellett hozzá, hogy azonnal szerelembe essen; testét és lelkét valami megmagyarázhatatlan erő rázta meg, mely mindent lángra gyújtott körülötte, legelőször is a metrót, ahol kiáltások harsantak, majd hangzavar és a gomolygó füst közepette sivítani kezdett a vészjelző. Blaise felpattant, és minden ceremónia nélkül megragadva utastársnője kezét, áttört a megrettent tömegen, melynek tagjai, akár a világtalanok fehér bot nélkül, egymást taszigálva dúródtak a vagon szélesre tárt ajtajai között; miközben ők ketten már a sínek mentén szaladtak, míg el nem értek a következő állomásig, ahol felrohantak egy hatalmas mozgólépcsőn, mely a pánik miatt leállt, s végül Blaise és - mondjuk ki, ne teketóriázzunk - Pascale, mindketten kijutottak a szabad levegőre. Végre.
- Jó napot! - kezdte Blaise zavartan, egyszersmind egy hőshöz illő büszkeséggel. - Blaise vagyok - tette hozzá, miközben igyekezett minél feltűnőbben tartani a kezében lévő könyv borítóját. - És ön, Pascale?
- Hülye kis piperkőc - válaszolta Pascale élesen, rágógumiját a földre köpve. Blaise kis híján megbántódott, és lemondva a hódítás reményéről, majdnem lekevert egyet érzéki vágyakozása tárgyának, de makacsul visszafogta magát, e heves megnyilvánulást a drámai szituációnak tulajdonítva, amelyből csak az imént keveredtek ki. Pascale megigazította a veszély elől való fejvesztett menekülés során kissé szétzilálódott frizuráját, aztán békülékenyebb hangot ütött meg:
- Véronique, nem Pascale. Véronique.
- Szóval nem Pascale? - vágott vissza Blaise - Az azért mégiscsak túl vicces lett volna. Nem Pascale - ismételte bosszúsan.
- Hát jó, Pascale, ha akarod - felelte Pascale nevetve. Egyszóval mégsem hiányzott belőle a humorérzék, és az esze is a helyén volt. - Gyere, húzzunk el innen - sivító rendőrautók közeledtek minden irányból -, nyugalomra és egy jó kávéra vágyom. Közben megismerkedhetünk, és elfilozofálgathatunk a véletlen titkos mozgatórugóiról.
Oly tökéletesen sikerült a dolog, emlékszik most vissza Blaise, izzadó homlokát törölgetve, hogy egy óra múlva már egy besüppedt matracon találták magukat, a legkülönfélébb pozíciókban. Törölgeti a papagáj csőrét, pedig tiszta, törölgeti a papagáj csőrét, pedig tiszta, mondogatta magában Blaise, miközben buzgón ügyködött, törölgeti a papagáj csőrét, pedig tiszta, képtelenség megszabadulni ettől az abszolút ide nem illő pascali mondattól, rátapadt az agyára, mint egy pióca, befészkelték magukat a testébe az idióta szótagok, törölgeti a papagáj csőrét, pedig tiszta, hülyeség, hülyeség, hiába ismételgette Blaise, a mondat csak nem akart kitörlődni az agyából, lehetetlenség, valóságos istencsapás, addig-addig, amíg végül a csőr szóra, mi a csudáért emlékszik még ma is tisztán erre a nevetséges részletre: a csőr szóra, Blaise nem tudja, miért, de mégis így volt, a csőr szóra, pontosan erre a nevetséges kis szóra szökkent fel Pascale az Olümposz csúcsára, ahol néhány hosszú másodpercig tökéletes kábulatban hevert, bár arra azért képes volt a kis vadóc, hogy véresre harapja Blaise bal vállát, aki úgy üvöltött fel, mint az ördög megszállta lélek egy horrorfilmben. Még ma is megremeg belé: életében soha nem üvöltött ilyen retteneteset (kivéve talán a születése napján).
Blaise megáll, a hideg szél ellenére izzadva, rogyadozó lábbal, és végignéz a Mizé utca némán sorakozó homlokzatain, melyek hatalmas színházi díszletre emlékeztetnek, s mögöttük az élet számtalan komédiása éppen leveti jelmezét, hogy, mint minden este, egy szép televíziókészülék kéklő fénysugarába bugyolálja be fáradt testét. Mily boldogság, gondolja, egy szép televíziókészülék! És sóvárgó szemmel néz a környező ablakok felé, mily boldogság!, ismétli magában, mielőtt ismét útnak indul.
- Micsoda? - horkant fel Pascale, mikor Blaise két cigarettaslukk között lustán felvetette a bárgyú ötletet, bár nem is gondolta komolyan, ugyanevvel az erővel akár azt is javasolhatta volna, hogy játsszanak el egy La Fontaine-mesét, vagy meséljenek egymásnak kísértethistóriákat, no de nem ezek jutottak először az eszébe, hanem az a bárgyú ötlet, hogy kapcsolják be a kis minivizort, ami Pascale ágyától néhány méternyire állt a földön, a telefon szomszédságában. Micsoda? A tévét? Tévét akarsz nézni? Aztán dühtől eltorzult arccal hozzátette:
- Micsoda idióta fráter!
Blaise-nek tátva maradt a szája. Hogy valaki ilyen villámsebességgel ki tudjon kapaszkodni a coitus utáni levertség mocsarából, ez nemcsak meglepte, hanem el is kápráztatta, hiszen ő maga mindjobban belesüppedt, s mindezen a cigarettaszál sem segített, melybe, akár egy törékeny faágba, a szabadulás valódi reménye nélkül kapaszkodott. Tehetetlenségének tökéletes tudatában őszinte csodálattal adózott tajtékzó barátnőjének. Micsoda energia! Micsoda vitalitás! Ez a vitalitás, gondolta, miközben megkísérelte elemezni a helyzetet, mint ahogy ez mindig, még a legelképesztőbb esetekben is szokása volt, ez a vitalitás a hirtelen feltörő agresszióban nyilvánul meg, melyet csak fokoz a lány meztelensége, mintha pőre mellel és fenékkel a dühroham még elemibb, még természetesebb lenne: egyszóval még állatiasabb, vagyis: bámulatra méltó. A varázs azonban sajnos megtört, mert Pascale, aki feltehetőleg más nézőpontból vizsgálta a helyzetet, és úgy ítélte meg, hogy anyaszült meztelenül dühöngeni fából vaskarika, gyorsan belebújt egy bő pólóba, melyen rendkívül ostoba képű, hatalmas sárga Csőrike csibe díszelgett, s mely így, valljuk be, korántsem volt alkalmas a dúlt állapotban lévő Pascale szépségének kidomborítására. Ám Blaise-nek alig maradt ideje, hogy esztétikai megfontolásokba bocsátkozzon, mert figyelmét váratlanul felkeltette egy apró részlet, mely, tekintve feltűnő elburjánzását, korántsem volt részletnek nevezhető. Címkék, gumiállatkák, plakátok, másolatok és így tovább: Blaise elképedten bámulta a szoba minden sarkából változatos alakzatokban feléje bámuló angolszász baromfit, melyre az iménti heves csatározások közepette ügyet sem vetett, ám most teljesen letaglózta a látvány. Hogy lehet Pascalt olvasni a metróban és Csőrikéket gyűjteni otthon? Végig sem tudta gondolni a kérdést, amikor Pascale, akit szemmel láthatóan kiborított partnere némasága, nagyobb fokozatra kapcsolt. Megragadta a televíziót, és megcélozta vele Blaise koponyáját, majd feltehetőleg meggondolta magát, mert az ablak felé vette az irányt, és lehajította a készüléket az udvarra, artikulálatlan üvöltést hallatva, mely elnyomta a becsapódó tárgy robaját. Pascale megkönnyebbülten tért vissza Blaise-hez, akinek meghűlt a vér az ereiben, s összes szőrszála az égnek meredt. Már fél lábbal kint volt az ágyból, miközben átfutott az agyán, hogy felkapja-e a kezébe a nadrágját, aztán az utcán gyorsan felöltözik, vagy pedig szemérmességét sutba dobva csak így meneküljön pőrén, lifegő herezacskóval, esetleg csípője köré tekerve a Csőrikékkel díszített fehér törülközőt, amit sebtiben magához tudott ragadni; ám ekkor váratlan fordulat következett: egy kellemesen lágy, behízelgő hang ezt mormolta a fülébe:
- Tudod, a tévé megöli a szerelmet...
Blaise ismét megáll.
Bár hideg van, csontig hatoló hideg, még talán havazni is fog, Blaise homlokáról nagy cseppekben folyik az izzadság, amint a Mizé utcán halad, a lassan növekvő számok irányában. Emlékszik, hogy minden azon a napon kezdődött... azon a napon, amikor, bár újra meg újra bizonyságát adta fantasztikus fizikai teljesítőképességének, a kétely alattomos férge egy ártatlan irodalmi idézet formáját öltve tanyát vert a lelkében, és nem hagyta nyugodni; ettől kezdve élete minden cselekedetét ez az átkozott féreg fogja megkeseríteni: megízleli majd a kudarcot: legelőször is a dialektikus paradoxon problematikáját illetően, mely az irodalmi antinómiák feloldásának vektora, erről szóló művét ugyanis sohasem alkotja meg. A kilátástalan jövő, melynek még csak előszele csapta meg, amikor Pascale horpadt matracán gyakorlatozott, négy betűben sűrűsödött össze, a csőr szó négy betűjében, mely állandóan az eszében járt, miközben majd' elolvadt a vad csókok záporában. Azonnal párhuzamot vont a négybetűs szó és a mindenhonnan feléje vigyorgó kis állatka csőre között.
Blaise behunyta a szemét, hátha akkor megszabadul a fixa ideától, de semmi sem segített, sőt a helyzet még rosszabbra fordult, mert egyszerre csak ezt hallotta: hihihi, vékony szoprán hang kacarászott a fülébe, azt hitte, elment az esze, na tessék, gondolta, ez Csőrike, már hallucinálok is, Csőrike nevetgél, kiáltott fel, és Pascale rágógumi lufija megmerevedett a levegőben.
- Csőrike? Milyen Csőrike? Ja, persze, Csőrike... Régi história - mondta, miközben nagy kört írt le az ujjával -, elmesélhetem, ha akarod.
Egy napon, amikor még gyereknek hitte magát, megjött a menstruációja, s ez maga volt a katasztrófa, hiszen a többi lánynak az iskolában még nem jött meg, most már nő vagy, fuvolázta vidáman az anyja, vége a Csőrikék gyűjtögetésének! Nem igaz, felelte pityeregve Pascale, és akkor megfogadta, hogy sohasem hagy fel gyerekkori szenvedélyével, egészen öregkoráig, a haláláig hű marad hozzá, fejezte be száját összeszorítva, állát Blaise vállának támasztva a lány. Ezenközben a nevetés folytatódott, de Blaise most már tudta, hogy az udvar felől hallatszik. Hüvelykujjával kérdőn megbökte Pascale-t, aki szintén nevetésben tört ki, a kiskölykök azok a földszintről, irtóra örülnek a rengeteg új alkatrésznek, megint játszhatnak boltosat, imádnak boltosat játszani, és egy darabokra tört tévé kész főnyeremény nekik. Te szállítod nekik a cuccot, kérdezte Blaise, rendszeresen, válaszolta Pascale, még nagyobbat kacagva; Blaise is nevetett teljes szívéből, szerette Pascale jópofa történeteit, boldog volt, és abban a pillanatban nem gondolt semmire.
Ma is legszívesebben ezt a képet idézi fel emlékezetében Pascale-ról: ahogy nevet, meghatottságtól könnyes szemmel, álla Blaise vállán pihen, haja akár a szénaboglya. Akárhányszor próbált visszaemlékezni rá az elmúlt tíz év során, úgy, ahogy az ember egy halottra emlékezik, mindig ugyanez a kép jelent meg a szeme előtt, és az unalomig bámulta, ahogy egy értékes fényképet nézeget az ember - Pascale, amint arcát az ő vállának támasztja. S közben ugyanazokat a hangokat hallotta repdesni Pascale arca körül, mint amiket azon a fülledt, nyirkos, álmos késő délutánon: az udvaron játszó gyerekek nevetését, a tévékészülék darabjainak csörömpölését, ahogy szétszóródnak a kövezeten, a fejük körül keringő három légy zümmögését, és a háttérben, távolról, egy utcai jegesember kiáltozását. Mindezeket a hangokat soha többé nem volt szerencséje ismét együtt hallani, mint ahogy soha nem láthatta többet ugyanezt az arcot. Valójában Blaise már aznap tudta, hogy ezeket a hangokat és ezt az arcot soha többé nem fogja ugyanígy, ugyanilyen lelkiállapotban hallani, illetve látni. Hirtelen tudatára ébredt, hogy a pillanat, amit átél, egyedi és megismételhetetlen, legalábbis soha nem társulhat hozzá ugyanez a lelkiállapot, gondolta, miközben felhúzta a fél zokniját, és begombolta kockás ingét, annál is inkább, gondolkozott tovább kezében a másik zoknival, meg sem hallva Pascale-t, aki odakiáltott neki, hogy csak leszalad cigarettáért, annál is inkább, mert cáfolhatatlan bizonyítéka van rá, hogy igaza van, hiszen maga a gondolat, hogy a pillanat nem ismétlődhet meg, már önmagában bizonyíték rá, hogy a pillanat már csak emlék... Pascale soha többé nem lesz már ilyen, állapította meg Blaise, miközben az ajtónyílás felé fordult, ahol egy kis televíziókészülék jelent meg, aztán egy jobb kar, a bal kar pedig egy tölcsér félig megolvadt vaníliafagylaltban végződött, és csakhamar felbukkant a test többi része is, egy enyhén kopaszodó, jól megtermett, negyven körüli férfi, akinek szőrös köldöke kitüremkedett a túl szűk póló alól, melyről Szilveszter macska ragadozó pofája vigyorgott, miközben a póló tulajdonosa kedvesen hunyorgatott a fiúra.
Blaise ott állt, kezében fél pár zoknival, félig mezítláb, köpni-nyelni nem tudott, vele szemben pedig a férfi félénken mosolygott rá, mint aki nem biztos benne, hogy beléphet-e, és sasszézni kezd, egyet hátra, kettőt előre, telepöttyözve a padlót az olvadó fagylalt cseppjeivel, ugyanakkor mosolya minden kétséget kizáróan Blaise értésére adta, hogy miután eljárta az illendőség táncát, határozott lépésekkel be fog hatolni a lakásba. Mindez be is következett, barátságos kurjantás kíséretében:
- Hahó, én vagyok az!
- Isteni! Vaníliafagyi, a kedvencem! - kiáltotta Pascale, akinek pisze orrocskája hirtelen feltűnt a vendég háta mögött. - Tök aranyos vagy - tette hozzá, megkaparintva a tölcsért, s esze ágában sem volt, hogy Blaise jogos kíváncsiságát kielégítse, így hát ez utóbbi egy tapodtat se mozdult.
Később, az este előrehaladtával Blaise egyre inkább hozzászokott Marcel jelenlétéhez, bár közben megállás nélkül az járt az eszében, meddig tarthat még ez az állapot. Szent igaz, a fickó kifejezetten a kedélyes és jó szándékú pasasok kategóriájába tartozott, de ahogy teltek az órák, Blaise beleunt az üres szóáradatba, és dühödt némaságba burkolózva hallgatta Marcel és Pascale sekélyes párbeszédét, azon törve a fejét, mit keres ő ebben az egészben, ő, aki egészen aznap reggelig hermetikusan bezárkózott akadémikus magányába, és békésen éldegélt, a jövőjét építgetve: itt pedig minden, ami körülveszi, rendkívül ócska és silány; silány a fal, a parketta, silány az ócska magnóból üvöltő agresszív zene... maga Pascale is, akinek fekete körmei és a szomszédja társaságában az este folyamán elfogyasztott irgalmatlan mennyiségű jointtól elpuhult teste undorral töltötte el.
Blaise felállt, és diszkréten körülnézett a garzonlakásban.
A Pascal-kötet ott hevert a padlón, az ágy mellett.
Blaise felvette, és megállapította, hogy a könyv megsárgult, tele van szamárfülekkel és irkafirkákkal, a lapjai kis híján kiesnek, undorító, gondolta, miközben a földre dobta.
Mégis, a könyv jelenléte nem hagyta nyugodni, képtelen volt összeegyeztetni ezzel a poshadtan bűzlő környezettel és tulajdonosának személyiségével; annak a hervadt nőszemélynek, aki abszolút jelentéktelen dolgokról csevegett nem kevésbé jelentéktelen szomszédjával, semmi köze sem volt ahhoz a nőhöz, aki különféle jelekkel és még Blaise szerint is feltűnően éles elmére valló reflexiókkal irkálta tele a könyvet; nem, itt valami feloldhatatlan ellentmondás van, gondolta, nem lehet valaki egyszersmind intellektuálisan érzékeny és jelentéktelen; ezt a paradoxont Blaise akadémikusi képességei ellenére sem tudta feloldani, de még felfogni sem. Mindehhez társult még, hogy a mindenhonnan, papírhalmok, szétdobott ruhák alól előbukkanó gumiállatkák gunyorosan bámultak rá, mintha tehetetlenségén csúfolódnának. Utolsó csepp volt a pohárban, amikor hirtelen eszébe jutott az íróasztala, számítógépének feketén ásító képernyője, a már elkészített töméntelen jegyzet a dialektikus paradoxon problematikájához, mely az irodalmi antinómiák feloldásának vektora, s mindaz, amit csinálhatott volna, de nem csinált, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem maradt meg nyugton egyedül a szobájában, hanem elment sétálni, mondván, úgy jobban bele tudja magát élni az alkotás légkörébe, mint egy szigorúan zárt dolgozószoba poshadt levegőjében, következésképpen felfrissítheti az agyát.
- Felfrissíteni az agyamat! A metróban! Tiszta röhej! - állapítja meg most keserűen, miközben egy kósza, egyelőre soványka hópehely kavarog fölötte a levegőben, majd megtelepszik egyik felhúzott szemöldökén, melyet a tíz évvel ezelőtti felháborodás mozgat meg némi késéssel.
- Barom! Mekkora egy barom vagyok! - ismételgeti a Mizé utca jeges és szeles magányában, ugyanazon a fejhangon, ahogy Pascale garzonjának fojtó gőzében szólalt meg, s mivel ez a hangszín nem tette eléggé férfiassá fortyogó haragját, melyet pedig nyilvánvalónak és határozottnak szánt, mindez csak tovább fokozta önmaga iránti megvetését, ennek az imént használt jelző további cifrázásával adott nyomatékot: - Micsoda címeres barom! - ismételte, miközben elszántan Pascale és Marcel felé fordult.
Csakhogy ők már nem voltak a helyszínen. Blaise egyedül volt. Nyomuk veszett. Köddé váltak. Bottal üthette a nyomukat.
Blaise azon nyomban elhatározta, hogy teljes erővel beleveti magát a munkába, és éjt nappallá téve dolgozni fog. Az őrültek elszántságával. Fájdalomtól megtörten ugyan, de a szellem nagyságától áthatva: hiába, ez a sors szabatott ki rá.
Csakhogy amint ismét belefúrta orrát a jegyzeteibe a számítógép képernyője előtt, egyfajta bénultság vett erőt rajta, mely elnyomta benne a gondolkodásnak még a szándékát is: az agya leállt, meg volt babonázva. S a tetejébe kénytelen volt elismerni, hogy az az érzés, mely harapófogóként a markában tartja, miközben eredménytelenül kísérletezett a munkával, az a szörnyű, gyűlöletes szenvedély, melyet mindig is megvetett, nem más, mint a féltékenység! Akárhányszor tollat ragadott vagy verni kezdte a számítógép billentyűit, ugyanaz történt: a képernyőn Pascale arca jelent meg Marcelével együtt, aki úgy vigyorgott, hogy Blaise teljesen kiborult tőle. Ilyenkor Blaise vadul csapkodni kezdte a billentyűket a tolla hegyével, ám sem a mérge nem csillapodott, sem a féltékenysége szüleményeként agyában kavargó párosodási jelenetek nem tágítottak tőle, miközben - törölgeti a papagáj csőrét, pedig tiszta, törölgeti a papagáj csőrét, pedig stb. - kegyetlenül sajgott a feje az ismét makacsul a fülébe zümmögő Pascal-idézettől a másik, nem kevésbé kegyetlen és nem kevésbé sajgó idézettel együtt, mely rávilágított szerencsétlenségének eredendő okára: "Az ember minden baja abból származik, hogy nem volt képes megmaradni otthon a szobájában..."
- Mi történt velem? - tépelődött zokogva, miközben homlokát és arcát könnyekkel keveredő tintafoltok csúfították el. Soha életében nem érezte magát ilyen nyomorultul, soha nem voltak még ily távol a gondolatai az irodalmi antinómiák feloldásának vektora, vagyis a dialektikus paradoxon problematikájától. Amikor két nappal később megállapította, hogy a helyzet nemhogy nem javult, de még rosszabbodott, mivel már aludni sem tudott, ő, aki mindaddig hétalvó volt; nos, ekkor úgy döntött, hogy meglátogatja Pascale-t, és - a kibékülés reménye híján - kielégítő magyarázatot, vagy legrosszabb esetben néhány bocsánatkérő szót követel.
Amikor megérkezett, legyőzve undorát, mutatóujját a csengő felé irányította.
- Na végre, itt az 500-as szám! - gondolja Blaise, és megáll egy szürke kőből épült kapualj nyílásában. Az ablakokon fehér függöny libeg, mintha a most már vastag pelyhekben hulló hó tükörképe lenne.
Bár nagyon fázik, a szél pedig süvölt a feje fölött, bele-belecsíp a fülébe, és a kabát anyagának legapróbb résein át is befúj, hiába hajtja fel a gallérját, Blaise mégsem tudja rászánni magát, hogy becsöngessen: csak áll egy helyben, felemelt mutatóujjal, bambán silabizálva a kék zománctáblát, mintha valamilyen ékírásos régészeti leletet kellene megfejtenie, hidegtől bénult agytekervényeinek teljes bevetésével. De a szürke kőből épült félhomályos kapualjban Blaise valójában nem a három fehér számjegyet fürkészi az adventi koszorúval díszített kapun, hanem Pascale csengőgombját, melyet kitartóan és hosszan nyomogatott a szerencsétlen hülye, az elmúlt negyvennyolc óra során felgyülemlett összes vad indulatát beleadva, ám nem is sejtve, hogy ezzel a csengetéssel megpecsételi saját maga és Pascale sorsát, vagyis megkondítja a vészharangot mindkettejük feje felett.
Azzal kezdődött az egész, hogy egy nyáltól csöpögő, cseresznyeízű, rózsaszín cukorka kötött ki Blaise hajának sűrűjében, mire ő megfordult, és meglátta Pascale-t, aki halálos nyugalommal, akár egy torreádor, mielőtt megadná a kegyelemdöfést, a földre helyezte a kezében tartott bevásárlószatyrokat, majd megragadott egy zellergyökeret, és csapkodni kezdte vele Blaise arcát, ráadásnak pedig rázúdított, nem a zellerre, hanem Blaise-re, egy halom szitkot, olyannyira, hogy ha a nyelvnek tényleg mágikus ereje lenne és minden szó valósággá válna, Blaise már rég a föld alatt szagolhatná alulról a zellergyökeret. Mégis mit gondol, ki ő? Sőt: mégis kinek tartja őt, Pascale-t? Rossz kis kurvának, mi? Hipp-hopp felszedni, hipp-hopp megdugni, aztán hipp-hopp olajra lépni, mi? A kis kurvától, mi? Erről volt szó, mi? Ó, a felfuvalkodott hólyag! A szemétláda... Nahát majd meglátja, Pascale majd megmutatja neki, nem ússza meg ennyivel, arról szó sem lehet, egy ilyen sorsdöntő találkozást nem lehet egy csettintéssel elintézni, követeli, jól értse meg Blaise, igenis követeli a magyarázatot... Mindezek után visszagyömöszölte a zeller maradványait az egyik szatyorba, és dühtől dagadó keblén összefonta karját.
Ettől a pillanattól kezdve Blaise élete egy csapásra megváltozott.
Végleg felhagyott A dialektikus paradoxon problematikája mint az irodalmi antinómiák feloldásának vektora című doktori disszertációjának gyötrelmekkel, ám egyszersmind élvezetekkel teli alkotómunkájával, mindazonáltal Pascalról és a Gondolatokról korántsem feledkezett meg. Gyakran nyílt alkalma meditálni, sőt beszélgetni róluk, csakhogy már nem egyoldalú dialógust folytatva önmagával, illetve számítógépe képernyőjével, hanem egy csikkekkel teli hamutartó, néhány üveg sör és egy vadul kifestett szőke társaságában, akivel mostantól megosztotta az életét. Néha Marcel is csatlakozott hozzájuk, kinek Pascalhoz fűzött kommentárjai jóval figyelemreméltóbbnak bizonyultak, mint ahogy arra szociális értelemben kissé lepusztult külleme és az "amcsi krimik" iránti fékezhetetlen szenvedélye alapján számítani lehetett. Az "amcsi krimiket", ahogy ő maga nevezte a műfaj e termékeit, tonnaszámra vásárolta, olvasta, majd adta el a kis butikban, két lépésre Pascale lakásától, ahol illegális antikváriustanoncként tevékenykedett, és ahonnan, mint ahogy arra Blaise rövidesen rájött, a számos televíziókészülék származott, melyeket Pascale, dührohamai alkalmával, sorra kihajigált az ablakon, a környékbeli kölykök legnagyobb örömére.
A gondtalan hétköznapok brutális véget értek a nyár utolsó hónapjában.
Blaise, Pascale és Marcel elhatározták, hogy kirándulást tesznek a tengerhez, és beszálltak Marcel új kocsijába. Ki kellett használni az alkalmat, ugyanis nem volt mindennapos dolog, hogy Marcel autóval rendelkezett. Néha előfordult ugyan, hogy beszerzett egyet, mindig jó nagyot és jó régit, ilyenkor aztán megjátszotta a nagymenőt, ideig-óráig, amíg az autó, ahogy jött, egyszerre csak el nem tűnt a feneke alól, Marcel pedig ismét hétköznapi gyalogossá vedlett vissza. Most tehát diadalordítások közepette útnak indultak, de alig tettek meg tíz kilométert, amikor is több autó egymásba rohant, minek következtében Blaise és Marcel a kórházba, Pascale pedig a temetőbe került. Míg Marcel viszonylag hamar megállapodott egy tolószékben, Blaise csak hosszú hónapok múltán, végérvényesen lesántulva hagyta el a rehabilitációs központot.
Ettől a pillanattól kezdve Blaise egyetlen vágya volt, hogy elérje a végtelennek tűnő kényszerpihenő alatt önmaga elé kitűzött célt: a házasság szent köteléke által nyert boldogságot. Mindehhez először is, gondolta, miközben egy dossziéba rakta összes jegyzetét, melyeket A dialektikus paradoxon problematikája mint az irodalmi antinómiák feloldása című doktori disszertációjához készített, s véletlenül rájuk akadt nyomorúságos garzonlakásának takarítása közben, először is találni kell egy nőt. Ez logikus, mondhatni, magától értetődő. Egy nőt, aki hajlandó vele élni. Ám ehhez, s ez éppolyan logikus és magától értetődő, egzisztenciát kell teremteni. Csakhogy itt a bökkenő: Blaise és az egzisztencia... továbbá a jövő sem kecsegtetett sok jóval, mivelhogy, amint megpróbált ismét a dialektikus paradoxon problematikájára mint az irodalmi antinómiák feloldására összpontosítani, hányinger és szédülés fogta el, ami nyíltan értésére adta, hogy a kezdetben választott út, melynek végén szakmai siker és gondtalan élet kecsegtette volna, nem más, mint szánalmas zsákutca.
- Isten veled, Pascal! Isten veled, Gondolatok! - mondta magában, miközben a kukába dobta a jegyzetekkel zsúfolt dossziét, ugyanaznap reggel, amikor eladta a számítógépét is.
Az idő kérlelhetetlen múlása és a növekvő kétségbeesés arra ragadtatta Blaise-t, hogy felkeresse Alexandre-le-Grand-t, a társkeresők hatóságilag hitelesített Mentorát, akinek létezéséről a számtalan cédula tájékoztatta, melyeket nap mint nap a postaládájában talált. Végül is mit veszíthet?
- Üljön le - parancsol rá Alexandre-le-Grand, aki szintén ül, méghozzá tolószékben.
- Marcel! - kiált fel Blaise, döbbenten a meglepetéstől. - Nahát! Micsoda véletlen!
Alexandre-le-Grand szeme villámokat szór az indiszkrét alakra, miközben ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy az úr téved: ő a maga részéről semmiféle Marcelt nem ismer és nem is ismert soha. Blaise kissé hitetlenül fogadja e szavakat, bár meg kell hagyni, hogy a fehér szakáll, a keletiesen csillogó öltözet és a tömjénfüst meglehetősen megnehezíti az azonosítást.
Nem erősködik tehát, és a tizedik méregdrága konzultáció után végül remegő kézzel átveheti a házastársat keresők hatóságilag hitelesített Mentorától a "nagy ő" címét tartalmazó cédulát, egy töltőtollal írt néhány soros levél kíséretében - ez a Mentor szigorú kívánalma, ő ugyanis a golyóstolltól a számítógépig minden egyéb íróeszközt túlzottan személytelennek ítél.
Maga Blaise is egy csodálatos, Sergent-Major márkájú töltőtollal alkotta meg több sikertelen kísérlet után az alább következő levelet, melynek piszkozatát, miután visszahúzta a kezét az 500-as számú ház csengőgombjáról, most előveszi, hogy még egyszer, utoljára átolvassa, beleélve magát ismét az írás közben érzett izgalomba, várhat még az a csengetés egy fél percig, gondolja, behúzódván egy utcai lámpa alá, miközben a hó ismét vadul kavarogni kezd körülötte, ő pedig felhajtja kabátja gallérját, és figyelmesen újraolvassa a nagy gonddal rótt sorokat, s mindezenközben nem látja, hogy a fehér függöny rései közül egy házipapagáj sanda szeme bámul felé:
Asszonyom,
Nagy érdeklődéssel olvastam levelét, melyet közös Mentorunk révén kaptam kézhez. Töltőtollal írt soraiból kiolvasható: leghőbb vágya, hogy gyakran nehezen viselhető magányának véget vessen.
Talán én vagyok az, akinek révén lehetősége nyílna rá.
Csakhogy levélben nagyon nehéz ismeretséget kötni. Esetleg egy csésze tea mellett kideríthetnénk közös pontjainkat, józan mérlegelés tárgyává tehetnénk azokat, és eldönthetnénk, hogy képesek vagyunk-e a közös élet vállalására avagy sem.
Engedje meg hát, asszonyom, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezést, és találkozót javasoljak otthonában, ahol, ahogy Ön megfogalmazta, egy magányosan dobogó szív várja, hogy valódi életre keljen.
Ha, reményeim szerint, megfelel Önnek javaslatom, ne habozzon azonnal tollat ragadni: kérem, amint határozott, küldjön nekem ismét egy olyan megragadó hangvételű levelet, mint a múlt alkalommal, amelyben megjelöl egy napot és egy órát, és én máris rohanni fogok, már amennyire a magamfajta szerencsétlen, rokkant embertől telik!
Blaise
1996. december
TILL KATALIN fordítása
