EDUARDO MENDOZA

A vízözön éve

(Részlet)

Rekkenő hőség volt, s a délután tűzvörös egét részben elborító felhőtakaró miatt még fojtóbbnak tűnt a meleg; a szél vonszolta maga után a fellegeket, nyomában árnyak vetültek a vidékre, a szőlőlevelek acélszürke fényben játszottak. Az apáca Augusto Aixelŕ útja felől érdeklődött, meg az ügyes-bajos dolgok kimenetele iránt, melyek a fővárosba vitték, s a férfi elmesélte neki, hogy az utazás kész kínszenvedés volt, a vonat szokás szerint késett, s mikor aztán végre kimerülten, tetőtől talpig kormosan letette Madridban, ott is rettenetes meleg fogadta: a néptelen utcákon a megolvadt aszfalt ráragadt az ember cipőtalpára; szerencsére a szálloda hallja, ahol megszállt, tette hozzá, kiváló, majdhogynem túlontúl jó hűtőberendezéssel volt felszerelve; egyébiránt, folytatta, az ügy, ami miatt ilyen időben is kénytelen volt útra kelni, a legjobb megoldás felé halad, az ő megítélése szerint legalábbis. Minden kellemetlenség ellenére azért elfogadható eredményt hozott az utazás, jelentette ki. Meglátszik, hogy hatott az imája, mondta. Rosszul is járhatott volna az imáimmal egy olyan ügyben, melynek természetét egyáltalán nem ismerem, felelte az apáca. Maga nem ismeri, nem így azonban a Jóisten, vágott vissza Aixelŕ úr, s talán a Magasságos Mennybéli is amondó már, hogy az én lelki üdvösségemért vajmi keveset lehet tenni, ezért úgy határozott, hogy világibb dolgokra alkalmazza a maga imáit. Ne gúnyolódjék az imádság erejével, szólt rá az apáca, ne is akarjon megbotránkoztatni, úgysem fog sikerülni; jól tudom, hogy legbelül nem azt gondolja, amit mond, de tapasztalatból tudom, hogy a habitus láttán egyetlen férfi sem állhatja meg, hogy ne ejtsen ki a száján valami sületlenséget. Maga sem, hogy úgy leteremtsen, mint valami óvodást, vágott vissza Augusto Aixelŕ, de ne vitatkozzunk, inkább mesélje el, mi történt távollétem alatt a maga gondokkal sújtott kórházában. Az apáca ivott egy kortyot a limonádéból, amit Pudenciana kicsivel előbb hozott neki, kényelembe helyezte magát a fonott széken, sóhajtott egyet, aztán így szólt: igazából nem túl sok; kedden a kapus nővér megbocsáthatatlan óvatlansága miatt egy zavarodott elmeállapotú betegünk kiszökött a kórházból, elment az Athenaeum játéktermébe, és pizsamában meg papucsban két órán keresztül ott biliárdozott, de még csak föl sem tűnt senkinek. Nagyon különös dolog azt látni, hogy egy faluban, ahol akkora kíváncsiságot ébreszt a szomszéd magánélete, ilyen csekély érdeklődést tanúsítanak az emberek tényleges sorsa iránt. Ezen a szokványosnak nem mondható eseten kívül mást nem tudok mesélni magának: mint minden esztendőben, a konok szárazság az idén is tönkre fogja tenni a gyümölcstermést; maga is hiányzott nekünk. Madridban azt mondták, az idén nyáron mérték az évszázad legmagasabb hőmérsékleteit, magyarázta Augusto Aixelŕ, egyik délben az Alcalá utcában taxiba ültem, de félúton ki kellett szállnom, mert a kocsiban tényleg fullasztó volt a levegő. Megtette, amit ígért nekem?, kérdezte az apáca, megmutatta a tervemet a jószágigazgatójának? Még ennél többet is tettem, felelte a helybéli kiskirály, Barcelonában bátorkodtam másolatot készíttetni a papírokról, s annak reményében vittem magammal, hogy Madridban majd kezdhetek vele valamit, és tényleg, a Belügyminisztérium folyosóin bolyongva, ahová ügyeim szólítottak, belebotlottam egy volt egyetemi hallgatótársamba, aki épp az Egészségügyi Főigazgatóság magas rangú tisztviselője; arra természetesen nem volt időm, hogy részletesen előadjam neki a tervet, de érdeklődést mutatott iránta; másnap egy küldönc eljött a szállodába a másolatért, amit magammal vittem, s mostanra már bizonyára személyesen a főigazgató tartja kezében a maga fantasztikus elképzeléseit; láthatja tehát, hogy szemrehányásra aztán nincs oka. Magának sem, hogy kételkedjék az imádság erejében, mondta könnybe lábadt szemmel az apáca; aztán erőt vett magán, keze fejét végighúzta a pilláin, és azt kérdezte: Tényleg megtette nekem? Amint már mondtam, jól kihasználtam az utamat, folytatta a férfi, még maradt is időm, úgyhogy elmentem egy antikváriushoz, aki véletlenül nem csukta be a boltját szabadság miatt, sikerült is szert tennem egy érdekes darabra, meg akarja nézni? Az apáca lehajtotta a fejét, néhány pillanatig hallgatott, aztán megszólalt: Nagyon szívesen, de majd máskor, elszaladt az idő, és nekem is van még elintézendő dolgom a kórházban. Hadd vigyem el kocsival, ajánlkozott a férfi. Nagyon kérem, ne tegye, könyörgött alig hallható hangon az apáca, már úgyis túlságosan visszaéltem a jóságával, lefelé meg különben sem olyan fárasztó. Mielőtt kiment volna az irodából, megállt a küszöbön. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki a hálámat, motyogta. Nincs is oka hálálkodásra, jól érzi magát?, kérdezte Augusto Aixelŕ. Jól, remekül, felelte, biztos lehet benne; talán egy kicsit felkavart, amit az imént mesélt: olykor, ha az ember szívét nagyon eltölti valami, folytatta, nehéz uralkodni az érzelmein, gyermeteg dolog, tudom. Kilépett az irodából, átment a dísztelen előcsarnokon, s már kint járt a parkban, a szemébe tűző naptól nem vette észre a kapu meg a járda közötti lépcsőt, megbotlott, és el is esett volna, ha valaki nem kap utána. Ahogy megfordult, a kertész püffedt arcát látta, borgőzös leheletét érezte maga előtt; az ölelése szoros volt, de nem durva, fizimiskájáról mintha eltűnt volna a bávatag kifejezés. Mikor az apáca visszanyerte az egyensúlyát, a férfi elengedte és hátrált néhány lépést; a tisztelet jeléül kezében tartotta a sapkáját. Köszönöm, elvakított a nap, nem láttam a lépcsőfokot, mondta az apáca. El is indult az ösvény felé, a férfi meg utána; a nemrég lehullott esőtől szinte már egészségtelenül elburjánzott a növényzet. Nem kell elkísérned, ismerem a járást, tette hozzá. A félkegyelmű férfi egyre az apáca nyomában járt, ha sietősebbre fogta lépteit, akkor ő is. Kivillant tökéletes fogsora, ahogy mosolygott. Irgalmas Istenem, gondolta magában az apáca, csak nehogy valami baj történjen. Alig futott át benne a gondolat, mikor hirtelen két nagy kutya állta útját. Ne féljen, dörmögte a félkegyelmű; akkor rájött, azért kíséri el a férfi, hogy megvédje a kutyáktól. Maga ugye a kórházban dolgozik, nővér?, kérdezte a félkegyelmű. Ott, felelte. Ó, kiáltott föl a férfi, derék munka, nagyon derék!

Pár napra rá hatalmas felhőszakadás zúdult Katalóniára, mérhetetlen károkat okozott Bassorában és a környékén. San Ubaldo faluját sem kímélte ez a természeti csapás: a kórház nyugati felét határoló kiszáradt patak néhány óra alatt zavaros árrá duzzadt, néhol ki is lépett természetes medréből, elárasztotta a vetést, és szerteszét ágazva rohant a mezőkön, követte a gyalogutakat, itt is, ott is ezernyi tárgyat hagyott hátra abból, amit sodort magával az áradat. A kórház műtőjét is elöntötte a víz. Soror Consuelót, aki minden szabad percét a költségvetése számadatainak korrigálására és pontosítására fordította, a közösség nevében felkereste soror Francisca; arckifejezése világvége-hangulatot tükrözött. A műtőben tenyérnyi magasságban áll a piszkos víz, mondta. Soror Consuelo föl sem pillantott az irattartójából. Hát akkor merjék ki, utána fertőtlenítsék klórral a padlót, mindössze ennyit szólt. Soror Francisca tétován állt a cella küszöbén. Mi van, nővér? Soror Francisca a torkát köszörülte: Jobban tenné, ha maga nézné meg, tisztelendő anyám, suttogta. A műtőbe vezető lépcsőn szorongó tizenkét apáca arcán rémület ült; könyékig feltűrt ingujjal, habitusuk szélét felfogva szorongatták a rongyokat meg a vödröket, de nem csináltak semmit. Nővérek, lássanak hozzá a vízmeréshez, egy-kettő, utasította őket. Mikor látta, hogy szavainak semmi foganatja, csak lement a lépcsőn, és bekukkantott a műtőbe: a reflektort lekapcsolták, nehogy rövidzárlat keletkezzék, úgyhogy csak a terem felső részében található szűk világítóablakokon szűrődött be némi fény. A padló csokoládébarna tóvá változott, fordítva tükröződött benne a műtőasztal. A műtőeszközök tárolására szolgáló tálakban is állt az az undorító folyadék. Felszínén törlőkendők és tamponok úszkáltak, meg egy anesztéziás maszk. A szerencsétlenség maradványai közt soror Francisca ujja egy tetemre mutatott. Döglött patkány volt. Ettől ijedt meg annyira?, kiáltott föl a mater superior, most azonnal vegye ki onnan, soror Francisca! A megszólított nővér szeme fehérje úgy villant meg, mint az oroszlánok közé vetett vértanúé. Nem hallotta, nővér? Irtózom tőle, tisztelendő anyám. A mater superior belegázolt a vízbe, a farkánál fogva kiemelte a tetemet, és odanyújtotta soror Franciscának. Fogja, nővér, mondta diadalmas hangon, a patkány is Isten teremtménye, még ha undorító is: dobja ki a szemétbe, de semmi kényeskedés! Egy pillanatig gondolkodott, aztán visszaszólt a lépcső tetejéről: Elrendelem továbbá a műtő végleges bezárását, több okból is, melyek részint higiéniás, részint műszaki természetűek; mostantól fogva egészen addig, amíg az új bassorai kórház meg nem nyitja kapuit, aki műtetni akarja magát, az üljön fel az autóbuszra. Ezzel a drasztikus intézkedéssel találta szembe magát a főorvos, mikor kétórás késéssel, mérhetetlenül izgatottan megérkezett. A gondterhelt doktor elmesélte a körébe csoportosuló, tátott szájjal, letaglózva figyelő apácák és betegek gyülekezetének, hogy milyen drámai következményekkel járt a felhőszakadás Bassora azon városrészében, ahol ő lakik, s ahonnan ezernyi akadályt leküzdve mostanra sikerült csak ideérni. Az egész akkor kezdődött, mondta, amikor a féktelen ár pontban éjfélkor átszakította a falat, amely a városon keresztülhaladó patakot a medrében tartotta. E szakadás következtében víz alá került számos ipari és kereskedelmi létesítmény, amely épp a vízhasznosítás végett települt a kanális mellé, meg ugyebár hogy szép kényelmesen bele lehessen dobálni minden szemetet meg ipari hulladékot; némelyik össze is dőlt, de egyikben is, másikban is helyreállíthatatlan károk keletkeztek. A városközpontban, folytatta a doktor, még látványosabb méreteket öltött a dolog: a feldühödött víz ott a faállomány java részét kitépte, csakúgy, mint a villanypóznákat meg a padokat, sodort magával mindent, ami az útjába került, különösen a járda mellett parkírozó autókat; nagy szakaszokon föltépte vagy elsüllyesztette az úttestet is. A csatornák eldugultak, az utcákon és tereken hallatlan mennyiségű a szenny. Némelyik kerületben, főleg az alacsonyan fekvő új városrészekben, a házakba is betört a víz, lakóik a felső szintekre, néhol a tetőre menekültek, több idős vagy mozgáskorlátozott embert az ablakon át kellett kilakoltatni. Az áldozatkész tűzoltóság nem bírta már a sok riasztást, és mivel az országutak járhatatlanok, s a környező településeken is katasztrofális állapotok uralkodnak, sehonnan nem lehet segítséget remélni. Tovább tetézi a bajt, hogy az égszakadás szinte teljesen tönkretette a villamos vezetéket, az ivóvízhálózatot, elnémultak a telefonok, a város sötétségbe borul, az utak járhatatlanok. A kialakult körülmények végtelenül megnehezítik a mentési munkálatokat, melyeket olyan sötétségben kellett végezni, hogy a doktor, aki maga ugyan nem vett részt bennük, ám egy jelen lévő szemtanútól részletes leírást kapott róluk, és egyenesen "danteinek" minősítette őket. A koromsötétben, mondta, kétségbeesett, velőtrázó segélykiáltások hallatszottak onnan, ahol a zivatar nagyobb pusztítást végzett. Hajnali három óra tájban, folytatta elbeszélését a doktor, a fáradhatatlan tűzoltók néhány önkéntes segítségével kitelepítették az El Arenal munkásnegyed valamennyi lakosát, mivel házaikat komoly veszély fenyegette, hogy összedőlnek. Mindennek ellenére, fűzte hozzá, a természeti csapás nagyságához mérten sokkal kevesebb az áldozatok száma, mint amitől eleinte tartani lehetett, hiszen mostanáig mindössze két halottról számoltak be: a városon kívül, a patakparton álló cigánytáborban két asszony fulladt vízbe, az egyik tizenöt, a másik hatvan körüli lehet. Máshol meg, szintén két asszony, anya és leánya, már majdnem ugyanilyen sorsra jutott, amikor leomlott a kerítésfal, amelynek tetején menedéket kerestek, ám az utolsó pillanatban sikerült kimenteni őket. Mindenesetre, folytatta lehajtott fejjel a doktor, amint a hajnali világosság engedte, a mentőalakulatok emberfeletti romeltakarítási munkába kezdtek az összedőlt épületeknél, mivel sejteni lehetett, hogy többen alattuk rekedtek. A hajléktalanná vált családokat átmenetileg iskolákban és más közintézményekben szállásolták el, aztán helyhiány miatt, meg hogy senki ne maradjon a szabad ég alatt, az Avenida mozi nézőterét és előcsarnokát is igénybe kellett venni, ahonnan kegyeleti okokból eltávolítottak egy nagyméretű reklámfotót, melyen Marilyn Monroe látható erősen kihívó testhelyzetben. Az embernek majd' megszakadt a szíve a sok szerencsétlen láttán, egy pillanat alatt odalett mindenük, végignézték, amint a víz néhány másodperc alatt elsodorja mindazt, amit hosszú évek áldozatos munkája árán keservesen összegyűjtögettek, most meg földönfutóvá kellett válniuk: éjnek évadján, álmukból fölriadva hagyták hátra az otthonukat, hálóingben és pizsamában, még matrac meg takaró sem jutott mindenkinek. Reggel a rádió tájékoztatta azokat, akiknél még volt áram, hogy Barcelonából hamarjában elindult egy segélyszállító konvoj, melyet a nagyméltóságú civil kormányzó úr, a mozgalom tartományi főnöke vezet, és élelmiszert, orvosságot, ruhát meg más létszükségleti cikkeket hoznak a károsultaknak, ám az országutak állapota miatt óriási akadályokkal kell szembenézniük, hisz néhol - adta hírül megremegő hangján a bemondó, amivel csak még jobban érzékeltette, milyen szívbe markoló látvány fogadta őket - "úgy néznek ki, mint a bővizű folyók". Kétség nem fér hozzá, ez az esztendő örökre a vízözön éveként él majd az emberek emlékezetében, állította saját elbeszélésétől meghatódva a doktor, s azzal zárta mondandóját, hogy neki magának is milyen nehézségekkel kellett szembeszállnia, mire eljutott a kórházig, mivel a víz elsodorta a közeli út egyik hídját, ezért kénytelen volt veszélyekkel és bizonytalansággal teli, hatalmas kerülőt tenni. Ami pedig a mater superior azon döntését illeti, hogy a műtőt haladéktalanul be kell zárni, neki személy szerint semmi kifogása sincs ellene. Mi több, megkönnyebbüléssel fogadta a hírt: pár éve volt hátra a nyugdíjig, és a kórházigazgató főorvosi megbízatás már kezdett túlságosan is terhes lenni számára. Minél kevesebb a munka, minél kisebb a felelősség, annál jobb, gondolta magában. Soror Consuelo az események fényében rádöbbent, hogy az utóbbi hetekben kizárólag a kórházreform tervével törődött, és fantasztikus elképzeléseit elébe helyezte a jelen legégetőbb szükségleteinek. Csak az álmaimnak élek, gondolta magában, ez így nem mehet tovább. Sutba dobta a költségvetést, és minden idejét, energiáját a kórháznak szentelte. A már említett, és a sajtó által annak idején bőséges visszhangot kapott drámai események következtében fellépett viselkedésváltozás igen nagy előnyére vált, hiszen már hetek óta állandó nyugtalanságban élt: sehol nem talált megbékélést, a vezetése alá tartozó nővérekkel mérhetetlenül indulatos, követelőző volt. Mi van velem?, tűnődött, lassan kiegyensúlyozatlan ember lesz belőlem. Kedélyállapota állandóan hullámzott: hajnalban, amikor felébredt, olyan határtalan boldogság öntötte el, amihez foghatót emlékei szerint még életében nem érzett; ám egyik pillanatról a másikra, ahogy magához tért, megmagyarázhatatlan szorongás és aggodalom fogta el, minden józan eszét latba kellett vetnie, nehogy ok nélkül sírva fakadjon. A mérhetetlen ellentét e pillanatai, mikor egyszeriben azt hitte, az üdvösség csúcsára repítették, onnan aztán hirtelen a legmélyebb elkeseredésbe zuhant, a legváratlanabb, legfurább módon követték egymást a nap folyamán. Nem tudta, mivel magyarázhatná ezt a nyugtalanságot, s minthogy semmi kivetnivalót sem talált benne, nem is beszélt a dologról gyóntatójának, aki úgyis vajmi keveset tudott volna segíteni rajta. Idős pap volt, helybeli, Pallarés atyának hívták. A háború alatt elmenekült, elrejtőzött, és a sok hányattatás következtében egy kissé az elméje is megbomlott. Gyakran mesélte, hogy az első napok kavarodásában, mikor a járőrök házról házra átkutatták érte a falut, egy üres sírban bújt el a temetőben, aztán két baráti szándékú társa ráemelte a fedlapot azzal, hogy a veszély elmúltával majd visszajönnek érte, és elviszik onnan. Azon a rémisztő helyen, élelem s szinte levegő nélkül, teljes sötétségbe burkolózva töltött az a szegény pap két álló napot és éjszakát. Egymaga nem tudta fölemelni a követ, s attól félt, hogy akiknek érte kellene jönniük, maguk is fogságba estek, elmenekültek, elárulták, vagy talán elfelejtették, pontosan hol is található a sírbolt, ahol elrejtőzött. Természeténél fogva is nyúlszívű ember volt, s ahhoz már túlságosan is öreg, hogy ép ésszel elviselje ezt a kalandot; úgy érezte, ő soha senkinek nem ártott, személyesen is ismerte a milicistákat, akik most azért üldözték, hogy végezzenek vele; sokuknak a születésénél is ott volt, ő adta rájuk a keresztvizet. Helyzetének borzalmát még csak tetézte az újabb borzalom, hogy hirtelen fölfedezte az emberi természet általa eddig nem is sejtett oldalát, az ősi gyűlölet, a harag mélységes szakadékát. Annyira erőt vett rajta a búbánat, hogy némelyik pillanatban jobb szerette volna, ha maga is végérvényesen a holtak birodalmához tartozik, amelyben ekkor ideiglenes menedékre talált. Egyedül itt honol béke, gondolta. Azóta sem felejtette el ezt a rettenetes élményt. Egyszóval Pallarés atya nem a legmegfelelőbb személy volt, hogy felfogja és megértse egy tapasztalatlan, zavaros női lélek hullámzásait és szeszélyeit. Mindig dolog közben érjen a gonosz, ezt szokta mondani.

Egyik nap a kapus nővér látogatót jelentett be. Mivel teljesen beletemetkezett a kórházi gondokba, a bejelentést nagy bosszúsággal fogadta. Kérdezte, ki az, mire a kapus nővér azt felelte, don Augusto Aixela jószágigazgatója. A kapus nővér környékbeli volt, úgyhogy ismerte az illető urat. Tőle tudta meg az apáca, hogy a jószágigazgató neve Pepet Bonaire, meg hogy Pudencianához hasonlóan, akivel rokoni kapcsolatban áll, ő is a Pelones-féle klánhoz tartozik. A kórházban nagy népszerűségnek örvendett, mivel kedves, egyszerű ember volt, s mint az Aixelŕ család jószágigazgatója, személyesen szokta elhozni az adományokat és ajándékokat, melyeket a család az intézménynek szánt. Soror Consuelo az előtérben, egy padon ülve találta: megereszkedett, apró kis emberke, mozdulatai kimértek, pillantása ravasz, hamis. Eléggé benne volt a korban, hiszen már a jelenlegi gazdája apjának idejében is ő igazgatta Aixela de Collbatóék birtokát, mégis szemlátomást fürgén pattant föl, ahogy meglátta a mater superiort, és mélyen meghajolt előtte. A nagy meleg ellenére is kordbársony öltönyt, széles övet, ellenzős sapkát viselt, meg hosszú szárú csizmát, amely jó sáros volt a sok pocsolyától. Soror Consuelo betessékelte volna az irodájába, mire a férfi azt felelte, hogy nem óhajt tovább időzni, mint amennyi okvetlenül szükséges. Igazából csak azért jött, magyarázta, hogy visszaadja az irattartót, amelyet don Augusto adott át neki a múltkorában. Ó, hát akkor nem engedhetem el úgy, hogy ne kérdezzem meg, mi a véleménye, kiáltott fel soror Consuelo, jöjjön be az irodába, hozatok egy kávét tejjel meg mézes süteményt; a kávé ugyan pocsék, de a mézes puszedli helyben készül, ahogy mondják, nagyon finom, maga is bizonyára ismeri. Valóban kóstoltam már, szeretem is, de nem áll szándékomban zavarni; tudom, hogy elég a bajuk a mostani áradásokkal, hogy végleg bezárták a műtőt. Miközben a jószágigazgató mindezt elmondta, a mater superior minden ellenállás nélkül elvezette a férfit az irodáig. Mikor már ott álltak, egy kicsit beszéltek a költségvetésről, de soror Consuelo alig hallotta a birtok jószágigazgatójának észrevételeit: gyakorlatias, túlságosan aprólékos volt ez az ember, és a mater superior meglátása szerint elveszett a részletek sűrűjében, melyek kétségkívül igen fontosak, ám vajmi keveset nyomnak a latban. Ha tovább hallgatom, a végén teljesen kiábrándulok a tervemből, gondolta a mater. Lázasan törte a fejét, hogyan tudná szerét ejteni, hogy beszélgetőtársa megsértése nélkül másra terelje a szót. Végül elérte, hogy a társalgás Augusto Aixela Madridban folytatott ténykedése körül folyjék tovább. Igazán nagylelkű és dicséretre méltó, hogy ügyes-bajos dolgai közepette is szakított időt erre a dologra, jegyezte meg soror Consuelo, s mivel a jószágigazgató csak egy apró biccentéssel válaszolt, még azt is hozzáfűzte, hogy főleg ha az ügy végtelen súlyosságát is figyelembe vesszük. Ugyan, kérem, hárította el a jószágigazgató. Don José, folytatta az apáca, aki egy jószágigazgatóhoz szólván nem merte a Pepet nevet használni, főleg nem a ragadványnevét, amelyen a helybéliek ismerték, ne tartson indiszkrétnek, de erről a madridi ügyről én semmit sem tudok; tudom, hogy a Belügyminisztériummal kapcsolatos, meg hogy igencsak nagy horderejű; én nem akarom beleártani magam mások életébe, s amennyiben a dolog magántermészetű, kérem, semmit ne meséljen róla; ám ha a kérdés túlnő e határokon, ahogy magam is vélem, s ha valamiképpen hozzájárulhatok a megoldáshoz vagy pusztán a gondok enyhítéséhez, nyugodtan mondja el, miről van szó. A jószágigazgató elmosolyodott, elkomolyodott, aztán megint röpke mosolyra húzódott a szája, mintha vívódna magában; utána megint ránézett az apácára, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, kinyújtotta a lábát, kezét keresztbe fonta az övén, és így szólt: sejtelmem sincs róla, hogyan tudna közbenjárni a dologban, bár az az igazság, hogy sohasem lehet tudni; mindenesetre, arra való tekintettel, hogy a dolog közérdekűnek számít, annak sem látom okát, hogy a részletekről ne tájékoztassam; végtére is maga az ispotályos nővérek mater superiorja, következésképpen tekintélynek örvend a vidéken. Törzsével kissé előredőlve folytatta: Alig egy esztendővel ezelőtt felbukkant egy útonálló a hegyekben. Jóllehet, amióta véget ért a háború, a megyében nem fordult elő gonosztevő, úgyhogy az eset nem keltett félelmet senkiben: a hegyek között mindig is voltak útonállók, ahogy a városokban is előfordultak zsebtolvajok. Általában, folytatta, ezek nem is rossz emberek: bujdosók, akik mihelyt vakmerőségről meg egy csöppnyi furfangosságról tesznek tanúbizonyságot, hamar népszerűek lesznek; végtére is errefelé nincs túl sok szórakozási lehetőség, és a lelke mélyén senki sem kedveli a hatóságokat. Az idős jószágigazgató kimért hangot vett föl, mint aki mesét készül előadni, és folytatta: Kiskoromban apám mesélte, Isten nyugosztalja szegényt, hogy élt itt ezek között a hegyek között egy Antonio Llobet nevezetű útonálló, akit csak Vasgyúró néven ismertek, olyan derék, szép szál férfi volt; amíg egy összecsapásban meg nem ölték a gárdisták, minden esztendőben ott volt a falu búcsújában: minden lánnyal táncolt, akár szép volt, akár csúnya, neki mindegy volt, ő mindet megtapogatta, a bál után pedig bement a kocsmába, mindenkinek vitetett bort, aki odabent volt, ő meg végigjárta az asztalokat, és sorban koccintott velük. Még gyerekkoromból emlékszem egy Juan Budallés, azaz Szarjankó nevezetű illetőre, aki sok szóbeszédre adott alkalmat: eljárt a bikaviadalokra, melyeket néhanapján Bassorában rendeztek, és ő döntötte el, hogy a matador egy fület érdemel-e vagy mind a kettő kijár neki, vagy az, hogy közrefogják, és a folyóba hajítsák, és amit ő elhatározott, azt úgy kellett végrehajtani, mintha a belügyminiszter személyesen elnökölne a bikaviadalon. Egy szép napon ez az útonálló bement egy házba, hogy szokás szerint ennivalót kérjen, mire a házigazda azzal a szesszel, hogy hoz neki valamit az eleséges szekrényből, kiment a házból, kulcsra zárta a kaput, és futva menekült, arra nem is gondolt, hogy otthagyta vele az asszonyát meg a gyerekeit. Alig jutott fél kilométernyire, máris szembetalálkozott két lovas gárdistával; siessenek, uraim, ott van a házamban a Szarjankó. Ám az útonálló mikor észrevette a vágtatva közeledő gárdistákat, egy lövéssel elintézte a zárat, és futásnak eredt, pedig nagyon veszélyes volt: nem akarta elbarikádozni magát a házban, nehogy a lövöldözésben baja essék az asszonynak meg a gyerekeknek. Még azon a héten, vasárnap, mikor a falu népe kifelé tartott a templomból, Budallés ott várakozott a templomajtónál a bandájával; ahogy észrevette a férfi, aki följelentette, egyből halálra vált, ám az asszonya megelőzte: térdre esett az útonálló előtt, és így könyörgött neki: Szarjankó, kérlek, ne öld meg! Nem ölöm meg, asszony, mondta az útonálló, csak alaposan meg fogom leckéztetni, hogy ezután tudja tartani a száját; s a feljelentőjéhez fordulva ráripakodott: Told le a gatyádat, te féreg! Ne féljen, nővér, minden jól végződött: a bosszú néhány korbácsütéssel bevégeztetett. Már kevésbé voltak kíméletesek vele a hatóságok, mikor lecsukták: a bassorai börtön belső udvarában nyaktekerccsel megfojtották abban az esztendőben, mikor véget ért a század, ami egyesek szerint ezerkilencszázban, mások szerint ezerkilencszázegyben történt. Az apáca rémülten hallgatta ezeket a vad történeteket, az öreg jószágigazgató meg egészen tűzbe jött, ahogy felidézte őket. Egész álló délután tudnám magának mesélni az ehhez hasonló történeteket, nővér, de én mondom magának, útonállók mindig is voltak, mindegyiknek megvolt a fedőneve meg a maga legendája: Részeges Pedro, Bombás Niseto, Vonatrabló, Pápaszemes Luisito, meg az a bizonyos Saturnino is, akiről azt tartják, asszony volt, és azután vette be magát a hegyekbe, hogy a fegyveresek megerőszakolták, de mindent egybevetve igaz a mondás: jó emberek ezek, nem kötnek bele senkibe, ha békén hagyják őket. Szünetet tartott, felvonta a szemöldökét, aztán hozzátette: Don Augusto azért ezúttal minden látható ok nélkül igencsak ideges lett: azzal kezdte, hogy az útonálló nagyszámú banda élén áll, s az ő elrablását tervezi; aztán meg azt állította, hogy nincs is ilyen útonálló, hanem egy csapat "partizán" jött, hogy elszámoljon vele a háborúval kapcsolatban történt bizonyos események végett. Meglehet, hogy mindkét dologban van némi igazsága, mert emberrablás több is történt már, az meg a másik fele, hogy még mindig akadnak beforratlan sebek. Az a helyzet, hogy nagyon forszírozta a csendőrségnél, hogy fésüljék át a hegyeket, és végezzenek a rá leselkedő veszéllyel: később, minthogy a csendőrök portyázásai nem hozták meg a várt eredményt, elment Barcelonába, hogy a hadsereg közbelépését kérje a főparancsnoknál. A főparancsnok azt felelte neki, hogy fityiszt; a kormány még a "partizáncsapatok" legrosszabb esztendeiben sem akarta belekeverni a hadsereget az ügybe. Úgyhogy don Augusto Madridba ment, nyilván ott is ügyeskedett és kilincselt, a Jóisten a megmondhatója, milyen eredménnyel járt. Legalábbis nekem ezt mesélte. Ha igazából egész más miatt utazott Madridba, azt már nem nekem kell sugalmaznom; most mennem kell. Maga elhiszi, hogy don Augusto életét tényleg veszély fenyegeti?, kérdezte a mater superior. A jószágigazgató vállat vont, és a mennyezetre emelte a tekintetét. Az majd elválik, felelte. A mater superior nem akarta tovább feszegetni a dolgot, mert nem tudta, vajon a jószágigazgató olyan együgyű-e, amilyennek a válaszával adja magát, vagy ami valószínűbb, inkább függőben hagyja a kérdést. Valamit tudhat, amit nem árul el nekem, gondolta. Aztán később, már a cellája magányában, a jószágigazgató szájából túlzó mesébe illő útonállók rémisztően valós képet öltöttek: torzonborznak, szilaj tekintetűnek látta őket, ahogy egy fejszecsapással lenyisszantják a fegyvertelen, kócos Augusto Aixelŕ fejét. Félelmekből táplálkozó képzelgését már-már elkerülhetetlenül beteljesedő előérzetnek vélte, és ettől oly nagy kétségbeesés kerítette hatalmába, mintha az már abban a szent minutumban be is következne.

PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása