A világ még mindig nagyon érdekes

A botcsinálta amerikai - Thassy Jenő

Thassy Jenő 1920-ban született régi magyar földbirtokos családból. Édesapját Dél-Magyarországon, Drávatamásiban lévő kúriáján 1919-ben, még a trianoni határ megnyitása előtt szerb katonák megölték. A Horthy-korszak megszilárdította keretek között előbb a jezsuitáknál tanult, utána a Ludovikára került. Fiatal tisztként érte a háború. Neveltetéséből és alkatából következően ekkor a barátaival együtt az emberiesség útját választotta. A nyilasuralom alatt részt vett az ellenállásban. A háború után az új rendőrség kötelékébe kerülve, Péter Gábor, Kádár János és Sólyom László munkatársaként fokról fokra ismerte fel, hogy a remélt új demokrácia helyett olyan rend készül, amelyben számára nincs hely. 1946-ban elhagyta hazáját. Csaknem öt esztendőt töltött Franciaországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. 1952-től a Szabad Európa Rádió munkatársa lett, 1973-tól mindmáig az Amerika Hangja magyar osztályán dolgozik. Több regényt, számos novellát és egy színdarabot írt. Első regénye Franciaországban jelent meg, és 1953-ban Prix des Lectures-díjjal tüntették ki. Első angol nyelvű regényét 1963-ban adták ki New Yorkban. Magyarul a Veszélyes vidék (Pesti Szalon, 1996, Hátraarc (Balassi, 1999) és A botcsinálta amerikai (Balassi, 2000) című könyve olvasható.

Ahogy jön felém, apám mozdulatait látom. Ujjaival gyorsan végigsiklik a zakó reverjén, ellenőrzi a gombolást. Alul finoman ránt egyet, hogy a varrás "elvá­gólagosan" és egyenesen álljon. Eszmélésem óta ezt láttam. Begombolt zakó, megigazított öltöny, frizura. Így lehet csak emberek elé állni, vagy leülni a legszerényebb vacsora asztalához. Ahogy édesapa, ő is végigsimítja a haját, mielőtt közel érne. Ő is hangtalanul üti össze a bokáját. Egyenesen a sze­membe néz, és fejét kissé előrebillentve fogadja a felé nyújtott kezet.

Az 1999-es könyvhét egyik nagy sikere az akkor hetvenkilenc éves Thassy Jenő második önéletrajzi kötetének megjelentetése. Az író pár hetet töltött csak itthon, utazott vissza, mert várta a munkája. Rádiózik ma is az Amerika Hangja munkatársaként. Egy budai vendéglő vadgesztenyelombos kerthelyiségében beszélgetünk.

...Beleszülettem egy kasztba. Csak három pálya állt nyitva előttem. Az egyik a gazdálkodás lett volna, de engem a földbirtok halálosan untatott. Fogal­mam sem volt, hogy a miénk hol kezdődik és hol végződik. Talán illett volna tudnom, hiszen valójában kicsi, csak háromszáz hold volt, ami Trianon után rám maradt... aztán lehettem volna diplomata. Ehhez kedvem is lett volna, meg von­zott az utazás, de azt mondták, nincs nyelvtehetségem, és sokba kerül. Mi pedig ehhez szegények voltunk. A harmadik pedig a katonai pálya volt. Végül is ez maradt. Közeledett a háború, és háziorvosunk - aki tanácsadója volt megöz­vegyült anyámnak - ezt javasolta. Így kerültem arra a pályára, amelyre teljesen alkalmatlan voltam.

Azt hiszem, írónak születtem. Semmi máshoz nem értek. Két bal kezem van, és az írás volt az egyetlen élvezet, ami mindig is érdekelt. Hatéves koromtól kezdve faltam a könyveket, és abban a pillanatban, amikor olvasni tudtam, már írni kezdtem. Nyolcéves koromban írtam egy ötfelvonásos történelmi drámát.

A katonaságnál nagyon kevés alkalom volt az írásra, viszont érdekesek voltak az idők. Az egyik óriási gondom akkoriban az volt, hogy én, a dzsentri­ivadék, milyen témáról írhatok. Balzacnak könnyű volt a nyomorról írni egy hi­deg padlásszobában, fagyott körmét fújdogálva, gyertya sápadt fénye mellett. De mit csináljak én? Ilyen ábrándokat szövögettem: megszököm otthonról, be­állok valahová igáskocsisnak, és a szénapadláson alszom majd... Amiről akkor ábrándoztam, az a valóságban nem is egy évtized múlva bekövetkezett. Meg­történt a háborúban, aludtam szénapadláson a hidegben. Kaland volt, igazi. Hu­szonegy éves voltam! Könnyelmű. Játszottunk. Indiánosdit játszot­tunk. Az volt számunkra az ellenállási mozgalom. Nem éreztük a veszélyt. A fiatalság meg a kíváncsiság segített. Engem hallatlanul érdekeltek az emberek, és hallatlanul érdekelt minden, ami körülöttem történik. Akkor még a politika is. Lehettem volna politikus? Bár azóta, hogy jobban ismerem a politikusokat, jobb, hogy nem így történt. Sok volt a véletlen. Sok mindent köszönhetek a véletlen­nek. Véletlenül jött az a nagyon nagy áldás is, hogy rádiós lehettem.

Tulajdonképpen a rádió mellett nőttem föl. 1926-ban vett anyám egy világ­vevő készüléket, és Drávatamásiban, ami valójában egy isten háta mögötti por­fészek, hallgattuk Londont, Milánót, Bécset, mert édes­anyám az angol, az olasz, a német nyelvet beszélte. A rádió számomra ösz­tönzést adott, de arról, hogy valamikor a mikrofon mellé kerülök, akkor még nem is álmodtam. Most meg már elmondhatom, hogy mikrofon mellett töltöttem majdnem negyvenöt évet.

Még ma is aktív vagyok, ami óriási hiba, mert ha nem dolgoznék, hama­rabb elkészülne az új könyvem.

A világ még mindig nagyon érdekes. Túlságosan érdekes. Körülbelül ez az én rövid történetem. Ha nem lettek volna az idők ilyen érdekesek, és nem kellett volna elmennem, mi lett volna belőlem? Íróként talán sokkal többet írhat­tam volna, mert körülöttem lett volna a nyelvemet értő olvasóközönség. De kétszer kellett nyelvet cserélnem. Először magyarul kezdtem írni, aztán franciá­ul, majd át kellett térnem az angolra. Márai Sándor, akivel később összebarát­koztam - ha egyáltalán lehet egy szoborral barátkozni -, azt mondta: tisztelettel nézem az erőlködésedet, de vedd tudomásul, csak az számít, ha azon a nyel­ven írsz, amit a bölcsőben hallottál. Nagyon sok jó amerikai író ír Amerikáról, jó francia írók Franciaországról. Ők bennszülöttek. Te pedig külföldi vagy. Nekik nincs szükségük rád. Nincs szükségük egy külföldire. Egyedül a magyaroknak van szükségük rád, ha olyat írsz, ami maradandó...

Mi történt volna, ha ott maradok Párizsban? Valószínűleg színdarabíró let­tem volna. 1948-ban négy színdarabot írtam. Az egyik eljutott Budapestre is, Bárdos Artúr rendezte volna, s Bajor Gizi kapta volna a főszerepet. De két év sem kellett, Bajor Gizi halott, Bárdos Artúr pedig menekült New Yorkban. Ha Franciaországban maradok, akkor talán kitartok a színdarabírásnál...

Az amerikaiaknak nem nagyon kellettek az én írá­saim. Egyetlen könyvem jelent meg angolul. A tizenkét döglött liba. Ez volt a címe. Benne a száműzetés mulatságos történetét írtam meg. Talán egyszer kiadják magyarul is. Csipkelődő stílusú, olyan, mint amilyen történeteket a har­mincas években Vaszary Gábor írt. Más írásom nem kellett. Novelláimnak Pá­rizsban volt keletjük. Egy elegáns magazin adta ki, a Revue de Paris. A franciák­nak tetszettek az írásaim, és föltételezem, hogy hosszas tengerentúli lé­tezésem ellenére is én inkább európai vagyok, mint amerikai.

Véletlen volt az is, hogy Amerikába kerültem. Amikor elfogadták a francia könyvemet, a fejembe szállt a dicsőség. Huszonnyolc éves voltam. Azt mond­tam magamnak, ha az okos franciáknak tetszik, amit írok, akkor talán tudok írni. A kiadóm azt mondta, hogy Párizsban még a franciának született író sem tud csak az írásaiból megélni. Írjak, de válasszak mellette valami "tisztességes" foglal­kozást, állást, valamit, amiből megélhetek. Legyek bankhivatalnok, orvos, ügy­véd... Én azt válaszoltam: mindenféleképpen csak írni szeretnék. Amerikába utazom, eladom a könyvemet jó sok dollárért, és visszajövök. Leszek én a két kontinens között utazgató "transzkontinentális" író. Az elgondolás jó volt, az időzítés pocsék. Ez volt a hidegháború kezdete. Amikor a Szabad Európához kerültem, az első interjúalanyom egy fiatal, angliai születésű színész volt, aki mindig tragikus szerepeket játszott. Ő volt a gonosz a legkülönfélébb történe­tekben. Nos, azt a tanácsot adta két koktél között, hogy óvakodjam a politiká­tól, mert a politizálás Amerikában olyan vad szenvedélyességgel zajlik, amit mi, európaiak nem érthetünk meg. Azt mondta: fiatal barátom, ne kövesse el azt a hibát, amit én. Amikor a bizottság elé idéztek, úgy éreztem, őszintének kell len­nem. Őszinte is voltam. Engem ezért Hollywoodban a kollégáim árulónak bé­lyegeztek. Soha nem kapok filmszerepeket. Fölolvasni fölolvashatok verseket, mert szép az angol dikcióm, de tönkrement a karrierem, tönkrement az életem. Ettől szeretném önt megóvni.

Velem semmi ilyesmi nem történt. Nem politizáltam. Lehet, hogy ehhez hozzásegített ez a tanács is, de Amerikába érkezésemkor a megalázó kelle­metlenkedés mindenképp. Az történt, hogy Párizsban egy hat hónapos látogatóvízumot kértem, ám amikor az amerikai konzul meghallotta, hogy a háború alatt amerikai hadifoglyoknak segítettem, hogy istápoltam őket - a köszönőlevelek mind a zsebemben voltak -, a hat hónapos helyett egyéves ví­zumot adott. Amikor megérkeztem New Yorkba, ezzel már a hajón felkeltettem a bevándorlási hivatalnok figyelmét. Átnézve a papírjaimat, nem érdekelte a hadifoglyok igazolása, csak az, hogy én, a korábbi katona, miért jöttem tizenkét hónapos látogatóvízummal. Nincs-e kedvem a letelepedéshez. Hiába mond­tam, hogy nekem Párizsban van az otthonom, a kiadóm, hogy csak látogatóba jöttem, mert a könyvemet szeretném eladni. Nem hitte el. Félreültetett. Három­szor ki is faggatott. S végül azt mondta: adok magának még egy lehetőséget. Feleljen, van-e olyan körülmény, amely döntését megváltoztatná, s maradásra késztetné. Láttam, hogy nincs megelégedve azzal, amit addig mondtam, ezért hirtelen ötlettől vezéreltetve, a kezében levő újság szalagcímére utalva azt válaszoltam: ha a koreai háborúból világháború lesz, akkor igen, itt maradok. És akkor mit csinál? - kérdezte. Azt, amit az előző világháborúban - feleltem. A maguk oldalán leszek. Köszönöm, elég, mondta. Engem meg lecsukatott azzal az indokkal, hogy nem voltam őszinte. Hamis ürüggyel jöttem, s mint volt ka­tonának az a szándékom, hogy csatlakozom az amerikai hadsereghez, és foly­tatom félbemaradt katonai karrieremet. Ebből persze egy szó sem volt igaz, de engem bezártak. Senki nem állt szóba velem. A harmadik napon elkezdtem kiabálni. Elég jól beszéltem angolul, megértették. Ekkor kezdhettem végre az ismerős magyaroknak segítségért telefonálni. Az egyik, akit hívtam, Varga Béla volt, az akkor már menekült státusú parlamenti elnök, a másik pedig Eckhardt Tibor. Őt tizenéves korom óta ismertem. Eckhardt eljött, és nagy lármát csa­pott. Azt mondta nekem: kedves barátom, ami veled történt, az óriási pech. Olyan bevándorlási hivatalnokra bukkantál, akinek a te karriered nem rokonszenves, s az sem tetszik neki, hogy eljöttél a demokratikus Magyarországról. Ezért intézkedett a bezárásodról. Csinálunk egy casus bellit. Akkor én azt mondtam, Tibor bácsi, ne csináljunk casus bellit, én itt nyugalomban szeretnék írni, s szeretném eladni a kéziratomat. Ő mindenáron botrányt akart. Don Qui­jote volt. Minden okossága mellett nem volt jó politikai szimatja. Varga Bélá­nak sokkal jobb volt. Mindenesetre mind a ketten beadták a kérvényt, hogy vál­toztassák meg a státusomat. Fáradozásuk eredményeként kiszabadulni kisza­badultam, de az ajánlólevelek ellenére az inspektor az egyéves vízumot lefa­ragta három hónaposra, s kaucióra elvették a nálam levő ezerötszáz dollár felét. Így akarták biztosítani, hogy három hónap eltelte után elhagyom Amerikát. Látoga­tóként érkeztem. Ez a látogatás a mai napig tart. Hét év után lettem - eléggé fogcsikorgatva - amerikai állampolgár.

Amíg arra várakoztam, hogy ügyem rendeződjék, mindenféle mesterséget ki kellett próbálnom. Mindenekelőtt azt tanultam meg, hogy dolgoznom kell. A tartózkodási engedéllyel már vállalhattam munkát. Először lovaglótanár lettem a Central Parkban. Ez a munka abból állt, hogy egyik kézzel a lovat, a másikkal kövér hölgyeket tartottam a nyeregben, akik azért ültek oda, mert fogyni kíván­tak. Helyettük én adtam le azt a keveset, ami rajtam volt. Ez volt a nappali foglal­kozásom. Éjjel egy étteremben voltam szemetes. Az volt a feladatom, hogy szétválasszam a hulladékot, különrakva moslékot, a papírt meg olyasmit, amit még valamire fel lehetett használni. Körülbelül tizennégy órát dolgoztam naponta. Ez majdnem egy évig tartott. Abban az időben alakult a Szabad Európa Rádió. Fölfigyeltek rám. Beszéltem németül, franciául, angolul és magyarul. Egy kicsit konyítottam az olaszhoz is, így fölvettek a New York-i irodához. Ez volt a kezdet. Majdnem olyan izgalmas volt, mint az Amerikába érkezésem. Először egy esszét írattak velem, természetesen angolul, hogy mi történt Magyarországon. Tetszett nekik, de nem írónak vettek fel. Nekem akkor a különböző cikkekből kellett az újságoldalakat összeállítani. Ez az időszak négy vagy öt hónapig tartott. Bosszantott, hogy a beérkezett írások elég gyen­gék. Elkezdtem hát magam írni az anyagokat, és hirtelen rájöttem, hogyha én írnék, és azt megfizetik, akkor ebből vígan megélhetek. De ezt csak én gondol­tam így. Ők azt mondták, hogy ennél a vállalatnál ezt nem lehet. Aki egyszer már tag - és én az voltam -, az csak egy fizetést kaphat. Nekem már van fize­tésem, heti harminc dollár, maradjunk ennél. Én ekkor otthagytam az állásomat, és írtam. Négyszer-ötször annyit kerestem az írással, mint a korábbi fizetésem volt. Egy év múlva visszavettek.

Ebben az időben rövid szatírákat írtam. Az otthoni dolgokról olvasottak kínálták a humoros írások témáit. Például megírtam, hogy a méhek társadalmát nem helyesli a Rákosi-rendszer, mert azt egy királynő uralja. Demokratizálni kell tehát a méheket. A virágok? Nekik is forradalom kell. A liliom fehér. Ez az ártatlanság színe, nem helyes. Helyette vörös kell. El tehát a liliomokkal. Ezek voltak az első írásaim. Megvannak valahol egy dohos szekrény mélyén. Élvezettel vetettem őket papírra. Nagyon keveset tudtunk akkor arról, ami Magyarországon történt, csak annyit, amennyit az újságokból kikövetkeztethettünk.

Nekem Amerika sokk volt. Európából szemlélve egészen más vi­lág. Ifjúkoromban sznob anglomán voltam. Mint kortársaim többsége, imádtam az angol irodalmat. Különösen Somerset Maughamot, akivel később - mivel olvastam a könyveit - interjút is készítettem. Nagy csalódás volt, mert ellenszenvesnek találtam.

Én gyerekkoromban mindig és mindenütt olvastam. Miután könyvmoly voltam, nagyon jó írókat olvastam. Így azokban az országokban, ahol megfor­dultam, írni is nagyon jó íróktól tanultam. De mindig hiányzott, ami a magyar íróknak otthon megadatott: a közönség, a kávéház, a kritika, a beszélgetés, a társaság...

Magányosan nőttem fel. Az írásban sem segítettek. Az egyetlen hasznos, amit Amerikától kaptam, az az egyetemi írótanfolyam volt, amelyre még pályafutásom elején beiratkoztam. Regényírást tanultam. Ott azt is lehet. Az osztályban én voltam az eminens diák, a sztár. Akkor kezdtem írni azt az önélet­rajzot, amelyből később a Veszélyes vidék lett. Egyik ihle­tője talán Tolsztoj Háború és békéje volt, amit akkor még nem olvastam végig, csak később, röviddel a forradalom előtt. A másik ihletője Margaret Mitchell Elfújta a szél című műve volt. Megpróbál­tam én egy magyar Elfújta a szélt írni, kezdve az álbékeévekkel, a Horthy-korszakkal, amibe belenőttem, utána a véres farsanggal, a háborúval, majd az ostrommal. Írtam vagy kétezer oldalt. És az iskolában a tanárom, aki civilben kiadó volt, azt mondta: kedves barátom, ha amit maga ír, olyan jó eredeti­ben, mint amilyen fordításban, akkor én kiadom. Maga egy feudális korszak­ról szóló kastélyregényt írt, amit egy brooklyni lány lefordított angolra. Én tehetséget sejtek a nyelvi nehézségek ellenére. De ha magyarul is olyan jó, amit ír, akkor én azt megjelentetem. Van nekem egy magyar barátom, aki segítsé­gemre lesz. Válogassa ki a legjobb fejezeteket, és adja neki.

Hat vagy nyolc nap múlva kaptam vissza a kéziratomat azzal a szöveggel: nagyon sajnálom, de azt a jelentést kaptam, hogy a magyar fogalmazás az angol verziót meg sem közelíti. A lektor, egy magyar író - nevét tapintat­ból nem említem -, Budapesten valamikor sikerkönyveket írt, de kikerülve Amerikába emigránsként és íróként is megbukott. Művelt és érzékeny ember volt, de félt a fiatal konkurenciától, amit én jelentettem akkor a huszonkilenc évemmel. Megértem. Megijesztette, amit magyarul olvasott tőlem. Ezért mondta, hogy pocsék. Nem esett jól, mert tudtam, ítélete igazságta­lan.

Méltánytalanság kezdetben a rádiónál is ért néhányszor. Azt mond­ták, hogy írásaim nagyon jók angolul, de magyarul már elfelejtettem. Ezért ők lefordíttatják. A fordító azonban nem tudott jól angolul, így majdnem úgy jártam, mint a híres Karinthy-humoreszkben.

Akkoriban egy amerikai író pontosan ugyanazt csinálta a maga módján, mint én. Ezt az írót Norman Mailernek hívják. Norman Mailer azóta rengeteget írt, és én olvastam a nagyregényét, a Meztelenek és holtakat. Egykorúak va­gyunk. Egy időben kezdtünk. Norman Mailer óriási siker lett, s nem csak Ameri­kában. Én meg kudarc.

Nem tudom, mi lett volna velem, ha évtizedekkel ezelőtt leszek sike­res. Talán egy csomó pénzt kerestem volna. Ötven évig írtam, de szépirodalom­mal nem kerestem többet, mint talán kétezer dollárt. A tizenkét döglött liba első kiadása elfogyott, de több nem kellett. Most izgalmas dolog számomra, hogy van egy kiadóm Magyarországon, a Balassi, amely érdeklődik a kézira­tom iránt. Könyvemmel amerikai létemre forintot keresek. Hát nem kudarc va­gyok, egy amerikai kudarc?

Elkészült a Veszélyes vidék angol fordítása. Ez is érdekes történet. Egy fiatal lány, Anci a Berkenye utcából, akiről pár sort írtam a könyvben, Gör­geyék zsidó származású szomszédja volt. Amikor kötelező lett a sárga csillag, Görgey mama, Friderika, átment a szomszéd villába, és azt mondta Anci papá­jának: nekem volt egy kislányom, aki Budapesten született, de meghalt kétéves korában. Megvan még a születési bizonyítványa. Az adatok illenek Ancira, Anci mától fogva az én lányom. Így lekerült Anciról a sárga csillag, s elhelyezték a Görgey-kúriában. Nem maradhatott sokáig ott, mert a két Görgey fiú, Guido és öccse, György, beleszeretett. Anci ma Sydneyben él, és tisztes nagymama. Ő fordította le a könyvemet nagyon elegáns angolra. A szöveg olyan, mintha nem is fordítás volna. Ez a Veszélyes vidék angol verziójának története.

Veszélyes vidék? Átélhettem sokféle helyzetet, megélhettem sok kultúrát, sok­féle közeget. Éltem félelemben és létbizonytalanságban. Három hónapos embrió voltam, amikor terhes anyámat szerb katonák puskatussal verték, s megölték védelmére kelő apámat és négyéves bátyámat. A különböző isko­lákban azon töprengtek, hogy ilyen múlttal miért nem lettem idióta, miért nem lettem kripli vagy idegbeteg. Nem tudom... Az életemben sok volt a váltás, az erőteljes váltás, a fent vagy a lent. Minden váltás sokk volt. Valószínűleg ez segített. Például a háborúban. Be voltunk zárva, s én vadul vágytam a külvi­lágra. Mindig olvastam. A magyar irodalomból viszonylag keveset, mert otthon szedett-vedett könyvtárunk volt, olyan, amelyet vidéki házalótól be lehetett sze­rezni. Például Mikszáth valamennyi művét olvastam, megvolt Márai is, de Krúdyhoz nem jutottam, csak mostanában. Mikszáthon és Márain nőttem fel. De amire vágytam, az az volt, hogy egyszer felülhessek az Orient expresszre, és elutazhassam Párizsba, Londonba. Érdekes módon Amerika nem tartozott a vá­gyaim közé. Amikor hirtelen megnyílt a kapu, és emigráltam, egyszerre voltam kétségbeesett száműzött és izgalomtól fűtött világutazó. Tele voltam izgalom­mal, és habzsoltam minden látnivalót. Nem vezettem naplót, de levelezni leveleztem, és minden levél az örömről szólt.

A szemetesember-lét is öröm volt. Az egyik alkalommal kirakatot kellett mosnom. Vödör volt nálam, szappanos víz, a kezemben, hosszú rúdon, spon­gya. Az öltözékem pedig - mivel nem volt más - fehér nadrág, szexi fehér ing rövid ujjal. A kirakatmosásban olyan ügyetlen voltam, hogy a víz mindig a nyakamba csurgott. Arra jött egy fiatalokból álló társaság, a fiúk szmokingban, a lányok estélyi ruhában. Talán bankettezők. Megálltak, és röhögtek rajtam. Kinevették az öltözékemet, s kinevették az ügyetlenségemet. Akkor eszembe jutott egy jelenet. Talán 1940-ben vagy '41-ben partin voltunk Barczáéknál, a lon­doni követ fivérénél, a Görgey fiúkkal a budai Várban. Egy kicsit spiccesen in­dultunk hazafelé, amikor az utcán hókotró emberekbe botlottunk. Valószínűleg egyetemisták voltak. Látszott a munkához nem illő öltözékükön, látszott az ügyetlen mozdulataikon. Mi, húszéves, spicces fiúk meglehetősen frivol mó­don kötözködni kezdtünk velük. Valami amerikai filmből vettük a jelenetet. Abban Cary Grant jön ki enyhén ittasan egy kocsmából, és beleköt az utcán dolgozó emberekbe: miért dolgoznak? A munka lelki vagy testi kényszer nekik?

Ez a várbeli jelenet jutott az eszembe, amikor New Yorkban engem, a kirakatot mosó, ügyetlen szemetest a fiatalok kinevették. Milyen tapintatlanság volt, amikor én nevettem. Most rajtam nevetnek. Talán a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől, a megaláztatástól, de lelkiismeret-vizsgálatba fogtam. Hogyan is érzek én? Gyűlölöm a jelenemet? Gyűlölöm, ami voltam? Gyűlölöm, ami vagyok? És akkor hirtelen rájöttem: valójában szerencsés ember vagyok. Szerencsés vagyok, mert voltam szmokingban, és átélhetem azt is, hogy ügyetlenül mosom az ablakot. Estélyi ruhában én nevettem, most engem nevetnek. Mi jöhet ezután? Akármi. A felismerés tartást adott.

A Hátraarc-kötet 1946 decem­berében fejeződött be, amikor elhagytam az országot. Az új könyv innen folytatódik. Pár nap Bécs és Svájc, ezután öt év Franciaország. 1950-ben utaztam el onnan. A könyvemben most 1948-nál tartok. Érdekes időszak volt. Ekkor különös dolog történt. Korzikára utaztam, és ott töltöttem négy hónapot. Korzika volt ak­kor a legolcsóbb hely Európában. Négy hónapig írtam itt a Veszélyes vidék első fogalmazványát. Ez a kétezer oldalas kézirat még ma is megvan. Valójában regény volt, álnevekkel. Napló helyett magányomban az írás segített. Önma­gamat másoltam, a saját életemből vettem a sztorikat. Korzika előtt is történt egypár érdekes dolog. Például az, hogy közvetlenül Franciaországba érkezé­semkor összetalálkoztam a Mitterrand családdal, pontosabban Mitterrand húgá­val. Mitterrand akkor még csak tájékoztatási miniszter volt. Kedvesen fogadtak a francia foglyoknak nyújtott segítségemért. Ha végiggondolom, nagyon sok érde­kes emberrel találkoztam, akik mind szerepelnek a könyvben. Korzika is érde­kes, azért is érdekes, mert ott élnek az örökös lázadók. Még ma is lázadnak a franciák ellen.

Bárhol jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal. Rengeteg magyar él szerte a világban. Egyszer például Egyiptomban, a gizehi piramisok környékén, egy szállodában délben úszom a medencében, amikor egy zsíros hang kiált: Anyu, hova raktad a rántott csirkét?

A rádiónál az volt és ma is az a feladatom, hogy a magyarokról magyarok­nak beszéljek. Magyarok Amerikában - ez az egyik témám. Sokat írtam köny­vekről, sokat írtam színházról, filmről. Mint mozin felnőtt vad moziimádó na­gyon sok interjút készítettem, s még most is készítek neves színészekkel, rende­zőkkel, írókkal. Mostanában sok sajtószemlét is írok.

Az egyetlen, amire minden munkámban koncentrálok, azt még itthon tanultam. Valaki azt mondta nekem, úgy emlékszem, egy csepeli munkás: ír­janak olyan dolgokról, amelyek bennünket érdekelnek. Igyekszem ehhez tar­tani magam. Mindig azokat a témákat keresem, amelyek érdekesek lehetnek, s információt jelenthetnek Magyarországról. Az a munkám, hogy tudósítsak arról, ami Amerikán kívül a magyarokkal történik. Szeretném már abbahagyni a rá­diózást, mert az órámban a homok gyorsan pereg. Kevés az időm, s szeretném a könyvemet befejezni.

De rádiós tervem is van még. Május 19-én születtem. Egy nappal később, mint a mostani pápa. Mint öregemberek, külsőleg állítólag hasonlítunk egymás­ra. Én úgy nézek ki, mint egy öreg lengyel paraszt, ő meg mint egy hajdanvolt magyar katonatiszt. A pápa életműve nagyon mély benyomást tett rám. Szeret­nék vele interjút készíteni. Remélem, el is jutok hozzá. Már kértem segítséget a jezsuitáktól. Sokat segítettek eddig is. Hozzájuk jártam középiskolába. Írtam már a jezsuiták embermentéséről is. Csodálatos emberek. Remek tanáraim voltak. Tiszteletet érzek irántuk ma is. Ez még újságírói ambícióm. Szerettem volna Reagannel is beszélgetni, mert Reagan - akárcsak a pápa a maga területén - óriási változást hozott. Erről már lekéstem, de talán Kohl, a volt német kancellár még megfelelő riportalany lesz számomra.

Harminchárom év után jöttem haza először, még jóval a rendszerváltozás előtt, 1978-ban vagy 1979-ben. Brutális sokk volt. Olyan brutális sokk, mint amilyen akkor ért, amikor elhagytam az országot. Egy pénteki napon szólt a telefon. Washingtonból telefonáltak. A mi szerkesztőségünk New Yorkban volt: vigyem azonnal az útlevelem a magyar konzulátusra, mert Budapestre utazom hétfőn, a nemzetközi vásárra. Először elutasítottam a megbízást, de a főnököm rám parancsolt. Így történt. Sokk volt. Amikor innen elmentem, a fél telefon­könyvet ismertem. Harminchárom év után talán ha öt ismert nevet találtam a telefonkönyvben. Szeretteim, barátaim kint a temetőben vagy száműzetésben. Óriási sokk volt. És az is sokk volt, hogy rá kellett jönnöm, megöregedtem. Az idő múlásáról ott kint nemigen volt fogalmam. Nincs családom, nincsenek gye­rekeim, kizárólag a munkának élek. Nem érzékeltem addig a koromat, az öregedést, amíg nem szembesítettek vele. Úgy történt, hogy autót béreltem, és leutaztam szűkebb pátriámba, Somogyba. Útközben felvettem egy autóstopost, aki rám nézett, és azt mondta: tata, maga még vezet? Mélyen megdöbben­tett. Miért ne vezethetnék ötvenkilenc éves koromban, amikor Amerikában nyolcvan-kilencven éves emberek is vezetnek. A szemem jó, jó a fülem, miért ne? De rá kellett jönnöm, végzetesen sok idő múlt el, minden megváltozott, és én meg­öregedtem.

Azóta sokat voltam itthon. Mindig a munka hozott ide. Itt voltam a rendszerváltáskor. Készítettem interjút itthon Varga Bélával, aki megnyitotta az új parlamentet, aztán Antall Józseffel, Habsburg Ottóval, Göncz Árpáddal és sok-sok érdekes emberrel. De ennek ellenére elég laza a kapcsolatom Magyarországgal. Még sohasem voltam itt szabadságon, még sohasem éltem itt hosszú ideig. Beszélem a nyelvet, de idegen vagyok. Annyiban vagyok idegen, hogy nem ismerem az itt felnőtt nemzedékeket. Nem ismerem az érzelmeiket, de nem csak azt, azt sem, hogyan gondolkodnak, mi mozgatja a tetteiket. Nem mernék írni róluk. Idegen vagyok, aki kívülről szemlél, nem belülről.

Ismerem a magyar történelmet, ismerem a magyar irodalmat, a magyar sorsot. Itt vannak a gyökereim, de az életem máshová köt. Világpolgár sem vagyok, mert magyarnak magyar maradtam, külföldi magyarnak, látogató­nak, aki anyanyelvként beszéli a nyelvet. Valójában drukker vagyok, aki minden itt élőnek sok szerencsét kíván.

Lejegyezte: Józsa Ágnes