SNEÉ PÉTER

Kérdés

Milan Kundera: Nemtudás. Európa Könyvkiadó, 2001. N. Kiss Zsuzsa fordítása

A Nemtudás Milan Kundera utóbbi évtizedben hozzánk is bőséggel áradó műveinek legjavához tartozik, magyar címváltozata azonban téves. Ahelyett hogy az önmagunkról és sorsunkról feledkezést idézné emlékezetünkbe, értelmetlenül félrevisz. Pedig az író ezúttal régi témájának - az emigráns létnek, vagyis a gyökereitől elszakított ember kísérletének egy új, mesterséges harmónia megteremtése - jelentős módosításával rukkol elő, ami érdekes és fontos, hiszen Európa küldő, kibocsátó felében kevéssé átélhetők még a beilleszkedés gondjai. Az eltérő történelmi tapasztalatok okozta érzéketlenség a lelki vakság hátrányos következményeiben ismerős csupán, s legföljebb az utolsó évtized szembesített a megértés és elfogadás problémáival, a türelmi gyakorlat követelte, felettébb kimerítő erőfeszítéssel. A szerző eszmefuttatásai és példázatai nemigen emlékeztetik saját életére a magyar olvasót, s hogy munkái ennek ellenére sűrűn jelennek meg a hazai könyvpiacon és szokatlanul magas példányszámban kelnek el, annak magyarázata alighanem rejtélyes idegenségükben keresendő. Tapasztalatilag mindeddig hozzáférhetetlen újdonsággal kecsegtetnek és fogalmi tisztázottságuk ellenére a csoda fénykörébe vonnak minket - már amennyiben csodaszámba megy itt még a világunktól elvált és meglepetés gyanánt felbukkanó szépség. Nem ezt keressük és talán nem is ezt érzékeljük; divattá élménykörének távolsága emeli. Ám az európai széppróza "lírai" tradíciójával szembeszegülő író sem könnyít helyzetünkön, mikor esszével oltja be regényét, ami szerinte nem egyéb, mint "hosszú hajsza néhány illékony meghatározás után". Rémülten kapitulálnánk már A regény művészete című elmélkedéssorozatban tételesen felsorolt kulcsszójegyzék láttán is, ha tömegével nem zúdulnának ránk különféle interpretációk, amelyek kötelezőként hírlelik a sajátos értelmezések utáni hajszát. De lehetünk-e eredetiek és híven értők egyszersmind? A nyomasztó követelmények hatására maholnap csak vásároljuk Kundera köteteit és dicsérjük, ahelyett hogy olvasnánk is. Kisebbrendűségi komplexustól szenvedünk, noha a szerző maga tanácsolja, hogy bátran hagyatkozzunk képzeletünkre és semmiképpen se úgy közelítsünk műveihez, mint megfejtendő rejtélyekhez. Csakhogy amíg nem álmodhatjuk magunkat hőseink helyébe, addig ez jámbor óhaj marad.

Kundera a befogadás eshetőségeinek firtatása helyett a visszafogadásét vizsgálja, és történetének súlypontját is közelebb tolja. Tézisregényként fogadhatjuk kötetét, ahol érvekkel bizonyítja, hogy amennyiben kiszakadtunk korábbi helyzetünkből, többé nem térhetünk vissza oda. A közbül eltelt évekről sem feledkezhetünk meg, és ha nem nő tovább a kibocsátó környezet, illetve az eltávozott személyiség távolsága, akkor is túl nagy szakadék nyílik ahhoz, hogy áthidalható legyen egy élet során. Ha úgy tetszik, a maga mentségét fogalmazza meg a szerző, s noha kifejezetten tiltakozik az életrajziság vádja ellen, sőt egyik fő követelménynek tekinti, hogy észrevétlenül húzódjék meg műveinek takarásában, s ekként függetlenítse munkáját sorsának alakulásától, a személyes érintettség gyanúja mégsem árt a regénynek, éppen ellenkezőleg, felizzítja a gondolati konstrukciók fagylalta légkört. Ismerős helyszínre kalauzolja a lét elviselhetetlen könnyűségével csak vontatottan ismerkedő olvasóit: a gondoktól sötét, illetve a gond nélküli, derűs világ ütközik a mű terében, amelynek dimenzióit kalandos szerelmi(?) történet, esszéisztikus gondolatfüzér és gazdag filológiai adatolás jelöli. Létünk nyomatéka annyira súlyos, hogy mielőtt akár egy futó pillantást vetnénk a múlt és a jelen arany vagy fekete szálaiból könnyű kézzel szőtt mesére, részletes elméleti fejtegetésbe bocsátkozik az elbeszélő. Gondolkodó énjének köszönhetjük így a regény expozícióját és nem a szépírónak. Mihelyst visszatér a történetmondáshoz, gördülékeny fogalmazásának hála - talán nem is annyira az elbeszélő mód és a bravúros szerkeszteni tudás kérdése az, mintsem a szemléleté, vélhetően azért is reagál ingerülten a szerző, ha dicsérik miatta - olyan iramodással halad, hogy egyszeriben megfeledkezünk a száraz indításról, és nem eresztjük el kezét az utolsó szóig. Ha az imént meglehetősen ambivalensnek neveztem az olvasó helyzetét, újabb szokatlan vonására hívom fel a figyelmet: nyoma sincs a gondolatfűzés hagyományos nehézkességének. Ahol a tétel kifejtése és bizonyítása körülményes volna, ott az ábrázolt világ példájával érvel, s a külső tapasztalatok körét nem különíthetjük el többé az emlékek és képzelgések belső köreitől. Összemosódnak, s régóta nélkülözött, hiányzó teljesség képzetét ébresztik, vagyis megjelenésükkel érvelnek a (posztmodern) apokalipszis ellen. Ha a művészetgyűlölők maguk vállalkoznak az alkotásra, és írmagját is kipusztítanák az elbeszélésnek, akkor az író kötelességének érzi, hogy megmutassa: a gondolati pontosság megfér a mesével, mintegy felszívódik benne, tulajdonságává válik. A kikerekedő történetről is lefoszlik mindaz, ami elméleti konstrukciókra emlékeztetne, és néhány oldalnyi lapozás után már kevéssé érdekel építési terve, nem vágyom művének dekonstrukciójára, inkább szájtátva követem.

Merre tart vajon? Kétségeit már az első oldalakon tudtul adja, de zárómondatáig sem gyanítom, hová jut végül. Csupán a mű baljós légköre, sötét hangoltsága sejteti, hogy a hollywoodi szüzsékészítők zavartalanul őrizhetik a könnyes happy end monopóliumát, mivel itt, Kelet-Európában nincs kibúvó. Akit sorsa valamilyen formában ide kötött, az még szabadulásakor sem annyira gondtalan, mint a máshová született. Pedig milyen tetszetős, boldog kifejlethez vezethetne a magányos emigránsok találkozása szülőföldjükön, kivált, ha még serdülőkoruk vakító ege alatt ismerkedtek össze! Az őszi érzések édes zamatát kivételes alkalmak érlelhetnék meg, hiszen egymás előtt nem kell szégyellniük a távol töltött évtizedek lélekformáló munkáját. Anélkül is büszkén viselhetnék egyéniségüket, hogy megalázkodnának és visszatöpörödnének a szűkös honi falak közé. Szerelmük végképp megszabadíthatná őket a magukkal hurcolt gátlásoktól, teljes pompájukban virulhatnának ki, csak ne találkoztak volna itt korábban. Hajdani szereposztásuk időközben felcserélődött, az elutasító, szűzies fruskából ölelésre áhítozó asszony lett, a csábító fickót pedig bizalmát veszített vénemberré csonkolta a gyász. Egyiket a közös emlék ajzza, másikat az elhunyt feleség iránti hűség dermeszti. Állapotváltozásuk ellentétes, útjaik csak azért kereszteződnek, hogy azután ismét eltávolodjanak.

A felejtés és az emlékezés játékát űzik a regény szereplői valamennyien. Úgy idéznek a múltból, ahogyan kedvükre való, s ami nem szolgál önerősítőül, arról könnyű szívvel lemondanak. Históriájukat - amennyiben foglalkoznak egyáltalán vele, s nem korlátozzák figyelmüket az adott pillanatra - szüntelenül átírják, átfogalmazzák. Kirekesztik belőle a másikat, hogy azután saját szenvedéseik emlegetésével fedjék el közönyüket, és a múlt e bajosan követhető szüntelen alakváltozásából kevés szilárdnak ható, mivel szabad választáson, személyes elhatározáson alapuló viszony jegecesedik ki, és az sem elegendő a szokás vagy tapintat okozta lelki bénultság oldására. Jozef - akinek neve és alakja Kafkát idézi - hiába kopogtat be N.-hez, és hasztalan fogadja szeretettel régi barátját ő is, mégsem kerülhet sor arra, amire talán mindketten várnak: a felszabadító kérdésekre és vallomásokra. Rendünk ma nem olyan, hogy közelebb segítse az egymáshoz tartozókat, vagy akár csak megtűrje harmonikus kapcsolatukat. Az öngyilkossági kísérletének bélyegét ódivatú frizurával rejtegető Milada is fölöslegesen bizakodik Irena látogatásában, csupán egykori kudarcának emlékével szembesülhet újra. Rezignáltan fogadja az akaratlan emlékeztetést: "megint nem hozott nekem szerencsét" - jegyzi meg Jozef nevének hallatán, és ez a legtöbb, amit tehet. Az asztali szép beszélgetéseknek befellegzett, a test szavai, a gesztusok sem eléggé magukkal ragadók, a kamaszkor lázas bujálkodása idétlen bohóckodásnak tűnik az elvénült világban. Tartósan összefűzni és egybetartani képtelen minket, és elégtelen a megismeréshez is.

Borús képet fest rólunk Milan Kundera. Tragikus vétségnek látja és mutatja a tehetetlenségből, illetve állapotunk fel nem ismeréséből fakadó tudatlanságot, elutasítást. Úgy véli, szívesen ignorálnánk a valót. Mintha abban rejlene boldogságunk, hogy lefitymáljuk a gondokat, és erőnek erejével megfeledkezünk az időről. Gustaf, Irena svéd párja is csak anyósa karjában nyugodhat meg, aki nem rémiszti a múlt kísérteteivel. Pedig az idő nélkül pontszerűek vagyunk, elmozdulásunk is látszólagos csupán. Haladásunk nincs, mivel irányunk sem, összevissza verődünk csupán. Mint vágyott állapotnak, e kiszámíthatatlan, Brown-féle mozgásnak ábrázolása éppolyan csüggesztő, mint az alacsony fakerítés mögötti téglaház és a kertből felemelt karként integető sudár fenyő síri idillje.

Vezérlő eszményeink részletre is megvásárolható civilizációs értékekké zsugorodtak, és a véletlenszerűség hatalmát, a káosz térnyerését szigorú okadatolással kíséri a szerző, kinek művében a dimenziótlanság felé törekvő ember ábrázolása történelmi dimenziókban bővelkedik. Mindenünnen feltolakodnak az emlékek, a történet motorját is azok táplálják. Óhajtsák bár vagy sem, szereplői állandó összevetésben élnek a múlttal, hiszen önmaguk és az olvasó számára is érdektelenné válnának nélküle, és nyomtalanul tűnnének el. Keserű figyelmeztetés ez, de észleljük-e vajon? Úgy tűnik, semmi sem időszerűtlenebb, mint egy múltjáról örömest, sietve megfeledkező világban az elszivárgó időre emlékezni és emlékeztetni. Pedig mi egyéb lehet ma egy író dolga?