|
|
|
|
|
||
Elena Sztepanjan, Georgi édesanyja, művelt örmény család sarja volt, és sohasem hitte volna, hogy egy Feodoszija környékéről származó, egyszerű görög férfi hitvese lesz majd, aki a legkedvesebb gimnáziumi osztálytársnőjének testvérbátyja.
Médeia Szinopli állócsillagként ragyogott a leánygimnázium egén: füzeteit a rá következő generációk hosszú sora elé állították követendő példaként. A barátság a két kislány között a kitartó és titkos rivalizálásból született. Abban az évben, 1912-ben, a Sztepanjan család nem tért vissza szokása szerint Pétervárra, mert Elena kishúgát, Anaitót súlyos tüdőbetegség kínozta. A család úgy határozott, a telet a szudáki dácsában tölti, Elena pedig, aki egész télen át Feodoszijában, egy szállodában lakott a nevelőnőjével, a leánygimnáziumba iratkozott be, komolyan veszélyeztetve ezzel az osztályelső Médeia tekintélyét.
A barátságos és dundi Lenocska látszólag nem vett részt semmiféle vetélkedésben. Viselkedése egyaránt volt tulajdonítható angyali nagylelkűségének vagy ördöngös rátartiságának. Elena nem tulajdonított fontosságot a sikereinek: a Sztepanjan testvérek kitűnő neveltetést kaptak otthon, a francia és német nyelvet kisasszonyoktól sajátították el, kisgyermekkorukat pedig Svájcban töltötték el, ahol az édesapjuk diplomáciai szolgálatot teljesített.
A két kislány, Médeia és Elena, a harmadik osztályt színjelesen fejezte be, de az eredmény nagyon különböző háttérből fakadt: Elenának szinte fáradságába sem került, hála a megbízható alapoknak, míg Médeia kemény munkával érte el a győzelmet. Ám a különbségeket nem tekintve, az év végi ünnepélyen mindketten ugyanazt a jutalmat kapták: Nyekraszov aranybetűkkel díszített, sötétzöld kötésbe bújtatott műveit, kalligrafikus beírással az első oldalon.
Az ünnepélyt követő másnapon, öt óra tájban, a Szinopli család váratlan látogatókat kapott a Sztepanjan család személyében. Matilda vezetésével, aki haját fehér zsebkendővel szorította le, a család nőtagjai a bahlava tésztáját nyújtották éppen a nagy szederfa alá félrevonulva. A művelet egyszerűbb részével már végeztek az asztalon, most éppen ott tartottak, hogy a kézfejükre csavarták fel a tésztacsíkokat. Médeia nővéreivel együtt a munka teljes jogú résztvevője volt.
Sztepanjan asszony meglepetten tárta szét a karját: gyermekkorában, Tbilisziben, a bahlavát szakasztott így készítették.
- A nagyanyám csinálta a legjobb tésztát - kiáltott fel, és kért egy kötényt.
Sztepanjan úr mosolyogva figyelte az asszonyok ünnepnapi sürgölődését, miközben őszülő bajuszát simogatta. Elragadtatottan figyelte, amint az olajtól síkos női ujjak könnyed és kényes mozdulatokkal igazgatták a hártyavékony tésztát a fény pöttyözt e félárnyékban.
Azután Matilda a teraszra invitálta a vendégeket, a kávé mellé kandírozott gyümölccsel kínálta őket, és Armik Tigranovna ismét elérzékenyülhetett a gyermekkorból ismerős nyalánkság láttán. A közös, török eredetű ízlésnek és kulináris gyökereknek hála, az először merésznek tűnő tervet, miszerint a dolgos és szívélyes család szinte ismeretlen lánykáját, aki végül is egy hajógépész gyermeke, meghívja magukhoz, hogy a vakációt töltse együtt az ő gyerekével, már egészen nagyszerű ötletnek találta a kiváló hölgy.
Matildát elkápráztatta a váratlan ajánlat, és megígérte, hogy még aznap szóba hozza férje előtt, és a hitvesi tisztelet e megnyilvánulása egy egyszerű családban még kedvezőbb benyomást tett Armik Tigranovnára.
Négy nappal ezután Médeiát Elenával együtt Szudákba küldték, egy fényűző tengerparti villába, amely ma is áll, és szanatóriumként működik, nem messze attól a hegyi falucskától, ahol sok évvel később Armik Tigranovna és a vörös hajú Matilda, aki olyan ügyesen hajtogatta a bahlava tésztáját, közös leszármazottai telepednek majd meg.
Mindkét kislány a másikban talált rá a tökéletességre: Médeia nagyra becsülte Elena nemes egyszerűségét és sugárzó jóságát, míg Elena Médeia bátorságát csodálta, függetlenségét és kézügyességét, mely tehetségét az anyai ágról örökölte.
Éjszakánként rideg tábori ágyakra emlékeztető kemény fekhelyeiken elnyúlva, hosszas és komoly beszélgetéseket folytattak, melyeknek köszönhetően egész életükre szóló mély és meghitt érzelmeket mondhattak magukénak akkor is, amikor már rég nem emlékeztek arra, miféle titkokról sugdolóztak egészen hajnalig.
Médeia határozottan emlékezett Elena elbeszélésére, melyben egy angyalról volt szó, aki betegségében jelent meg egy éjszakán, és mögötte a fal hirtelen áttetsző lett, s egy fényben ragyogó, fiatal erdőt engedett látni. Hasonlóképpen E lena emlékezetébe is bevésődtek azok a felfedezések, amelyek Médeia életének voltak velejárói: kőkutató tehetsége azon a nyáron különösen megmutatkozott, egy teljes kollekcióra valót talált a Krím féldrágaköveiből.
Egy másik epizód is mélyen megmaradt kettőjük emlékezetében: egy éjszakai nevetőgörcs, amikor közösen arról fantaziáltak, hogy ifjú, szenvelgő és bicegő énektanáruk feleségül veszi a gimnázium igazgatónőjét, aki olyan termetes és zord asszonyság volt, hogy még a terasz virágai is megremegtek előtte.
Ősszel Elenát Pétervárra vitték, s ekkor kezdődött kettejük között az a majd' hatvan évig tartó levelezés, amely csak ritkán szakadt meg. Az első években szinte kizárólag franciául írtak egymásnak, akkoriban ugyanis Elena lényegesen jobban fejezte ki magát ezen a nyelven, mint oroszul. Médeiának nem kevés fáradságába került, hogy azzal a könnyedséggel beszélje a franciát, mint barátnője, aki a Genfi-tó partján sétálva sajátította el a nevelőnőjétől. A kislányok a kor divatos intimista lelkületéhez híven, megvallották egymásnak rossz gondolataikat, sőt szándékaikat is: ("...rettenetesen szerettem volna fejbe vágni!..." "Tudtam, hogyan történt a dolog a tintatartóval, de nem szóltam, és azt hiszem, hogy ez bizony hazugság volt tőlem..." "Mama még mindig azt hiszi, hogy Fjodor vitte el a pénzt, és én majd' meghaltam, hogy kimondhassam, Gálja volt a tettes...") És mindezt francia nyelven!
Ennek a megható lelki kitárulkozásnak vetett örökre véget Médeia 1916. október 10-éről keltezett, kurta, száraz és orosz nyelvű levele. Levelében azt tudatta, hogy 1916. október 7-én, a szevasztopoli öböl közelében felrobbant a Mária császárnőről elnevezett hajó, és az áldozatok között van Georgi Szinopli hajógépész is. Szabotázsra gyanakszanak. A hadiállapot miatt, amely lassanként forradalomba fordult, a Krímben pedig eluralkodott a káosz, a hajótörést követően már nem tudtak hozzáférni a hajótesthez, és csak három esztendővel később, már a szovjet uralom idején, egy kérvény nyomában vizsgáltatott ki, hogy a robbanást valóban egy robbanószerkezet idézte elő, melyet a hajómotorhoz erősítettek. Nikola, Georgi egyik fia egy búvárosztaggal részt vett a hajó kiemelésében.
Ezekben az októberi napokban Matilda, aki tizennegyedik alkalommal volt viselős, ismét szülni készült, s jóllehet minden gyermekét augusztusban hozta világra, ezúttal október közepére várta a babát. A Georgi halálát követő kilencedik napon már felesége és az újszülött, vörös hajú leányka is halott volt.
Médeia volt az első, aki édesanyjuk halálhírét megtudta. Amikor reggel megérkezett a kórházba, Fatima, a nővér elébe jött, elállta útját a lépcsőn, és tatár nyelven szólt hozzá, azon a nyelven, amelyet oly sokan beszéltek akkoriban a Krím lakói közül:
- Ne menj be, kicsinyem. Az orvoshoz menj, vár rád...
Lesznyicsevszkij doktor verítékben fürdő arccal jött elé. Alacsony, kövér öregember volt, Medea majd' egy fejjel magasodott fölébe. Megszólította:
- Lelkecském! - és felemelte a karját, hogy megsimogassa Médeia fejét.
Matilda és az orvos egyazon évben kezdtek, az asszony szülni, a doktor a szülészetet vezetni: Matilda valamennyi újszülöttjét nála hozta világra.
Tizenhárom gyermek maradt utána. Tizenhárom gyerek, aki még azt sem fogta fel, hogy elveszítette az édesapját. A kisebbek a vízbe fulladt tengerészek emlékére rendezett szertartást, zenekarral, díszsortűzzel afféle katonai parádéként, szórakozásként élték meg. 1916-ban a halál még nem számított olyan mindennaposnak, mint 1918-ban, amikor a halottakat már az árkokban földelték el, koporsó nélkül. És jóllehet a háború már nem tartott sokáig, számukra még egyre messze volt, és itt, a Krímben még mindig különlegesnek számított.
Matildát ünneplőbe öltöztették , feltűnő hajkoronáját fekete csipke fedte, az újszülött kislányt, akit meg sem keresztelhettek, mellé fektették... A koporsót a nagyobbacska gyermekek vitték karjukon először a görög templomig, majd a régi temetőig.
Még a legkisebb fiú, Dimitri is, aki akkor kétéves volt, megőrizte emlékében anyjuk temetését. Négy esztendővel később két dologról mesélt Médeiának, amelyek szíven ütötték aznap. A temetés vasárnap volt, és közvetlenül előtte a templomban esküvőt tartottak. A szűk utcán a nászmenet és a koporsót vivő temetési menet keresztezte egymást. Az utca eltorlaszolódott, és a koporsóvivőknek félre kellett húzódniuk, hogy a kocsi, melynek hátsó ülésén a barna hajú, megszeppent, fehér tüllfelhőbe burkolt menyasszony úgy trónolt kopasz vőlegénye mellett, akár a légy a tejeskannában, elférjen. A zöld színű autó, amely az elsők között tűnt fel a városban, egy Muruzi nevű, igen gazdag ember tulajdona volt. Dimitri mindig emlegette azt az autót. "Igen, zöld színű volt..." - hajtogatta Médeiának. A másik epizód egészen misztikus volt. A gyermek azt tudakolta tőle, hogyan hívják azokat a madarakat, amelyek az édesanyja feje mellett ültek.
- Sirályok talán? - találgatta Médeia.
- Nem, ketten voltak, egy nagyobb meg egy kisebb. És másmilyen volt a fejük, mint a sirályoknak...
Másra nem emlékezett. Abban az évben Médeia tizenhat éves volt. Öt bátyja volt és hét kisebb testvére. Ketten hiányoztak mellőle, Filipp és Nikifor, akiknek el kellett menniük a háborúba. Nemsokára mind a ketten meghaltak, egyikük a vörösök, másikuk a fehérek kezétől. Médeia mindig egymás után említette őket a halottakért szóló könyörgésben, az imádságoskönyvében is egymás mellé írta a nevüket.
Szofia, Matilda húga, özvegyasszony volt, Batumiból érkezett a temetésre, és bejelentette, hogy két nagyobbacska fiút magával vinne. A férje halála után nagy gazdaság maradt rá, és három lányáva l magára maradva nem győzte a munkát. A tizennégy éves Afanaszi és a tizenkét éves Platon már a férfikor ígéretét hordozta, s férfikézre volt leginkább szükség a házban.
De nem adatott meg, hogy a nagynéni újrafonja a családi kötelékeket: két évvel később a körültekintő asszonyság eladta azt, ami még a gazdaságból megmaradt, és összes gyermekével nekivágott előbb Bulgáriának, majd Jugoszláviának. Ott Afanaszi, aki még mindig tejfölösszájú kölyök volt, belépett egy ortodox kolostorba, majd elindult Görögországba, és ekkor nyoma veszett. Az utolsó hírek szerint a Meteorán élt, a hegycsúcson, melyet senki sem ismert. Szofia végül megállapodott, három lányával és Platonnal Marseille-ben telepedett le, és élete megkoronázásának azt a kis görög éttermet tekintette, ahol keleti édességeket, de legfőképpen bahlavát árult, amelyet csúnya, de fürge kezű leányai készítettek példátlan ügyességgel. Platon, az egyetlen férfi a házban, tényleg a család támasza lett: kiházasította unokanővéreit, még a második világháború előtt eltemette nagynénjét, és csak a háborút követően, amikor már rég nem volt fiatal ember, vett feleségül egy francia nőt, és lett két francia gyermek édesapja, akik a furcsa hangzású Szinopli családnevet viselték.
A tízéves Miront a Szinopli ágról fogadta örökbe egy rokon, a koktebeli Csörgődob kávéház elragadó tulajdonosa, Alekszandr Grigorjevics személyében. Amikor a temetésre indult, még esze ágában sem volt bárkit is magához venni a gyermekek közül. De szíve szavára hallgatva egyikőjüket mégis magával vitte. A gyermek néhány évvel később egy váratlanul támadó, ismeretlen kórban halt meg.
Egy hónappal később Anelia Matilda nővére - akit a fáma a legtehetősebbnek tartott - eljött Tbilisziből, hogy a hatéves Nasztiát elvigye magukhoz: férje a kor egyik híres muzsikusa volt. Vitte volna magával a kisebb fiúkat is, de azok olyan panaszos vinnyogásba kezdtek, hogy úgy döntött, egyelőre hadd maradjanak még Médeiá val. Vele maradt még a nyolcéves Alesszandra is, aki mindig is nagyon ragaszkodott a nővéréhez, és az utóbbi időben szó szerint Médeia nyakán lógott örökké.
Anelia gondterhelt volt: hogyan hagyhat három pici gyereket egy tizenhat éves lányra? Pelageja, a félszemű dajka avatkozott be végül, aki távoli rokonuk volt, és egész életét a házukban dolgozta le: - Amíg én élek, a kicsik csak hadd nőjenek a szülői házban!
Ahogy mondta, úgy is lett.
Nemsokára Médeia egymás után három levelet kapott Pétervárról, Elenától, Armik Tigrajanovnától és Alekszandr Aramovicstól. Ez utóbbi levél volt a legrövidebb: "Családunk mélyen együtt érez Önnel fájdalmában. Kérjük, fogadja el tőlünk azt a keveset, amit nyújthatunk, hogy nagy szorongattatásaiban segítségére lehessünk."
A "kevés" a kor igényei szerint igen tekintélyes summa volt, a felét Médeia egy igen mállékony fekete márvány sírkeresztre költötte, melyre felvésette anyja és apja nevét, akinek teste a Pontus Euxinus gazdag, tiszta habjaiban oszladozott, ahogy annyi más hajós Szinoplié is...
Éppen ott történt, a Harlampi sírja fölé ültetett olajfa árnyékában álló padon, hogy 1926-ban, egy októberi napon Médeia elszunnyadt, és álmában viszontlátta mindhármukat: Matildát vörös haja felhőjében, amelyet ezúttal nem feje tetejére tűzve viselt, mint életében, hanem jókedvű zuhatagban omlott alá, karján a vörös pihehajú kisleánnyal, aki, ki tudja, miért, nem volt már újszülött, hanem három év körüli kisded, és fehér hajú és szakállú apját is, aki álmában sokkal öregebbnek tűnt, mint ahogy emlékeiben élt. Arról nem is beszélve, hogy életében sohasem volt szakállas.
Nagyon kedvesek voltak vele, bár nem beszéltek, és amikor eltűntek, Médeia rádöbbent, hogy nem álmodott. Mindenesetre a jelenéstől az ébredésig nem érzékelt semmiféle átmenetet, és a levegőben ódon, sűrű gyantaszag terjengett. Míg belefeledkezett az illatba, igyekezett megfejteni könnyed és ünnepélyes megjelenésüket, mintha köszönetet akartak volna mondani, hogy maga mellett tartotta a kicsiket, és egyúttal felszabadították volna a hatalmas teher alól is, melyet önként vállalt magára.
Beletelt egy kis időbe, mire le tudta írni ezt a különös tüneményt Elenának a levelében.
"Már jó néhány hete, Jelenocska, nem tudom rászánni magam, hogy egy különös, misztikus eseményről beszámoljak Neked..."
Ezt követően francia nyelvre váltott át: valamennyi orosz szót - "látomás", "jelenés", "csoda" -, amelyet ez alkalomból felsorakoztathatott volna, hasznavehetetlennek érzett, és ezért könnyebbnek találta áttérni az idegen nyelvre, ahol az árnyalatokat kevéssé érzékelte.
Miközben a levelet írta, a levegőben ismét ott terjengett körülötte ugyanaz a gyantaillat, amelyet akkor, ott érzett a temetőben.
"Qu'en penses-tu?" - fejezte be szépen rajzolt betűivel, melyek franciául még szálkásabb és határozottabb vonalat öltöttek.
Leveleik sokáig kerengtek a vasúti kocsik vászonzsákjaiban, és két-három hónappal mindig késésben voltak a napi eseményekhez képest. Három hónappal később kapott Médeia választ írására. Egyike volt a leghosszabb leveleknek, melyet Elena valaha is küldött, és ugyanazzal a gimnazista kalligráfiával íródott, mint amelyik Médeiának is sajátja volt.
Barátnője köszönetet mondott a levélért, elmondta, sok könnyet ontott azoknak a rettenetes éveknek az emlékére, amikor úgy látszott, hogy minden elveszett, majd leírta, hogy neki is volt része egyszer egy hasonló misztikus élményben, 1918. november 17-én éjjel, a család hirtelen, gyors menekülése előtt.
"Három nappal korábban a Mamának idegrohama volt. Szörnyen ijesztő volt az arca, sokkal rémisztőbb, mint amit Te láthattál három héttel a zután, hogy Feodoszijába érkeztünk. Arca elkékült, a szeme keresztbe állt, és minden percben várható volt, hogy meghal. A város utcáin lövöldöztek, a kikötőben őrjöngő tömegek akartak hajóra szállni, a hatalom képviselői és a civil lakosság egyaránt. Mint tudod, a Papa a krími kormány tagja volt, teljességgel lehetetlen lett volna, hogy maradjon. Arszik szokásos végeláthatatlan torokgyulladásainak egyikét szenvedte, Anait pedig, aki máskor csak úgy ragyogott az életörömtől, reggeltől estig csak zokogott. Papa minden idejét a városban töltötte, csak néhány percre tért haza, kezét a Mama fejére tette, majd ismét elment. Mindezt már elmondtam neked, egyetlenegy dolog, talán a legfontosabb kivételével.
Aznap este, miután lefektettem Arszikot és Anaitót, ledőltem a Mama mellé, és rögtön elszenderedtem. Szobáink egymásból nyíltak, nem véletlenül említem, igen fontos részlet. Álmomban egyszerre csak hallottam, amint belépett valaki. A Papa, gondoltam, de nyomban azt is észrevettem, hogy a jobb oldali ajtón jött be, a ház belseje felől érkezett, nem balról, az utcai bejárat felől. Fel akartam kelni, hogy teát hozzak a Papának, de olyan voltam, mint aki megbénult, képtelen voltam a kezemet felemelni. Apám, mint talán emlékszel, nem volt magas, de az a valaki, aki a küszöbön állt, hatalmas férfi volt, köntöst viselt. Sötét volt: az öregember arca sápadt és mintha világított volna. Rettenetes volt, mindazonáltal egy kicsit érdekes is. Megértettem, hogy baráti szándékkal érkezett, és hirtelen mintha azt hallottam volna, hogy valaki fennhangon ezt mondja: Szinaranjan. Mama mesélt nekem az őseinek egyik különös ágáról, akik templomépítő örmények voltak. Ő felém közeledett, mintegy hullámozva, és dallamos hangon, tagoltan így szólt hozzám: >>Hadd menjenek el csak valamennyien, de te, kislányom, maradj. Feodoszijába fogsz menni. Ne félj semmitől.<<
Csak akkor eszméltem rá, hogy az alakja nem volt teljes, csak a test felső része látszott, alatta köd gomolygott, mi ntha a jelenésnek nem lett volna ideje, hogy a teljes testet materializálja. Így is történt. Reggel elváltunk, forró könnyeket hullatva. Az utolsó hajóval indultak el, a Mama meg én ott maradtunk. Rá következő napon a várost elfoglalták a vörösök. Azokban a rettenetes napokban, amelyeket gyászba borítottak a sortüzek és a szüntelen leszámolások, mi sértetlenek maradtunk. Juszim, a néhai hercegnő - akinek a házában éltünk ez idő alatt - kocsisa előbb a családjához vitt el falura, majd kocsira tett minket, és továbbvitt. Két hétbe tellett, amíg Feodoszijába értünk, de erről az útról már tudsz mindent. Úgy mentem hozzád, mintha hazaérkeznék, és elszorult a szívem, amikor megláttam, hogy a házatok kapuját lerombolták. Nem fogtam fel azonnal, hogy a személyzeti bejárót használjátok.
Sem anyám, sem apám nem jelent meg nekem soha, még álmomban sem, valószínűleg azért, mert túl mélyen alszom, és álmomban engem nem lehet elérni. Milyen nagy boldogság is jutott neked osztályrészül, Médeia! Egy ilyen életteli jelet kapni a szüleidtől! Ne kínozd magad, ne tudakold a miértet, az okot, a célt... Úgysem értjük meg soha. Emlékszel, amikor felolvastad nekem a Korinthusbeliekhez írott levélből a kedvenc részedet a tükör által homályos látásról? Idővel minden megmagyarázódik, valamikor, az időn túl. Amikor kislányok voltunk még Tbilisziben, az Úr velünk egy födél alatt lakott, az angyalok a szobáinkban sétáltak, de itt, Ázsiában, minden másképpen van. Ő eltávolodott tőlem, és úgy tűnik, a templom üres... De hiábavaló ezt fájlalni, és most minden rendben van. Natasa beteg volt, de már szinte felépült, csak egy kicsit köhög. Fjodor a földekre indult, egy teljes hétre. Nagy újságom van: ismét gyermeket várok. Amiről leginkább ábrándozom, hogy viszontláthassalak. És ha tavasszal fognád a gyerekeket és eljönnél?"
BALKÓ ÁGNES fordítása
