|
|
|
|
|
||
Ljudmila Ulickaját az utóbbi évtized legtehetségesebb orosz prózaírónőjeként tartják számon, a csehovi elbeszélő hagyomány egyenes örököseként. Szikár, érzékeny írásaiban a lélek legkisebb rezdüléseit is követni tudja, biztosan elkerülve a témáiból fakadó érzelgősség lehetőségének látványos csapdáit.
A Médeia korokon és nemzedékeken átívelő, hatalmas panorámájú családregény, címszereplője, a krímbeli görögök kései leszármazottja, egyidős a századdal. Sorsa, közhelyek nélkül mondhatjuk, ógörög tragédiákat idéz, a történelem viharában szertehulló, Európa megannyi országába és a Távol-Keletre is elvetődő családtagjainak életútja drámákkal sűrített, megrázó. Médeia soha, egy pillanatra sem adja fel, elődeitől örökölt, rendíthetetlen tartása átsegíti minden feldolgozhatatlannak látszó konfliktuson, erős, akár "a tengerből kiemelkedő sziklaszirt".
Magányos, nehezen társra lelő s korán megözvegyülő tanúja lesz forradalom és ellenforradalom felcsapó hullámainak, a sztálini repressziónak, az önkénynek, a krími tatárok kitelepítésének, és zsidó férjén keresztül a pogromok megalázó, gyilkos világának is részese lehet. Családjába fogadja, és magához emeli a szerteágazó rokonság soraiba lépő, eltérő kultúrájú és nemzetiségű jövevényeket, és mindig ő az, aki a világ aktuális szellemi kínálatával szemben az ősi tradíciót, az örök érvényűt és kikezdhetetlent képviseli majd.
Félreeső, kicsiny háza a hegy meredélyén a menedék, a távoli történések fókusza, értelmezője és megoldást adó színter e is: az emlékezet temploma, ahol a véletlennek tetsző életfordulatok értelmet nyernek, és egy magasabb értékrendben összegződnek. Papok és cirkuszi artisták, vörösek és fehérek, színészek és tudósok, orvosok és kétkezi munkások ennek a különös kavalkádnak a szereplői, akiket testben vagy lélekben mindörökre magához láncol és felemel az ikonok arcvonásait, különös tekintetét idéző Médeia, a katarzis lehetőségének örök letéteményese.
