|
Műhely |
|
|
|
||
ADAM POPRAWA: A Lengyel beszélgetésekben a Rontó herceg megkísérti Mareczeket, és a valóság olyan fortélyos ábrázolását ígéri, amelynek segítségével meg tudja írni a maga Pan Tadeusát. Miféle fortélyról van szó, hogyan ragadhatnánk meg a lényegét, ha egyáltalán lehetséges ez? Mi az a titok a Pan Tadeusban, amitől még az ördög is retteg? Azt mondja a Rontó herceg: "olyan jót írhatsz, mint ő" [vagyis Mickiewicz]. Majd nemsokára helyesbít: "vagyis majdnem olyan jót".
JAROSŁAW MAREK RYMKIEWICZ: Miféle fortélyról van szó, és mi lehet a lényege? Mit tudott Mickiewicz, amikor a Pan Tadeust írta? Nem tudjuk, nem is tudhatjuk. Mert ha tudnánk, akkor valószínűleg alkalmazhatnánk (a következő nemzedék íróira gondolok) újra meg újra a már meglévő módszert. Talán azt kellene válaszolnom, hogy elvileg tudjuk, mit tudott Mickiewicz, azt viszont nem tudjuk, mit kellene tudnunk ahhoz, hogy alkalmazhassuk. A fortély... Nevezzük inkább módszernek, mert ez a szó valamivel komolyabb. Mickiewicz módszerének az a lényege, hogy a dolgokat - általánosabban fogalmazva minden létező fenomént - úgy írja le, mintha egyszerre két rendszerhez tartoznának. A létezés két különböző rendjéhez tartozónak látja őket. Mintha itt, a földi létben és egy másik szférában is léteznének, amiről csak sejtelmünk lehet, csupán gondolataink számára elérhető. Gyönyörűen ír erről Alina Witkowska Mickiewicz-monográfiájában: egyes dolgokban, fenoménokban, amelyek elénk tárulnak a Pan Tadeusban, a noumenok fénye ragyog. Helyesbíteném Alina Witkowska gondolatát, illetve kijelentését, hisz írásából az következik, hogy a Pan Tadeusban előforduló dolgok, amelyeket ebben a ragyogásban szemlélünk, kivételes vagy kiválasztott tárgyak. Én viszont úgy gondolom, és ennek véleményem szeri nt így is kell lennie, hogy a Pan Tadeusban bemutatott világ minden egyes részletében a noumenok ragyogása. Ez lenne a lényege Mickiewicz módszerének. Ismerjük a módszert, de továbbra sem tudjuk, hogyan működik. Mit kell tennünk azért, hogy így jelenjen meg a valóság? Szerintem a Pan Tadeus épp azért ilyen zseniális, mert ez az egyetlen mű a lengyel irodalomban, ahol így jelenik meg a valóság. Erre nem volt képes senki, sem azelőtt, sem azután, még maga Mickiewicz sem tudott a Pan Tadeushoz hasonlót írni.
A. P.: A noumenok fénye, a dolgok ragyogása, a szakrális lét - Miłosz szavaival, aki "ízig-vérig metafizikai költeménynek" nevezte a művet Az Ulro országában...
J. M. R.: Szeretném leszögezni, hogy Witkowska volt az első irodalomtörténész, aki metafizikai költeménynek nevezte a Pan Tadeust. Természetesen az benne a csodálatos, hogy az ízig-vérig metafizikai költemény egyben ízig-vérig e világi is: témája a földi létünk.
A. P.: Ha szabad ezt a kifejezést használnom, megpróbálom feloldani az ellentétet ön és Witkowska között: való igaz, hogy a Pan Tadeusban a noumenok fénye, a dolgok ragyogása jelen van minden létezőben. Másrészt viszont - elsősorban a költészet és nem a filozófia perspektívájából nézve, habár a két szféra mára szétválaszthatatlanul összefonódott - vannak a műben bizonyos részletek, amelyek az egész művet beragyogják fényükkel. Jobban mondva megjelenítik a bennük ragyogó fényt. Ezek a részek egy bizonyos interpretációs lehetőséget mutatnak az olvasónak, sugalmazzák a szövegbe írt metafizikai jelentés értelmét, azt ajánlják az olvasónak, hogy ezt az utat kövesse. Számomra ilyen rész mindenekelőtt a nyolcadik könyv eleje és az a három verssor az 1812-ből, amelyekhez később még visszatérek. Hadd idézzek előbb A birtokfoglalásból:
Az ég mintha épp aláhajolna
s közelednék a földhöz, összébbre húzódva,
& nbsp; míg a sötétség leple alá bújva el nem
kezdtek szeretők módján beszélgetni csendben.
Érzelmeikről szóltak, sóhajtozva halkan,
zsongva, suttogva, félig kimondott szavakban,
s ebből születik az est csodás muzsikája. 1
A szerelmespárként megjelenő égnek és földnek Niemojewski évekkel ezelőtt kulturális-kozmológiai jelentést tulajdonított. Nem kell A régmúlt és Mickie-wicz írójához hasonló szeretettel olvasnunk a Pan Tadeust ahhoz, hogy felfigyeljünk ezekre a sorokra.
J. M. R.: Továbbra is azt gondolom, hogy a Mickiewicz által leírt világ két különböző, egy földi és egy földöntúli rendben jelenik meg. Mickiewicz azt a szférát mutatja meg nekünk, ahol a két rendszer összekapcsolódik vagy összekeveredik. A fény, amit Alina Witkowska a noumenok ragyogásának nevezett, a létező fénye, beragyogja az egész Pan Tadeust. Áttör az egész művön. Egyszerűen lehetetlen, hogy a konyhakertben termő uborkák és a Szoplica-ház udvarán lévő sajtszárító megkettőzve létezzenek, itt, a földön, és túl a földi léten, más fenoménok meg csak a földi létben. Az egész világ, ami a Pan Tadeusban feltárul előttünk, kétféle rendben létezik egyszerre, és a metafizikai fény áttör az esendő, sérült, gyarló fenoménokon is - én legalábbis így érzem -, hisz a Pan Tadeus ilyen jelenségekről is szól.
A. P.: Egyetértek. Ismétlem, véleményem szerint a Pan Tadeusban leírt világ minden egyes fenoménjára kiterjed a noumenok ragyogása. Előző kijelentésemből következik a kérdés: hogyan láthatjuk mi is ezt a ragyogást? Nem lenne nehéz más műveket is idéznünk, amelyekben felismerhető a léttel szembeni alázat, mégsem mondhatjuk el ezekről azt, amit a Pan Tadeusról.
J. M. R.: Említettem már, hogy a Pan Tadeus e tekintetben a lengyel irodalom egy edülálló és megismételhetetlen remekműve. Vagyok annyira pesszimista, hogy azt gondoljam, soha többé nem születik ilyen mű. Nem válaszoltam még a második kérdésére, ez, ha jól emlékszem, így hangzott: miért respektálja az ördög a Pan Tadeust?
A. P.: Még az ördög is.
J. M. R.: Az ördögnek respektálnia kell a Pan Tadeust, hiszen ha abba a másik világba vezeti az olvasót, amiről csak feltételezéseink lehetnek, akkor a Pan Tadeus Isten műve, isteni sugallatra keletkezett műalkotás. Ördögűző hatású. Olyan, mint a szenteltvíz. Ha maga találkozna egyszer az ördöggel, védekezhetne akár a Pan Tadeussal is: levehetné a polcról és megmutathatná az ördögnek a címlapját. Vagy felolvashatna belőle néhány sort. Az ördög behúzott farokkal, visítva menekülne. Mickiewicz már a kezdet kezdetén, de későbbi írásaiban is többször - nem akarom a "stilizáció" szót használni, próbálok másképp fogalmazni - a Szentírás stílusához igazodva formálta nyelvezetét. Gondolok itt A lengyel nép és lengyel zarándokság könyveire és a kései, Mickiewicz költészetét lezáró művekre, amelyeket állítása szerint, legalábbis részben, sugallat hatására írt (Krisztus szavai, A Szűzanya szavai), s bár a Szentírást követte, és azt gondolta, hogy az említett művek részben sugalmazottak, mégis e falusi széphistória, a Pan Tadeus írása közben ragadta magával leginkább az isteni sugallat. Persze a Pan Tadeus eltér a Szentírás beszédmódjától.
A. P.: Ha Mickiewicz hallgatna minket, nem nehezményezné-e, hogy így beszélünk a költeményéről? Arra gondolok, hogy később megtagadta a Pan Tadeust (sőt már írás közben). 1834. február 14-én levélben értesítette Odyniecet arról, hogy nemsokára befejezi a Pan Tadeust. Itt a következőket olvashatjuk: "ilyen apróságokba már aligha kezdek. Csak az a mű ér valamit, ami által az ember tökéletesedik, előbbre halad. A Tadeust is abbahagytam volna, de már közel jártam a végéhez..." Hasonló kétségekről ír Miłosz is Az Ulro országában, mégi s kiállt saját interpretációja mellett.
J. M. R.: Mickiewicz minden írását megtagadta, és voltak olyan pillanatok az életében, amikor hajlamos volt mindent, amit csak írt, értelmetlennek és feleslegesnek tartani. Ebben a kérdésben nem hagyatkozhatunk rá, vagy ha igen, csak fenntartásokkal. Természetesen, ha a Pan Tadeusról mint metafizikai költeményről van szó, megfelelő óvatossággal kell közelítenünk a kérdésekhez. Úgy is mondhatnám, nem kell erről túl sokat beszélni. Tudnunk kell, hogy ez egy ilyen mű, de nem kell túlzásokba esnünk csak azért, hogy ilyen szellemben elemezhessük. Amikor olvassuk, mindenekelőtt Mickiewiczre kell hagyatkoznunk, tiszteletben tartva a szerzői szándékot. A Pan Tadeus elsősorban a lengyelek történetéről szóló egyszerű széphistória, visszaemlékezés azokra az időkre, amikor Lengyelország járásokból állt. Így látta Mickiewicz, így akarta látni. Ez azért alapvető fontosságú számunkra, mert a mű igaz elbeszélése egy konkrét helyen és konkrét időben játszódó történetnek. A lengyel szokások leírása, népünk történetének egy darabja.
A. P.: Mickiewicz az 1812. év eseményeit írta meg a Pan Tadeusban. Amikor a művön dolgozott, pontosan tudta, hogy végződött ez a történelmi esemény. Tehát bizonyos értelemben ez a tudás kétségessé teszi a költemény derűs, boldog hangulatát.
J. M. R.: Van valami a Pan Tadeusban, amit egy nemesi történet felfedezéséből, azaz a Nowogródek környéki udvarház és az ottani szokások megörökítéséből fakadó örömnek nevezhetünk. Ugyanakkor ott van az elmúló kor keserűsége is, vagyis annak az embernek a szomorúsága, aki ezt a vidéket nézi, és arra gondol, hogy ami ott történt, soha többé nem ismétlődhet meg. És ezen a ponton, meg kell mondanom őszintén, bajban vagyok, és nem tudom, mit gondoljak. Mert Mickiewicz 1832 és 1834 között, amikor a Pan Tadeust írja, le akar írni valamit, ami már a múlté. (Olvashatunk erről a levelezésében és a kortársak feljegyzéseiben.) Le akar írni valamit, ami ahhoz a korszakhoz tartozik, ami már elmúlt. Ezt aligha vonhatjuk kétségbe. Mickiewicz így szól hozzánk a Pan Tadeusban: ez volt. Megtörtént, és már nincs többé. Vége annak a Lengyelországnak, amit a köntösök, birtokfoglalások, tartománygyűlések, nemesi tivornyák és perpatvarok juttatnak eszünkbe. Épp akkor ér véget, amikor a Pan Tadeus játszódik. Mickiewicz akkor írta, amikor ez a világ már nem létezett. Ez vitathatatlan. Másrészt viszont olyan érzésem támad, amikor a Pan Tadeust olvasom, hogy Mickiewicz az örökkévalóságról ír. Az "örökkévalóságot" természetesen e világi értelemben használom. Mickiewicz olyasféle "mulandó" örökkévalót ír le, ami számunkra hozzáférhető, mert, mondjuk, évszázadokig tart. Tehát leír valamit, ami egyáltalán nem ért véget, akkor is létezik még, amikor a művön dolgozik, napjainkig is fennmaradt. Leírja a mai napig élő lengyel szokásokat, amelyek külsőségekben változtak valamit, de lényegüket tekintve nem. Komoly gondot okoz ez számomra, mert ez is igaz, meg az előbbi gondolat is. Mickiewicz konkrét szokásokat ír le, amelyek megváltoztak vagy eltűntek. És leír egy mintát - nem is mintát, mert éppen azok változtak -, leírja a lengyel létformát, ami nem változik, még korszakos változások sem hatnak rá.
A. P.: Kołakowski arról ír egyik esszéjében, hogy egy bizonyos civilizációban élő emberek nem tudják magukat meghatározni, nem tudják megmondani, mi a civilizációjuk alapja, nem tudnak rámutatni az őket megkülönböztető jegyekre. Javaslom, vizsgáljuk ebből a szempontból a problémát. Mickiewicz leír valamit, amit le tudott írni, azaz leírta egy bizonyos társadalom civilizációját, amit történelmi távlatból szemlélt. Ezzel együtt megérzéseire hagyatkozva leírt még valamit, amit nem írhatott volna le (Kołakowski szerint), a lengyel civilizáció lényegét vagy, ahogyan ön nevezte, a lengyelek létmódját. Ehhez a vállalkozáshoz egyrészt benne kellett élnie a társadalomban, másrészt - ez csak oximoronnal fejezhető ki - eltávolodott együttlétből kellett s zemlélnie azt. Nyilván innen ered a költemény szomorúsága, ezért ismétlődik benne (amint arra már többen felfigyeltek) az "utolsó" szó. Erre teszi fel a koronát a már említett három sor az 1812-ben: "tél múltán furcsa érzés ébredt a litván nép / szívében, mintha közel volna a világvég, / s mindent édes várás, mély sejtelem hatott át" (323. o.). Nehéz megkerülni a metafizikát vagy az eszkatológiát... Ugyanebből a fejezetből való a következő sor is: "ilyen tavasza csak egy volt az életemnek". A korábbiakban már beszéltem arról, milyen különbség van a harmincas években, a mű megírása idején rendelkezésre álló biográfiai és történelmi ismeretek, valamint a Pan Tadeus korában élő remények között. Visszatérvén ahhoz az egy tavaszhoz Mickiewicz életében, szerintem - és ezt tekintem e visszaemlékezés legfőbb céljának - így próbálja megfejteni a maga egzisztenciális kódját. Az 1812-es eseményeket reménykedve szemléli, de a történelem közbeszól. Mi ez, ha nem lázadás a sors ellen?
J. M. R.: A Pan Tadeus, mint tudja, mint minden olvasó tudja, egyrészt Nowogródekben, egy konkrét helyen, Szoplicovóban, amit valahol Czombrównál, Brecienkánál vagy Gojcieniszkinél kereshetünk (nemrég Ryszard Kiersnowski írt gyönyörűen a Gojcieniszkiben található Horeskó-várról), másrészt kitalált helyszínen játszódik. Ennek legfontosabb ismertetőjele az évszakok keverése. Összehasonlítva a Pan Tadeusban leírt történelmi eseményeket a valós történelmi eseményekkel, nem tudjuk eldönteni, tavasszal, nyáron vagy ősszel játszódik a Pan Tadeus. Egyszerre történik minden tavasszal, nyáron és ősszel. Ez a séma minden idillben megtalálható. A Pan Tadeust olvasva az örök tavasz birodalmában vagyunk. De olyan tavasz ez, ami egyszerre nyár és ősz is. Egy évszak hiányzik, a tél. A Pan Tadeus nem szól arról, ami 1812-1813 telén történt. Bizonyára emlékszik arra, hogy erről a télről ír Juliusz Słowacki a Pan Tadeushoz írt befejezetlen művében. Sajnos csak néhány sorban. Természetesen ez is jelent valamit. Mickiewicz annyit tud ott a téli eseményekről, mint mi. Napóleon visszavonult Moszkvából. A halál és a megaláztatások tele következett. Mickiewicz hallgat, nem akar beszélni erről. Ezért olyan mélabús a hangja, amikor a korszak végéről beszél. Nem a félelem és reszketés idejéről ír. A történelemről mint az emberi szenvedések forrásáról a Pan Tadeus hallgat. (Vagyis alig szól.) Ha a Pan Tadeust nem irodalmi műnek, hanem a legvalóságosabb valóságnak tekintjük - márpedig Mickiewicz erre ösztönöz -, megpróbálhatjuk kitalálni a szereplők további sorsát. Még a figyelmes és éles eszű irodalomtudósok is, mint például Stanisław Pigoń, a legvalóságosabb valóságként olvassák a költeményt. Megpróbálták kideríteni (még irodalomtörténeti munkáikban is), hogyan folytatódik a szereplők története. Mi történt Tadeussal és Zósával? Mikor halt meg a Bíró? És hogy viselkedett a Közjegyző meg az Ülnök, amikor visszajöttek az oroszok? Ezek a kedves történetek - bármennyire is szeretem őket - nem stimmelnek, mert Mickiewicz egyszer csak azt mondja: itt a vége. Persze még jön az Epilógus, de ez már más kérdés, előbb azt mondja: itt a vége, "én magam is ott voltam, jó bort, méhsört ittam", ezzel befejeződött a történet, és örüljetek annak, amitek van, és még inkább annak, amitek volt.
A. P.: Az idillikus örök tavasznak konkrét egzisztenciális jelentése van, tanúsítja ezt az a verssor is, amit az előbb idéztem. Nagyon érdekel ez a téma. Szeretném megfejteni - már amennyire lehet - ezt az egzisztenciális jelentést, a Pan Tadeus megírásának egzisztenciális értelmét. Mickiewiczről szóló könyvében azt írta erről: "A múltba indított hadjárataink mindig kétfelé vezetnek: vagy a létezést, vagy a létezés lényegét akarják fellelni, amivel - és ez bizonyára csalódást okoz - könnyebb azonosulni ott a múltban." Azért választottam ezt a mondatát, mert, azt hiszem, Mickiewicz is hasonló gondolatokról ír.
J. M. R.: Nyilván arra a kérdésre akar választ kapni, miért írta meg Mickiewicz a Pan Tadeust. Milyen egzi sztenciális jelentősége volt az írásnak az író szempontjából? Nem tudom. Nem tudom, hiszen valószínűleg ő maga sem tudja. Ezeket a dolgokat egyszerűen nem tudjuk. A Pan Tadeus írását többféle cél vezérelhette. Talán emlékszik, úgy kezdődött, hogy Mickiewicz egy lengyel Hermann és Dorottyát, egy szerelmi szálon futó nemesi, idillikus elbeszélő költeményt akart írni. Aztán már valami más kezdett körvonalazódni előtte. Olyan mű, aminek az író szemében sokféle jelentése lett, sokféle olvasói elvárást hivatott kielégíteni. És persze a szerző elvárásait is. Vigasztalónak kellett lennie, mert a harmincas évek elején nehéz időszak köszöntött az emigránsokra. A Pan Tadeus kétségkívül vigasz akart lenni - ez világosan kiderül az Epilógusból - azoknak, akik olvassák. Mickiewicz nyilván magára is gondolt. Más oka is lehet a költemény megírásának, ezt talán egzisztenciálisnak is nevezhetjük. Mickiewicz megírja létezése hermeneutikáját. Íme, ilyen voltam, jó lenne tudni, mit jelentett és mit jelent az, hogy ilyen voltam. Ezenkívül persze másfajta, ahogy maga fogalmazott, egzisztenciális jelentése is van. Gondolok itt Kazimierz Wyka és Stanisław Pigoń vitájára, amelyet a Pan Tadeus mesés vonásairól folytattak. Sokkal meggyőzőbbnek találom Pigoń véleményét, szerinte a Pan Tadeus mesés elemei kevésbé fontosak, itt valami másról van szó, ezt nevezhetjük a valóság realista ábrázolásának. Bizonyos jelek kétségkívül arra mutatnak, hogy Mickiewicz időnként mesésnek látta a valóságot, lehet, hogy egy-egy pillanatra belefogott a meseszövésbe, majd rögtön abba is hagyta, hogy áttérjen - nevezzük így, pontatlanul - az események realista ábrázolására. Kicsit félek és idegenkedem a Pan Tadeus különböző értelmezéseitől, mert félek, hogy a jelentések feltárása eltakarja előlem a költemény tisztaságát, megfoszt a naiv befogadás örömétől, zavarja a szöveg naiv olvasatát. Évek óta állandóan olvasom a Pan Tadeust. Még nem foglalkoztam Mickiewiczcsel - itt talán jó szó az, hogy szakmailag -, amikor már újra meg újra kezembe vettem a Pan Tadeust. Évente újraolvastam. Minden évben, július és augusztus felé félretettem mindent, és belevágtam az olvasásba. De mindig naiv olvasóként, mint aki először olvassa a művet, és meg akarja tudni, miről szól. Elbűvöl a Pan Tadeus története, és még most, a sokéves olvasás ellenére sem ismerem. Mindig elfelejtem, mi következik, és meg akarom tudni, feleségül veszi-e Tadeus Zósát. Ezt kérdezem az első könyvtől kezdve. Milyen viszontagságok érik őket az esküvőig? Szeretném továbbra is így olvasni. Csak amikor az Epilógushoz érek, akkor gondolok Mickiewiczre, az íróra. Feltárul előttem Párizs, a harmincas évek elején, és azon töröm a fejem, mit is jelentett abban az időben a Pan Tadeus Mickie-wicz és az olvasók számára.
A. P.: Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a Pan Tadeus olvasása közben meg tudja őrizni ezt a naivitást, és elfelejti minden eddigi irodalomtörténeti ismeretét - ezzel együtt azt is, hogy már olvasta a Pan Tadeust.
J. M. R.: Talán úgy történik, hogy amikor az olvasó ihletből született művet olvas, kismértékben maga is részesül az ihletből. Talán ez teszi lehetővé számomra, hogy a Pan Tadeusról mint irodalmi műről szerzett teljes tudás közvetítése nélkül olvasom a művet. Alapjában véve úgy tekintek a Pan Tadeusra, mint a tévénézők a sorozatokra. Elbűvöl a világa, benne élek a történetben, és ott is akarok maradni. Amikor olvasom, egy másik élet nyílik meg előttem. És talán ez a Pan Tadeus egzisztenciális jelentése. Íme, itt élek, ahol vagyok, itt és most, de egyben ott és akkor, Szoplicovóban is. Elmegyek gombászni a szereplőkkel, ott ülök a lakomán, végignézem a lakoma utáni botrányt. Megteremteni egy másik élet lehetőségét az olvasó, de mindenekelőtt önmaga számára, kitágítani, megkettőzni a létezést. Tulajdonképpen ez lehetett Mickiewicz célja. Meg kell jegyeznem, minden írónak ez az alapvető célja, akár tudatosan, akár nem. Csak éppen ritkán sikerül megvalósítani. Mickiewicznek sikerült.
A. P.: Milyen kapcsolatban áll a Pan Tadeus az Epilógussal? Kiegészítik egymást vagy ellentétben állnak? Vagy mindkettő igaz? Az első kiadásban nem szerepel az Epilógus. Még azt is beszélik, hogy a költő nem is annyira nem készült el, mint inkább nem akart elkészülni a szöveggel.
J. M. R.: Ez Epilógus két szempontból is érdekes. Mindenekelőtt, mint az imént mondta, nem tudjuk, hogy történt, és nem is fogjuk megtudni. A levelezésből - az Odyniecnek írt levélre gondolok - kiderül, hogy Mickiewicz elkészítette az Epilógus piszkozatát, aztán, talán az idő rövidsége miatt, nem küldte el a párizsi kiadónak. Elképzelhető, hogy nem tudta úgy befejezni, ahogy akarta, és ezért nem jelentette meg. Másrészt - és ez jóval fontosabb - a ránk maradt piszkozat nem utal az Epilógus egyes részeinek sorrendjére. Az Epilógus nem befejezett mű, hanem piszkozat, de ez engem a legkevésbé sem zavar, mert egy befejezetlen művet is lehet befejezettként olvasni. Én mindig így olvasom - befejezettként -, ott fejeződik be, ahol Mickiewicz abbahagyta, vagyis tulajdonképpen befejezett művel van dolgunk. Sokkal nehezebb sorrendbe állítani a töredékeket, mert a részletek elrendezésére vonatkozóan semmilyen utasítást nem tartalmaz a piszkozat, tehát a sorrendtől függően többféle Epilógust ismerünk. Amikor a Kleiner-féle Király-Szellemet olvasom, sajnálom, hogy, miközben Słowackival társalgok, Kleinerrel is kénytelen vagyok társalogni. A Király-Szellemet olvasva semmi kedvem szóba állni Kleinerrel. De ez lehetetlen. Ő szerkesztette a Király-Szellemet. S ez már így is marad, hacsak valaki újra nem szerkeszti, de akkor majd lesz egy másik összeállító. Valami ilyesmi történik az Epilógus estében is, Mickiewiczcsel társalgunk, de a szerkesztővel is szót kell váltanunk. Ez engem rettenetesen zavar, amikor az Epilógust olvasom, mert hihetetlenül gyönyörű, és senki sem állhatna közénk, mert Mickiewicz rólam és nekem, az olvasójának írt. Ez rólam szól, hajtogatom olvasás közben. Kaphat egy költő annál nagyobb elismerést, hogy az olvasója azt gondolja, róla szól a mű? Én vagyok az az elvarázsolt ifjú a szigeten, akinek ő és a barátai tollakat ejtettek le, hogy szárnyat készítsen magának: "ejtettek néki egy-egy tollat, ő meg / hazatért végül, szárnnyá szőve őket..." (382. o.). Már benne vagyok a korban, de amikor az Epilógust olvasom, elhiszem, hogy én készítek szárnyat, és én térek vissza az enyéimhez. Az Epilógus rólam szól. Így érzek akkor is, amikor az Epilógus legszörnyűbb sorát olvasom: "Nemzedékeink feketék a gyásztól" (380. o.). Akkor is azt gondolom, rólam szól. És amikor végre az Epilógus befejezését olvasom, elém tárul a boldog Lengyelország képe, ahol a harcosok levetik fegyverzetüket, és egy fa alatt ülve hallgatják a fiatalok énekét - mintha Brodzińskitől, a Wiesławból vette volna ezt a képet -, akkor is azt gondolom, rólam van szó, én álmodom, ez az én álmom Lengyelországról. Nagy diadalt aratott Mickiewicz, az Epilógust írván testet öltött mindannyiunkban. Mindannyiunkká vált. Joggal mondhatta, "milliók a nevem".2 És ha így gondolunk rá, akkor erre a Pan Tadeus Epilógusa jogosít fel leginkább minket. Bár nem tudom - és ebben osztom a kételyeit -, hogy ez tényleg a Pan Tadeus Epilógusa-e. Nem vagyok biztos abban, hogy hozzá kell illesztenünk a költeményhez, ahhoz a tizenkét könyvhöz.
A. P.: Nem, nekem nincsenek ilyen kételyeim. Miközben az Epilógus elmélyíti az olvasóban az előző részeket, el is távolít tőlük. Nagyon fontos része a költeménynek, el sem tudom képzelni a Pan Tadeust Epilógus nélkül.
J. M. R.: De az Epilógus lerombolja a Pan Tadeus világát, elpusztítja azt a másik életet, ami a tizenkét könyvben születik. Ha belépünk ezekbe a könyvekbe, és megkezdjük másik életünket Szoplicovóban, ha Tadeus, Telimena és a Bíró társaságában időzünk, de közben az Epilógusra gondolunk, akkor rögtön el is kell távolodnunk ettől a másik élettől, amit kaptunk. Az Epilógus kifejezetten zavaró, amikor a Pan Tadeust olvassuk.
A. P.: Sze rintem - nem. Az Epilógusnak köszönhető távolság nem érvényteleníti a Pan Tadeus jelentéseit. Nehezebben közelíthetők meg, de ettől - hadd fogalmazzak így - még valóságosabbak lesznek.
J. M. R.: És nem gondolja, hogy az Epilógus kétségbeesést kifejező művé változtatja a Pan Tadeust? Ez a szép idill, a régi korok lengyel életét bemutató derűs költemény az Epilógus távlatából olvasva egy talaját vesztett, hazájától megfosztott, az Isten teremtette világból kiutasított ember szörnyűséges kiáltásává válik? Ha a tizenkét könyv után elolvassuk még az Epilógust is, egy pillanat alatt megváltoztatja az egész mű értelmét. Nincs ilyen érzése?
A. P.: De igen, csakhogy sokkal érdekesebb az az idill, ami egyben kétségbeesés és metafizika is, nem pusztán idill.
J. M. R.: De a mi lengyel szívünk az idillt szereti. De komolyra fordítva a szót, nekünk nagyon kell a vigasz, még ha mesés is. Történelmünk során Mickiewicz kora óta már sokszor volt szükségünk rá, és nyilván lesz is még. Az Epilógus mintha megfosztana ettől, mintha a Pan Tadeust olvasva többé nem lelhetnénk vigaszra, mintha arra akarna emlékeztetni, hogy Mickiewicz keserű szívvel írta a költeményt. Az Epilógus abba a rettenetes Párizsba, azaz a XIX. század harmincas éveinek Babilonjába visz minket.
A. P.: Nem akármilyen lélekjelenlét kellett ehhez a helyváltoztatáshoz, ezért is értékelem ilyen nagyra. Egyébként emlékeztet arra, amit A lengyel anyához című versről mondtunk tegnap.
J. M. R.: Tehát maga szerint kijelenthetjük, hogy a Pan Tadeusban azt mondja Mickiewicz: így volt, az Epilógusban pedig azt: így van. Még ha a Pan Tadeus világában, Szoplicovóban akartok élni, akkor is számolnotok kell azzal, hogy a gyásztól fekete nemzedékekhez tartoztok.
A. P.: Bár az Epilógusban is ott van az a táj, ami "mindig tiszta, szent lesz" (381. o.).
J. M. R.: Igen. Ez az eljövendő boldog Lengyelország képe. Kicsit tán túl közel áll Brodzińskihoz, kissé túlzásba vitte az idillikus naivitást.
A. P. Mickiewiczről szóló tanulmánykötet-sorozatának legújabb darabjához épp az Epilógusból választott címet: Mint mesebeli darvak. Mi volt a választás oka?
J. M. R.: Említettem már, hogy az az ifjú vagyok, akinek ők tollakat ejtettek le. Mickiewicz, Domeyko, Zaleski, Towiański, Goszczyński, ChodŸko, Januszkiewicz, Jełowicki. A hölgyeket is említenünk kell: Ksawera, Celina, Łucja, Kunegunda. Mindazok, akik vissza akartak térni, tollakat ejtettek le neki, ő pedig szárnyat ragasztott magának, és visszatért az övéihez. Ez az értelme ennek a mottónak és a címnek. S mi több, a Néhány részletben volt egy töredék, amit aztán kihagytam, mert túl költőinek és túl tolakodónak találtam ehhez a mottóhoz. A párizsi emigránsokról szólt, aki szállnak haza a Rajnán át, a német autósztrádák, Varsó, a Filtrowa utcai házam fölött, a Narva és a Nyemen folyón is túlra. Mitikus visszatérés az ősökhöz. Mickiewiczről szóló könyveimet pontosan úgy találtam ki, hogy a visszatérés könyvei legyenek. Könyvek, amelyek abban segítenek - nekem, mert ez csak személyre szabott feladat -, hogy elérjem az időben és térben elvesztett országot.
A. P.: Mickiewicz még egy szöveget mellékelt a Pan Tadeushoz (és nem csak ahhoz), jegyzeteket is írt hozzá. Mielőtt Mickiewicz Magyarázatain elmélkednénk, idézek pár sort az első könyvből, amelyben "Bíró uram komoly beszédben udvariasságra oktat":
Tanulták is apáink! A főrend beszéde
az ország dolgainak volt históriája,
a nemességé meg a járás krónikája:
a nemesi testvérnek tudtára így adták,
hogy mindnyájan becsülik, s nevét számon tartják. (20. o.).
Az egyik ok, amiért Mickiewicz magyarázó szövegekkel látta el a Pan Tadeust, az lehetett, hogy a valóság tanúságtételével akarta hitelesíteni művét. Azt mondja a szerző a Magyarázatokkal: íme, a valóság bizonyítja, hogy minden úgy történt, ahogy a Pan Tadeusban megírtam. Most nem akarok kitérni arra, hogy hitelesek-e a Magyarázatokban megadott információk. Hiszen az is előfordult, hogy Mickiewicz kitalált egy közmondást "megvilágító" történetet... Engem a költeményéhez Magyarázatokat csatoló szerző szándékai érdekelnek. De van még egy rejtett értelme is Mickiewicz jegyzeteinek - ki tudja, ez talán még fontosabb. Azért idéztem az imént öt sort A gazdaságból, hogy ezt a rejtett értelmet is megfejthessük. A szűkebb haza ismeretével a nemesi testvér kimutatta tiszteletét, ez egyben azt is kifejezte, hogy befogadták a közösségbe, megtalálta helyét a társasági életben. Mickiewicz jegyzeteiben pontosan e szűkebb haza, a járás történetének reáliáit magyarázza, vagyis azokat, amelyeket a járásban mindenkinek - és persze a Pan Tadeus minden olvasójának is - kívülről kell fújnia. A mellékelt jegyzetek megváltoztatják az összképet. Bizonyos értelemben Mickiewicz az egyetlen, aki mindezt ismeri, emlékszik még a Magyarázatokban leírt eseményekre, reáliákra, szokásokra. Rajta kívül - már a jegyzetek puszta jelenléte is ezt sugallja, végül is ezért szerepelnek a műben - erre már nem emlékszik senki. Egyébként mindez kapcsolatba hozható azokkal a problémákkal, amelyeket nemrég vetett fel: véget ér egy korszak, feledésbe merülnek a szokásai.
J. M. R.: Ebben egyetértünk. Történelmi jegyzetek, szokásokat magyarázó jegyzetek, néprajzi jegyzetek és végül önéletrajzi jegyzetek, mert akadnak ilyenek is, ornitológiai jegyzetek... Mickiewicz számot ad a litván szokásokban, valamint a litván és lengyel történelemben való jártasságáról. De a jegyzetek valódi célja más, hiszen ezekben azt mondja az olvasónak: ti ezt már nem tudjátok, de én még emlékszem, ezért kell elmagyaráznom, hogy is volt valójában . Tehát Mickiewicz ezzel a gesztussal is egy másik kort megörökítő költeménnyé avatja a Pan Tadeust, amely tanúsítja, hogy az a korszak már a múlté. Azt kell mondanom, nem történelmi korról van szó, nem Lengyelország egyik korszaka ért véget. A költő meg volt győződve arról, hogy ennél nagyobb dolog múlik el, másfajta korszak ér véget, amelyet nehéz lenne megnevezni. Próbáltam már nevet találni az ekképp felfogott korra: a létezés korszaka, de ez nem a legjobb elnevezés, egyszerűen nem találok rá szavakat. Abban az időben, 1812-ben nemcsak a történelmi helyzet változott Lengyelországban, hanem az életmód is. És Mickiewicz leírja ezeket az eltűnő életformákat. De mivel nem minden eltűnő létező érthető, jegyzeteket kell mellékelnie. Engem leginkább azok indítanak meg, amelyeket önéletrajzinak nevezhetünk. A következő sorhoz - "Plébániánk körül a Mendog-berek él-e?" (108. o.) - ezt a jegyzetet mellékeli: "a nowogródeki plébániát ősi hársfák övezték, amelyek közül 1812 körül sokat kivágtak" (401. o.). Tehát olyan információkat közöl, amelyeket a harmincas évek elején már tényleg csak ő ismert. Mond valamit a gyermekkoráról. Ezek a jegyzetek kétségkívül konkretizálják a Pan Tadeust, azaz járási, nowogródeki széphistóriává alakítják. Az a tény, hogy Mickiewicz pontosan ezekkel a magyarázatokkal látta el a Pan Tadeust, igazolja az irodalomtörténészek ma már kissé nevetségesnek tűnő, hosszú évekig húzódó kutatásait, amelyek célja Szoplicovó felkutatása volt. Mickiewicz nemcsak azt mondja, így volt, hanem azt is hozzáteszi, tényleg így volt. Ma már nem létező hársfák nőttek ott. Ott volt a hársfaliget, amit gyermekkoromban Mendog-bereknek neveztek. Tehát azt mondja, ne kételkedjetek, olyasvalami tárul fel előttetek, ami a valóságból vétetett. Ha pedig ezt mondja, akkor nyugodtan ellenőrizhetjük is. Voltak ott hársfák vagy nem voltak? Hogy hívták azt a berket? Mendogról vagy valaki másról kapta a nevét? Tévedett Mickiewicz vagy nem? Utánajárhatunk, erre maga Mickiewicz hatalmaz fel minket.
;A. P.: Válaszolt a Spotkania című hetilap ez évi körkérdéseire. Az első kérdés, amely a mai lengyel irodalomra vonatkozott, így hangzott: olvasott-e az utóbbi időben fontos könyvet? A Pan Tadeust említette. Talán okkal feltételezem, hogy válaszával mind a szerkesztőket, mind az olvasókat meglepte. Az sincs kizárva, hogy ezt egyfajta - ha nem túl erős ez a kifejezés - provokációnak tekintették, hiszen a Pan Tadeus nem új könyv, a kérdezők és a válaszok olvasói pedig valami újdonságra számítottak. Paradox helyzetbe kerültünk. A Pan Tadeus tömeges recepciója jelszóvá sekélyesítette a költeményt, csak homályos emlékeink maradtak e kötelező olvasmányról. (Látszólag) olyan egyértelmű a szöveg, hogy, gondolom, jó néhányan meglepődtek, amikor nemrég olvasott fontos könyvként beszélt róla. Bár nem végeztem semmiféle felmérést a válasz hatásáról, nem hiszem, hogy túloznék.
J. M. R.: Említettem már, hogy minden évben újraolvasom a Pan Tadeust. Aki nem olvassa, sajnálhatja.
A. P.: Így igaz.
J. M. R.: Nem tudok mást válaszolni erre a kérdésre. Történt valami velem az utóbbi időben, amire nem kis félelemmel gondolok, mégsem tehetek ellene semmit. Tulajdonképpen csak Mickiewiczet és a Mickiewicz-irodalmat olvasom, nem érdekel már semmi más. Ha mást olvasok, csak azért teszem, hogy jobban értsem Mickiewiczet. Persze lehet, hogy meghibbantam, de ha nem akarom beismerni, hogy bolond vagyok, meg kell keresnem az okát annak, hogy így alakultak az olvasási szokásaim. Láthatóan szükségem van rá. Hiszen amikor olvasnivaló után nézünk, mindig olyan könyvet keresünk, amire szükségünk van, segít élni, segít abban, hogy elhelyezzük magunkat a létezésben. Támaszt keresünk. Én mindenekelőtt a Pan Tadeusban találok támaszra.
A. P.: Talán nem is írja meg a Mickiewiczről szóló könyveit - vagy nem így írja meg -, ha nincs Proust. Jan Kott Prousttól ihletett műnek nevezte az első kötetet, és ebben ön is egyetértett vele.
J. M. R.: Proust egészen más. Azért olvasom, hogy jobban értsem Mickiewi-czet. Mi már valahol máshol vagyunk. Amit én írok, az más korszakban születettt, mint amit Mickiewicz írt. Így támaszt találok még valamiben, esélyt kapok arra, hogy levonjam a következtetéseket a későbbi eredményekből, vagyis a létezés megörökítésének újabb, a XX. században kitalált módjaiból. Előfordul, hogy titkos kapcsolatokat fedezünk fel különböző írók között, akiket semmiképpen sem hasonlíthatnánk össze. Proust és Mickiewicz összevetése baromságnak tűnik, ezt a két írót egész más érdekli (arról nem is beszélve, hogy nem ugyanabban a korban, nem ugyanazon a nyelven írtak). De ha egymás mellé állítjuk őket, látok köztük bizonyos hasonlóságot, gondolok itt a szerzői szándékra, a tervekre vagy az irodalomról való gondolkodásra (bár az "irodalom" szó itt nem hangzik valami jól), hasonlóan képzelik el azt, amit írnak. Mickiewicz a Pan Tadeus megírása óta, de talán már korábban is, úgy gondolta, hogy amit ír, azzal tanúságot tesz a létezésről. Ezt nemcsak a Pan Tadeusra értem, hanem a korábbi és későbbi műveire is. Mintha azt mondaná: a létezés tanúja vagyok, és azok számára, akiknek nincsenek eszközeik ehhez, tanúságot teszek létezésünkről. Proustnál is megtalálható ez a gondolat. Ez persze mély szellemi kapcsolat, de ennél több hasonlóság nincs, mert a felszínhez közeledve már minden egész más. Pofátlanul magamat is valahová ide képzelem, hisz Mickiewiczről szóló könyveimmel én is valaki létezéséről akartam tanúskodni. Talán az enyémről, talán azokéról, akikről ezek a könyvek szólnak. Nagyon zavar Proustnál, akit egyébként csodálok, hogy ebben a formában írta meg azt, amit megírt. Vagyis hát pszichológiai vizsgálódásra redukálta a nagy tervet, úgy döntött, megfoghatatlan, ábrázolhatatlan, magmatikus, ködös anyaggal dolgozik, ami szavakkal nem ragadható meg ésszerűen. Valahányszor Proustot olvasok, azzal a reménnyel vágok bele, hátha most végre lelki rezdülések megjelenítése helyett leír egy széket v agy kioszkot - amilyet a Rond-Point des Champs-Élysées-n láthatunk -, egy kordét vagy ruhát. Vagyis olyan dolgokat, amelyekben fennmarad pszichikai matériánk, s amelyek által leírható ez a pszichikai matéria. Mivel nem találok ilyen leírást, azt gondolom: ejnye, Proust, mit művelsz te itt, hogy keveredhettél ilyen üres pszichológiai fejtegetésekbe?
A. P.: De hisz Proustnál sincs hiány részletekben. Bár ezeket azzal a bizonyos pszichikai matériával elegyítette, amiből műveit alkotta, ez paradox módon helyenként hihetetlenül érzékletessé teszi az olvasást. Éppolyan erősen "éreztem" a combray-i templomban a galagonya illatát a májusi áhítaton, mint a "néne" készítette kávé illatát a Pan Tadeus második könyvében.
J. M. R.: Mert természetesen ugyanaz a csoda történik meg Combray-ban, mint a Pan Tadeusban, ugyanaz a csoda, és ezért engedhetjük meg magunknak, hogy - kissé elborultan - összevessük Mickiewiczet Prousttal. Ugyanaz a csodája a létezésnek... Nem, másképp fogalmazok: csoda történt, megörökítették a létezést. Bár valójában az egész irodalom és művészet erről szól, iszonyú ritkán történik ilyen csoda, amin most hiteles, írásos tanúságtételt értek.
A. P.: Proust megkérdezett egy hercegnőt vagy grófnőt, milyen kalapot viselt évekkel azelőtt egy bizonyos fogadáson.
J. M. R.: Igen, ez gyakori volt nála. Talán Céleste Albert, a szobalány ír erről. Egyszer csak kiugrott az ágyból, és elfutott egy fogadásra, egy szalonba, hogy utánanézzen valaminek, mert nem emlékezett egy papucs színére vagy formájára, és nem akarta elveszteni az írói hitelét. A leírásnak hitelesnek kellett lennie. Akárcsak Mickiewicz műveiben. Összegyűjtötte barátait egy istálló fölötti lakásban a Saint-Nicolas d'Antin utcában, hogy felolvassa a Pan Tadeust, s mivel nem bízott az emlékezetében, arra kérte őket, szóljanak közbe, minden apró részletet meg akart tudni tőlük, mindent, amire csak emlékeznek, így ellenőrizte magát, nem tévedett-e. Ezek a Pan Tadeus olvasásával és a szöveg hitelesítésével töltött esték hihetetlenül fontosak. Mickiewicz meg volt győződve arról, hogy a költeménynek hitelesnek kell lennie. Minden részletet, minden létezőt gondosan ellenőrizni kellett, hogy méltó legyen a kettős, két különböző rendben való létezésre, de ezt már tárgyaltuk a beszélgetés elején.
A. P.: A lapnak adott válaszában azt mondja: "ott [a Pan Tadeusban] minden kérdésünkre megtaláljuk a választ, azokra is, amelyeket ma teszünk fel, korunk legfontosabb kérdéseire is. Vagyis: mit kell tennünk, hogyan kell élnünk, miben kell hinnünk ahhoz, hogy megőrizzük mucsai eredetiségünket. Azt, amit Mickiewicz a lengyelség centrumának nevez." Hogy érti azt, hogy "mucsai eredetiségünket"?
J. M. R.: Azt gondolom - egyébként már beszéltünk erről -, hogy identitásunkat, méghozzá pontosan ezt a mi mucsai identitásunkat a hamis, Mickiewicz által ördöginek nevezett, a bankárok és kereskedők irányította civilizáció fenyegeti. Olyan ez, mint a sárkány, amely fel akart falni minket, hogy a mi eredetiségünkből táplálkozhasson. Nem hinném, hogy bármi előnyünk is származna abból, ha csatlakoznánk ehhez a civilizációhoz, azt hiszem, inkább azt kellene megőriznünk, amink van, ami adott, amit évszázadok alatt létrehoztunk. Vagyis e történelmi átalakulás során az Első Köztársaság és az idegen megszállás alá került területek civilizációjára kellene támaszkodnunk. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de ezek a mi területeink voltak, ez tehát a mi civilizációnk, hiszen mi alkottuk. Még ha idegen árnyalatok színezték is. A Pan Tadeus az Első Köztársaság szellemiségét őrzi, ezért is látom olyan fontos műnek.
A. P.: A lengyelség centruma különféle helyekről származó elemekből tevődik össze. Sokat köszönhet a litván, belorusz, zsidó hatásoknak. Jelen van benne az, amit őseurópainak nevezhetünk. Vita folyt Mickiewicz nemzeti hovatartozásáról. Gyönyörűen foglalja össze Miłosz a rengeteg szempontot keverő vitát. A haza keresése című esszékötetében így ír erről: "a vita majd' kétszáz évvel Mickiewicz születése után sem dőlt el, ez talán csak annyit jelent, hogy Silliciania Nagyhercegségben [azaz a Litván Nagyfejedelemségben] nem egykönnyen ismeri ki magát az ember. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a vidék nagy költője fölötte álljon a nemzetiségi tagolódásnak, és jó példa legyen a szövevényes genealógiák áttekinthetetlen összefonódására."3
J. M. R.: Ez nagyon összetett probléma. Az a Lengyelország, amit Első Köztársaságnak nevezünk, különböző régiók Lengyelországa. Nyugatlengyelek, litvánok, mazóviaiak, volhíniaiak Lengyelországa. Létezett a Korona és a Litván Nagyfejedelemség, de megkockáztatom, hogy az egész Lengyelország, az egész soknemzetiségű köztársaság egyfajta nagyfejedelemség volt. Nagy, közös haza, ami sok kis hazából állt, amelyek egymás mellett éltek, valahogyan csak megvoltak, barátságban, egyetértésben - bár néha összetűztek egymással. Mickiewicz, akit ma a vidék költőjének, egyetlen régió költőjének, sőt egyetlen járás költőjének, de egyben minden lengyel költőjének, tehát minden, Lengyelországhoz tartozó terület költőjének tartunk, megmutatja, hogyan képzeljük el a saját helyünket. Saját járásunkból, falunkból, de egyben az egész országból származunk. Mickiewicz litván, litvánnak is vallja magát, természetesen e szó korabeli, azaz nem nemzetiségi értelmében véve. A "litván" szó - erre találhatunk példát A lengyel nép és lengyel zarándokság könyveiben - nagyjából annyit jelent neki, mint a "mazur". Litván vagyok, Litvániában született lengyel, Lengyelország e konkrét területéről származom. Ennek semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, ez így fel sem merült Mickiewiczben. Amikor ma litvánokról, zsidókról és lengyelekről beszélünk, mindenekelőtt a nemzeti hovatartozásra gondolunk. Azokban a spekulációkban, amelyekbe én is belebonyolódtam a legújabb könyvemben (vagyis: Mickiewicz belorusz származású nemes vagy anyai ágon zsidó), tán van is valami, amit Mickiewicz - ezt akartam mondani az előbb - nem annyira érdekesnek, mint inkább elképesztőnek találna.
A. P.: A lengyelség centrumát gazdagító kultúrákat említve inkább kulturális, mint nemzetiségi hatásokra gondoltam. Nem szeretném kivetíteni a múltra a mai etnikai problémákat (ebben a kérdésben egyébként adósa vagyok Miłosznak). Ugyanakkor érdemes tapasztalatainkat - itt nem csak lengyel tapasztalatokra gondolok - a múlt tükrében vizsgálni. Legalábbis törekedhetnénk arra, hogy ilyen távlatokba helyezzük. Szeretném felhívni a figyelmét Miłosz nemrég idézett könyve címére. "A haza keresése" fordulat a hagyományteremtésben való aktív részvételt is feltételezi, ami azt jelenti, hogy nem csupán passzív örököse vagyok hazámnak, hanem magam is alakítom a hagyományokat, amelyekben részt akarok venni. Említettem már beszélgetésünkben ez évi vilnai utazásomat. Először jártam ott, egyik rokonom sem származik erről a vidékről, mégis otthon éreztem magam. Többek között Mickiewicznek köszönhetően, ezért is beszélek most erről. Szeretném elmondani a Joachim Lelewelhez című vers egy sorának rövid parafrázisát. Ez rólam szól: Wrocławból származom, litván vagyok, európai. Megkérdezheti, "hol van ebben a lengyelség"? Már mondom is: a tizenhárom szótagban és a cezúrában.
J. M. R.: Szépen mondta. Otthon érezte magát Vilnában, hiszen ott mindannyian otthon vagyunk. Otthon volt, mert Mickiewicznél, Mickiewicz szülőföldjén járt. Mickiewicz már a XIX. században litvániai patrióta volt, ebben megelőzte korát. XX. századi utódai hiába próbálták feleleveníteni a Litván Nagyfejedelemség hagyományait. Az a Litvánia, a lengyel Litvánia vagy a Lengyelországgal azonosított Litvánia éppúgy része az országnak, mint a Korona. Ez Mickiewicz hazája. És mi mindannyian onnan származunk, még ha Wrocławban vagy Szczecinben születtünk is. Akarva-akaratlanul - nem hiszem, hogy sok választási lehetőségünk lenne - onnan származunk, hiszen egy bizonyos pillanatban kezünkbe vessz ük a Pan Tadeust.
A. P.: A választási lehetőség mégis adott. Kézbe vehetjük, megérthetjük a Pan Tadeust. De kézbe vehetjük, és el is utasíthatjuk, akár közönyösek is maradhatunk.
J. M. R.: Nem látok itt semmiféle választási lehetőséget, mert nem találok a lengyel hagyományban olyan művet, amit a Pan Tadeus mellé állíthatunk, és azt mondhatjuk valakinek, aki lengyelül tanul olvasni: válassz a Pan Tadeus és a másik mű között. Ezt nem tudom elképzelni. Esetleg azt, hogy van, aki ezt nem akarja tudomásul venni, és kész. Mickiewicz lengyel provincializmusáról meg kell jegyeznem, hogy pontosan a vidékisége, mucsaisága miatt tiltották be másodszor is. Ez századunk negyvenes-ötvenes éveiben történt. A kommunisták olyan döntést hoztak Mickiewicz életművéről, amit valójában teljes olvasási tilalomként határozhatunk meg. Ez meglehetősen furcsán hangzik, hiszen ekkor jelentek meg összegyűjtött művei, és ekkor adták ki népszerű válogatásban összegyűjtött verseit. De az igazi Mickiewiczet, a litván, lengyel, provinciális, mucsai Mickiewiczet ki nem állhatták a sztálinisták. Persze nem tudtak teljesen megszabadulni tőle, mint a többi nemkívánatos költőtől, vagyis nem mondhatták azt, hogy Mickiewicz nem volt, nem adjuk ki, egyszerűen azért nem, mert nincs ilyen költő, ezért ravasz fogást eszeltek ki. Elhatározták, hogy teremtenek egy másik Mickiewiczet. Ezt az új Mickiewiczet akarták az igazi Mickiewicz helyébe állítani. Olyan Mickiewiczet találtak ki, aki soha nem létezett. A szocialista forradalom (a forradalom, amelyet szocialistának neveztek) előhírnökét látták benne. Egy költőt, aki tulajdonképpen annak az időnek az eljövetelét hirdette, amikor ők, a kommunisták az egész földkerekségen hatalomra kerülnek. Ő volt jövendő világbirodalmuk hírnöke. És a negyvenes-ötvenes években azt ajánlották a lengyeleknek, hogy ezt a Mickiewiczet olvassák. Ez természetesen gondosan kidolgozott terv volt, a kommunisták nem csak Mickiewi-czet nem tudták elviselni, nem csak azza l a gondolattal nem tudtak megbékélni, hogy létezik egy olyan ember, mint Mickiewicz. Abba sem tudtak beletörődni, hogy léteznek lengyelek. Hogy el tudják pusztítani a lengyeleket, el kellett venni tőlük mindazt, ami a legértékesebb számukra. Meg akarták fosztani a lengyeleket létezésük alapjától, így Mickiewicz költészetétől is. Ma már, évek múltával akár azt is mondhatjuk, hogy mindaz, ami történt, hallatlanul érdekes, érdemes lenne alaposan megvizsgálni, hogyan semmisítették meg az igazi Mickiewiczet, és hogyan állították a helyébe a kitalált figurát. Különösen az 1955-ös rendezvényeket lenne érdemes átgondolni és leírni, hogy lássuk, hogyan ünnepelték Mickiewicz halálának századik évfordulóját. Elolvastam tizenöt-húsz cikket a korabeli sajtóból, meg akartam tudni, hogy nézett ki Zaosie4 1955-ben, mert abban az évben szocreál költők egy csoportja látogatott oda. Zaosie persze semmit nem jelentett nekik, csak a lengyel-orosz barátság volt fontos, s szerintük szép példája ennek Mickiewicz. Van is egy Andrzej mester éjszakája című hitvány darab, ha jól emlékszem, Gałczyński és Mauersberg írta. A műben Towiański misztikus, azaz szemfényvesztő, mert nincs Isten, tehát minden misztikus szemfényvesztő. Érdekes eszmefuttatás.
A. P.: Az a könyv, amely részletesen tárgyalná, elemezné ezt a manipulációt, a lengyel szocreál néhány fontosabb kérdését is megválaszolná... Amikor Mickiewicz oroszországi tartózkodásáról beszéltünk, a főváros kérdését is felvetettük. A Pan Tadeus - különböző helyeken - Vilnát, Varsót és Szentpétervárt is fővárosként említi.
J. M. R.: Ezek szerint sok fővárosunk van. Vilna főváros, de Szentpétervár is az, Varsó is főváros, de akik Cyrynben, Płużynyban vagy Zaosiéban laknak, Nowogródeket is fővárosuknak tarthatják, hiszen járási székhely. Ez talán nem mond ellent a járások, régiók Lengyelországának, amiről Mickiewicz ír. Tehát a sok régióhoz sok különböző főváros tartozik. Sokféle fokozata lehet a fővárosi rangnak.
; A. P.: 1832 őszén íródott A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei, és ekkor kezdett dolgozni Mickiewicz a Pan Tadeuson. Így talán nincs kizárva, hogy ezek a művek -minden különbség ellenére, ami elválasztja ezeket az egzisztenciális írói teljesítményeket - nem is állnak olyan távol egymástól? Talán összeköti őket valamiféle visszacsatolás, kölcsönösen kiegészítik egymást? Ez a feltételezés érdekes interpretációs lehetőségeket kínál, beszélhetünk A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei derűjéről és a Pan Tadeus patetikus, nyugtalanító tragikumáról. Azt írja Miłosz saját Pan Tadeus-olvasata védelmében, hogy a mű "ugyanabban az időszakban készült, mint a metafizikai és vallásos költészet legjava, a római versek és az Ősök III. része".5 Rögtön ezután olvasható egy figyelemre méltó gondolat Az Ulro országában: "a művészek rendszerint ugyanarra az ihletre hallgatnak, csak más eszközöket és formákat használnak".
J. M. R.: Az ember élete bizonyos szakaszában ilyen, nem pedig más személyiség. A lengyel nép és lengyel zarándokság könyveit ugyanaz az ember írta, mint a Pan Tadeust. Joggal olvashatjuk hát a Pan Tadeust A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei tükrében és fordítva. Mickiewicz tudása a lengyelek helyzetéről - azé a Mickiewiczé, aki A lengyel nép és lengyel zarándokság könyveit ír- ja -, úgy érzem, azonos annak a Mickiewicznek a tudásával, aki a Pan Tadeust írja. De talán beszélhetnénk még valami másról is, mert szeretnék feltenni egy kérdést: mi lesz ezután? Nem a Pan Tadeussal, mert azt csak-csak el tudjuk képzelni, hanem Tadeus úrfival, a Pan Tadeus hősével? Milyen sors vár Zósára, a Bíróra, Telimenára, az Ülnökre, a Közjegyzőre? Ön szerint Tadeus eltűnik Szmolenszk mellett, vagy belefullad a Berezynába? Átúszik a túlsó partra és elmenekül Franciaországba, vagy Litvániában marad? Szóval mi történik később, miről szólna a Pan Tadeus folytatása, amit Mickiewicz már nem írt meg vagy nem akart megírni?
A. P.: Nem egészen értem, miért teszi fel nekem ezeket a kérdéseket. Említette korábban azokat az irodalomtörténészeket, akik a Pan Tadeus folytatásán gondolkodtak?
J. M. R.: Én is irodalomtörténész vagyok, én is ezen töröm a fejem. Belefullad a folyóba vagy nem? Zósa özvegyasszonyként gazdálkodik Szoplicovóban? Sok gyerekük lesz, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak?
A. P.: Hát jó, a tudatos naivitás egész más, mint a buta naivitás. Tadeus túléli Napóleon hadjáratát, talán még a novemberi felkelésben is részt vesz. Élete végén megírja emlékiratait. Erről szól a Pan Tadeus második része, ami hatalmas mű a műalkotás születéséről.
J. M. R.: De ha Tadeus részt vesz a novemberi felkelésben, aztán emigrál, nem fogadja el a cári amnesztiát, akkor Szoplicovót (mert a Bíró már nem él, és Szoplicovó 1820 körül Tadeus és Zósa tulajdonába kerül) elkobozzák a muszkák. Aztán valami ruszki generális gazdálkodik ott, akinek - jutalmul ruszki érdemeiért - odaadományozza a ruszki cár az elkobzott Szoplicovót. Szóval eloroszosítják Szoplicovót, de a ruszki generális földjén persze lengyel és belorusz parasztok dolgoznak. De hogyan tovább, mit hoz a jövő? Nem kellene-e a Pan Tadeus második részében az eloroszosított Szoplicovóról olvasnunk? Vagyis arról, ami 1831 után történt azo n a vidéken? De Mickiewicz nem élte át ezeket az eseményeket, nem volt erről semmiféle értelmes tudása, tehát nem is tudta megírni.
A. P.: Mindennek ellenére mit gondol, mi történik Tadeussal?
J. M. R.: Belefullad a Berezynába. Összezúzzák a jégtáblák. Széttöri a jég a koponyáját, és szétmállik az agya a jeges vízben. Vagy sikerül pontonhidat vetni a Berezynára, és Tadeus ezen a hídon, egy lőszeresláda alatt leli halálát. Zósa terhes, 1813-ban születik valaki Szoplicovóban, akit majd Tadeusnak hívnak. Ez a valaki 1863-ban lesz ötvenéves, ekkor száműzik Szibériába.
A. P.: És még mondja valaki, hogy az Epilógus lerombolja a Pan Tadeust... Az én változatom szerint Szoplica Tadeus emlékirataiban ön is választ találhat a Mickiewiczről írt könyveiben feltett számos kérdésére. Én pedig, az írás leírásának köszönhetően, újabb nagyszerű kiindulási pontot találok a mickiewiczi irodalomfilozófia megközelítéséhez.
J. M. R.: Zárjuk ezzel a beszélgetést.
KRICSFALVI NÓRA fordítása
