|
Szemle |
|
|
|
||
Az a Svájc német részén élő polgár, akinek szívügye az, hogy szellemi kapcsolatba lépjen legalább néhány külföldivel, s aki e buzgalmában komolyan törekedik arra, hogy a nem svájci olvasók vagy újlatin nyelvű honfitársai számára is hozzáférhetővé tegye a szűkebb hazájában élt nagy elbeszélő, Jeremias Gotthelf műveit, aligha látja be rögtön, hogy mindenekelőtt magában kell tisztáznia azt, milyen s ok hidat, utat és kereszteződést kell maga mögött hagynia ahhoz, hogy az autentikus művészet régiójából kijusson a világirodalomnak nevezett autósztrádára. Azt hihetné az ember, hogy erre a feladatra alkalmasabb egy külföldi, mint az író honfitársai, mert azt legalább nem gyanúsítják szűk látókörű regionális szemlélettel vagy ízlésficammal. De hát végtére is régóta rendelkezünk ilyesfajta tapasztalatokkal, e kísérletek lefolyása is hasonló. Ha emlékezetünkbe idézzük a nevezetes példát, mennyire idegenkedett Voltaire és Frigyes porosz király az angol ízléstől, azaz Shakespeare-től, beláthatjuk, hogy rendszerint ugyanaz a jelenség ismétlődik: valahányszor tágítani próbáljuk a láthatárt, a horizont rögtön utána, szinte görcsösen összezárul. Valahányszor könnyítik a könyvkereskedést, mindazt, ami elérhető, a világirodalommal azonosítják, ami pedig nem, azt kizárják belőle. És milyen gyakran egyengetik a művek útját bizonyos politikai körülmények vagy a divat szeszélyei.
Mindez még nehezebb és egész biztosan sokkal bonyolultabb is Mickiewicz esetében. Először is, Mickiewicz lengyelül írt, a lengyel pedig nehéz nyelv, és egyelőre semmi ok vagy remény nincs arra, hogy divatba jöjjön. Ugyanakkor Lengyelországban majdhogynem úgy olvassák Mickiewiczet, mint a Bibliát vagy az imakönyvet. Ezért a lengyelek valójában nem is nagyon igyekeznek ismertté tenni, hisz Lengyelországban magától értetődőnek tartják költői nagyságát. Minél végletesebben, sőt kritikátlanabbul magasztalják, annál kevésbé sikerül meggyőzni azokat, akik nem ismerik Mickiewiczet. Igaz, műveit lefordították minden európai nyelvre, de nem adják ki újra, és nagyon nehéz megtalálni a régi kiadásokat. Pedig aligha várhatjuk el az olvasótól, hogy az enciklopédiákat bújja, vagy a múlt századi dicsőségkrónikákból gyűjtsön információkat. Mickie-wicz tényleg híres volt, különösen akkor dicsőítették, amikor a College de France professzoraként Michelet-vel és Herder tanítványával, Quinet-vel együtt valamiféle apostoli küldetéssel lépet t fel. Egyébként Oroszországban is legalább ilyen híres volt, szentpétervári és moszkvai szalonokban improvizált (franciául), az orosz költőfejedelem, Puskin pedig a költészet "ászának" titulálta. El kell ismernünk, a Krími szonettek nagyobb elismerést kapott Oroszországban, mint Lengyelországban. Az amerikai filozófussal, R. W. Emersonnal is baráti kapcsolatban állt, nagy hírét keltette a világban az amerikai romantikusok szépséges múzsája, Marguerite Fuller asszony. Az ismert francia írónő, a Chopinnel közeli kapcsolatban álló George Sand úgy érzékeltette Mickiewicz nagyságát, hogy Byronhoz hasonlította. S végül, amikor földi maradványait a párizsi temetőből a Wawelbe, a lengyel királyok sírhelyére szállították, Ernest Renan búcsúztatta, e beszédét azóta is az egyik legsikeresebb nyilvános fellépésének tartják.
Ami a fordításokat illeti, a legjobbak közé kell sorolni Lipiner német és Paul Cazin francia fordítását. De komoly erényeik ismeretében is nehezen állíthatnánk, hogy betöltötték küldetésüket. Ha ezt Mickiewicz ismertsége vagy legalább a klasszikus kiadások igazolnák, akkor alighanem kétségbe kellene vonnunk. Itt láthatóan más, nem tisztán irodalmi szempontokat is figyelembe kell vennünk. Nemrég értesülhettünk az új német és angol fordításról. Doktor Herman Buddensieg gyönyörű hexameterekben, a lengyel nyelv és irodalom kitűnő ismerője, Kirkonnell pedig nem kevésbé gyönyörű rímes formában ültette át Mickiewicz eposzát. Mindig van remény arra, hogy valamelyik fordítás végre megtalálja az utat az olvasókhoz, már csak azért is, mert minden kornak szüksége van az ízlésének megfelelő fordításokra. Mickiewicz műveire jellemző egyfajta szerény nagyság, egyszerűség és áttetsző tökéletesség, e vonásai nyilván nehezítik a fordítást. Időnként a közmondások tömörségével szólal meg, máskor meg mintha valamiféle új Biblia prófétai hevületével fogalmazna. Néha pedig olyan áttetsző és bájos, mint egy kevés szóval is sokat mondó népdal. Gyakran állítja helyre a szavak ősrégi, elsődleges j elentését.
Tudomásom szerint Európában csak egyetlen ország van, nevezetesen Magyarország, ahol az olyan nagy formátumú költők, mint Petőfi és Arany, vagy később Ady Endre, még inkább el vannak szigetelve a külföldi olvasóktól a nyelv miatt, amelyet nemcsak megtanulni nehéz, hanem hermetikusan el is van zárva más nyelvektől. Végül is Mickiewicz legalább a művelt szláv olvasók, főként az oroszok körében ismert. Figyelemre méltó elbeszélő költeménye, a Pan Tadeus kitűnő új fordítása az ukrán koszorús költő, Makszim Rilszkij műve. A fordító apja származását tekintve lengyel földbirtokos volt; az ember nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy ő is a Pan Tadeusban ábrázolt osztályhoz tartozott.
Rá kell mutatnunk még egy fontos okra, ami miatt a lengyel költészet hozzáférhetetlen olvasói számára: a felosztás előtti régi Lengyelország egykor vetélytársa, sőt nemegyszer sikeres vetélytársa volt Oroszországnak. Pár évvel Mickie-wicz születése előtt még a második legnagyobb szláv állam volt. E hatalmas térség sajátos, egyedülálló politikai hagyományt és kultúrát teremtett. A lengyel politikai hagyományról legalább a németek tudhatnak valamit Schiller közvetítésével, Demetrius című, sajnos befejezetlenül maradt drámájából, amelyben szuggesztív képet ad a liberum vetóról, de a kiváló német történész, von Ranke is hasonló közvetítő szerepet töltött be, amikor leírta a nemesi konföderációt, az úgynevezett legális felkelést, más szóval rokost.1 Ugyanakkor Lengyelország mitikus irodalmi hagyománya a XVI. századi klasszikus irodalommal egyetemben, Jan Kochanowskival az élen gyakorlatilag ismeretlen Nyugaton, talán Olaszország kivételével, ahol legalább az enciklopédiákban meghagyták, ezt is talán annak köszönheti, hogy unokaöccse, Piotr Kochanowski, A megszabadított Jeruzsálem kitűnő fordítója olyan híressé tette Lengyelországban Torquato Tassót, mintha legalábbis lengyel nemzeti költő lenne. Ha mindezt felnagyítva akarjuk ábrázolni, képzeljünk el egy művelt japánt vagy hindut, aki nem ismeri az európai irodalmat, s amikor a Faust második részét tanulmányozza, olyan, nem túl sokatmondó nevekre bukkan, mint Homérosz Helénája vagy Shakespeare Oberonja és Titániája. Itt nem próbálom kommentálni és magyarázni Mickiewicz költői próféciáit, amelyek oly sok fejtörést okoztak az irodalomtörténészeknek, mert nem tartom lényegesnek ezeket.
Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet valamire, ami nem is annyira a művei megismerését, mint inkább költői egyéniségének megértését nehezíti. Kijelenthetjük ugyanis, hogy azok a művek, amelyeket megírt és kiadott, "költői" tevékenységének csupán egyik hemiszféráját képezik. Nemcsak azért, mert zseniálisan improvizált, s e rögtönzései nagyrészt elvesztek, hanem elsősorban azért, mert élete utolsó két évtizedében teljesen felhagyott a költészettel, egy bizonyos politikai-vallási küldetésnek szentelte magát. Nevezhetjük-e még költői tevékenységnek azt, hogy patetikus lemondásra szánta el magát, és feláldozta fényes költői pályáját? Írói tevékenységét a Lengyelországban jól, mondhatni, a kelleténél sokkal jobban ismert kétsorossal fejezte be: "A szavakban csak kedvet, a cselekvésben hatalmat látunk, nehezebb jól eltölteni a napot, mint megírni egy könyvet." A következő vers is ugyanerről szól: "Eljön az idő, amikor a nagy szavak szétrohadnak, s helyettük a tettek magjából termő kalászok borítják az egész világot." (Emlékezetből idézem.)
E döntés Kierkegaard gondolatát juttatja eszembe: a szó a legmagasabb rendű lehetőség, a tett a legmagasabb rendű valóság. Egyébként Kierkegaard két teljesen különböző dologként definiálja az esztétikát és a tettet, definíciója mégsem helytálló, mert jó néhány szó - különösen azok, amelyek sok lélekben visszhangzanak - sokkal több, mint lehetőség. És ezt tudta jól Mickiewicz. Ennek ellenére ment a maga útján, mindazok aggodalmára és bánatára, akik imádták és imádják. Mint tudjuk, hasonló alternatíva előtt állt Gogol is, aki barátságban állt vele párizsi tartózkodása alatt. De Gogol láthatóan megmásította döntését, Mickiewicz viszont - egy darabig legalábbis - új erőt merített e konfliktus kivetítéséből, bár valójában az emigráns lét régi terhei mellé újakat vett vállára. De nem mondott le keresztényi alázattal a világról, mint Gogol, megint csak a külvilág átalakítására törekedett - néhány bizalmatlan kritikus véleménye szerint inkább uralni szerette volna, de úgy érezte, a költészet ezt már nem teszi lehetővé számára. Erre az időszakára esik állítólagos vallási megvilágosodása, ami máig vitatott kérdés. De ez nem ösztönözte vallási költészetre. Nagyon különbözőképpen értékelik Mickiewicz életének azt a korszakát, amikor felhagyott a költészettel: egyesek csodálják, mások sajnálják, megint mások nem is veszik komolyan az egészet. Mégis elismeréssel tartozunk neki, mert költészetét nem állította semmiféle politikai tevékenység szolgálatába, mint napjainkban a littérature engagée. Láthatóan igen jól meg tudta különböztetni az ihletett alkotómunka e két területét, ezért szavai soha nem szóltak hamisan, nem szolgált velük semmit, még eszméit sem. Még a XVIII. századot is elítélte, mert akkor még eszméknek áldozták felebarátaikat az emberek. El kell ismernünk, hogy már abban az időszakban is felismerhetők későbbi tevékenysége, a költészettel való szakítás előjelei és impulzusai, amikor költőként írt és alkotott. Mert azt várta a költészettől, hogy olyan legyen, mint a természeti és elemi erők, a növekvő élet, az angyalok s végül a Teremtő hatalma. Nem elég, ha az igazi költészet a mélyen átélt élményekben gyökerezik, fel kell emelnie magát a költőt, környezetét, nemzetét és az emberiséget. Kétségkívül alázattal, a művészet vérbeli kézműveseként gyakorolta a költői mesterséget. Szigorú fegyelemben dolgozott; túlzás nélkül állíthatjuk, hogy úgy fogta fel, mint a lelket megmunkáló, keményen robotoló paraszt és földműves dolgát. De nem sok írói tulajdonsága volt, ha félretett valamit, nem tudta befejezni, de még folytatni sem. A költőtől elvárta, hogy szava inak belső fedezete legyen, lehet, hogy e büszke követelményben - "szó szerint" venni a szót, mintha tett lenne - már benne volt a jövő, a költészettel való szakítás csírája. Ugyanakkor sok mindent mintha ihlet kényszere alatt alkotott volna, hullámként tört rá, úgy kiforgatta magából, hogy még epilepsziát is emlegettek vele kapcsolatban. Ez persze félreértés volt, lelki egészsége valójában rendíthetetlen maradt. És verses művei tökéletes, klasszikus formája is ugyanolyan egészséges, noha a romantika korában élt, sőt őt kiáltották ki a romantikus költészet vezéralakjának. Gyakran alkotott másokkal közösen, mintha mások lelkéből alkotna: "nyitva álltak előttem a szívek ajtói, és úgy néztem a koponyákba, mint az edényekbe". Nem tudott hát elszigetelten írni, még kevésbé az "asztalfiókjának", mert képtelen volt arra, hogy hosszú évekig hagyja érlelődni ötleteit és terveit.
Így volt ez misztériumjátéka esetében is, amelynek az Ősök címet adta. Ez a cím valójában csak azok számára érthető, akik hallottak az ősök emlékének szentelt népi szertartásról, melynek során mintha visszahívnák őket erre a világra, s ismét megjelennének az élők között. Mickiewicz itt valóban ősrégi motívumra talált, amelyből Dante egész költészete levezethető. Az etruszkológusoknak - igaz, szerény mértékben - sikerült megfejteni és kiolvasni néhány ősrégi szöveget, jobban mondva feliratot, legújabb felfedezéseik tényleg az Ősök motívumaira emlékeztetnek. Méghozzá ebben a két mozzanatban: megidézik a lelkeket, hogy megjelenjenek, majd elbúcsúztatják őket, hogy távozzanak.
E téma kétségkívül a szellem mélyáramlataiból jutott el Mickiewiczhez, de igazából nem tudta kidolgozni, így a mű egyenetlen színvonalú töredék maradt. Mint már említettük, ez a misztériumjáték népi szertartáson alapul, de Mickiewicz más jelentést is adott neki, amikor a politikai elnyomás ellen fellépő lengyel ifjúság szabadságharcát ábrázolta. Végül így sem vész el a fő gondolat, hisz a költemény alapjában véve az élők és holtak közösségét, kapcsolatát, a nemzedékek közösségét és a generációk egységét jeleníti meg. A költő szerint a drámának és a színháznak az a feladata, hogy a nemzet életét ábrázolja, ez pedig nem a díszleteken, hanem a szóba és hatóerejébe vetett hiten alapul. Tehát a lengyel színházban olyasfajta szerepet tölt be az Ősök, mint a németben a Faust. Ez a nemzet életének mitikus archetípusa.
De, mint már említettük, Mickiewicz nem valósította meg színházi elképzelését. Mindenekelőtt nagy epikus volt, bár eposzát az idill formájába öltöztette. Mégis aligha találunk az elmúlt évszázadok irodalmában a Pan Tadeushoz hasonlóan szenzuális, harmonikus és természetesen lezárt elbeszélő költeményt. Mindenekelőtt tökéletes kompozíciójával tűnik ki, ez már a kezdet kezdetén szembetűnő, hisz az első ének magába foglal és előre jelez mindent. Széles mederben, akadálytalanul hömpölyög a cselekmény, még sincs a költeményben egyetlen fölösleges sor vagy oda nem illő szó sem. Ennek ellenére a költemény cselekménye csak a nagy történelmi események, Napóleon moszkvai hadjáratának margóján helyezhető el, a költő ezt még gyermekkorában élte át. A tulajdonképpeni cselekmény provinciális, sőt idillikus. A mű eposz, bár címe szerint költemény, nem egyetlen vagy néhány hőst, hanem egy egész nemzetet énekel meg, méghozzá abban a korszakban, amikor a régi Lengyelországnak már bealkonyult. És ilyen a költemény hangulata, mindenre kiterjed a megbocsátás: az anya búcsúzik gyermekeitől. A gyerekek is szeretik anyjukat, mindegyik a maga módján - hol hősiesen, hol önző módon, hol tragikusan, hol komikusan. Azért ilyen hiteles a költemény, mert a gyermeki lélek zugaiban rejtőző kincsek, az élmények és emlékek egyszer csak előkerülnek rejtekükből, a legapróbb részletek sem maradnak homályban. Ez különösen a természeti képeken látszik. A költő egyetlen lény vagy dolog mellett sem megy el közönyösen. Ugyanazt a szeretetet érzi és mutatja ki a hatalmas őserdő és a kis erdei pocsolya iránt. Egyetlen bokor, gomba fölött sem siklik el a tekintete. A bolyhos moha éppolyan drága neki, mint bármelyik konyhakerti zöldségféle. Ezért csodálatos módon minden életre kel az olvasó szeme előtt. Tisztán hallja a távoli litván erdőségek mágikus suttogását, hisz Litvániában akkor még éltek azok az ősrégi fák, amelyeket szentnek tartottak, ahogy tisztán látja az északi tájak gyönyörű felhőjátékát is. Azt mondta egy angol szlavista a Pan Tadeusról, hogy a természet ehhez fogható ábrázolását hasztalan keresnénk Shelleynél vagy Wordsworthnél. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Pan Tadeusban érezni az Odüsszeia jelenlétét, különösen az ötödik és a tizenharmadik énekben, s ez átélt jelenlét, nem pedig álklasszikus imitáció, különösen erős ott, ahol megtapasztaljuk az elemek hihetetlenül intim közelségét, s ahol a mélységes honvágyból végre feltámad a szülőföld.
Mickiewicz épp erről a költeményéről beszélt minden különösebb elismerés nélkül. "Abbahagytam volna a Pan Tadeust, de már közel voltam a végéhez. Mostantól már nem használom a tollam bökversek írására. Mert csak az olyan műnek van valós értéke, ami jóra készteti az embert." Nyilvánvaló, hogy a költő úgy érezte, fontosabb küldetése van.
Hogy történhetett, hogy egy ilyen formátumú költő, aki ritkán látható formai fegyelemmel tudott úrrá lenni a rátörő ihlet és transz állapotán, ennyire lebecsülte tegnapi munkáját? Egyre kevesebben vannak köztünk, akik helyeslik, sőt szentnek tartják ezt a pálfordulást, s egyre több kritikus tartja elhibázottnak ezt a küldetést - ha nem is fogalmazza meg nyíltan -, mert eredménytelen, tehát értelmetlen volt. Olyanok is akadnak, akik a költő egész politikai tevékenységét elvakultságával, sőt fennhéjázásával magyarázzák.
Tényleg ilyen egyszerű lenne ez? Abban a korban egy olyan vérmérsékletű és lelkialkatú embernek, mint Mickiewicz, aki egészen távoli hatásokra is fogékony, s még a jövő előszelét is megérzi, tán nem volt oka az aggodalomra? Igazuk volt- e akkor és később azoknak a kortárs kritikusainak, akik szerint a Mickiewicz korabeli Európa meilleur des mondes possibles? Nem kell felfedeznünk az államférfit Mickiewiczben, elég, ha kijelentjük, hogy - Nietzsche szavaival - "láthatatlan kezek mozgatják". A történelem fordulópontjain néha csak egész halk sugallatok jelzik előre a válságot, mint a távoli mennydörgés, csakis a kifinomult hallásúaknak és a prófétai lelkeknek. Próféta lett volna? De hisz ezen nem feltétlenül olyasvalakit kell értenünk, aki lediktálja a holnapi haditudósításokat és a diplomaták holnaputáni fehér vagy fekete könyveit. A nagy csapásoknak, megrázkódtatásoknak és népirtásoknak megvan az a jellemzőjük, hogy csak kevesen élhetik túl őket. Mindenesetre nem sokan vannak, akik képesek átlátni olyan eseményeket, mint Atlantisz elsüllyedése, Trója lerombolása vagy az azték állam elpusztítása. Mert sok minden utána is majdnem ugyanúgy homályban marad, mint azelőtt, amikor néhányan már előre érezték vagy látták a katasztrófát. Ezért éppolyan nyomorúságos, mint amilyen nevetséges azok sorsa, akik mindezt előre érzik. Pont az említett XVI. századi kiváló klasszikus költő, Jan Kochanowski mondatja ki Kasszandrával a következőket A görög követek elbocsátása című hellenizáló drámájában: "Hasztalanul mért kínzol, zordon Apolló, / Lelkem mért örökéltű, hogyha nem adtál / Súlyt szavaimnak?"2 Lehet, hogy Mickiewicznek még rosszabb volt, mivel "politikai" tevékenysége idején átmenetileg volt is némi visszhangja szavainak, ezért nem kevés embert tévesztett meg, nemzetével az élen. Sorsa ezért ijesztő színjáték, ami korunkban is kétségkívül érdekes lehet. Nem írt több drámát és elbeszélő költeményt, maga lett dramatis persona.
Előre látta ugyanis a népek hatalmas háborúját. Sőt egyszerűen alig várta ezt a háborút, hogy széttörje a bilincseket és megszabadítsa Európát a zsarnokságtól. Ezért nemcsak honfitársait akarta figyelmeztetni és felkészíteni erre, hanem minden európait, aki megszólítható ilyen felhívással. Elhatározt a, hogy mozgásba hozza azokat az erőket, amelyek még léteznek, ha szunnyadnak is, mindenekelőtt a pápaságot, annál is inkább, mert egy darabig azt tartották az akkori pápáról, hogy barátsággal tekint a szabadságmozgalmakra. Végül persze a költő törvényszerűen látta kisszerűnek IX. Pius pápa aggályait és azon igyekezetét, hogy fenntartsa az egyházi államot, szövetségben a konzervatív erőkkel. Ezért többször összetűzött különböző egyházi méltóságokkal, 1848-ban pedig kisebb botrányt keltett a pápai audiencián. Felszólította a párizsi érseket, hogy álljon ki a munkások mellett, mert csak az ő szívükből szól a szentlélek. Ezt követően olyan hangnemben szakította félbe az audiencián a pápa válaszát, hogy az kénytelen volt csitítani a költőt: "csendesebben, fiam, csendesebben". Mindenesetre annyit el kell ismernünk, hogy az egyházi hatóságok értékelhették a költő jóindulatát, mert végül is elnézően bántak vele. Konkrét politikai céljaiból következett Franciaország, Izrael és Lengyelország szövetsége. Mivel közismert volt a zsidóság iránt érzett mély rokonszenve, a párizsi izraeliták lehetővé tették számára, hogy beszédet mondjon a zsinagógában. Ezt követően Konstantinápolyba utazott Armand Lévyvel, hogy a már létező lengyel-ukrán légió mellett zsidó légiót szervezzen a cári rend ellen. Ezért nevezték elnéző iróniával a cionizmus első hírnökének. Az egész akció a Törökországgal való együttműködés reális politikáján alapult, abban a reményben, hogy újjászületik az állam és persze az iszlám is.
Mi történt a költő mélyen átélt katolicizmusával? Természetesen figyelmen kívül hagyta, mint oly sok hittársa. Az utolsó latin költeményét III. Napóleonnak szentelte. Röviden és józanul fogalmazva, csupa olyan lapra tett, olyan erőkben bízott, amelyek - reálisan nézve - vagy gyengék voltak, vagy igen hamar csődöt mondtak. S ami még rosszabb, politikai végakarata kétségkívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitörjenek a balvégzetű lengyel felkelések, így történt 1863-ban, de jóval később is, közvetve még a város pusztulásával végződő varsói felkelést is inspirálta 1944-ben.
Micsoda sors! De e helyt bízvást hivatkozhatunk minden idők legnagyobb költőjére, a kereszténység legnagyobb költőjére, a nagy száműzöttre, Dante Alighierire, mert ő is történelmi fordulóponthoz érkezett, mély válsággal kellett szembenéznie, és türelmetlenül várta a "békés titánt", VII. Henrik császárt, patetikus felhívást intézett Itália királyaihoz, hercegeihez, szenátoraihoz és bíborosaihoz, mert óriási jelentőségű, azonnali fordulatot, sőt földindulást várt. Mert választania kellett az univerzalizmus és a nacionalizmus, az ököljog és a törvényesség, a kényszer és a közéletben való szabad részvétel között. Hisz ilyen szózatot hallunk A paradicsom magas szféráiban: "Mondd most, vajon jóléte visszacsappan, / vagy nő még az embernek, hogyha polgár?"3 - És sok évszázaddal később eljött Garibaldi, Manzoni és Cavour risorgimentója, de ők sem Machiavelli reálpolitikai tanácsaira, hanem Dante és Petrarca költői sugallataira, túláradó érzelmeire hallgattak. Egyébként még maga Machiavelli is az érzelmeit, az irodalmi ihletet követte, gondolok itt főként Petrarca Italia mia című canzonéjára, de Dantét is hosszasan tanulmányozta, ugyanakkor rettenetesen megviselte és elkeserítette az Itáliát ért igazságtalanság, hazája megaláztatása. Annyit azért még hozzá kell tennünk, hogy Dante költői pályájához foghatót máig sem találhatunk Európában vagy a keresztény világban.
Mickiewicz 1855-ben, Konstantinápolyban halt meg, nyomorban, korán megvénülve; már teljesen kimerült és elhagyatott volt, nem törődött magával, lemondott mindenről, legjobb barátai is csak a halála után egy nappal tudták meg, hogy súlyos beteg volt.
Ludwika Œniadeckáról írt új monográfiájában Maria Czapska dokumentumok, levelek alapján megrendítő képet fest a költő utolsó napjairól. Bár testileg kimerült volt, nagy szeretettel fordult barátaihoz, mindent átható jóság, az emberiségbe és a z emberségbe vetett sziklaszilárd hit sugárzott belőle. Nyoma sem volt benne fanatizmusnak vagy a vezérekre jellemző megszállottságnak. Tulajdonképpen még azt sem tudjuk, milyen betegségben halt meg. A legtöbben azt a változatot fogadják el, hogy kolerában. Ludwika Œniadecka, a törökök oldalán harcoló lengyel légió parancsnoka, a Törökországban Szádik pasa néven ismert Czajkowski felesége így fogalmazott: "abba halt bele, hogy nyakába vette mindannyiunk gondját".
Bármit gondoljunk is Mickiewicz életének utolsó időszakáról, mai fogalmainkkal azt mondhatnánk róla, hogy minden erejével megpróbálta megakadályozni a Nyugat pusztulását. Azt, amit egy későbbi korban Oswald Spengler népszerű műve után A Nyugat alkonyának neveztek. El kell ismernünk, hogy pontosan Oswald Spengler hirdette és demonstrálta még egyszer utoljára Európa egységét, még ha erre az alkony előérzete, a pusztulástól való félelem késztette is. Érzésem szerint Mickiewicz valamiképp megmentette ezt az egységes Európát Dante nagy eszméjéből.
Végezetül e szerény cikk végén hagyjuk szóhoz jutni magát a költőt is. Azt mondja Mickiewicz: "Európa fundamentuma a szabadság. Ha az európai államok el akarják mozdítani ezt a fundamentumot, kő kövön nem marad az egész épületből, mert a szabadság más székházba tétetik át. Ha egy régi civilizáció romjait nézegetjük, nem sajnálkozunk túlságosan, mert az emberi szellem már kezdett megkövesedni benne, amint azt korunkban is, jó néhány fővárosban láthatjuk. Ezekre rettenetes jövő vár. Mert a technika nem old meg semmit, csak a szellem. Felmerül a kérdés, mely szellem hajtja uralma alá a földgolyót és veszi birtokba az emberiség minden technikai eszközét?" Hogy elejét vegye a romlásnak, Mickiewicz állandó conciliumot javasol Európának, ezen a fórumon egyeznének meg a nemzetek. Ezt lengyel kifejezéssel Európa állandóan ülésező szejmjének nevezhetnénk. Mert elmúltak már azok az idők, amikor a népek csak saját nevükben szólaltak fel.
&nb sp; Mickiewicznél az örök ember eszméje az útmutató, ehhez méri a politikai koncepciókat. Folyamatos átalakulása és fejlődése ellenére is ez dönti el, ezzel mérhető minden korszakban az, hogy megvalósult-e, s ha igen, mennyiben az örök ember. Ez mintegy kiegészíti az örök zsidó legendáját: az örök ember korokon át vándorol, s minden pillanatban megújul. Bár változtatja nemzeti hovatartozását és kultúráját, egyszer görög, máskor kínai stb., mindegyik alakjában benne van az egész vallási és politikai múltja, mindez egységbe olvad, mint a kohó tüzében. Ami valaha is jó és szent volt a történelemben, azt, mint az élet csíráját, magában hordozza az örök ember. Ezt Dante Alighieri is hasonlóan ábrázolja, amikor azt írja, hogy a purgatórium köreiben is mindig csírázik a jó. Az örök emberi története minden nagy eszme és példakép története. Az ő képe őrködjön felettünk mindennap. Számomra ez Adam Mickiewicz végakarata.
A görögök a kora ókortól, vagyis Homérosztól, sőt nyilván már a Homérosz előtti időktől fogva nagyra becsülték a jövendőmondókat, szükségük volt szolgálataikra. Hisz Homérosz meghatározása szerint a demiurgoszok, vagyis a társadalmat alkotó kézművesek közé tartoztak. Amikor Pauszaniasz útleírásában említi a delphoi jósokat, azt mondja: "hosszú az idő, hasonló dolgok újból megtörténhetnek".
Hát nem derűsebb ennél a Gondviselésbe vetett hit? Ha már úgyis fátyol borítja a jövőt, miért szenvednénk kétszer: most és a jövőben is? Ha mindig a jövőért aggódunk, elronthatjuk és szerencsétlenségeket okozhatunk. Mickiewicz szerint az a szlávok legfőbb jellemzője, hogyha a múltba néznek, azt látják, egységet alkotnak az ősökkel, bizalommal tekintenek a jövőbe, és hisznek a legmagasabb rendű ideában. Ahhoz vezet minket az örök ember.
PÁLFALVI LAJOS fordítása
