|
|
|
|
|
||
(Mircea Cărtărescu: Vakvilág. A bal szárny.
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. Csiki László fordítása)
Akár remekmű is lehetne Mircea Cărtărescu regénye, a legritkább, a torokszorító regények fajtájából, amelyet csak gyanakodva és szorongva forgathatunk: gyanakodva, vajon nem a majdani csontos klasszikus, egy írószobor eleven márványszavaira bukkantunk-e - a kortárs szenzáció, a zsenialitás banális előérzete ez. Szorongva egyszersmind, hogy e zsenialitás mindvégig, ugyanazzal a könyörtelen lendülettel kitartson. Mert a Vakvilág súlya, légköre, fantáziája, irodalmi következményei talán csak García Márquez- - megint García Marquez-, és mindig ő! - vagy akár Ivo Andrič-léptékkel mérhetők: legalább olyan megsemmisítően "mágikus" - még inkább: misztikus - realizmusa, olyan eposzi a hétköznapisága, mint a kolumbiaié, és legalább olyannyira kesernyés és viharosan monumentális a balkánisága, mint a bosnyák íróé. Ám mindez még édeskevés a kivételességhez. Beavató prózát olvasunk a javából, a román középnemzedékhez tartozó, '56-os születésű Cărtărescu a köz- és a magánmítosz, és ami e kettőt áthidalja, ami e kettőhöz vezet, az átmenet apostola, az észrevehetetlenül finom és fortélyos váltások s a nyers átváltozások művésze. Aki a rites de passages ősi félelmét és reményeit félelmetesen reménytelen lírává, féktelen prózapoétikává olvasztja. Figyeljük csak nagy átkeléseit: a Badislav-nemzetségét, aki föltámadt és vámpírrá vált halottai, a megnyílt pokol és az angyalháború el ől menekülve átmerészkedik a fagyott Dunán, de előtte még kicsákányozza a jég alól, majd megsüti a vízbe dermedt azúrkék óriáspillangókat. S az anyáét, aki örökké csak a kedvetlen bukaresti jelen és a mélyben formálódó-ébredező Misztérium mezsgyéjén egyensúlyoz, hétköznapinak induló temetésekből, báli mulatságokból, szerelmes sétákból bucskázva át gigászi idegsejtek, ónixrovarok húsalagútjaiba vagy évtizede pillangót szoptató, bombasújtott liftaknában rekedt asszonyhoz.
És figyeljük beavató magányos bolyongásait: Cărtărescu a Város művésze is, a "sokszögletű", a "fantasztikus", az ékkő Bukaresté, e szűkös és csatornaszagú, éjszakánként szecessziósan érzéki, nappal tömbházszürke világé, amelyen pestises folyók, államilag fegyelmezett éhínségek, fanarióták és társzekeres-sátras cigányok törnek keresztül. A nyomorúságos kültelkek és bazilikák Bukarestje azonban több mint az egyik Balkán-metropolis, több a félbehagyottság és a leépülés barakkvárosánál és az idegen, egzotikus telepnél is, amely Cărtărescu tolla alatt megszépül, bonyolult lesz és megszerethető. Utcáin, szeméthalmai, csillogó központjai körül ődöngve Mircea, az írófigura saját mitológiájának, emlékezetének, személyiségének összerakására tesz kísérletet. S jut kísérlete végeredményeképp ijesztően misztikus archoz, infernális gyökérzetű emlékezethez, érthetetlen-enigmatikus személyiséghez. Bukarest: alakmásom, mondja ő, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, idézhetnénk Hermész Triszmegisztosszal e mágikus hagyományt. S amint szabadon, gyerekkorának emlékhelyeit kutatva közlekedik a városban, így öntörténelme sikátoraiban - újabb és újabb látomások által gyötörten -, lassan kiépül és átláthatóvá-átjárhatóvá lesz az elveszett régi város is, e szép balkáni archetípus, amely csak álomképekben, víziókban él tovább. Az emlékezés azonban közhely- és nosztalgiamentes, érzéki, semmint érzelgős, hiszen a régi Bukarestben ott lapul az új is, ahogy Mircea is folyton letér a főutakról, jelentéktelen u tcákban, benyílókban téblábol, hogy minduntalan ugyanazokra az emlék- és álomterekre térjen-révedjen vissza.
A színek, a fények s leginkább a megőrzött körvonalak, e folytonos vibrálás mindennél fontosabbnak tetszik: a Vakvilág a (be)látás eposza, amely így akár remekmű is lehetne, foszforeszkálón képi nyelvezetével és főként lomhán terjengős, hol meglóduló, pánikszerűen csapongó, hol kínlódva maga körül örvénylő, szétindázó lírájával. E képek olykor Maldoror arany szadizmusát idézik föl, olykor sejtszerűen pontosak, mégis szürreálisan hullámzók, kiegyensúlyozottan lebegnek, hirtelen lázas, sejtelmes tombolásba szakadva. Cărtărescu képeinek húsa, e húsnak kristályos anatómiája és idegrendszere van, s művészi átmenet az is, ahogy a szembeötlően konkrét és földhözragadt mitikus látomások részévé válik: egy rogyadozó, savanyúleves-szagú lépcsőház, egy templomkupola vagy egy vásott fürdőköpeny pokolbéli rajzolatokat, tengermélyi alakzatokat hív meg. És az is, ahogy a képalkotó mikroszkopikus elemekre bontja a csodát, tárgylemezkékre szeletelve átvilágítja struktúráját is. Lenyűgözőek a Vakvilág színei, a sóláng, a lángoszlop, a vénás vérvörös, a húgysárga és halvány ibolyaszín fényei, lenyűgözőek alagútjai és üvegpadlózatú poklai, hússzerű tájaival: a bélként csavarodó fákkal, a lüktető bányavirágokkal, karomtornyaival, mérgező, opálzölden tekergő emberférgeivel. A város, a test, az emlékezet szövettana a létkérdések és a Születés-misztérium szövettanát tárja föl e gyötrelmes vizualitással.
Kifinomult (túlfinomult) határérzékenység, látomásos várostérkép és történelem, misztikus prózavers teszi ínyencolvasmánnyá Mirceau Cărtărescu regényét. Az önidézés bonyolult rendszerében többféle, ám megszámlálhatatlanul sok ponton érintkező történet különül el: családtörténetbe süllyesztett (ön)életrajz, életrajzzal párhuzamos Bukarest-regény, Bukarest-regény alatt derengő apokrif Születés-evangélium min t a Vakvilág történeteinek, legendáinak, fanyar anekdotáinak és fantasztikumának végső gyűlhelye. Egyetlen szórakozott érintésre vagy lépésre felizzanak az átmenet csatornái, kitágulnak a Város pórusai, és Mircea, a játszótéren tébláboló kisfiú vagy az arcbénulásától, merevedéseitől szenvedő kamasz csak azt látja, hogy a falakból, az aszfaltból megállíthatatlanul szivárog a Születés mítosza, a saját isteni teremtődésé; ugyanakkor minden szereplő folyvást a misztikus földmélyi kristálysírnál köt ki, amelyben zajlik a bebábozódás, s mindenütt ott röpködnek a kisebb-nagyobb halálpillangók. Minden testet és épületet átszőnek és vonszolnak az emlékek ér- és nyirokhálózatai. A Vakvilág monumentális születésregény, amelyben Mircea élettörténete ugyanolyan hihetetlenül széles ívű kitérőkkel, mint amilyen elképesztő visszatalálásokkal áramlik a szerteágazó mederben. Csakhogy ez a születés fordított folyamat, a kifejlés valójában mítoszi sejtekre bomlás, "paranoiás álomvilágba", fullasztóan gnosztikus tantételekbe: a Bal, a pokol misztikájába ágyazódik, túl - vagy innen - a háborúk és az ötvenes évek Bukarestjén, a kispolgári nyomoron, a Szeku jelenlétén, a Rossz egyetemes misztériumába. Az önlétfejtés, noha bíbelődve, kockáról kockára, előzményről előzményre lépkedve, mégis megveszekedetten építi föl az élettörténetet, nem tud magából kitörni: "körözök egyre a Titok körül", panaszkodik Mircea, s a "fikció utáni sóvárgás" olyan rémséges beavatási szertartásokba torkollik, amelyek a valóságból igyekeznek kiszakítani. Akár a pokol, akár a menny irányába, hiszen "a valóság csak az irrealitás különös esete, és bármennyire tárgyszerűen érzékelnénk is önmagunkat, mégsem vagyunk egyebek, mint valamely másik világ kitalációi, mely megteremt és magába fog..." Nekrofil, megfejthetetlen, rothasztó és fertőző lesz az emlékezés, az utcák, a történetszálak összegubancolódnak vagy átfénylenek egymáson, és mindhiába a mítosz iránti végső odaadás és a színről színre látás omega-pillanata - a történelem és a külvilág vakvilággá, az önértel mezés önismétlő, önkínzó szolipszizmussá sűrűsödik.
Mondom, akár remekmű is lehetne Mircea Cărtărescu regénye, ahogy az emlékezés misztikus dilemmáit az önmisztérium bonyolultan egyetemes logikájához fűzi; ám hogy mégsem az, éppen nyomasztó gnoszticizmusának, s leginkább a kötetzáró, innen-onnan összetákolt, hervasztóan lapos filozófiájú papi, narrátori áriájának köszönheti. A Vakvilág miszticizmusa, mint Eliadéé: sokszor könyvtárszagú és örökké, rögeszmésen visszatérő képszerűsége lenyűgöz, gondolatisága olykor kiábrándít: fény- és szövegkabbalisztikája színpompás, de megkopott és elunható. S feszélyez sokszor, túl sokszor őrjöngő-öngerjesztő látomásossága, és a mohó aprólékosság, amely egyszer komikus a tömérdek axonnal, interneuronnal, kollikusszal, kávészemcsére, krumplihéjra karcolt galaxisokkal, másszor kibírhatatlan, túlburjánzó vegetativitásával. Igaz, a Cărtărescu-próza megválogatja olvasóit, ám az is igaz, hogy többször sorsukra hagyja a vállalkozókat. E csupa ideg, csupa rezzenés szövegeket figyelmesen adja vissza Csiki László fordítása, amelyen érződik az otthonos nyelvszomszédság (csak a nyakló nélküli névelőhasználat tördeli szét esetenként a síkos és tömör, legszebb Cărtărescu-sorokat). Fárasztó, olykor bosszantó és patetikus olvasmány tehát a Vakvilág, a szerző második regénye magyarul, a Sóvárgás után, de látomásossága, amely igazi, fényes misztériummá avatja magánmítoszait s egyetemes csodavalóssággá a népi babonákat, e mítoszok törékeny archaizmusa és mélyülő terei, a nyelvezet békétlen lírája, az emlékezés meghökkentő precizitása és az önalkotás infernális nyúlványai mindenért kárpótolnak. Amint az is, hogy hiányérzet nélkül szólni e regényről nem lehet. Türelmetlenül várjuk hát a következő kötetet.
