|
|
|
|
|
||
(Adam Mickiewicz: Ősök. Beza Bt. Budapest, 2000.
Bella István fordítása)
A recepcióesztétika ismeretében már nem éri meglepetésként az olvasót, ha a mű megpróbálja kijelölni ideális vagy lehetséges befogadói körét. Persze ha klasszikus, olyan intézményesült szerző művéről van szó, aki, Margócsy szavaival, majdnem emberfelettivé magasodva időtlenül, felettünk és helyettünk (nem pedig velünk?) él, némi töprengésre adhat okot az efféle gesztus.
Így az a nem éppen örömittas ajánlás is, amelyet Adam Mickiewicz Ősök című drámájának magyar kiadásához csatolt a fordító, Bella István. Bármilyen meglepő is, Bella reményei szerint jó, ha egy-két olvasó - "a költők távoli rokona, kinek még vers a szíve" - ráérez a lengyel klasszikus frissen tolmácsolt hangjára.
A megfeszített munka után tapasztalt kiüresedés vagy a fordító szerénysége vetíti elé e családias olvasókör vízióját? Vagy Bella sommás véleménye a költészet mai állapotáról? Csak sejtéseink lehetnek. Ha Szymborska Van, aki szereti a verset című versére gondolunk - "Ezerből ketten ha maradnak" - az utóbbi áll közel az igazsághoz. Bella szavai ugyanis nem Mickiewicz vagy a fordító művészi kvalitásairól tudósítanak, hanem sokkal inkább a versekhez való viszonyunkról árulkodnak. A vers mint a világról való beszéd lehetőségeinek végességére figyelmeztetnek, némi nosztalgiával tekintve vissza a XIX. századra, amikor bár elindultak ugyan mindazok a folyamatok, amelyek a XX. századra oly végérvényesen megváltoztatták a költészetről kialakított fogalmunkat, a versírás és -olvasás még mindig egyik módja lehetett a világ megismerésének. Emellett a fordító szorult helyzetére is rávilágítanak, hisz a versnyelv romlása is nehezíti a klasszikus szöveg interpretálását. Bella fordításeszménye közel áll a romantikus nyelvhasználathoz, ezért is szem besíthetjük fordítását saját igényeivel.
"A romantikus felfogás számára - mondja Gadamer - a nyelv soha nem érheti el az individuális személy legvégső, megszüntethetetlen titkát." Mindaz tehát, ami a másik megértése (esetünkben fordítása) felé irányul, eleve kudarcra van ítélve. A nyelv határain belül mindenképpen, ha fordítónk nem a szív metaforájába kapaszkodna. Hiszen azáltal, hogy a nyelv öntörvényűségével korlátozza a megértést, a megértés metafizikai jelentőségét is meghatározza. Azaz nemcsak a fordítónak, hanem az olvasónak is költővé kell válnia ahhoz, hogy a történelem balzsamjától ment Mickiewicz titkára leljen. Nem csodálkozunk hát azon, ha a könyv a bevett gyakorlattól eltérően tipográfiájában szinte társszerzővé avatja a fordítót, a műfordítás szóval külön hangsúlyozva, hogy a fordításeszmény egyben minőségeszményt is jelent. Bella ugyanis önmegértéssé alakítja a fordítást. A költészet nála nem sokban különbözik a műfordítástól, mindkettő lényegi vonása az átlényegülés. Ez persze nem ígérkezik könnyűnek, ha belegondolunk, hány arca van magának Mickiewicznek, a nemzeti panteon szobrától, a nemzet legfőbb váteszén át az őrült fantaszta, az áruló botrányos figurájáig. És hány kulturális emlékezet szólal meg a műfaját tekintve nehezen meghatározható Ősök lapjain!
Aki elolvassa a könyvet, választ kap arra a kérdésre, sikerült-e Bellának elkerülni a klasszikus szövegek interpretációjánál megszokott, a formai követelmények szorításával magyarázható tetszhalott beszédmódot. De mielőtt ítéletet mondanánk, nézzük meg, milyen körülmények közt dolgozott a fordító. Az utószóból ez is kiderül: "a fordítás folyamata elég zaklatott volt, többször megszakadt, és majd negyedszázadig tartott". Nem csoda, ha "hivatalos állami, azaz kiadói megbízást nem kapván" nehezen született meg a sorok számát tekintve is jelentős mű.
Az állami felkérés elmaradásának több oka is lehetett. Egyrészt az Ősöknek már létezett magyar fordítá sa Pákozdy Ferenc tollából (1963). Másrészt Mickiewicz, bár nem osztozott azon lengyel írók sorsában, akiknek irodalomtörténeti vagy -politikai okok miatt nem sikerült utat találniuk a magyar irodalomhoz, művein keresztül (amint az kiderül a kötet egyik tanulmányából) csak századunk közepén, elsősorban a Krími szonettekkel és a Pan Tadeussal válik ismertté. Harmadrészt az Ősök mint drámai, vagyis színpadi mű, lengyelországi életútjával ellentétben nem került be a hazai színházi életbe. Pákozdy fordítása ugyanis nem volt abban a helyzetben, hogy párbeszédet kezdeményezhessen a nemzeti irodalmon belül.
Az Ősök újrafordításakor nem is az újra- vagy felülírás aktusa jelentett kihívást, hanem egy olyan szöveg létrehozása (költése), amely joggal léphet fel a kanonizáció igényével, pontosabban olyan természetes nyelvet, beszédmódot tudhat magáénak, amely képes elhitetni, hogy az Ősök a romantikus drámairodalom csúcsteljesítménye (Sőtér), azaz olyan remekmű, amely kora képviselőjeként világirodalmi kontextusban kikerülhetetlen, és arra is alkalmas, hogy a Shakespeare-drámákhoz hasonló intenzitással vegyen részt a különböző nemzeti irodalmakon belül zajló párbeszédekben, vagyis kételyeket és kérdéseket provokáljon, ihletet adjon.
Bella fordításában olyan szöveg rekonstrukciójával kísérletezik, amelynek érdeme szerint biztosan meg kellett volna születnie, mégis kimaradt irodalomtörténetünk alakulásából. Azzal, hogy fordítását egy-két helytől eltekintve nem modernizálta, azaz fordítói nyelvét nem közelítette napjaink versvilágának időszerű beszédmódjához vagy a mai köznyelvhez, a mű klasszikus vonásait emeli ki. Nyelvi laboratóriumában a történetiség oltóanyagát az archaizmusok, a XIX. századi nyelvállapotot modelláló beszédmód adja. Ez az eljárás eltér a modern fordítói szokásoktól, melyek szerint a fordítást erősen kötik létrejöttének körülményei. Talán azért választja ezt az utat, mert ha nem is elkerülhetőnek, de lassíthatónak véli azt a mindenkori fordí tásokra jellemző folyamatot, amelyet Somlyó György visszafejlődésnek nevez: bár a fordítás mindig modernebb hangvételű az eredetinél, mégis elveszti ezt az időbeli előnyét.
Az Ősök több műfajú és rétegű szövegekből áll össze. Erősen kötődik a nálunk is magas szinten művelt reneszánsz kori moralista drámákhoz, a népköltészethez, letűnt korok mítoszaihoz, hiedelmeihez, korának nagy olvasmányélményeihez, Goethétől Rousseau-n át egészen a szlavofilokig. Sok mindent átvesz a divatos verses elbeszélések, a német romantikusok által kedvelt fragmentum adottságaiból; az előbbinek a kitűnő elbeszélő és leíró, az epikus alkat, az utóbbinak a kortársak által is nagyra becsült, magabiztosan improvizáló, merész kombinációknak és kitérőknek is teret engedő démoni lírikus veszi hasznát. Ilyen komplex irodalmi művet, amely nemcsak kora legérdekesebb eszméinek, filozófiáinak szintézisére törekedett, de a nemzeti irodalom és a népköltészet áramlatait is egyesítette, a magyar romantika nem hozott létre, így Bellánál sem mutathatunk rá egyetlen szövegre sem, amely mintaként szolgálhatott volna nyelvi rekonstrukciójához. De nem feledkezhetünk meg a drámairodalom jeles képviselőiről, Vörösmartyról, Madáchról és a kevés számú, korabeli Mickiewicz-fordításról, köztük Kazinczy Gábor munkájáról, a lengyel költő halálának 200. évfordulójára magyarul újra kiadott A lengyel nép és lengyel zarándokság könyveiről sem. Mint ahogy Arany Jánosról sem, akinek balladás hangját Sőtér is hasonlatosnak gondolta a lengyel költőéhez. Az Ősök második részének kísértetjáró jelenetében a Tetemre hívás drámai hangja, a drezdai Ősök szalonjelenetének bravúros zsánerképeiben a Hídavatás keserű, ironikus állóképei köszönnek vissza. Számos példát említhetnénk Bella fordítói nyelvéből Arany hatására, de elégedjünk meg eggyel: nézzük, hogyan találkozik Bella fordítása Arany versvilágával, nemcsak szóhasználatát, de prozódiáját is ismerősként köszöntve.
"Új Heródes zsarnokol! - Lengyelország sorsát / Lábai elé dobták. / Jaj, szemem - hosszú fehér folyókat kell látnom, / Hosszú utak elvesznek - hómező pusztákon / Mind északnak tart! Mint a folyók árja, / A vak világba" - mondja Piotr barát az Ősökben, hasonlóképpen a Ráchel siralmához: "Iszonyú Heródesz! Ha már eltökéléd / Ártatlannak fenni pallosodnak élét, / Miért biztad másra? / Szomjazó szemekkel miért nem jövél magad? / Talán kőszivedből enyhe forrás fakad, / Irgalom forrása."
Talán ebből is kitűnik, hogy Bella nem a dráma klasszikus elődjére talált rá, régóta része költői alkatának, gondolkodásának Arany poétikája, épp ezért tudja elkerülni a keresettség látszatát. Természetesen tudja és meri használni a napjainkra már nemcsak köznyelvünkből, hanem költészetünkből is kiveszett formákat, legyen az régi igeidő, ragrím, asszonánc vagy jelentését vesztett szó.
Maradjunk az utóbbinál. "A lengyel nyelv a Szibir-impérium sok más szavát is megőrizte, sőt a szavak még olyan népek nyelvében is megtalálhatók, amelyek Oroszországot nem tapasztalták meg a saját bőrükön" - írja Grudzińska-Gross Orosz-lengyel szótárában. Magyarország, mint tudjuk, nem sorolható ezen országok közé. Mégsem gondolhatjuk, hogy ugyanazt jelenti a magyaroknak Oroszország, mint a lengyeleknek. "Lengyelországról ugyanis képtelenség - mondja Grudzińska-Gross - Oroszország nélkül beszélni, s ez még inkább így lehetett Mickiewicz korában." Nem meglepő tehát, ha az Ősök drámai szövetét át- meg áthatják olyan fogalmak, többértelmű kifejezések, amelyek nehezítik a befogadást a lengyel identitást kívülről, távolról ismerők számára. Ebből adódóan a fordításnak sokszor a magyarázat, a felfejtés jut osztályrészül, túlhangsúlyozva a nyelvi átültetés teleologikus minőségét. Kevésbé szerencsés, ha a mű intertextuális kapcsolódását szem előtt tartva a magyarázat mintegy túlbeszéli az eredeti párhuzamot. Például "Új Heródes zsarnokol" - írja Bella, míg ugyanez Mickiewicznél: "Tyran wstał - Herod!", azaz "Zsarnok uralkodott - Heródes". Micki ewicz drámájában az ószövetségi zsidóság babiloni fogsága és az evangéliumokban elbeszélt gyermekgyilkosság, illetve Jézus passiója volt a vilnai per modellje. E sajátos párhuzam annak a (konspirációból) jól ismert nyelvi kódnak volt a tartozéka, amelyet az ajánlásban is szereplő "nemzeti ügyünk mártírjai", vagyis a megszólított kortársak minden nehézség nélkül megértettek, hiszen a kereszténység emlékezetének élő attribútumait egyértelműen meg tudták feleltetni a közelmúlt történelmi eseményeinek. Nem kellett úgymond aktualizálni, közvetlenül újraírni a bibliai párhuzamot, mint a fordító teszi, hiszen a dráma szerkezete a keresztény mítosz szabályait követi. Kiváltképp elhibázottnak tűnik a keresztfán olvasható felirat élőszóvá alakítása: "Gall kiadá - már viszik - vérrel koronázza / Ártatlanja homlokát töviskoronája. / Viszik a világ elé, s a Gall így kiálta: / >>INRI! A szabad nemzet, a hazák hazája!<<" A felirat latin rövidítése dicto loco, sem János Pilátusának, sem Mickiewicz Galljának ajkát nem hagyja el, mivel inkább ábrázolni szokás, miként a középkori táblaképeken tették. Ugyanez a rész Bojtár Endre szabad fordításában: "A gall kiadta - már el is ragadták - ártatlan homloka már / Vérben fürdik, gúnyos töviskoronában, / az egész világ elé vitték; - és összecsődültek a népek - / a gall pedig kiált: >>Íme a szabad, független nemzet!<<"
Más esetben viszont szerencsés megoldással párosul a fordítás felfejtő aktusa, például a dráma egyik sokat vitatott fordulópontján, Konrad káromló énekében: "Dalom kihűlve dermed a sírban, - / De vérszagot érez odafönt - s mint a / Vérszomjú vámpír víjjog visítva: / S vért inna, vért inna, vért inna. / Halált! / Halált! Halált a pribékra, / Az Úrral, s ha kell ellenére."
Bella látszólag egyértelműsít, de semmiképpen sem köti gúzsba az értelmezést, amikor az eredeti upiór helyén vérszomjú vámpírról ír, nem pedig a nyugati romantikából ismerős kísértetről, mint Pákozdy. Színpadi műről lévén szó, egyrészt megörv endeztetett egy szépen alliteráló sorral - a teatralitást fokozandó, másrészt segít megérteni, hogyan kapcsolódik a dráma szerzőjének késői, a College de France katedráján elhangzó antropológiai eszmefuttatásaihoz, a Mickiewicz-életmű azon részéhez, amelyet egyesek eltévelyedésnek, irodalmiatlannak, netán sátáninak gondoltak, mások meg, épp ellenkezőleg, modernnek és mélyen vallásosnak. Hogy nevén nevezzük, a Mickiewicz költői szerepének kialakításában és az általa elgondolt szláv népi filozófia alapjainak lefektetésében egyaránt fontos szerepet játszó individualista vámpírhitről van szó.
A lengyelek különös vámpirizmusa, amint erre Bella is ráérzett, Konrad vad énekében éri el tetőpontját, messze túlmutatva a dráma művi keretein, hogy a magyar hagyomány számára ismeretlen romantikus látomás meghatározó részévé válva, számos nemzedéken át inspirálja a lengyel történelem számos felkelését, ellenállási mozgalmát, magatartásmintáit és hazafias rituáléit, a nemzeti ügy vértanúinak népes táborát gazdagítva.
A fordító dicséretére legyen mondva, az átültetéskor nem sikkadt el a dráma e fontos kontextusa, ezért is fájlaljuk - lásd a bevezető verset -, hogy nem sikerült következetesen végiggondolnia.
Ennek ellenére Bella fordításának legnagyobb erénye az egységes fordítói nyelv, ez akkor tűnik ki igazán, amikor azt érzékelteti, mennyire bele van ágyazva a mű a népi emlékezetbe. A népköltészeti hagyomány szürrealisztikus elemeiből építkező Bella-versek világa rokon a vilnai Ősökkel. A lengyel eredeti itt lesz a legáthatóbb, egyenletesen hömpölygő magyar versbeszéddé. Bella sokat emlegetett nyelvteremtő ereje, játékossága a romantikus költészetben igen kedvelt totális képek, játékos alakzatok átültetésekor is meggyőző megoldásokra talál. Például az olyan szóösszetételekben, mint a gyarlóságpihe, a csillagfénymoraj, a tencsillagidő, a lángméhű vulkán vagy a vicclárva. Nem így a történeti rekonstrukciót is sértő, az archaizáló versbeszédtől teljesen idegen, új keletű ruszki használatakor. Poétikailag még valamelyest menthető a dolog, bele lehet magyarázni, hogy '56-os konnotációja révén e szavunk őrzi leghűségesebben a Szibir-impérium közvetlen tapasztalatát, de ez bizony gyönge érv a muszkával szemben, amit Bella is megtalált. Vagy a moszkovittal - ahogy Kazinczy Gábor írta 1836-ban.
Minden magára valamit is adó szépirodalmi fordítás a kanonizáció igényével születik. Bella mint lelkes fordító, de mint szerkesztő is ehhez tartotta magát. Sajnos fehér holló a mai magyar könyvvilágban. A szinte akadémiai kiadás igényével gondozott, kitűnően szerkesztett, tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátott könyv minden bizonnyal segíti Bella fordításainak bevezetését a szépirodalomba, miközben az egész lengyel irodalom magyarországi népszerűsítésének is lökést adhat. Persze bármilyen értelmezői kontextusban jelenjen meg egy műfordítás, amikor a felhasználásáról döntünk - mondja Somlyó György Victor Hugót idézve -, elsősorban azt kell mérlegre tennünk, mennyiben járult hozzá a nyelv megőrzéséhez, majd átalakításához.
Ehhez persze idő kell. Idő, ami mintha már most is sűrűsödne Bella Mickiewicze körül, ha arra gondolunk, hogy végre van egy színház Kárpátalján, melynek művészi elképzeléseivel - nyilván Bella újrafordításának köszönhetően - találkozott e méltatlanul mellőzött dráma. Amiből bizton következik, hogy a színház társulata és e sorok írója már most több a fordító köszöntőjében remélt két versszívű olvasónál.
