|
|
|
|
|
||
Fanchon Courtisols kora reggel az arcára feltett pakolás alatt hűsölt.
Ezen a vasárnapon keresztfia első áldozására volt hivatalos.
Nyirkos kezével több pár harisnyát elszakított, mire végre kiválasztotta a nyakláncához illő színt. Végül megpaskolta az arcát, hogy lehúzza bőréről az összeszáradt maszkot, és elindult, maga mögött hagyva otthonát. Tízkor volt a gyülekező, Fanchon fél tízkor egyedül álldogált az iskolaudvaron, gondolván, hogy a nagy nap felett érzett lázas izgalomban a szülők és a gyerekek jóval korábban érkeznek.
A réten, egy mézszínű ló szomszédságában várja az első áldozókat. A hitoktató nővér előző nap azt mondta, kilencen lesznek. Így aztán Fanchon nyolc fehér ruhába öltözött kislányt vár, nyolc háromszögletű léggömböt, meg persze Jean-Philippe-et, a keresztfiát.
Karfunkelstein úr Volkswagen Golfja közeledik, majd megáll. Először kövér kamasz lányok érkeznek, kék matrózruhában. A tűzoltóktól vagy a városi fúvószenekarból jöttek. Aztán egy szőke klarinétos lány következik, nem sokkal utána egy pöttöm kis klarinétos, ez nem szemüveges, egy nagydarab, vörhenyes arcú fickó, kék egyenruhában és ellenzős sapkában, majd egy zászlótartó, előreugró állal. Hátrahúzott gerincoszlopa és állandóan behajlított térde szögletessé teszi körvonalait, mintha teste teljes egészében a zászlótartás pózához idomult volna. Tíz előtt tíz perccel négy, kalapos hölgyekkel megrakott Mercedes gördül az udvarra. Néhány első áldozó is kikászálódik a kocsikból, főleg fiúk. Öltönyös-nyakkendős kisfiúk, kezükben rövid, vastag gyertya. Köszöntik egymást; Jean-Philippe sápadt. Végül két lány érkezik, az ünnepet jelképező fehér selyemruhában, őket a fiúsor két szélére állítják.
- Nahát, Courtisols asszony - mondja nagy hangon Rigobert Karfunkelstein, miközben esetlenül egyik lábáról a másikra áll -, még mindig olyan hamvas a pofikája, akár az őszibarack! Ez igen! Kilenc éve, hogy utoljára láttam kegyedet, de semmit nem változott a kisöcskös kereszte lője óta!
Fanchon kuncog.
- Üdvözlöm, Karfunkelstein úr - mondja, s megszorítja a férfi feléje nyújtott kezét. A zenekar felsorakozik. Az ünnepi ruhába öltözött pap a ministránsok kíséretében köszön a bámészkodóknak, majd elfoglalja helyét a menetben. Várnak. A harangok tíz óra tíz perckor konganak. Befut az utolsó trombitás is, a menet útnak indul. Az iskola a templommal szemben van, így elég rövid darabot választottak kísérőzenének. A templom felé menet Fanchon összetéveszti az első áldozókat a fehér karinges ministránsokkal, akiknek egyike - ettől majd' eláll a lélegzete - türkizkék edzőcipőt visel. Elképesztő, hogy mindenki azt vesz fel, amit akar, gondolja. Később megállapítja, hogy azért mégsem teljes az összevisszaság.
Fanchon a szülők mögött lépked, Karfunkelsteinnel a nyomában. A templom belsejében szorosan egymás mellett állnak, a rézfúvósokat a női kar hálaadó éneke váltja fel. A pap lehajtott fejjel, kenetteljes hangon arra kéri a hátul állókat - az utolsókból lesznek az elsők, és engedjétek hozzám a kisdedeket -, hogy üljenek a második sorba.
Az első áldozók az oltár két szélén félkaréjba állva teljesen belesimulnak a díszletbe. Jean-Philippe Vouvante elájul. Anyja odarohan, hogy még időben elkapja, és a sekrestyébe viszi. A hitoktató nővér utánuk megy, a kopaszra borotvált szerzetes testvér, aki ugyanolyan kenetteljes, mint a pap, keresztbe font karral maga is hátramegy, hogy megnézze, mi történik a kulisszák mögött. A pap megkéri az orgonistát, játssza el az "Uram, nem vagyok méltó" kezdetű zsoltárt. Jean-Philippe Vouvante-nak tehát bőven van ideje, hogy visszanyerje eszméletét, lenyelje Krisztus testét, az erőlevest, a rombuszhalat, a bélszínt, az emeletes tortát, majd befejezésül visszatérjen a sonkás-salátás szendvicshez.
A vigasztaló Szűz szobra alatt, aki egyik kezében fiát tartja, a másikban meg valami szenteltvízhintőre emlékeztető tárgyat, egy apa videokamerája csatlakozóját bedugja a konnektorba. Lefilmezi a gyerekeket, a virágcsokrokat, majd újra kezdi.
A szemközti oldalon, S zent József alatt, egy másik apuka az átellenes sarkot filmezi. Egy harmadik videokamerás hol az egyik, hol a másik mellé áll, hogy összehasonlítsa a fényviszonyokat.
A pap hirtelen - minden előzetes figyelmeztetés nélkül - prédikálni kezd, kezében faág, mely a jó ég tudja, honnan került elő. Szemét forgatva körülményesen és igen meggyőzően magyarázza, hogy az ág könnyen eltörik, mert már elvált a törzstől. Aznap délután a gyerekek az erdőben neki is látnak, hogy az elméletet a gyakorlatban igazolják.
Fanchon az összes refrént elénekli, amire csak emlékszik, a mise Krisztus testének bekebelezésével ér véget.
Az asztalnál Jean-Philippe keresztapja, a plappeville-i Rigobert Karfunkelstein viszi a szót. Könyvekről mesél, filmekről, utazásokról, mindenről, amit csak magába tömött, tudálékos kommentárokkal fűszerezve.
- Beszélek valamicskét japánul - mondja, s úgy teríti az asztalra sekélyes tudományát, mint utazóügynök az eladni kívánt portékát.
Fanchont a maga részéről nem vonzzák a távoli, ismeretlen tájak - mondja. Csak akkor szeret utazni, ha hosszú ideig maradhat egy helyen, mert egyébként micsoda gengsztertempó csak úgy átrohanni a különböző országokon, folyton-folyvást ide-oda csatangolni. Valahogy mindig túl korán vagy túl későn érkezik, furcsa, de nem tud összehangolódni az utazással. Barátai egy zebrát hoztak neki Zimbabwéból, és a zebra egész nap jó étvággyal legelészik.
- Este kilenckor beviszem a házba, és magától leheveredik az ágyamra. Reggelig aztán meg se moccan, mert tudja, hogy a csíkjai fárasztják a szememet.
- És egyébként mivel foglalkozik? - kérdezi Rigobert.
- Az igazat megvallva időm nagy részét vacogással töltöm. Jó melegen öltözöm, de a végtagjaimat valahogy mégsem sikerül felmelegítenem, tudja, az alsó rész, térd és boka között, mindig jéghideg marad. Ilyenkor aztán vastag, piros gyapjúpulóverbe bújok, nadrágot húzok, és bebugyolálom magam egy takaróba, bár ez is teljesen hatástalan. Bebújok a dunyha alá. Elképzelem, ahogy az ezer meg ezer kis pihe feléled, és hatalmas sür gés-forgásba kezd, hogy valahogy felmelegítsen. De a belsőmet átjáró hideget nem tudják legyőzni. Minden erőmet összeszedve levetkőzöm, és forró fürdőt veszek - ez valamennyire enyhíti a dermesztő hideget, de a melegérzet nem tart sokáig. Teát főzök. Megégetem a szájpadlásomat, hólyag van a nyelvem fölött. Nem számít. Csak az a fontos, hogy a forró folyadék mindenhova eljusson, a legkisebb hajszálerekbe is elérjen. Ilyenkor egy darabig átjár a meleg áram, persze nem sokáig, és már szorongva várom a pillanatot, amikor teljesen elmúlik, és újra visszaáll a megszokott rend, vagyis megint mindent kitölt a hideg.
Rigobert Karfunkelstein szájához emeli poharát.
- Néhány évvel ezelőtt - folytatja Fanchon -, ha jól meggondolom, lassan már húsz éve, ugyanígy küzdöttem az alvással. Mindent elsöprő, pusztító szenvedély volt, de különös módon hasonlított erre a hideg elleni harcra. Reggelenként az álmosságtól kábán ébredtem.
Akkoriban egy klinikán dolgoztam. A kocsiban alig tudtam nyitva tartani a szemem. Amikor beléptem az épületbe, remegni kezdett a szemhéjam. Nem lehetett elég gyakran nedvesíteni a pupillámat, olyan száraz volt bent a levegő.
Rigobert Karfunkelstein a bélszínt szeleteli.
- Az alagsorban, a konyha és a hullaház között fehérbe öltöztem. Fehér szandál, fehér főkötő, úgy kikeményítve, mint a maga inggallérja, uram, a ruha gallérja pedig, a fül mellett, úgy állt, mint egy diadém, még zsebe is volt, abba tűrhettem be a hajam. A konyhában beszálltam a liftbe, hogy felmenjek az emeletre, ahol dolgoztam. A folyosón végigmenni, lépkedni, egyik szandált a másik után húzva, legalább olyan nehéz volt, mint a szememet nyitva tartani.
Rigobert Karfunkelstein vizet tölt Fanchonnak, a kidagadó erek arabeszket rajzolnak a nyakára.
- És ez még csak a nap eleje volt. Néha délben hazamehettem. Rögtön le is feküdtem aludni, háromnegyed négykor felkeltem, akkor visszamentem a klinikára és ott maradtam egészen este nyolcig. Utána aztán alhattam másnap reggelig. Úgy aludtam, mint a kicsavart rongy, aludtam a fejem legapróbb zugában is. És az a rengeteg ásítás, néha majdnem megfulladtam. Nem álmodtam, nem akartam felébredni sem, úgy vészeltem át az álmosságot, mint valami évszakot, egyszerűen nem értettem, másoknak honnan van annyi energiájuk. Minden erőm arra ment rá, hogy valahogy kihúzzam két lefekvés között.
Az emeletes torta pasztellszínű építménye lelkes taps kíséretében elfoglalta helyét az asztalon.
- Egyszer, sok évvel később, egy váróteremben találkoztam egy lánnyal, aki talán még nálam is álmosabb volt. A nővérével volt ott, és félig nyitott szájával, ég felé emelt tekintetével templomi szentszoborra emlékeztetett. Nyál csordult ki a szája szélén. A nővére meglökte, és haragosan rászólt: - Ne aludj! Erre felrezzent.
Rigobert Karfunkelstein megkérdezi Fanchont, kér-e kávét.
- Na, szóval most ugyan rendszeresen ráz a hideg, de legalább nem vagyok álmos. Igen, kérek egy keveset.
Rigobert Karfunkelsteint jó szándékú unalom fogja el, de megpróbálja leplezni. Udvariasan előadása folytatására biztatja Fanchont. Ugyanilyen udvariasan megkérdezi, felhívhatja-e.
- Reggel tízkor felhívna, hogy bejelentse, nem szomjas. Déli egykor azért, hogy megkérdezze, mit csinálok, este hatkor meg azért, mert éppen megéhezett. Igazán kedves volna, hogy hív, de megbolondulnék az állandó telefoncsörgéstől. Az a fülsértő csengetés, amit persze mindenképpen le kellene állítanom, mert különben az egész szoba visszhangzik tőle. Aztán meg azt hinném, valami titkos üzenet érkezett, a csöngetés alatt és után egyfolytában a maga hangjára, a maga szavaira kellene gondolnom, pedig semmi másról nem volna szó, mint hogy könnyíteni akar magán, az én telefonzsinóromra teregeti ki a lelki szennyesét, befészkelné magát a készülékbe, szinte látom, ahogy ráteszi kezét a számlapra vagy beledugja az ujját a tárcsába, attól függ, milyen készüléket használ. Tárcsázni egyik számot a másik után, nyomkodni a billentyűket, aztán várni, hogy a kapcsolással elnyerje a várva várt jutalmat... mindig akad majd valami közhely a tarsolyában, ha éppen fecsegni támad kedve. Egyébként is túl lusta ahhoz, hogy lásson, akarom mondani, hogy nézzen, teljesen képtelen bármiféle önálló cselekvésre, mindennapi erőfeszítése a tárcsázásban és emésztésben merül ki. Az ön bornírtsága egyszerűen siralmas!
- Senkit nem ijeszt meg, legfeljebb saját magát, jóérzése valójában szenvedés. Látja, én például arra készülök, hogy leereszkedem a Dunán. Végighajóznék azoknak a lehetetlen nevű városoknak a partján, látnám őket, tudnám, hogy ott vannak.
- Szóval szereti a vizet - mondja Fanchon, és italát a férfi arcába vágja. Pezsgőspoharát szája elé emeli, és az üveget körkörös mozdulattal fogzománcához veri. Konganak a harangok. Előre-hátra, bimm-bamm. Rigobert Karfunkelstein megtörli az arcát, és nem szól semmit.
Az asztalnál pillanatnyi zavar után újra kitör a harsány nevetés.
- Minden kiesik a kezemből - mondja hirtelen Fanchon. - Lefröcsköltem, jó, lefröcsköltem, igazán nem halt bele! Még soha, egyetlenegyszer sem ázott el?
- Nem olyan nehéz időket élünk, hogy szükség lenne rá, legalábbis azt hiszem.
- Jaj, dehogynem, dehogynem! Nem lehet csak úgy átsétálni az életen, mint valami turista. Meg kell próbálni minél messzebbre jutni. Az ember mindenfélét kipróbál, megküzd az elemekkel, vagy mit tudom én. Nem elégedhet meg azzal, hogy csak ül egy helyben! Én a szédület híve vagyok...
- A halálösztönnel kacérkodik, s közben nem tudja élvezni az életet.
- A halál olyan teljesség, ahol többé nem történik semmi. Engem a pillanatnyi kihagyás, az ellenőrizetlen üresség érdekel. A fehérség, ha így jobban tetszik, olyan értelemben, mint a fehér szín, amely az összes többi színt magába olvasztja, úgy, hogy a végén felismerhetetlenek lesznek. Az erőfeszítés vagy érzelem, mely teljesen hatalmába keríti az embert, és kiszakítja a hétköznapi valóságból, anélkül, hogy előzőleg bármi jelezné közeledtét, és bármilyen nyomot hagyna maga után. Az ember egy pillanatra eltűnik, megsemmisül, mert megvan hozzá a képessége. Magának semmi érzéke az eksztázishoz, egyszerűen erről van szó. Az, aki gyer ekkórusnak ír zeneművet, feltehetően értené, miről beszélek, de a halandók többségét egyszerűen nem foglalkoztatja ez a kérdés.
- Maga szerint a halandók többsége teljesen leépült.
- Honnan is tudhatnánk, hol bújik meg az a végtelenül parányi részecske, mely érzékeny a túlvilág rezdüléseire? Maga például, Karfunkelstein úr, lehet, hogy nem is utasítja el olyan mereven az önkívületet, mint ahogy az első pillantásra látszik, bármennyire is tagadja. Lehet, hogy ha nagyon mélyen elkábítanám, valami titokzatos fluidumot árasztana magából, de nem tudom megállapítani, vajon tényleg közönséges halandó, vagy mégiscsak van magában valami egészen minimális tudatosan elfogadott téboly. Ez utóbbi esetben nem volna szüksége telefonra, ha beszélni akarna velem. De hát hogy kerülhetnénk közös hullámhosszra? Maga izzad ahelyett, hogy lángolna. És nem az én dolgom, hogy átformáljam a személyiségét.
- Maga talán valami szent, a zebrájával. Nincs szüksége senkire, mert már kegyelmi állapotba jutott. Na, jöjjön, kezdődik a vecsernye!
A templomablakon behulló napfény Fanchon jobb arcát melengeti. A pap a szentek névsorát kántálja, akik a maguk korában mind igen jelentős szerepet töltöttek be. Jean-Philippe Vouvante imazsámolyába kapaszkodik. A pap hangja megbicsaklik és felemelkedik. Jean-Pierre követi, teste a levegőbe emelkedik.
Szent Jörg, a norvég, aki nem annyira szőke, mint
Szent Ferenc, a luxemburgi, akit Spának neveztek
Rőfös Szent János, a szelíd szívű, aki zsebre vágott kézzel futballozott
Kis Szent Roger, a tartózkodó, aki Németországból küldött leveleket
Szent Péter, a művelt
Szent Gaston, a zenetudós, akit
Szent Péter ajánlott
Szent Gaston-Artúr, a szeráfarcú úszóbajnok
Joeufi Szent Karácsony
Szent János, a heves
Lambroux Szent Antal, a vezér, sörivó
Szent Károly, a hímes beszédű, aki olyan volt, mint egy kiművelt cigány
Szent Paszkál, a fehér hajú, akit mindenütt ismertek
Szent Edvárd
Szent András, a kedves, aki kedvelte a mosogatógépet
Szent Pál, a koromszín szőrzetű, aki m essziről érkezett
Szent Márk, az aggodalmas dühöngő
Szent Antal, akinek gyümölcs alakú anyajegy volt az arcán
Szent Valter, akiből csak úgy áradt a szó
Guazzone Szent István, az énekes
Szent Hernád, a szívélyes, Hondurasból
Szent Móric, az édes, aki a szemét meresztgette
Szent Jenő, a valószerűtlenül hatalmas
Szent Miklós, a levélíró
Szent Leonárd, a vérbeli táncos
Szent Alfonz, a szeszélyes, aki szerette a sóskafőzeléket
Szent Móric, a buzgó, aki a vízen járt
Szent Gyula, a bélyeggyűjtő
és valamennyi szent, akik széppé varázsolják az életet, mint a szemet gyönyörködtetően fehér ruha, melyet magunkra öltünk
Jean-Philippe Vouvante keresztet vet.
Rigobert Karfunkelstein izzad, a vecsernye véget ért.
Mindenki visszatér az étterembe, páran elmennek a szomszéd faluba futballmeccsre. Fanchon ajkát egy pohár sör habjába mártja. Folytatódik a beszélgetés. Az összes energia az állkapcsokban összpontosul, ki a rágásba, ki a beszédbe fekteti. Rigobert hangyaszorgalommal visszafúrja magát a beszélgetésbe. Tagoltan ejti a szavakat, felemeli, tartja a hangot, újrakezdi, egyre jobban nekihevül, hadonászik és összekeveri a hangokat. A moziról értekezik. Fanchon közbeszól.
- Ugyan, mit akar a mozival! Észrevette már egyáltalán, mit csinálnak a nézőkkel a sötét termekben? Több köbméter jeget próbálnak eladni nekik. Elképesztő adagokat! Hatalmas jégkrémdarabokat, amiket aztán az emberek a szájukba vesznek! Egy adag jégkrémet, valóságos tejutat, amit kis kockákra felparcelláztak, és amit aztán valaki - és ezzel az illetővel aztán igazán szívesen megismerkednék - megmért, megvizsgált centire-kilóra, és ami ennél is fontosabb, ami az egészben a lényeg, hogy ez az illető, de az is lehet, hogy egy egész bizottságról van szó, szóval valaki meghatározta, hogy mennyi jégkrémet kell egyszerre a szánkba vennünk. Mert amikor az ember a moziban jégkrémet eszik, amit általában eszkimónak neveznek, valójában egy építményt rombol le a nyelvével. Az esőkabát alatt végigborzongat minket a hideg, aztán a söt étben megolvasztjuk a jeget, miközben egy képtelen történet pereg a szemünk előtt, képeket nézünk, párbeszédeket hallgatunk, és sírunk, jégdarabbal a szánkban. A másik, a filmes, az is jó előre eltervezte a hatást, de soha nem volna képes erre az aljasságra, hogy kiszámítsa a szájpadlás méretéhez igazított jégkrémporciót. Erre az undorító kisstílűségre, hogy valaki előre megmondja, mi fér bele az ember szájába. Erre persze azzal vághatnak vissza, hogy a sapka- meg zoknigyárosok ugyanúgy gondolkoznak, mint a jégkrémadagoló, vagy mint a végbélkúpkészítéssel foglalkozó gyógyszerészek, de hát éppen erről van szó, hogy egészen addig, amíg ezek a jégkrémdarabolók fel nem léptek a színen, a jégkrém az öröm vagy legalábbis a megengedett torkosság területéhez tartozott, de most már abban is akadályozzák az embert, hogy a sötétben lecsöpögtesse a jégkrémet, mert egyébként sehol máshol nem sóznak az emberre ilyen grammonként kimért jégkrémkockákat, Karfunkelstein úr a falra mászik tőlem... Egyébként maga is igen gyanús üzelmekből él. Tudomásom szerint vonalakat nyomtat. Vonalakat csekkfüzetre, átutalási bizonylatra, levélpapírra, és külön bevételként kottapapírra. Vagy tévedek? Talán nem a plappeville-i Karfunkelstein és tsa. leszármazottja? A betűk, jelek, szavak teljhatalmú urainak örököse? Nem? Elképzelte-e valaha is, hogy egy papírlapon a tátongó ürességet is csodálni lehet? Hah, ez persze még soha nem jutott eszébe, tudom én azt nagyon jól. Bizony, bizony, maga papírpribék. Egyszer, csak egyetlenegyszer fogjon a kezébe egy igazi lapot, egy téglalap alakú papirost, és gyűrje össze, hogy hallja a zizegését, lássa az árnyékát, a gyűrődéseit! Aztán egyengesse ki, simítsa le, és figyelje! Maga persze képtelen erre, a vér is megfagyna az ereiben. Képtelen gyönyörködni az egymásra torlódó struktúrákban, simítson, dörzsöljön, gyűrjön csak össze százötven makulátlan fehér lapot, majd meglátja a hatást! Aztán ha kész, beletekeri magát, végighempereg benne, de vigyázat, tilos akár csak a legkisebb sarkot is beszakítani. Aztán a papírfürdő után langyos vasalóval ki kell egyengetni az összes lapot, amit a vonalaival akart meggyalázni.
- Ha volna hozzá bátorságom, asszonyom, én is mesélhetnék olyan szertelenségekről, melyektől valósággal felforr a vérem...
- Csak rajta, rajta...
- Ahogy mondja, nyomdászok leszármazottjaként nyomdász vagyok magam is, de szabadidőmben, és ebben aztán igazán nem szűkölködöm, gyűjtőszenvedélyemnek hódolok. Gyűjtéssel foglalkozom, képzelje, és sikerült kidolgoznom egy olyan stratégiát, amely mélységes megelégedéssel tölt el.
- Kérem, uram, mondja, mondja!
- Na jó, hát elárulhatom: zongoristák körmét gyűjtöm az egész földkerekségen. A világ minden tájáról hozatom őket, mivel megvannak hozzá az eszközeim. Olyan kiterjedt hálózatról van szó, melyet a tőzsde mozgása alapvetően befolyásol, és amelyben hihetetlen kiélezett a verseny, a maga szűk látókörű gondolkodásával ezt persze el sem lehet képzelni, Courtisols asszony!
- Na ne haragudjon, inkább meséljen még! És hol tartja ezeket a körmöket?
- Ó, külön e célból félhold alakú kis szelencéket készíttetek, Ázsiában gyöngyházból, vagy hozzánk közelebb, Európában, rózsafa berakással. Magam választom ki a doboz kibélelésére alkalmas selymet is, mert rendkívüli fontosságot tulajdonítok e kérdésnek. A szövőgyárak képviselői havonta háromszor felkeresnek az irodámban. Legutóbb sikeresen kifejlesztettünk egy olyan virágsziromból készült textilrost-összetételt, amely nem fakul ki. Az ötvösök kidolgozták a körömmetszés technikáját. Így aztán rengeteg dedikáció van a birtokomban, az elképzelhető legnagyobb nevek a lehető legkisebb helyen! Makao játékbarlangjaiban "a szaru hercegének" neveznek. De ez titok, Courtisols asszony, nem ajánlom, hogy bárkinek kifecsegje.
- Magától értetődik, de hát egészen lenyűgöz! Ezek szerint maga egy igazi kalandor, uram?
- Nézze, mit csináljak, ez a szenvedélyem!
- Persze, értem én.
- Tudja, egész körömvágó-hálózat jött létre, mert egy idő után nem tűrhettem, hogy a zongoristák összevissza nyirbálják a körmüket. Elismere m, hogy bal kézzel elég nehézkes a dolog, de ez az elefántcsont-féleség túlságosan drága ahhoz, hogy hatalmas összegeket veszítsek egy ügyetlen kézmozdulat miatt.
- Én komoly felelősséget vettem a vállamra. Képzelje, elvállaltam egy árvaház patronálását. A gyerekeket értelmi fogyatékosnak nyilvánították, mert nem láttak tisztán. Nem érdekelné szemüvegek szponzorálása?
- Courtisols asszony, az Atlanti-óceán partján létrehoztam egy körömvágó-iskolát. A legkülönbözőbb szaruféléken gyakorolnak, lovak patáján, tehenek szarván, csak azután nyúlhatnak emberi körömhöz. Aztán megtanulnak mozgás közben vágni, olyan ez, mint valami ügyességi játék. Reptében kell elkapniuk a kezet, és levágni a körmöt, szinte észrevétlenül. Egyfajta vágásakrobatika.
- Engem egy kamion alá löktek, pénz kell, hogy az orvosokat mozgósítani tudjuk. Találtam egy belgyógyászt, aki hajlandó megnyitni előttem a klinikák kapuit, fecskendők, kesztyűk kellenek, egyre jobban terjed az AIDS...
- Sevillában felfogadtam egy lakkozót, aki az ékszerdobozaimat fényesíti... de magának be kellene fektetnie, nem is tudom, majd gondolkodom a dolgon... nincs valami rejtett vágya, amit valóra válthatna, valami jó kis pénzforrás, amit ki lehetne aknázni?
- Dehogynem, van egy mániám! Szeretem, ha a szempillámat simogatják! A szempillámat. És biztosíthatom, hogy ez az öröm ritkán adatik meg az embernek, de én képtelen vagyok meglenni nélküle. Nem valami ártatlan rossz szokás ez, hanem - nekem aztán elhiheti - valóságos mánia, akár erkölcstelenségnek is lehetne nevezni. Általában azt mondják: nem tehetek róla, de valójában nem így kell látni a dolgot, nem az a lényeg, hogy az ember szeretné, ha megsimogatnák a szempilláját, sokkal fontosabb, hogyan éri el, amit szeretne. Elárulhatom, hogy több módszerem is van. Az első a többé-kevésbé ellenőrzött dörzsölés: felveszek valamit a földről, ez lehet akár egy képzeletbeli tárgy is, fölállok, és miközben kiegyenesedem, odadörzsölöm a szempillámat a mellettem álló lábához. Ez elég kényelmetlen. Vagy ügyetlenségnek l átszik, vagy olyan bensőséges viszony képzetét kelti, amit a másik könnyen félreérthet. A lehető legbiztonságosabb megoldás az, ha az ember tágra nyitja a szemét, aztán becsukja, hogy felidézze a szempillák seprűs mozgását. De ez esetben kénytelen vagyok mindent egyedül csinálni, a másik módszerrel meg az a gond, hogy kiszámíthatatlan az eredmény. Előfordul, hogy lecsukom a szemhéjamat és megvárom, míg valaki közeledik, hogy úgy nyissam ki a szemem, ahogy az előbb mondtam, vagyis az érintéstechnikát alkalmazva. Megrázzák a vállam, a nevemen szólítanak, bokán rúgnak, de a szempillámhoz senki nem ér hozzá. Valószínűleg csak egy anya lehet képes erre a mozdulatra, esetleg egy festő, valaki, aki ecsettel dolgozik... egyébként amikor lehunyom a szemem és várok, nem alszom, vagyis semmi értelme annak, hogy felébresszenek. Ez a rengeteg félreértés... különben is csak a felső szempillák számítanak. Az alsó szemhéj nem érdekes.
- Na, hát megvan, itt az áhított aranybánya! Ahelyett hogy terméketlen fagyoskodással töltené az időt, találmányt fogunk piacra dobni. Úgy bizony, hivatalosan, szabadalmi okirattal. Dehogynem, ne is tiltakozzék!
Rigobert Karfunkelstein elégedetten vakarja a tarkóját.
- Tényleg nem értem, hogy képzeli a dolgot.
- Mindjárt elmagyarázom. Tudja, hogy működik a kazettás magnó?
- Na és, hogy jön ez ide?
- Ugyanezt az elvet alkalmazzuk a szempillájára, asszonyom! Készítünk egy mutatós kis hirdetést, akár fehéret, ha azt szeretne. Feltaláljuk a szempilla-leolvasót, és a találmányt eladhatnánk mondjuk a Moulinexnek. Sok értelme persze nem volna a dolognak, de az emberek végre tudomásul vennék, hogy a szempillákat tényleg meg lehet simogatni. Szerintem a koncepciót alkalmazni lehetne akár egy felszíntisztító- vagy súrolóberendezésre is. Ezt egy uszoda falára rögzíthetnénk, és még egy porszívót is csatlakoztathatnánk hozzá...
Jean-Philippe Vouvante teljesen kimerült. Rámosolyog keresztszüleire, és sonkás szendvicsét nyújtja feléjük, amelyre meztelen csigaként tapadnak az uborkaszeletek. A futba llmeccsek véget értek, a vendégek ingujjban asztalhoz ülnek, és kommentálják a látottakat, nyomukban hitvesükkel, akik az emeletes cukrászköltemény óta már tapasztalatot cseréltek. Az első áldozás ezzel véget ér. A kézitáskák teli filmtekercsektől dagadoznak.
Fanchon Courtisols hazatérve felveszi kötött kis pamutsapkáját, a zebrát betereli a házba. Az állat elalszik, orrában a faliszőnyeget díszítő ibolyák illatával.
Antilopokról és néma egyesülésekről álmodik.
LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása
