|
|
|
|
|
||
Hazaér a mezőről. Hosszú órákig kaszált. Az augusztusi napsütésben kötözte a rozskévéket. A sok szúrós kalász és a bogáncs vörös rovátkákat metszett kezére, karjára. A hőségben kénytelen volt levetni csuromvizesre izzadt ingét. Félmeztelenül dolgozott tovább. Orrában a száraz szalma jó szaga. Elmorzsolt néhány kalászt, lefujkodta a pelyvát, hosszan rágcsálta a magvakat.
Most a konyha maga a gyönyörűség. A mosogató fekete palából készült lapján ott áll a forrásról hozott friss, hideg vízzel teli veder. Háromszor meríti meg a bádog merőkanalat. Először egyetlen hajtásra kiissza. Aztán lassan, szinte szürcsöli, elég zajosan, hogy tovább tartson az élvezet. Érzi, amint ez a víz átcsorog mellkasa mélyén, útban a gyomra felé. Mikor a harmadik kanállal is végzett, harsányan juttatja kifejezésre elégedettségét. Örül, hogy egyedül van, nem kell visszafognia magát. Enged az állatias gyönyörnek. Ez a jutalma.
Tavasszal néha egész csapatnyi embert lehetett látni, amint hosszú bot végére kötözött vaspengével járkáltak, lassan végighaladtak egy-egy földsávon, és kivagdosták a még zsenge bogáncs gyökerét. Aki ezt a munkát elhanyagolta, annak majdani termését megtizedelte ez a csenevész kalászokat elfojtó, hatalmas, bozontos kóró. Az ilyen aratáskor ezerszer is összeszurkálta a karját.
A paraszt két kezével, szerszámaival küzdött a gyomok ellen, kitépte vagy levágta szárukat. Úgy próbálta javítani földjei minőségét, hogy összeszedte a köveket, amelyek újra és újra "kinőttek", ahogy akkoriban mondták, a földből. Tűzzel-vassal hadakozott a mindent benövő rekettye és a szeder indái ellen. Sarlóval k ezében futott minden egyes kalász után. Tallózott, a világ minden kincséért nem hagyott volna ott egyetlen szárat sem. Végighajtotta teheneit az út mentén, mert ott ingyen legelhették az árokpart füvét.
A szegényparasztot helyzete és a szűkös szemhatár szorgalomra, takarékosságra fogta. Gyakran kis mennyiségekért pazarolta el minden erejét. Fösvény földjei felemésztették, rabszolgasorban tartották.
Furcsa módon mégis a lustábbak szedték meg magukat, akik a gondos munkát elhanyagolták, nem piszmogtak apró-cseprő dolgokkal. Aki két földet művelt egyszerre, s csak azzal törődött, hogy a nagyját learassa, aki nem szedte össze az elhullajtott kalászt, az csakhamar lekörözte a másikat, aki aprólékosan elszöszmötölt zsebkendőnyi telkén. A nem annyira odaadó, de minden hájjal megkent, részletekkel nem sokat foglalkozó, nagyvonalú paraszt tud meggazdagodni. Árverésen megveszi a kihalt családok földjeit. Két lovat fog be, mikor a szegény még tehenére vagy borjára rakja az igát. Kombájnnal arat, amely csak úgy köpi a kész bálákat, míg a szomszédos földön a kisparaszt maga kaszálja földjét, felesége pedig mögötte szedi és köti a kévét.
Az asszonyok energikus mozdulatokkal kefélték ki az asztalra fektetett vasárnapi nadrágokat a ház előtt. Valóságos porfelhők szálltak ilyenkor, különösen nyáron, mikor az utakat a napon megszikkadt, keréknyomokat kitöltő föld finom, világos színű pora borította.
A kalapkefélés elegáns mozdulatokkal járt. Az ember egyik kézzel a kalapot tartotta, a karimán belül négy ujj, kívül a hüvelyk, másik kezével pedig könnyedén futtatta végig a kefét a nemezen, hogy letisztogassa róla a port, s kicsit felbolyhosítsa az anyagot. Ez a feladat inkább játék volt, mintsem munka, ezt persze az izmok is érezték, nem kellett mereven görcsbe rándulniuk, riadtan rángatózniuk, s így az arcon is úrrá lehetett a mosoly.
Minden olyan foglalatosság, amely nem volt kifejezetten munka, hanem a játékhoz közelített, rögtön felszínre hozta a szunnyadó művészi hajlamokat.
A keménygallér szinte kalodába szorította a nyakat. Egyszerre volt merev és hajlékony, mint az acél. Sok ügyeskedés, erő, ravaszság és állhatatosság kellett hozzá, hogy a hajdani parasztházak pocsék tükre előtt az ember sikeresen összegombolja a két végét az emberke formájú kis porcelángombbal. E gomb és az ádámcsutka között gyakran bonyodalmas konfliktusok adódtak, így a művelet fájdalmas grimaszokkal és mennyet-poklot megidéző szitkokkal járt.
A gallér vasalása a hő éltető erejét bizonyította. Miután keményítővel teli vízbe áztattuk, kézzel kinyomogattuk belőle a vizet, azon nedvesen az asztalra terített "vasalóvászonra" simítottuk, a nyak pedig az ide-oda szánkázó forró vasaló alatt úgyszólván felöltötte valódi létformáját. A forró vaslemez hatására gőzölögni kezdett, s akár valami tetszhalálból ébredő kígyó, nyújtogatni kezdte mindkét végét, gyűrűvé kunkorodott, mintha már várná, hogy valakinek a nyakára illeszkedjék.
Emlékszem, hogy szenvedtek a kövér emberek: a mindig túl kurta gallér éles pereme vörös csíkokat vágott a zsíros tokába, majd pedig az izzadságtól megpuhultan agresszivitása alábbhagyott, és ernyedten, gyűrötten tapadt az undortól borzongó bőrre.
Aztán ott volt a sovány öregemberek bőre, ez a petyhüdt ragadozómadár-nyak, mely úgy lötyögött a fehér gyűrűben, mint valami meglazult csavar.
Szokás azt mondani, hogy minden rossz eredete a magántulajdon. Annyi biztos, hogy az ördög, ha létezik, elég alantas büszkeséget és irigységet sugalmaz a falunkbelieknek, legyen bár szó a tehenek számáról vagy a földek, rétek nagyságáról. A falu ranglétráján az határozza meg helyünket, hogy lovat, ökröt vagy csupán tehenet fogunk a szekerünk elé, s ugyanettől függ a templompadban elfoglalt helyünk is.
A napszámos, főleg ha népes családja van, elég szűkösen, olykor egyenesen nyomorúságosan él, s úgy tartja fenn magát, hogy végtelen hosszú napokon át a módosabbak füvét vagy búzáját kaszálja. Ha húszév ente megengedi magának, hogy új vasárnapi ruhát varrasson magának, rögtön a legkülönfélébb, nemritkán rosszalló kommentárokat kapja érte. Amit pedig a legtermészetesebb módon ki-ki maga csinál, azt valaki más élesen kritizálja, csak mert ő nem engedheti meg magának.
Mindenki takarékoskodik valamelyest, de a fukarság is létezik. A módos paraszt cselédje nem vajjal keni a kenyerét, hanem almakompótot, tejfölt tesz rá. A vajat úgy teszik az asztalra, hogy ő ne érje el. Alázatosabb annál, semhogy megkérje, tolják elé.
Az ördög a zsírosabb helyekre rondít szívesen. Aki módos, nem véletlenül az. Ha valaki teli szájjal szidja zsugori szomszédját, éppen ezért maga is a fogához veri a garast. Vagy tán nem csodáljuk titokban a fukarság leleményét, hiszen az nem egyéb, mint kissé túlzásba vitt takarékosság?! Vagyis félig-meddig erénynek tekinthető.
A kölcsönvenni és kölcsönadni szavak igen fontosak az ember életében. Voltak, akik nehezen adtak vissza valamit (kosarat, zsákot, fejszét, kapát), jól ki akarták használni a kölcsönt, elnyűni a tárgyakat, mielőtt visszaadnák, a lehető legtöbbet kivenni belőlük. Az ilyenek aztán nem adtak kölcsön, csak már elhasznált, csorba, kopott élű szerszámot.
Mesélik, hogy egy öreg paraszt régente odaállt a templom bejáratához, a szenteltvíztartó mellé, és minden különösebb feszélyezettség nélkül megszámolta a jelenlévőket. Egy esemény presztízse nagyon is a számokon múlott. Egy esküvő vagy egy temetés akkor volt "szép nagy", ha sokan vettek részt rajta. Egyesek csodálattal, visszafogottan inkább "szép" esküvőről, "szép" temetésről beszéltek. Természetesen a sírra helyezett virágkoszorúkat is megszámolták. Különösen megjegyezték a "külső" résztvevőket, az olyanokat, akik a városból jöttek, mint a család orvosa, egy ügyvéd vagy egy tanár. Ám a presztízs mindenekelőtt a celebráló papok számától függött. Az olyan temetés, ahol három pap (három "úr") tartotta a szertartást, hosszú időre megjelölte az adott házat, ékesen bizonyítva annak jelentőségét, társadalmi helyzetét.
A zöld katonák a fagy keményítette utakon elhagyták a falut; alig vonszolták már magukat. Időnként hótorlaszokat kotortak, hogy elférjenek a rövid csövű ágyúkkal.
A hazaszállingózó falubeliek vegyes érzelmekkel figyelték, amint felenged a fagy. Bizonytalankodtak, haboztak visszatérni megszokásaikhoz. Túl üresen tátongtak az istállók. A kutyák sem ugattak már. A macskák még nem vetkezték le az elmúlt hetekben dúlt rémítő erőszak idején rájuk ragadt új viselkedésüket.
Egy esős délutánon a hóréteget mintha magába szippantotta volna a föld. Ekkor történt, hogy egyenruhás testek sora bukkant fel az egyik kertben. Először a cipők, majd a sisakok párhuzamos sora tűnt elő. A katonák mintha karjukat nyújtogatták volna a bámészkodók felé, szájukat pedig kitátották. Vissza akarták még ráncigálni a falubelieket, szemükre vetve, hogy túl gyorsan igyekszenek vissza a békébe. Érezték, hogy puhul a föld. Vízzel teli sisakjukban remegett a fejük.
A gyerekek cseppet sem borzongtak a félelemtől, inkább csupa olyan kérdést tettek fel, amelyek zavarba hozták a felnőtteket.
LACKFI JÁNOS fordításai
Nic Klecker
