|
|
|
|
|
||
Bernard, aki megrögzött agglegény volt, nem keltett feltűnést a vele egykorú lányok körül formálódó csoportokban. Nem mintha csúnya vagy ostoba lett volna. Loncsos medvére emlékeztető külseje, torzonborz hajzata, harmonikába gyűrődő ruházata még vonzó is lehetett a fásultabb nőstények szemében, akik férfias szerelemről, vadállati ölelésekről álmodtak. És a bolondos megjegyzések, melyek néha elhagyták cinikus száját, távolról sem voltak sótlanok. De soha eszébe sem jutott kihasználni emez ütőkártyáit. S ha egy szépasszony mégis rárontott, a hirtelen pír, mely áttetsző lapátfülét is elborította, rögtön elárulta természetében gyökeredző ártatlanságát, szinte veleszületett idegenked ését az általánosan szebbiknek tartott nemtől. E pír persze tanúskodhatott volna mély lelki finomságról is, leplezni szándékozott érzelmes szemérmességről. De minthogy senki sem tudott róla, hogy valaha is kapcsolata lett volna nővel, mindenkinek be kellett látnia: Bernard egész egyszerűen nem vonzódik a lányokhoz. Azért ne higgyék, hogy egyéb irányú, esetleg kifogásolhatóbb vonzalmai lettek volna! A sportokban tanúsított vérre menő küzdőszellemen, illetve a szeszes italok olykor mértéktelen szeretetén kívül Bernard-nak semmiféle hibája nem volt. Mintha a természet ártatlan gyermekét látnánk!
Mindezek után könnyen elképzelhetjük, hogy az az időszak, amikor értelmiségünk némely tagjait az uraságok kasztja kizavarta az "útra", Bernard számára élete dicső időszaka lett. Zökkenőmentesen lépett át az új világba, ahol a kétkezi munka engesztelhetetlen törvénye, a kemény erkölcsök, a primitív létforma uralkodott. Minthogy korábban is mintegy akarata ellenére faragtak belőle értelmiségit, alig volt különbség korábbi és jelenlegi életmódja között. A kubikos kék zubbonyában ugyanolyan kényelmesen érezte magát, mint a báró hermelinnel díszített ruhájában. Sőt még jobban. Nem a társaira jellemző esetlen, mélyvízi búvármozgással járt-kelt az építkezésen. A por nem undok lepedékként tapadt rá, hanem szép és nemes patinabevonattal látta el. A szerszámokat, a lapátot, csákányt vagy kalapácsot nem úgy vette kezébe, mintha nagyra nőtt tollak volnának, hanem magabiztosan bánt velük, akár hasznos és nélkülözhetetlen fegyverekkel. Ütései pontosak és erősek, mozdulatainak ritmusa puha és kerek, akár egy tapasztalt munkásé. Mikor a többiek nyögtek, ő káromkodott egyet, s míg amazok bátortalanul szitkozódtak, ő mindahányszor úgy csattant fel, mint egy vérbeli marseille-i strici. Nem lázongott, de nem is lapított, mikor a pofázásra szerződtetett munkafelügyelő rekedt hangján acsarkodott. És míg a többiek a szorgos tanulók feszült tekintetével, ám elbitangolt bárányok módjára futkostak összevissza, ő egyenletes és békés léptekkel haboz ás nélkül pontosan oda indult, ahol az ő erős karjára volt szükség, mintha csak az elvégzendő feladat szinte vonzotta, magához szippantotta volna. Nem mondta volna meg az ember, hogy nem munkásnak született.
Semmi meglepő sincs tehát abban, ha a telivér férfi gyönyörűségével kóstolt bele e létbe, hiszen nemhogy nem csúszott ki lába alól a talaj, de még csak arra sem kényszerült, hogy mindennapi kedves szokásairól lemondjon. Igaz, utóbb rászánta magát, hogy elhagyja vackát a közös barakkban, ahol a bolhákat és az undok szagokat mintegy a díszlet természetes tartozékának fogta fel, ám ezt kizárólag társai iránti szolidaritásból tette, akiknek sikerült kifogniuk a környező falvakban egy-egy szegényesen bútorozott, ámde zsírosan megfizetett szobát. Nem is rejtette véka alá elégedetlenségét, amikor költözködésekor "civilbe" kellett öltöznie, hogy ne riassza meg túlságosan az öregasszonyt, akinél egy kis jégveremszerű, alacsony mennyezetű szobát béreltek neki.
*
Az öregasszony, miután futó, riadt pillantást vetett rá acélkeretes szemüvege fölött, bevezette egy szűk helyiségbe, mely minden valószínűség szerint a "tiszta szoba" lehetett. Itt valóban az az ünnepélyes kopottság áradt mindenfelől, mely a soha nem szellőztetett és ritkán látogatott helyiségekben uralkodik. A kikeményített függönyök vastag hullámai között gyengécske fény szivárgott be. Egy ingatag lábakon álló, polccal megfejelt komódon bekeretezett fényképek és zsibvásári tárgyak sorakoztak: egy lágy tojás alakú hamutartó, egy tarkabarka porcelánmacska és így tovább. A falon néhány, a kölni dómot és a Rajna-partot ábrázoló söralátét. Egy vastag, aranyozott keretbe foglalt fénykép fiatal párt mutatott esküvőjük napján: széles mellkasú, marcona bajszú férfi, kezét fölényesen a felesége vállára teszi, ez utóbbi pedig csipkezuhatagba bugyoláltan tágra nyílt, meglepett őzikeszemet mereszt...
Az öregasszony Bernard-t a legelőkelőbb helyre, egy kifakult színű szófára ültette, melynek fáradt rugói szánalmasan megnyikordultak alatta. Szállásadója fenső bbségesen és ünnepélyesen trónolt vele szemben. Feketébe burkolt csontos teste folyamatosan dülöngélt, összeaszalódott nyakán aprócska madárfej himbálózott furán. Ám Bernard-t, aki mint egy karó, mereven beékelődött a léggömbszerű, puffadt díszpárnák közé, legjobban az öregasszony lidércfényszerűen villogó, nyugtalan szeme babonázta meg. Borzalmasan kancsalított, és a fiatalember, akinek sehogyan sem sikerült elkapnia a tekintetét, sem megfigyelni, hogy két szeme közül melyik az élő és melyik a mozdulatlan, kényelmetlenül feszengett. Az öregasszony, mintha kitalálta volna gondolatait, hozzáfogott, hogy elbeszélje a szemével történt baleset pontos körülményeit. Bernard szorongva gondolt arra, vajon megsértette-e, amikor akaratlanul meglepetést vagy undort mutatott, és észrevehetően feltűnt neki e fogyatékosság. Igyekezett hát megnyerőnek látszani, és úgy tett, mintha szíves érdeklődéssel hallgatná az öregasszony ömlengését. Szaporán bólogatott, udvarias, a helyzethez illő arcot vágott, nyájas, alázatos kíváncsiságot erőltetett vonásaira. Egyszer, amikor az öregasszony levegőt vett, még egy kérdést is megkockáztatott, de amaz láthatólag megharagudott, amiért félbeszakították. Egy alkalommal rövid szünetet tartott, oldalról rápillantott, és így szólt: "Uram, a szemén nem látszik, hogy iszákos lenne, ez jó jel." Aztán újult erővel hadarta tovább se füle, se farka históriáját. Bernard zavarba jött, valami olyasmit hebegett, hogy: "Persze, nem, nem", de az öregasszony már nem is figyelt rá. Visszamerült hullámzó szónoklatába, mely egyre elképesztőbb dolgokat sodort a felszínre. Szerencsétlen balesetek, rejtélyes utazások, tragikus eljegyzések, minden, ami szem-szájnak ingere. Bernard már meg sem próbálta követni az elbeszélés menetét, kábult volt, és minden kavargott a fejében...
Ha nem tartott volna társai csúfondáros megjegyzéseitől, nyomban csomagol, és visszatér a tábor koszos barakkjaiba, ahol a bolhák támadásaival szemben legalább volt esélye védekezni. Az becsületes, nyílt háború volt, míg itt ki van szolgált atva ennek a hisztérikának, gúzsba kötve hever e hallgatóság híján tengődő, szószátyár vénség karattyolása közepette. A vén csoroszlya még csak nem is próbálta leplezni játékát. Rögtön belevájta karmait, pók módjára szőtte be eltéphetetlen hálója szálaival.
Amikor megérkezett az "Erőd"-be - a kocsmába, hol esténként mindannyian összegyűltek -, tekintete sötét és feldúlt volt. Szerencsére a beszélgetés ment a maga útján, különben oly szilárd hírneve veszélyesen megingott volna. A szokottnál többet ivott, és másnap az alkohol hatásának tulajdonították a munkájában mutatkozó enyhe undort és figyelmetlenséget.
A nap vége felé lassan lecsillapodott, és a veszélyt egyre jelentéktelenebbnek látta. Szemrehányást tett magának, amiért eltúlozta a dolgot, és feltételezte, hogy az öregasszony hatalmába akarja keríteni. Igaz, rájött a közlékenységi roham, de hát mi sem természetesebb, hiszen ez volt beköltözésének első napja! Tétlenségében nyilván szeretett fecsegni. E bizalmaskodás tulajdonképpen csupán a jóindulat jele. Egyébként is, ha nagyon muszáj, gond nélkül el tudna szabadulni e bűzös légypapírról.
Miután bő vízben megmosakodott a barakk gőzölgő mosdójában, majd belapátolta ízetlen élelemadagját, Bernard kedvenc pipájával a foga közt a falu felé indult. Léptei döngtek az úton, a távolból egy teheneket hazaterelő fiú nógató kiáltásai hallatszottak, egy kutya morogva kaptatott fel az útszéli árok partján. Az őszesti derű, mely úgy terült szét, mint a friss-nyirkos, imént cserélt ágynemű, elöntötte testét, és részegítő jó érzéssel töltötte el. Valósággal ellágyult, s valami homályos hála fakadt fel benne.
Alig élvezte ki jókedvét, mire belökte az ajtót. Remélni se merte, hogy elkerülheti azt a fecsegő madárijesztőt.
Az előszoba hideg volt, mint a pince. Vékony fénynyaláb szüremlett ki a konyhaajtó nyílásán. Edény bongott, lépések vonultak a padló kövezetén. Hirtelen eszébe villant, hogy esetleg szembeszáll a sárkánnyal, ám a teste, mintha hirtelen ellenállhatatlan reflex mozgatná, továbbvonszolta. Négyesével s zedte a lépcsőfokokat, úgy rohant fel a szobájába.
*
A hétvége kedvező előjelekkel indult. A munkafelügyelő némi rábeszélésre hagyta megpuhítani magát, és az útépítő értelmiségiek, vállukon tarisznyával, már négy óra tájban útra kelhettek. Néhányan fölkapaszkodtak a lapos vagonra, mely egy kis, tüdőbeteg mozdony mögött vidáman gurult le a völgy felé. A többiek örülve, hogy kinyújtóztathatják tagjaikat, ruganyos léptekkel gyalog mentek le a betonúton. Szájuk sarkában cigaretta, vidáman lépdeltek lefelé az enyhe lejtőn, s hogy végre kiegyenesítsék elgyötört hátukat, felszegték fejüket, kidüllesztették mellkasukat.
A leszálló nap aranyló foltokban ömlött végig a kerek dombhátakon, és a haldokló őszi tájat elborító végtelen gyengédség kéjesen ölelte körbe őket. Milyen jólesett így távozni, szabadságuk tudatában, a másnappal való szabad rendelkezés, a reggeli lustálkodás, az andalgás, a kilátásba helyezett ivászat perspektívájával fejükben! A pihenés gondolatára egész testük elernyedt és újjáéledt, s hipp-hopp, mintha nyoma sem lenne a fáradtságnak.
- Mi lenne, ha elugornánk Berncastelbe? - vetette fel az ötletet Jean, aki borértő ember hírében állt. - Velünk tartasz?
Bernard a rabok felé köpte a csikket, akik kiéhezett vadként vetették rá magukat a zsákmányra. A közös vállalkozásokat illetően Bernard véleménye meghatározó volt.
- Nem rossz ötlet - válaszolta -, nagy szükségem volna egy kiadós toroköblítésre, mert úgy belepte a por a gigámat, mint a déli országutakat, meg amúgy is maradt pár petákom, alig várják, hogy szélnek eresszem őket... Mindenki velünk tart?
Tekintete körbejárt. A többiek nagy hangon beleegyeztek. Istenem, hát van-e jobb az egész heti verejtékes, poros gürcölés után, mint egy kis ivászat? De szép is ilyenkor az élet!
*
Bernard csuklójára pillantott, megnézte, hány óra. Még volt húsz perce. Előrehajolt, egész testével nekifeszült, mintha szélviharral küzdene, ám alig haladt előre. Semmit sem cipelt, mégis hatalmas súly alatt görnyedt. Ólomlábai ragadós anyagban cuppog tak, ahonnét csak emberfeletti erőfeszítés árán tudta kirángatni őket. Szánakozott magán, mérges volt, amiért ilyen erőtlen, amiért ilyen siralmas állapotban van. Hirtelen úgy érezte, háta mögül fojtott zihálást hall. Hátrafordult. A fenébe! Az öregasszony távolról követte, az ő hatalmas, óriás gumikötélként megfeszülő polipkarjai tartották fogva, azért kellett megfeszítenie minden erejét, és hasztalan próbált szabadulni. Rémült kiáltással előrevetette magát - és nekikoppant a falnak.
Ez a rémálom szégyent és dühöt ébresztett Bernard-ban. Na tessék, lassan olyanokat álmodik, mint egy elmebeteg! Ez a hibbant öregasszony még az álmaiba is követi. Üvölteni lett volna kedve. Hirtelen mozdulattal átfordult a másik oldalára. Megsajdult a térde. Elgémberedhetett ebben a túl rövid ágyban, vagy talán már a reuma rágja? Ez azért megnyugtatta, hisz a rémálomnak egyszerű egészségügyi oka lehet, szó sincs lidércnyomásról, mely utóbb kikezdené az idegrendszerét. De csak félig csillapodott le. Egy álom mindig jelent valamit. Tanultabb volt annál, hogysem erről ne tudjon, és elég babonás is, hogy a dolog felkavarja. Álma nyugtalan maradt, és amikor felkelt, cseppet sem érezte magát kipihentnek.
*
Amikor lement a lépcsőn, látta, hogy az öregasszony már ott tornyosul az ajtónyílásban egyenes derékkal, keze ájtatosan összefonva. Alattomos tekintete elébe sietett, ráakaszkodott, és ellenállhatatlanul vonzotta, akár egy mágnes. Bernard úgy döntött, hogy kizökkenti nyugalmából, valamilyen túlzott kedvességgel megelőzi. Amaz együgyű mosollyal, rezzenéstelen arccal fogadta bókjait, majd megköszörülte torkát, és affektálva csücsörített szájjal fuvolázta:
- Ó, uram, megszerezné nekem azt a kimondhatatlan örömet, hogy ma velem uzsonnázik? Lesz sütemény és kávé, de igazi ám! Ha nem esik nehezére, természetesen! Remélem, nem sért meg azzal, hogy visszautasít...
A francba! Az álom tehát igazat mondott. Még mielőtt összemérhették volna erejüket, Bernard érezte, hogy ellenállása gyöngül. Mentegetőzött, kifogásokat keresett, mint egy csínyen kapott diák. Az öregasszony sértődötten fintorgott, majd visszavágott:
- Nahát, kedves uram, a társaival van egész álló héten. És én, aki annyira szerettem volna kis örömet szerezni önnek, pótolni az otthon hangulatát. Hát igen, bezzeg ha fiatal lány volnék...
Tiltakozott. Hiszen ott ez a kis kirándulás, ő maga volt az ötletadó, már megrendelték az ebédet - hogyan is menthetné ki magát?
Az öregasszony ajka körül hitetlen mosollyal, érzéketlenül hallgatta. Bernard érezte, a másik azt hiszi, hogy e kis kiruccanást most találta ki sebtében, és ettől teljesen összezavarodott. Hebegett-habogott, mondókája teljesen összekuszálódott. Végül lefegyverezve, bosszúsan és feldühödve megadta magát és azt sziszegte:
- Nos, ha ragaszkodik hozzá, hát jó, eljövök...
Az öregasszony elégedetten kotkodácsolt, majd diadalmasan sarkon fordult.
*
E kellemetlen esemény után híre ment a dolognak. Az ügy felcsigázta társai kíváncsiságát, szimatolni kezdtek, és háziasszonyaik révén hamarosan értesültek is mindenről. Ettől fogva, más érdekesség híján, az öregasszony kimeríthetetlen beszédtéma lett. Nem szép dolog persze, de hát csoda-e? Az útépítők napjai bizony lassan teltek, és azt hiszem, e sekélyes pletykák többet értek, mint a hervasztó, meddő és borús sorslatolgatások.
Szerencsétlen Bernard-ra minden reggel záporoztak a kérdések, ő pedig tisztességes játékoshoz illően hamarosan vidáman belement játékukba, sőt rálicitált, dramatizálta is a helyzetet.
Megszállott buzgalommal ácsolta kettejük köré a bolondos, morbid és perverz regényt, melynek fokozatos kibontakozása az egész bandában tartotta a lelket. Eszerint az öregasszony egyik nap róla álmodott, egy másikon aszott mellét tapogatva sóhajtozott, majd lángoló tekintettel jelent meg szobájában, sovány, pucér vállán egy szál csipkesállal... Kényeztette, dédelgette, babusgatta, anyai törődése és angyali figyelmessége hálójába fonta. Diszkrét szeretőként titkon nyalánkságokat vagy egy-egy tojást csúsztatott oda neki, és a szobájában Bernard meghatottan látta szaporodni az egyre kevésbé kétértelmű feliratokkal telehímzett díszpárnákat. Arzenáljában a csábítás számtalan fegyvere sorakozott, hol affektált, mint egy ártatlan leányzó, hol óbégatott, akár egy színésznő, hol meg turbékolt, akár egy lírai szoprán. A nebáncsvirág, a végzet asszonya vagy éppen a ledér nő pózában fáradhatatlanul igyekezett elszédíteni őt sejtelmes ígéretekkel, latba vetve a szerelem művészetének kifinomult, változatos eszközeit.
Bernard-nak ugyanakkor a legkevésbé sem volt ellenére, hogy ily módon egy - jóllehet meglehetősen groteszk - kaland képzeletbeli hősévé avanzsált. De csak azért engedett szabad folyást ördögi fantáziájának, mert valahogy mégis bosszút kellett állnia. Nem akarta büntetlenül hagyni az öregasszony basáskodását, mert e hatalom ráadásul egyre nagyobb súllyal nehezedett rá. Szállásadója minden este magához láncolta. Hiába hivatkozott halálos kimerültségre, fájdalmas zúzódásokra, semmi nem segített. Az öregasszony túláradó gondoskodása éppoly gyomorforgató volt, mint szavainak áradata. Hiába beszélt vele durván Bernard, amaz gyorsan kiábrándította megrendíthetetlenségével, kizökkenthetetlen tűrőképességével. Ha pedig, csak hogy megszabaduljon tőle, hirtelen szelídebb hangnembe váltott, amaz nyomban karmai közé ragadta, és két vállra fektette. Minden előzetes elgondolás, bármilyen hosszú töprengés előzte is meg, előre kudarcra ítéltetett. Kénytelen volt eltűrni az öregasszony szeszélyes kedvét, elviselni véget nem érő bizalmaskodását, részt venni egyhangú kártypartijaiban, lenyelni hányingerkeltő kanalas orvosságait. Élete pokollá változott.
Lázas szeme, nyúzott vonásai, hamuszürke arca láttán sejteni lehetett a valóságot. De Bernard még ezeket a végeérhetetlen virrasztásokat is arra használta fel, hogy tovább színezze a történetet. Petyhüdt pojácaábrázata van? Hogyne, hiszen az öregasszony még álmaiban is kísérti, éjszaka sem jön a szemére álom. Gyógyteái, melyeket bögreszámra nyelet Bernard-ral, minden kétséget kizáróan ajzószerek, szerelmi bájitalok - a vén boszor kány nyilván ért a füvekhez -, a házat belengő, meghatározhatatlan, áporodott szag pedig valamiféle ártó hatású titkos elixír kipárolgása lehet, ki tudja?... Minden bizonnyal boszorkányság áldozata lett. Gyakran törtek rá romantikus pillanatok, ilyenkor ásójának nyelén pihentette állát, vagy pedig túlcsorduló örömöt színlelve a legkülönfélébb bolondságokat művelte. Ezt persze a munkája is megsínylette, és gyakran előfordult, hogy a felügyelő felelősségre vonta, sehogy sem értve, mi tehette tönkre eladdig legjobb emberét. Egy nap még az is megtörtént, hogy az épp szabadságát töltő munkafelügyelő helyettese, egy idegen, a végén már ráüvöltött, csak úgy föcskölt szájából a nyál és a bagólé:
- Te szemét, soha életemben nem láttam hozzád hasonló ostoba fajankót!
E bókból Bernard hatalmas büszkeséget merített.
*
Azt mondják, semmi sem táplálja jobban a szerelmet, mint a féltékenység. Bernard e tekintetben sem fogyott ki a mesélnivalóból. Elbeszélése szerint az öregasszony a legrosszabb fajtából való, valóságos női Othello volt. Valahányszor ő elment otthonról, dührohamot kapott, és szabályosan őrjöngött. Óva intette a könnyűvérű és hiú fiatal lányoktól, fáradhatatlanul hangsúlyozta azon előnyöket, melyeket élvezhetne, és melyeket élvez is már egy mindent megértő és sokat látott barátnő mellett. Imádkozott érte, hogy semlegesítse e csábító nőszemélyek rontását, akik álnokul szőtték végzetét, és mennyezetre emelt tekintettel szorongatta lakója kezét, mintha az ég áldását kérné ártatlan fejére...
Egy este a kocsmában Marcel, akit Bernard szeretett ugratni rejtélyes menyasszonyától kapott számtalan levele miatt, s aki ráadásul kedvese nevét is titkolta, vicces hangon visszavágott:
- Na, ha én laknék a te öreglányodnál, szavamra mondom, majd' szétrobbanna a féltékenységtől!
E váratlan közbeszólásból utóbb valóságos haditerv kerekedett. Hosszas vitatkozás után kisütötték, hogy Marcel húgával leveleket küldetnek Bernard címére, melyek, bár tartalmuk csak egy-egy üres lap lesz, minden bizonnyal a legvégső kig szítják majd az öregasszony izgatott féltékenységét. És e stratégiától mindannyian azt remélték, hogy a már-már kihunyófélben lévő ügy hamarosan új erőre kap.
Aprólékos számítások szerint az első levélnek csütörtökön kellett megérkeznie. Így aztán azon az estén Bernard barátai noszogatására igyekezett korán hazaérni. Nem nagyon fűlt persze a foga az egészhez, de kihívó viselkedése és mérhetetlen kérkedése mégiscsak kötelezték. A nemesség kötelez, ugye! Aztán meg, ha már lúd, legyen kövér.
Ha olykor levelet kapott, általában jól látható helyen, egy apró, művirágokkal teli vázának támasztva találta. Ám ezen az estén semmi sem volt ott. Ahogy lefelé jött, szándékosan dobogott, hogy felhívja magára a figyelmet. A konyha ajtaja előtt megállt, köhintett. A zárt szobákból semmi visszhang sem jött. Pedig az öregasszony nem ment el otthonról, kabátja ott lógott a fából készült ruhafogason, a konyha belsejéből pedig forrásban lévő víz zubogása hallatszott. Most már bizonyítéka volt rá, hogy a levél megérkezett. Az öregasszony ezek után le se tagadhatja, hogy ellopta.
Bernard eltökélte, hogy másnap támadásba lendül, és tiszta vizet önt a pohárba, vagyis rákérdez a levélre. Egyébként azt remélte, ha sikerül felszítania a vénasszony féltékenységét, az majd duzzogni kezd, kerüli őt, és előbb-utóbb majdcsak visszaadja szabadságát. Ennyit megér egy kínos negyedóra!
Egyébként az öregasszony megkönnyítette a dolgát. Alighogy belökte az ajtót, meg is jelent. A nevezetes levelet hüvelyk- és mutatóujja közé csíptette - a borítékon Bernard egy fiatal lány finom írását pillantotta meg. Elvette, és önkéntelenül elpirult. Szerelmes levele jött, neki?! Kis híján elárulta magát, és nevetésben tört ki.
- Fogja! - sziszegte az öreg hölgy, szemmel láthatóan igyekezve, hogy türtőztesse magát, és ura maradjon a helyzetnek. - Tőle jött, ugye?
Szavai hidegek voltak és szárazak, akár egy bírói ítélet.
Bámulta a ropogós borítékot, melyből szúrós ciprusillat áradt.
- Igen, vagyis nem tudom - dünnyögte.
- De hisz ez egészen te rmészetes - folytatta az öregasszony álszent, kegyes mosollyal -, talán nem nógattam eleget, hogy ...udvaroljon ...egy magával egykorú... derék lánynak?
*
Bernard semmit sem mutatott csalódottságából. Épp ellenkezőleg, olyan patetikus színekben festette le az öregasszony féltékenységi rohamát, hogy cimborái nem mulasztották el kifejezni kétségeiket elbeszélésének hitelessége felől. Ez kissé felingerelte, bár lelke legmélyén gratulált magának a diadalhoz. Az öregasszony többé tényleg nem állt vele szóba. Ha véletlenül találkoztak, gőgösen felemelte a fejét, és lekezelően kitért a fiatalember útjából. Néhány nap telt el így, tökéletes boldogságban. Végre kedvére élvezhette szobáját, végre rendelkezhetett idejével, senki nem ellenőrizte, és nem is ingerelte...
A gondtalanság szép napjai végleg visszatérni látszottak, amikor egy ízben hazatérve tárva-nyitva találta a "tiszta szobát": minden lámpa égett, az öregasszony maga pedig ott trónolt a szófán, mereven és engesztelhetetlenül, ködös tekintettel. Belépett. Az asztalon egy levél és egy levelezőlap hevert, s az utóbbi hátán nagy betűkkel a következő volt olvasható: "Nagy cuppanós az én óriás baglyom csőrire!"
E jótét húgocska nem nagyon ismerhette az odaadás határait, de az is lehet, hogy a haverjai toltak ki Bernard-ral, mert szerették volna végre dűlőre vinni az ügyet. És ezzel aztán mintha szikrát kapott volna a puskaporos hordó!
Az öregasszony egy székre mutatott, és megvetően, hirtelen fricskával odapöckölte a két kompromittáló levelet. Majd összedörzsölte ujjait, mintha valami gusztustalan dologhoz ért volna, és méltatlankodó szuszogással formálva a szavakat, így szólt:
- Most már elég, uram! Ön mocskos hazug, alávaló csábító, egy... Don Juan. De - Istennek hála! - még időben rájöttem. A bűn egyébként a homlokára van írva, szerzetesi tekintete és mézízű szavai és... rózsabokrot megszégyenítő pirulásai ellenére. Ez a nő, aki obszcén dolgokat ír önnek, igen, uram, és az a pincérnő, akivel esténként az "Erődben", incselkedik, ó... na meg aztán a többi! Mert én rájöttem hitvány játékára, szemérmetlen manővereire... S közben gyengéd pillantásokat vet egy olyan szent asszonyra, mint én, befon léha szólamaival, álnok, alig leplezett célzásaival... Ó, mocskos kis uracskám, ha úgy gondolta, hogy afféle házba került... nos, akkor alaposan tévedett. És ha nem hagyja el ebben a minutában e tiszta házat, hová jóságom legnagyobb ballépéseképpen befogadtam, én... én... menten értesítem a rendőrséget, igen, a rendőrséget. Kifelé!
Ellentmondást nem tűrő mozdulattal és lángoló tekintettel utat mutatott neki.
Bernard azon nyomban talpra ugrott. Még ez merészel...! Keze ökölbe szorult a dühtől, összegyűrte a levelet. Ekkor egy szempillantás alatt rájött, hogyan tudná a maga javára fordítani a helyzetet, és összeszedte magát. Fogta a borítékot, lassan, higgadtan bedugta ujját a nyílásba, és föltépte. Hófehér papírlap hullott ki belőle. Teljes hosszában kiterítette. Aztán sarkon fordult, és kirontott a folyosóra. Csak amikor a küszöbre ért, akkor tudta végre szabadjára engedni a megkönnyebbülés homéroszi kacaját, mely torkát fojtogatta.
KÁNTOR GÁBOR fordítása
1 Az 1940-44-es német megszállás idején a nácik számos ellenálló luxemburgi közalkalmazottat, így tanárt is eltávolítottak állásából azzal az indoklással, hogy akadályozza a nép széles körei által áhított németesítést. A legkevésbé szerencsések útépítőkként dolgoztak Wittlich környékén, egyesek a hinzerti KZ-lágerből kerültek ide. (A szerk.)
