Gabriel Fitzmaurice

A vemhes föld

A seb ott volt már énelőttem,

Génjeimben örököltem;

A seb ott volt már körülöttem

És hallottam;

És volt, akit öngyilkosságba hajszolt,

Másnak idegeit zilálta szét a seb

És volt, aki dalra fakadt.

*

És énekes lettem -

Szabadon szárnyalt a dalom,

De a súlyos seb kipányvázta őket,

Ahogy a lelkemet is.

És barlanglakó lettem,

Lelkemben araszolva,

Torlaszokon törtem át,

Hogy áradjon be a fény,

A szemem denevérszem lett

És visszhangok közt leltem meg utam

A sötétben.

*

A vemhes föld

A tél közepén

Nekem énekel,

Ezt dúdolja a méhe:

Ébredj, Perszephoné...

Míg a sötétség halottait követeli,

Ez az együgyű dal éltet -

Ó, fény a sötétben,

Ó, lelkemben ujjongó ének...

Két testvér

Két testvér beállt a Seregbe,

Hogy Írországért harcoljanak,

De elszakította őket a Béke.

A történet, mely összeköt,

Széttört, mint az álom.

Akinek nincs története,

Magát kell megváltania.

A közös cél, mint az üveg,

Szilánkjaira törött.

Hol teljes élet tükröződött,

Saját képmásuk néz vissza;

Legyen megint egész-egy -

Katonák, testvérek

Harcoltak történetükért

A Polgárháborúban,

Mint ez a két testvér.

Többé nem aludtak

Közös fedél alatt,

Nem ültek együtt a kocsmában,

Egy asztalnál nem vacsoráztak.

A harcok elmúltával

Mindkettő Bronxba költözött,

Megnősültek, gyereket neveltek -

De soha többé

Nem váltottak szót.

Emlékszem, gyerekkoromban

Nyaranta hazajöttek, külön,

Két ember a történelemből,

Mosolyogva leültek játszani velem.

Örömmel emlékezem,

És ha feloldhatatlan ellentét szorít,

Az ő nevüket mondogatom,

Mert bár kibékíthetetlenek,

Ha a vers jól végzi dolgát:

Nem a történet köt össze, hanem a seb.

Ökörszemvadászat

Madarak királya, ökörszem, ökörszem,

Elkaptuk Szent István napján az erdőben.

Ne ko ngjon az üst, ne zörögjön fazék sem,

Adj egy kerek pennyt, eltemetjük szépen.

     Népi mondóka

Írország falvai elfeledték nyelvüket

És szokássá szürkült az ünnep,

Mert a szokás, ha őrzi is,

Csak silány utánzata a szellemnek.

A szellem orgiája, lélek tobzódása

Oly szánalmas, ha üres az ünnep.

Elmúlt a karácsony, ökörszemet vadászunk,

De a vadászat értelme elveszett.

Ami születésünk előtt meghalt, virágot hajt bennünk,

De ha nem tudjuk, mi halt meg,

Sötétben vándorlunk.

Aki ökörszemre vadászik, tárja fel bensejét

A sötétség előtt. Ha fölfénylik odabent a jel,

Ősei örökébe lép.

Titkos törzs jele az ökörszem,

Mely a képzelet útján jár.

Induljunk hát a legsötétebb télben ökörszemvadászatra,

Döngjenek kecskebőr dobok,

Ökörszemkép díszítsen magyalfaágat.

Álarcban induljon az egész falu,

Zörögjenek csontok, dörögjenek dobok,

Igézzük meg az ökörszem szellemét,

Igazodjon táncos léptünk a zenére,

Mert így rendeli az ősi vadászének,

Ökörszemvadászatra ezért indulunk el,

Erről énekeljen

A sötétség ünnepén

A nap énekese.