|
|
|
|
|
||
(A mesélők félkörben ülnek, a játéknak csupán leheletnyi jelzését adják)
a Mennyi ideig kell vándorolni a föld belső forrongásait követve, míg eljut az ember a földibékákhoz? Évente százötvenezer érzékelhető földrengés történik, műszeresen pedig több mint egymillió rengést észlelnek. A felszín alatt üregek húzódnak. Télen egy kabát vagy pulóver, nyáron egy vékony kis ing, a bőrön mindig van még egy réteg, amely, mint a földtakaró a karsztot, eltakarja a szemérmet, és elfedi a megrázkódtatást.
A méhek áprilisban beözönlenek a nagyvárosokba. Ám az ismert Mercalli-skála az utca közepére írja szaggatott vonalait, a fokai fölfelé és lefelé is valami fontosat jeleznek, míg téged, Vándor, a legragyogób b fény, a vörös kísér ezen az esős, túldimenzionált estén. A levegő, a levegő. Ó, milyen fontoskodva szivarozott ott valaki! Felvonókat lehetne a levegőbe építeni. A levegő hatalmas szem. Mindent látni! Mindent látni! A méh kirepül a nyitott ablakon, eltűnik, újra visszatér, távolabb szinte rajzanak, gyorsak, nektárt, pollent visznek. Vándor, hol a te otthonod?
A legnagyobb földrengés 1755-ben Lisszabonban történt. Az ott elszabaduló erő távoli hatásaként 1755. november 1-jén az Alpok lábánál elnyúló medencében, egy Bécstől délre fekvő kisvárosban új hőforrás tört a felszínre. A forrást "Angyalok fürdőjé"-nek nevezték el, mert aranyszínű kövek vannak benne, a hordalékot csillogó piritréteg vonja be. Lisszabonból kiindulva, át a Pireneusok mérhetetlen tömbjein és az Alpokon, a rengés hullámai itt elérték a tüzes pirit kavicshordalékát, ezt a hosszú, finom, bíborszínű vonalat, és víz tört fel. Vándor, hol a te otthonod? A Pirena Korinthosz mellett fakad? Azon a vidéken ritkán esik az eső, most esett a kövekre, a fűre, a mohára, az olajfákra, az utakra és a bogáncsra, és a forrás közelében esőáztatta aszat nőtt, amiből nedves, puha, mélyrózsaszínű emberek lettek.
Mit akarsz tudni? Milyen előnyökre vágysz, hol és kivel szemben? Ki szeretnéd védeni a veszélyek, a kisebb rengések, a finom széláramlatok, a változó páratartalom, a gyerekes fejletlenség következményeit? Ezek a pöttyök a bőrön, a szeplők és a nagyobb égésfoltok: honnan vannak? - én, nem, nem én, dehogyis én... akkor honnan? Hogyan takarjam el a szememet, hogy ne lássam a katonákat, az égésnyomokat, a felperzselt mezőket, a széttört autókat, a konvojt, amely nem ért át a hídon. Mit akarsz még tudni? El akarod felejteni a jelentéktelen zavaró tényezőket, a kisebb megrázkódtatásokat, amelyeknek nincs hazájuk, de mindenütt értik őket?
b A nyitott ablakon berepül a méhecske, aki odanéz, tétova betűnek látja, a méh magára vonja a pillantást, a pillantás pedig vonzza a méhet, ezt a sötétsárga, barnássárga idegent, aki beszökött a szobába, ezt a kíváncsi csavargót? Ugyan hol talál itt mézet? Az asztalon heverő könyvek, a színes levélpapírok és a képes újságok felé veszi az irányt. A könyvek borítója. Rajta a cím kék alapon sárga betűkkel. A csábító felszín. A sárga csalóka, de ott az a piros nem. A piros is tévedés, talán ott az a kék folt jó lesz. De a kék is félrevezet, amott a lila talán nem csapja be. Könyvről könyvre röppen. Képek, papírok. A levélzöld könyvsorozat. Ez pedig sárga, és milyen finom illata van! Piros, egy címsor, amely fölött átrepül a méh egy kék könyvgerincre. Aztán egy ingerszegény, semleges terület fölött halad át. Illatok, zászlók, gúnyosan mézszínű padló, napfény, apró dobozok, szemüvegek, tollak, érmék, karórák, gumiszalagok, fényképezőgépek és fehérlő morzsák. A szőnyeg tarka, a méh elröpül szabályos négyszöge fölött, aztán a szemlélő ruhája közelében, a sárga pulóver, a kék nadrág, majd a bal kezében lévő kék toll fölött, ez levélíró keze, akit rajtakapott, meglepett, és a kéz megkönnyebbült, görcsösen előrenyújtott tartása megváltozott, a levélíró most körülnéz, a kéz már lazán pihen a papíron, majd az alkar a szék karfájára támaszkodik, a fej megmozdul, a levélíró megigazítja a széket, és körülnéz a helyiségben, szemével már nem a papírt, hanem a méh röptét követi, a színről színre röppenő Vándort, a szem a röpülő Vándorra szegeződik, és közben továbbcsúszik, együtt a méh röptével, akár egy iniciálé, a méh sebes szárnymozgatással, a szem ritka pislogással réved bele az üvegbe, a méz látványába. Mézet látok, kiált a levélíró, a költözés mézét, az új szobákét és házakét. Méz, mindenütt tudják, mi az. A méh még egyszer visszarepül a színes papírokhoz, amelyek nem változtak azóta, egy magnóliaszínű könyvhöz, egy narancssárga borítékhoz, a boríték ragasztós széle felé tart, amely édesen illatozik, és sima, akár a tükör, és kicsit titokzatos, olyan, mintha vizesen csillogna, a méhet figyelő női szemek elfordulnak, az Idegen azonban nem csapódik neki a zárt ablaktáblának, hanem sietség nélkül kirepül a z utca hatalmas légáramlatába. Amerika felfedezése vajon teljesen más volt? Szavak töredékei és földrészek, szigetek úsznak a délután kék tengerében. - Jól elmeséltem? Nehéz ám egy méh látogatását elmesélni. Egy kicsiny János-méhhez képest szinte minden szó túl nagynak bizonyul. Betűkkel kellene róla beszélni.
c A nő az engedetlen, sikeres kiskutyával. A nő megy a hosszú, világos utcán, bal kezében póráz és azon egy fekete kutya, jobb kezében pedig fehér, fényes műanyag zsák. Megy, mendegél, majd egyszer csak megáll, megáll a kiskutya is, és a nő azt mondja a kis fekete kutyának, ülj le, ülj szépen, leül. A kiskutya leül. A nő ekkor benyúl a műanyag zsákba, de a kutya felugrik, egyenest rá a nőre. Ő meg újra kezdi, ülj le, ülj szépen, leül. A kutya leül. A nő megint benyúl a fehér műanyag zsákba, de a kutya most is felugrik, és megint rá a nőre.
A nő körbepillant. Ránéz a kiskutyára. Aztán továbbmennek, végig az utcán. A nő nemsokára újra megáll, és ráparancsol a kutyára: ülj, és a kutya leül. Ő pedig bal kezével gyorsan benyúl a zsákba, de a kutya felugrik. Most már rákiált: ülj, leülni, ott maradsz! A kutya egy pillanatra tényleg le is ül. A nő sietősen belenyúl a jobb kezében lógó műanyag zsákba, de a kutya fölugrik. Ülj, ott maradsz, kiált a nő. A kutya leül, de mivel a nő megint megpróbál belenyúlni a zsákba, felugrik. A nő éles hangon rákiált: leülni, leül és ott marad! Amint azonban bele akar nyúlni a táskába, a kutya felugrik.
A nő körülnéz, jobbra és balra is végignéz az utcán, odafordul egy bokor felé, aztán továbbmegy. Alig telik el egy kis idő, újra megáll, és azt mondja a kutyának: ülj. A kutya leül. A nő benyúl a zsákba. A kutya ugrik. A nő kiabál: ott maradsz, nem hallottad?! Lehajol a kutyához, és lenyomja a földre. Ekkor megint benyúlna a táskába, de az engedetlen már rá is ugrott. Amikor a kutya újra farkát csóválva ott áll előtte, a nő lehajol hozzá, fogja a nyakörvét és lekapcsolja a pórázt. A kutya szabad. Futkározik egy kicsit. A könnyedség feket e megtestesülése.
Kéz és kutya. A póráz a kabátzsebbe kerül. A bal kéz végre megteheti, amit szeretne. A nő benyúl a műanyag zsákba és kivesz egy narancssárga cigarettásdobozt és egy henger alakú, zöld öngyújtót. Kivesz egy szálat a dobozból, a szájába teszi, és meggyújtja. A kiskutya futkos, meg-megáll, ugrándozik. Ugrándozik a városban. A cigaretta élesen felparázslik, füst száll fel, aztán átkerül a másik kézbe, és a nő leengedi a jobb kezét. Aztán fölemeli, leengedi, füst száll, és a kiskutya ugrándozik.
d Az éj utolsó, a hajnal első órájában az alvó ágya mellett megkezdődik a sercegés. Az ablakpárkányra tett növény ébredezik a virradat első pillanataiban. A hatalmas, fekete égen áthatol valami, miközben feketesége egyre halványul és bizonytalanná válik, majd valami tejszerű szürkeséggé alakul, ahogy közeledik, úgy lesz egyre nagyobb. A növény zizeg. Napközben néma, vagy a völgy túlharsogja, de most finom, pattanó, nyújtózó, reccsenő, szakadásra hasonlító hangokkal ébredezik, mintha szilánkokra törne. A lakás legcsendesebb, legnyugodtabb lakója, az otthon jó szelleme, a biztos pont, a legmegbízhatóbb, a virág, amely minden önös érdek nélkül mindig kész arra, hogy átadja magát a mohó tekintetnek, napközben hazavárja a nyugtalanokat, saját változatlanságát nyújtja nekik, és hozzá egy kevés illatot, halványzöldjét és a levelek fonákjának fehérségét, az áttetsző erezet, a kemény levelek a háttér finom változatosságát ajánlják fel, a lakás leghalkabb lénye szüntelenül cselekszik, szemérmesen, az alvó ágya mellett. Szemérmes a növekedése és az is, amint fajtájának megfelelően kialakul. Látta-e már bárki is, valójában hogyan nyílik ki egy virág? A bimbók duzzadnak. (Másnapra már ki is nyíltak.) Látott-e már bárki virágot kinyílni? - Az ébredő kinyitja a szemét, megmozdítja a fejét, észrevesz valamit, körbenéz, behunyt szemmel pihen még egy kicsit, aztán nézelődik, nézeget, tekintete átfut az ablakon, az ajtón és a falak mentén. A hajnal első órájában kezdődik az alvó ágya mellett a pattogás. Régi formád a múlté, ami azt jelenti, hogy változol. Nem térsz vissza abba az utcába, ahol valaha laktál, sem abba a házba, abba a meghitten ismerős városba. A fekete ég megmérgeződik. A nap szégyenletes mérgekkel kezdődik. Idd ki és nyeld le a mérgeket, hogy szégyellhesd magad! Egyre mélyebben előrehaladni a szégyenben, ez az igazi fejlődés. Szeretném, ha teljesen meg lennék mérgezve. Ti és a szavaitok! Alighogy öntudatra ébredtetek, rögtön szót alkottatok rá, kimondtátok, és nyelv lett belőle. Szavaitokkal nagyon messzire, fényévnyire vagytok az igazság kezdetétől. Mélykék dicsfény. Hát nem a legfinomabban búcsúztam, hogy útra keljek az igazság kezdete felé, és most messze vagyok, messze tőletek?
Hiszen engem olyan száj csókolt, amilyen titeket sohasem. Honnan is tudnátok így szavakkal beszélni. Amint megcsókolt e száj, nyomban elmerültem a szégyenben. A szégyen mélye; túl a törvényen. Értitek-e e szavakat: túl a törvényen ?
A szemközti ház lépcsőházában valaki megnyom egy villanykapcsolót, és az öt nagy lépcsőházi ablakban egyszerre kigyúl a fény, a magas, sötét épületben hirtelen sárga részletek tűnnek elő, a sötétség és a ház megnyílik; láttad, milyen hirtelen gyúlt ki a sárga fény? Kivirágzott a ház.
e Az utca végén most építkeznek; kiemeltek egy kerek aknatetőt, a nyílás környékét piros-fehér kerítéssel vették körül, a meleg, szürke aszfalton ott hevernek a szerszámok és a faládák. A mester úr félrevonult, egy alacsony falon üldögél, kenyeret eszik, ott áll mellette egy barna színű sörösüveg is. Milyen magasnak látszik mellette a kukák sora, az alacsony fal mellett!
Néha itt, néha ott tartanak cigarettaszünetet. Lépcsőkön, fák alatt, buszmegállók mellett, egy régi kapubejáróban vagy a füvön. Néhány lépésnyire a szerszámoktól, házfalhoz, hűvös lámpaoszlophoz, az óriásreklámok faállványaihoz támaszkodva esznek. A pár perces munkaszünetet a szegőkövön a legjobb eltölteni; vagy a pillér mellett ülve, esetleg odaát a park egyik padján. A kenyé r finom, az oleanderbokrok illatoznak.
Vagy pihenni is lehet. Az egyik munkás bekúszott a fémkukák sora mögé, cérnavékonnyá kellett válnia, hogy beférjen oda, és most ott fekszik, illetve inkább a fülén, karján, könyökén, csípőjén, lábszárán fekve egyensúlyoz az alacsony támaszfalon, és alszik. Nem billeg, és nem gurul le. Aki így fekszik a fülén, karján, könyökén, csípőjén és a lábszárán, normális körülmények között át kellene fordulnia a hátára vagy a hasára. Egy tágas mezőn meg kellene támaszkodnia. A városban viszont jólesik munkátlanul egyensúlyozni. Úgy érzed, meg kell támaszkodnod - hát csak tedd, hiszen annyi ház van. Árnyak, akár a legszebb erdőben. És több hang hallatszik, mintha a világ összes madara egyszerre dalolna, csiripelne, sivítana. Minden második utcában van egy pékség, kiszolgálás az utca felől. A pékné bal kezének középső ujján drágaköves gyűrű - hát nem éppen ez az, amit kerestem. A pékné fehér papírzsákkal a kezében kimegy a boltból, átvág az utcán, kenyeret visz a munkásoknak, akik épp most kezdik a tízórai szünetet, azoknak is, akik már alszanak. Ijedten fedezi fel, hogy valaki fekszik a kukák mögött, ott még soha senkit sem látott feküdni. Kenyér, nap, hold és a csillagok, halk beszélgetés, amelyet senki sem hall.
(Van egy sípja. Megfújja.
A másiknál egy csengettyű. Megrázza.)
Itt egy papírzsák, benne cukrozott kenyér.
(Csengettyű)
A kocsik nem állnak meg. (Csengettyű)
Apró kövek a fák alatt.
(Síp)
Egy öreg férfi kerek sapkája. (Csengettyű)
(Síp)
A fönn a hídon áthaladó vonat zaja.
(Csengettyű
síp
csengettyű)
És a tojást a sínpár közé rakja (csengettyű)
és homokot kapar rá.
(Csengettyű)
Alszik, mint a bunda.
Ping (csengettyű)
és így tovább játék mondatokkal és szójátékokkal, sípolva, csengettyűzve.
Pamparam
***
a látóhatáron*
a távoli hegyeken a hó illattá olvad
édes illatot
Szél van
a szántók felől* ízeket** hoz
Mennyi homok a tengerben
mennyi csepp az esőben
a világnak* mennyi napja
Megmozdult.
Ki?
Ez a nagy csarnok.
* *
Remegnek a kalyibák
remegnek a házikók
és az átépített fehér* lakókocsik,
bennük fehérbe öltözött szakács és szakácsnő,
amint enni adnak Lázárnak.
Több harmat,* mint szürkeség.
Több tej, mint kréta*
(befejezésül, egy távoli ritmus visszhangjaként, síp és a csengettyű szól)
*
*
*
f Ki Isten? Isten a Hallgatag; mert nincsen a világon igaz mondat és nincsen Istennek tetsző beszéd.
Kicsoda is Isten? Ő az, aki nem szól, nem ítélkezik, hisz a világon minden megosztott, és az Igazságosság az Igazságtalanság háza mellett lakik. Kell hogy legyen valaki, aki folyvást másfelé fordítja tekintetét és eltereli gondolatait, ezért van Isten.
Hogy ki Isten? A Jóság láthatatlan, azért Isten.
Hát ez meg ki lehet? Egy nő jót tesz, senkinek sem beszél róla, tette jeltelen, zárt ajtók mögött zajlik, mintha mi sem történt volna. Senki sem láthat meg, nem vehet észre, nem fedezhet föl semmit. Ez a nő a környezete számára továbbra is nagyon bűnös marad és romlott.
Egyetlen ember sem kii smerhető.
Uram, belefáradtam a jajongásba, csak fekszem ágyamban hosszú éjszakákon át és a könnyeimmel áztatom nyughelyemet; a szememet meggyöngítette a fájdalom. - Semmit sem vizsgáltál meg, sem fájdalmat, sem igazságtalanságot nem éreztél. Panaszkodsz, ez csak azt jelenti, hogy nem tudsz semmit, és érzéketlen vagy. Lázadsz, pedig az alázat hallgatást jelent. Az arcnak mindig a porban a helye. Egy halvány nyom vezet a porban, aki érti a természetfölöttit, az ezt követi. Ezt a nyomot te nem fürkészted, talán felismerted, észrevetted, de a bölcs hozzáértő látja a folyamatos, rejtett, halovány vonalat.
Hogy ki Isten? Isten olyan észrevétlen, akár az eső, amikor a juhgyapjúra hullik. Halkan mondja ki Igéjét, úgy, hogy aki hallja, így is, úgy is értheti. Rara sara. Isten oly csöndes, oly könnyű, mint a köd. Dávid pedig fölállt és levágott egy csücsköt Saul köntöséből. Nem támadhat gyanú. A levélről felröppenő katica zümmögő hangot hallat. A levegő illatok elegye, mint ahogy a néma kert talaja is a föld, a gyökerek, a giliszták, a békák, a kavicsok, gumók, kövek és cserépdarabkák keveréke.
Ki Isten? Ő az Időtlen. Nem mondhatod, na most, nem kiálthatod, most, igen, most van a megfelelő pillanat. Nincs semmi, amit kijelenthetsz.
Aki az első Igét kimondja, az elveszített mindent.
Hogy ki Isten? Aki mindent elveszített. Isten elveszítette a világot. Emiatt létezik.
g A piaci bódéban nagyobb lett a hely, mert odakinn, asztalokon halmozták fel az almát és a többi gyümölcsöt.
h Jön Carlo.
g És Mimmina.
h Ládákra ülnek.
g Cigarettáznak.
h A levegőbe bámulnak.
g Az elhaladókat nézik,
Szemlélik a vásárlókat.
h A bódéban csönd van.
g Sz agok keverednek.
h Odakinn kiáltások és dudálás hallik.
Buszok érkeznek,
Autók surrognak.
g Carlo és Mimmina a mennyekben érzik magukat.
h Az egek vigyázzák őket.
Milyen erősen megvilágítja a várost az ég!
A kunyhók valósággal csillognak-villognak.
A pléhtetők is.
A csatornák rácsozata.
A kapuk külső fogantyúi.
A postások és a tűzoltók fémgombjai.
g Hozol kávét?
h Elköltöttem a pénzem. Pénz nélkül jöttem el szórakozni.
Carlo kikiabál Schober Ewaldnak, a bódé tulajdonosának:
Meghívsz bennünket egy kávéra?
g Nem, kiabál vissza Schober Ewald.
h Nem tesz semmit.
g Nem baj.
Egyébként mivel foglalkozol?
h Erwin lovát őriztem.
g A vadlovat?
h Elszökött tőlem.
g Rajta van még a jeladója?
h Miféle jeladó?
Ma megint olyan sebesen forognak a kerekek.
Már reggel fáj a szemem az utcákon gyorsan forgó sok kerék miatt.
g Szörnyű.
h Hosszú nap volt a szombat.
g Rémes.
h Most meg világkiállítást akarnak.
g Hol?
h Mindenütt a világon, meg persze nálunk is.
g Ez szörnyű.
h Valamit tennem kell.
Le s fel járkál a bódéban.
Különben belehalok az unalomba.
g Hosszú az élet.
h Az utóbbi időben többet alszom.
h Mondok egy újdonságot.
g Mit?
h Mostanában leülök az öregekhez a parkban.
Olyan jó érzés, mert az öregek egészen lassan lélegeznek.
Mintha virágok között üldögélnél.
g Kinyíltak a tulipánok.
h A tulipánok közeléből azonnal elzavarják az embert.
g Miről beszélgetnek az öregek?
h Szinte alig szólnak.
g Nem szólnak semmit?
h Talán a Burgtheaterről mondtak valamit.
Hogy gyerekkorukban minden hónapban odajártak.
Ma viszont már vége az irodalmi nyelvnek.
Mindenki nagyon dühös.
g A parkban ülők is.
h Ha erre terelődik a szó, otthagyom őket.
Tiltakozásul.
Sehol sem üldögélek sokáig.
Valahogy tiltakozásképpen.
Csak a lélegzetüket akarom hallani, olykor hallom is, az nagyon jó érzés.
Amikor a lélegzésüket hallgatom, akkor megszűnik bennem a dac.
Mindenki nagyon mérges.
g Még ez az Erwin Schober is változik.
h Ewald Schober
g Ewald Schober
h Schober, te változol!
g Még arra sincs ideje, hogy válaszoljon.
h Egy nő vásárlás közben leteszi a pénztárcáját a hagymák közé, majd megfeledkezik róla. Carlo belenyúl a tárcába, és két ujjal kihúz belőle egy húszschillingest.
Egy kávét?
g Igen, kérek.
h Carlo elmegy kávéért.
Múlt héten Isztambulban voltam.
g Én még sohasem voltam ott.
h Közvetlenül a Südbahnhofról indultam.
A Német Régészeti Intézet kertjében aludtam.
Ott van a Csempés Kioszk.
Csak e miatt a palota miatt utaztam oda, no és mert Isztambul
utcáin nem kocog senki, sokszínű, szorgos népség lakja.
g Még mindig jók a szegénykonyhák?
h Kiválóak.
Majdnem annyi ingyenkonyha van, mint amennyi mecset.
g Ez az évszak most épp megfelelne nekem.
h Egész úton szinte üres volt a busz.
Talán ha nyolcvan utas volt, csak néhányan kényszerültek állni.
g Közülünk? Senki?
h Senki.
Sajnáltam, mert volt nálam kártya.
Az ülések alatt jól lehet kártyázni.
g Szagok?
h A fapadlóé.
g Ellátás?
h Kitűnő:
Kevapcsicsa, szőlőlevélbe göngyölt hús, kaskával, paradicsom.
g &nb sp; A katapultülés nagyon veszélyes.
h Csak az ablak mellett van beépítve.
Ezért félnek az ablak mellett ülők.
Lenn szépen, egyenletesen dohog a gép.
A hűtés is jobb lenn a padló közelében.
Akkor támadt bennem a kérdés, hogy mi a kapcsolat a délnyugati Isztria és a tőlünk északkeletre, Mohácson át erre folyó Duna, vagy más néven a Hister és az Ister között.
Délnyugatra van Histria és Isztria. A Hister a férfi, a tőle északkeletre húzódó folyó, az Ister a nő.
Én meg úton vagyok a kettő között, Histrio is, a szerepjátszó és Historia, a Tudás, Historia, a Beavatott, róluk szól a pletyka.
No és erről mesél Isztambul, ahová a buszunk tart.
Én, aki hamisan énekelve, az egyik ülés alatt elhelyezkedve kinyújtóztattam a tagjaimat,
fejem a karomra hajtottam,
a gumik, a motor zúgásában.
Én a roncs.
Akkor vettem észre, hogy olyan a Duna, mint egy fonál, és nagy, sötét buszunk mint a tű halad át a szövedéken,
elöl ül a tű sofőrje.
Tűkanyarok.
A kilométeróra tűje méri a távot, amely, mint a tű, hegyes.
Húzd magaddal a fonalat, a Dunát, a tiéd.
Kabátot kellene venni.
A legnagyobb boldogság: a frissen vasalt inget ott érezni a bőrömön és felöltözni.
Az égbolt fátylai alatt
Isztambul felé utazni.
Mindig más ruhába bújni.
Aztán bemenni Isztambul színes csempékkel kirakott palotáiba.
Most a ragyogó almák tetejére
került egy pénztárca,
rövid ideig nem is figyelnek rá,
Carlo két ujjal egy százschillingest húz ki belőle.
Gyere, menjünk, eszünk valamit.
g Tegnap óta éhes vagyok.
h Nézd, mennyi kevapcsicsa-füzér függ ott.
g És virágzanak a kertek.
h Telik az emberi léptékű idő
a gesztenyefák árnyékában.
Az ágakon verebek,< p> a bozótosban sündisznók.
g Én pedig el fogok menni Isztambulba.
Már a jövő héten, nem, még ezen a héten.
i Emberek, eltűnt száz schillingem!
Hé, ti ketten ott,
az előbb pont itt kuksoltatok
a pénzem mellett.
h Figyelem, meló!
g Munkára!
Hogyan is nevezzük?
h Nos, igen, úgy néz ki, mint egy lajtorja.
Mi a baj, égimeszelő?
i Ne szemtelenkedjetek, világos?
Azonnal add vissza a pénzt!
g A hivatali csúszópénzed, mi?
Mocskos kéz, mocskos pénz, te senkiházi!
i Rendőrt!
h Megengedi, Schilling felügyelő vagyok.
Kérem, igazolják magukat.
Az Atter-tó?
Kapellari?
Sir Solti Úr?
Habsburg?
Karajan?
A világkiállítás szervezőbizottsága.
i Tolvajok!
g Vén szatyor! BMW-buzi. Mercedes-őrült! Pápaszemes
Bondy, a csodagyerek-rendező, aki úgy reklámozza
a szemüvegeket, hogy: "Lásson mindenki..."
i Csőcselék, munkakerülők!
h Nagyfőnök, a munka hőse!
i Hát ez elképesztő!
Ezt azonnal vonják vissza!
g Mi még ugyanis a régiek közül maradtunk.
h Nem végeztek elég alapos munkát.
g Maradt egy kis piszok az utcákon,
egy kis mocsok, no meg a ronda beszéd.
h Ne nyúljon hozzánk, fertőzőek vagyunk!
i A pokolra velük!
g Hapci! Vigyázat! Vírusveszély!
h Uram, ön olyan sápadt.
i Részeges disznó! Átkozott barom!
h Seggfej.
Mi is a következő?
i Azonnal add vissza a pénzt!
h Ismétled magadat!
g Ismétli önmagát!
Már fogy az ereje.
Égimeszelő, kicsi a szótár!
Most még elhúzhatsz a Porschéddal.
h Vagy legyünk még egy kicsit kézzelfoghatóbbak?
i Eredj a budira, ott könnyíts magadon!
h Nekem nem kell, menj te, Mimma!
g Nem tudok, éhes vagyok.
h Előbb elmegyünk enni, mester, majd aztán fosunk.
i Segítség, rendőrt!
g Elfogyott az ereje.
h Kihagy a lélegzete.
g Biztos sportoló.
h Kocogó.
g Mint az amerikai elnök.
Előbb teleordítja a világot, aztán meg ágynak esik
azzal a kocogó szívével.
h Szaddám meg a többiek: makkegészségese k, pirospozsgásak.
g Tűnés, koldus!
h Utazz el Badgasteinbe!
Jobban mondva: Sportgasteinbe!
g Busszal menj, Abbanóba!
i Veszett kutya!
h A kutya, ez új!
g Vau!
i Szaros kutya!
h Bravó!
Eddig ezt még soha nem hallottam!
g No, felfújt hólyag, most elmegyünk.
h Örültem a szerencsének, vaskalapos fafej.
Most elmegyünk.
Amerre a lábunk visz.
j Meghajolt minden, mint urukat köszöntő szolgák hosszú sora, amikor végigmentem az utcán. Alig ismert szomszédok bólintottak oda. A túlsó járdáról is odahallatszottak a nekem szánt kiáltások. Alattam a járda frissen söpörve, nedvesen fénylett, sehol egy kavics. Mennyire hasonlóan vagy éppen egyformán öltöztek a járókelők, pedig nem lett hideg, akár meztelen is lehetett volna járkálni. A falak peckesen álltak, úgy, mint egykor. A rágógumi-automata is vonakodás nélkül adta ki a piros golyót a gyereknek, aki érmét dobott a megjelölt nyílásba. Az éber rágógumi-automata, amely minden utcai mozgást érzékel, mint ott fönn a macska is az ablakban. Ajtó nyílik, a macska feje villámgyorsan mozdul.
Mintha szüntelenül pincérek hordanának tálcákat - majd vissza az üreseket, egyik asztaltól a másikig, új, csillogó terítéket raknának föl, fehér tányért tennének mindenki elé, olyan érzés volt ebben az étteremszerű városban járkálni, mindenütt éreztem az áldozati folyadéknak, a bornak, a gazdálkodás cseppjeinek illatát abban a városban, amelynek nincsenek vízforrásai.
Vizet! Szomjan fogunk veszni! Hol egy forrás, hogy ne kelljen a vörösborotokat inno m? Forrásutca, de nincs forrása. Vörösbor folyik a város alatti kanálisokban. Enyhén lejtős utcák. A szolgák homokra építkeztek. Remekművet alkottak.
Egyszerre csak, mintha életemben először látnám az autók ajtózárját. Nemcsak ezt az egyet, a sajátomat, amelyet a kulcsom nyit, hanem ezt is, azt is, amazt ott, meg a mellettem elhaladó autó zárját és még másikat is. Már nincsenek kulcslyukak rajta! Nagyobbak és áttekinthetőbbek lettek az utcák? Hová lettek azok az ajtók, amik zárnak valamit? Minden fényben úszik. Ekkor látom először, hogy valójában milyen kicsi az autók ajtózárja, és hogy nincs rajta nyílás. Nincsenek kulcslyukak.
Így azt mondtam magamnak: az első világ nagy, a második kicsi. Haszontalan minden zár, amit láttam. Ennyi kocsit megvettek, glédába állítottak, ott hagytak esőben, hóban, tűző napon! A nemesedés épp ebben a tétlenségben zajlik. Fényesek lettek volna ezek az ajtózárak? Az idő csak telik és telik rajtuk. Néhányon apró, láthatatlan pálmák nőttek, a levélfüzérek libegtek a huzatban, míg az le nem sodorta őket. Nőies és férfias ajtózárak. No és nem volt-e ennek valami évszázados ritmusa, kissé túl is az emberi lét határain? Az örök jég birodalma uralkodik, a tartós pete várakozik, miközben csupán ezek az erőtlen zárak vannak a kocsik ajtaján?
Mintha csak az autók is le lennének fagyasztva, mondtam magamnak. Valami örök jegeset érez, aki a karosszériához ér. Itt érezni azt a vékonyka jégréteget, amely Alaszkában háromszáz méteresre is megvastagszik.
Utána kell járnom ennek a nyomnak, az ajtózárak nyomának. Utcáról utcára, túl a város határán is. Az autókon mancsok lenyomata és egérpiszok bogyói látszanak. Az ajtózárakat nem tudja elfújni a szél. Babszem nagyságúak és ezüstösek. Az ajtózárakat nem lehet gyűjteni. Alakjuk, mint a jakabkagylóké.
Valami van az út mellett, piros kis köpeny van rajta és fekete kalapka. Kis tanyának látszik; egy apró kis világ az. Csak egy ajtózár.
Ekkor így határoztam: A kerek kis zárak is a város helyei közé tartoznak, a nagy, csendes terekhez, ahol k utak vannak és ezüstösen csillogó macskakövek. A nagy terek mellett a kisebb, csak a szemnek szóló terecskék is létezők. Csipkebokorban kell kóborolni, és mélyen el kell töprengeni, mielőtt ilyen nagy dologba belevág valaki.
Ahogy mentem a Weinerstrassén, hallottam az egyik járdától a másikig hangzó kiáltásokat, bizony, megijedtem. Nagyon megijedtem.
k A hajnal bíbora fakul, kinyitnak a rózsaárusok. Lenn a völgyben a füvek lerázzák magukról az ég selymét. A fa az árnyékból a fénybe lép, most összecsavarodva fekszik törzsénél a fekete kígyó. A napraforgó külső szegélyén tükröződik a megszáradt gabonamező minden fakó sárgája. A nagyváros édesen illatoz egy órán át. Az erdők fölfénylenek, lassan, fentről lefelé világosodik ki az Alpok, az Appenninek, a Kaukázus. Felragyognak a folyók, a tavak, a források csillognak, és tovafolynak a hatalmasabb felé, a tengerbe.
Nemlét fenyegetése suhan át a világon. Olyan erősen, hogy minden épület, az összes csatorna, még a szerszámok is beleremegnek. Mint ahogy az eső napsütésre, vagy a napos idő hirtelen esősbe vált, úgy remegteti a házat és a csatornát, meg a szerszámokat. A falu mellett, a kerítések, a falak és a kertkapuk mentén vándoristenek valószerűtlen csoportja halad. Talán észrevétlen maradt az istenek üdvözlete, vagy nem is köszöntek. Gyógyfüvei között fölegyenesedik a kertész. Szellő érkezik, a neve: a Vándoristenek Valószerűtlen Üdvözlete. A levegő áttetsző, látszanak odaát a kerítéssel körülvett porták, egy, a szemet kápráztató, horganyzott építmény, a szálloda elefántcsont-fehérséggel csillogó teteje, látszik a kékesfekete utca a változás nyomaival, a katasztrófa ábráival.
Az éjszaka nimfái még itt vannak, elsuhannak. A Nap, a nagy csaló üldözi az éj útjelzőit, a csillagokat. Csőcselékkel és borostyánszínnel érkezik a nappal. Ez a világ értelme. Utak, utazások és nyomorúság formálódik a fölegyenesedő kertész körül. A szántón egy korhely Hermesztől kér útbaigazítást. A gettó. Ha nappal van, akkor az külföldet jelent. A m elegben gyantát izzad a fa.
A felhők alatt az ember csúszkáló, földhözragadt lény. A szeme előtt suhan el minden.
Aztán következik az este. A levelek fonákja élettel telik meg, még a madarak is odarepülnek. A tálakat újból az este feketéje tölti ki. Koromfekete lesz, amit az est ujjai megérintenek. Az éjszaka ismét azt mondja: Hiszen ismersz.
l Vagy ahogyan a rizs illatoz. A lassú tűzön melegen tartott rizs illata betölti az egész kunyhót. Könnyed illatai keverednek a bambusznád fotel illatával. Más szag van az asztal fölött, más a rizs illata az ajtóban, mert keveredik a kinti szagokkal, a ruha is rizsszagú, a bőrbe is beivódik, azután következik a rizsfeldolgozó illata.
A puhán fehérlő dombocska mintha szeretné ellensúlyozni az egyszerű kunyhó sötétjét, amely körül ott magasodik a százévente virágzó, oltalmazó bambuszerdő.
Karmazsinvörös fatálból lehet enni a meleg rizst. A száz szerény ajándék egyike: ételt lehet kapni a világ néma szívjóságától, mégpedig dombbá halmozott, fehérlő rizst.
A kunyhó teteje bambuszból, a falai földbe vert és összefont bambusznádból készültek. Maga elé nézve, egyenes tartással, királykék és égszínkék, batikolt szárijában, egy rizsvirág közepén a nagymama mindig otthon ült. A rizs pedig áramlott.
Avagy egy európai faluban, dombok közt visszaverődő hangokkal szólalnak meg a hatalmas harangok reggel, délben és este. Ez is és a többi falu is visszhangzik, zeng és cseng-bong. A sekrestyés húzza a harang zsinórját. A fecskék berepülnek az eresz alá. Most van a reggeli gyóntatás ideje. A feketébe öltözött Ludmila megy a kerékpáron, amit tolt az előbb az emelkedőn, halad a templomhoz vezető úton, az első kerék sárhányója csattog, a gumihoz érve nyikorog egy kicsit. Aztán meredekebb lesz az utca, ott van fönn a magasban a templom. Mintha csak lebegne. A kerékpár meginog, Ludmila leugrik róla.
Ne a jót mondd! A jót hallgasd el előttem!
Fönt, a lebegni látszó épületben Ludmila keveset mond el. Hallgat, emlékezik, énekel, körülnéz, hog y ez vagy az itt van-e, lecsukja a szemét, suttog. A csirkéire gondol, amíg suttog. Aztán látni, amint bemegy a kunyhószerű gyóntatófülkébe, ahol csak a tisztelendő úr egyik fülét fogja látni. Hosszabban néz, mint ahogy beszél. Oda, abba a fülbe fogja elhelyezni mai napjának titkát. A tisztelendő édes illatot áraszt. Minden hűvösen árnyas.
Amikor aztán Ludmila lefelé hajt a kerékpárján, megszólaltatja a biciklicsengőt, mert gyorsan halad, sokkal gyorsabban, mint a lassú sekrestyés (ugyan hol volt egész idő alatt?), aki még csak most ért fel a toronyszobába, aztán a harangkötéllel végez tornamutatványokat, amikor Ludmila már le is ért a fényben úszó hegyről. Most hallgatag tájon halad át, a rövid gyónástól távolodva, a Jósághoz közeledve. Kukoricaföldek következnek, csalán nő a szélén, Ludmila megáll a szomszédasszony házánál; egy csomag tablettát vesz ki a ruhája redőiből, egy pohár vizet kér, és két tablettát lenyel vele. A szívre van, mert már megint szívtáji nyomást érez. Nem akar javulni.
Vasárnap búcsú van, mondja Ludmila. Megint esni fog, mint ahogy minden búcsúkor esik, tavaly is, meg az előző években is. Hány éve is már? Az azóta leesett esőből nőtt ki a fű, a nád, a csalán és a kukorica.
(Mindenki - a városi kórus - elnémul; a környezet zajai hallatszanak. Vajon jó a világ, vagy elpusztul?)
ANTAL KIS ÁGOTA fordítása
