Guillaume Apollinaire

Honoré Subrac eltűnése

A rendőrség a lehető legalaposabb nyomozással sem volt képes felderíteni Honoré Subrac eltűnésének rejtélyét.

Barátom volt, s mivel tudom ügyében az igazságot, kötelességemnek éreztem, hogy az igazságszolgáltatás tudomására hozzam, mi is történt valójában. A bíró, akinek tanúvallomásomat előadhattam, elbeszélésemet végighallgatva oly kétségbeesett udvariassággal bánt velem, hogy lehetetlen volt meg nem értenem: tébolyodottnak tart. Ezt a véleményemet közöltem is vele. Erre még udvariasabb lett, majd felállt, az ajtóhoz terelt, s láttam, amint írnoka ökölbe szorított kézzel, ugrásra készen várakozik, arra az esetre, ha dühöngeni kezdenék.

Nem erőltettem hát. Honoré Subrac esete valóban olyan különös, hogy a színtiszta igazság hihetetlennek tűnik. Az újságok beszámoltak róla, hogy Subracot mindenki különcnek tartotta. Télen-nyáron egy szál malaclopóban járkált, lábán pedig csak papucsot viselt. Igen jómódú volt, ezért csodálkoztam öltözködési szokásain, s egy ízben rá is kérdeztem a dologra:

- Így szükség esetén hamarabb levetkőzhetem - felelte. - Egyébként az ember hamar hozzászokik, ha hiányos ruházatban járkál. Könnyedén megvan fehérnemű, harisnya és kalap nélkül. Huszonöt éves korom óta így élek, s még sosem voltam beteg.

E szavak nemhogy magyarázatot adtak volna, csak még inkább felcsigázták kíváncsiságomat.

- Ugyan miért kell - gondoltam - Honoré Subracnak oly gyorsan levetkőznie?

S a legkülönfélébb találgatásokba bocsátkoztam.

*

Egy éjszaka éppen hazafelé igyekeztem - egy óra, negyed kettő lehetett -, mikor meghallottam, hogy valaki halkan a nevemen szólít. Mintha csak mellettem a falból jött volna a hang. Megtorpantam, kellemetlenül ért a meglepetés.

- Senki sem jár az utcán? - szólalt meg újra a hang. - Én vagyok az, Honoré Subrac.

- De hát hol van? - kiáltottam fel, s hiába kutattam körös-körül tekintetemmel, fogalmam sem volt, merre rejtőzhet barátom.

A nevezetes malaclopót láttam csupán, ott hevert a járdán, mégpedig a semmivel sem kevésbé nevezetes papucs társaságában.

- Lám-lám - gondoltam -, ez esetben a körülmények arra kényszeríthették Honoré Subracot, hogy egy szempillantás alatt megszabaduljon öltözékétől. Végre fény derül erre a csinos kis titokra.

Hangosan így szóltam:

- Az utca teljesen kihalt, drága barátom, nyugodtan előjöhet.

Honoré Subrac hirtelen mondhatni levált a falról, jóllehet eddig semmi jel sem utalt rá, hogy hozzásimulva állna. Teljesen meztelen volt, így először is a lehető leggyorsabban felkapta malaclopóját, belebújt, és begombolta. Aztán felvette lábbelijét is, felszabadultan beszélni kezdett, és az ajtómig kísért.

*

- Ugyancsak cso dálkozhatott - mondta -, de most legalább érti, miért öltözöm ilyen különös módon. Viszont nyilván fogalma sincs, miképpen rejtőzhettem el ennyire a tekintete elől. Igazán egyszerű pedig. Egyfajta mimikrinek kell tekinteni a dolgot... A természet gondos édesanyánk. Állandó veszélynek kitett, ám védekezni túlontúl gyenge gyermekeit felruházta azzal a képességgel, hogy tökéletesen belesimuljanak a környezetükbe... Ön ezt persze nagyon jól tudja. Tudja, hogy a pillangó hasonlít a virágra, hogy bizonyos rovarok levélhez hasonlatosak, hogy a kaméleon képes a legtökéletesebben elrejtő színben tündökölni, hogy a sarki nyúl éppoly fehér, mint a jeges tájak, s így a mi mezőinken élőkhöz hasonlatos kis alamuszi majdhogynem láthatatlanul változtathatja helyét.

E gyenge állatok tehát ily ösztönös leleményességgel módosítják küllemüket, s menekülnek meg ellenségeiktől.

Én pedig, mivel bizonyos ellenfelem szüntelenül hajszol, s mivel félénk vagyok, és képtelen arra, hogy párharcban védjem meg magam, akárcsak ezek az állatok, rémületemben kedvemre belesimulhatok környezetembe.

Jó pár éve már annak, hogy először éltem ezen ösztönös képességemmel. Huszonöt éves voltam, és a nők általában előnyös küllemű, jó megjelenésű fiatalembernek tartottak. Egyikük, egy férjes asszony, oly heves barátságot tanúsított irányomban, hogy képtelen voltam neki ellenállni. Ó, végzetes kaland!... Egyik éjszaka éppen a szeretőmnél voltam. Férje állítólag napokra elutazott. Isteni meztelenségben heverésztünk tehát, mikor hirtelen felpattant az ajtó, és megjelent a férj, revolverrel a kezében. Leírhatatlan rémület kerített hatalmába, s amilyen gyáva alak voltam, s az vagyok még ma is, egyetlen vágyam maradt abban a pillanatban: szerettem volna eltűnni. A falhoz tapadtam, és azt kívántam, bárcsak beleolvadhatnék. És ez a váratlan tünemény be is következett. Testem felöltötte a tapéta színét, tagjaim pedig akaratomnak engedelmeskedve, érthetetlen módon ellapultak, s úgy éreztem, beleolvadok a falba, és senki sem vehet észre többé. Ami igaz is volt. A férj halálra keresett. Jól látott még az imént, lehetetlennek tartotta, hogy elmeneküljek. Szinte eszét vesztette, míg végül haragja felesége ellen fordult, akit kegyetlenül lemészárolt, hat golyót eresztett a fejébe. Aztán reménytelen zokogásban tört ki, és elmenekült. Távozása után testem ösztönszerűleg visszanyerte rendes alakját és eredeti színét. Felöltöztem, és sikerült kereket oldanom, mielőtt bárki felfedezett volna... Ezt a mimézishez hasonlatos, jótékony képességet azóta is meg tudtam őrizni. A férj, miután akkor elszalasztott, hátralévő életét gyilkos szándéka beteljesítésének szentelte. Régóta a nyomomban van már, hajszol keresztül a világon, de azt hittem, megszabadulok tőle, ha Párizsba költözöm. Ám éppen pár pillanattal ezelőtt, hogy ön feltűnt volna, megláttam itt ezt az embert. A félelemtől összeverődtek a fogaim. Épp csak annyi időm maradt, hogy levetkőzzem, és eltűnjek a falban. Elhaladt mellettem, kíváncsian szemügyre véve a járdán heverő malaclopót és a pár papucsot. Most láthatja, hogy nem ok nélkül öltözöm ilyen szellősen. Ha úgy öltöznék, mint a többiek, nem élhetnék mimetikus képességemmel. Képtelen lennék olyan gyorsan levetkőzni, hogy gyilkosom kezéből megmeneküljek, épp ezért a legfontosabb, hogy mielőbb meztelen legyek, és a falhoz tapadó ruháim ne akadályozzák eltűnésemet.

Gratuláltam Subracnak ehhez a képességéhez, melyről saját szememmel győződhettem meg az imént, és amelyet igencsak irigyeltem tőle...

*

Az elkövetkező napokban máson sem járt az eszem, és minduntalan azon kaptam magam, hogy akaratom végső erőfeszítésével igyekszem megváltoztatni formámat és színemet. Megpróbáltam átalakulni autóbusszá, Eiffel-toronnyá, akadémikussá vagy a lottófőnyeremény nyertesévé. Ámde hiába minden erőfeszítés, a dolog sehogy sem sikerült. Akaratom nem volt elég edzett, meg aztán hiányzott az a szent rémület, az a fenomenális veszélyérzet, amely Honoré Subrac szunnyadó ösztönét felkorbácsolta...

Egy ideje nem láttam, ám egy szép napon rémülten ér utol:

- Az az ember, az ellenség em - mondja -, mindenhol a nyomomban van. Csodás képességem révén háromszor is sikerült kicsúsznom a karmai közül, de félek, drága barátom, félek!

Észrevettem, hogy lefogyott, de óvakodtam ezt elárulni neki.

- Nincs más hátra - jelentettem ki -, irgalmatlan ellenségétől csak úgy menekülhet, ha elutazik! Rejtőzzék el egy kis faluban. Ügyei elintézést bízza rám nyugodtan, s most rögtön induljon el a legközelebbi pályaudvarra.

Megszorította kezemet, s így szólt:

- Kísérjen el, könyörgök, félek!

*

Csendben haladtunk az utcán. Honoré Subrac állandóan, nyugtalanul forgatta a fejét. Hirtelen felkiáltott, és menekülni kezdett, útközben malaclopójától és papucsától is megszabadulva. Láttam, hogy mögöttünk valaki futva közeleg. Megpróbáltam feltartóztatni, ő azonban kiszabadította magát. Revolver volt a kezében, és célba is vette vele Honoré Subracot. Barátom éppen egy laktanya hosszú falához ért, s mintegy varázsütésre eltűnt.

A revolveres ember döbbenten megtorpant, dühösen felkiáltott, s mintha csak bosszút akarna állni a falon, amely mondhatni elnyelte áldozatát, telelődözte a helyet, ahol Honoré Subracnak nyoma veszett. Ezek után futva távozott...

Az emberek összecsődültek, de a francia csendőrség eloszlatta a sokadalmat. Ekkor nevén szólítottam barátomat. Nem válaszolt.

Megtapogattam a falat, még langyos volt, és észrevettem, hogy a revolver hat golyójából három az emberi szív magasságában csapódott be, a többi pedig feljebb verte le a vakolatot, ott, ahol halványan egy emberi arc vonásait véltem kirajzolódni.