|
|
|
|
|
||
Az üres üvegeket gyűjtögető öregasszonynak szokványos volt a története. Természetesen nagyon gazdag neme si családból származott. Lágerbe vitték, mert cvikkert hordott, és nem akart szemüveget venni. Mikor visszatért, a fia nem ismerte meg, és elkergette. Mikor a Gnyeszin Intézetben elmondta, hogy a háború előtt koncertmesterként dolgozott itt, felvették takarítónőnek, de nemsokára kirúgták, mert éjszakánként szörnyen leitta magát az intézet üres épületében, rohangált a sötét folyosókon, visított, meghívott mindenféle tévedésből meggyötört embereket, akik összevissza tologatták a padokat, ennivalót raktak szét.
Most egy üres elárusítóbódéban lakott. Nagyon eldurvult, elparasztosodott, szörnyen káromkodott az utcai árusokkal, és időnként ügyesen felmászott egy-egy bódé tetejére, hogy levegye az üres üveges ládákat. Mindenki ismerte ezen a környéken. Egy kis vaslétrát állított a bódéhoz, és vastag, barna lába hol fölfelé, hol lefelé iramodott.
- A jó francba mászol, nyanya?
- Há' nem látod, a franc essen beléd?! Az összeszart ládáidat szedem le, baszki. A picsának nem szeded le őket onnét, he?
- Na, akkor dógozzál, nyanya, dógozzál csak.
Csuda fürge lett különben is. Csak valahogy a lába nem vékonyodott mégse, igaz, föl se püffedt neki. Csak olyan húsosféle volt, alighanem nemesforma.
Este kiment a Kijevszkoje útra, színes kendőt és cvikkert vett, leült a járdaszélre, széttette a lábát, és "no, a picsába!" szavakkal nekiállt vacsorázni. Kocsik és teherautók húztak el mellette, majdnem szétlapították a lábát, de ő csak ült háborítatlan nyugalommal, nézte az estére elcsituló természetet, és gyengéden hunyorgott a lenyugvó napra. Ahogy iszogatott, lassanként egyre közelebb bóklászott a Rosztovszkaja rakparthoz, hogy aztán bejusson a kijózanítóba. Mint háborús rokkant huszonöt százalékos büntetést fizetett, vagyis alig több mint tíz ruppót: két féllitykós a legszarabb fajtából. A rakpart melletti magas dombon ülve, sütkérezve a napon, figyelte a rovarokat, néha felfordított valami bogarat, amelyik a hátára esett, néha meg ihletetten suttogta: "Szállj el, szállj el, katicabogárka, hozz nekünk kenyeret... " Lepkék pihentek meg rajta, és néha igen kegyetlenül csipkedték valami mikroszkopikus legyecskék. Szórakozottan szitkozódva, vadul vakarta a csípések helyét, és cigarettáért nyúlt a szatyrába.
Néha levetett magáról mindent, és úgy feküdt a fűben. Télen persze rosszabb volt. Egyszer, ahogy így feküdt, megszaglászta egy fiatal skót juhász, és sokáig néztek egymás szemébe. Borostyánszínű, figyelmes szeme volt a kutyának.
- A csikket fölszedem, számból füst tekereg, kinyitom a csatornafedelet, s otthonomba úgy mászok be én. Ne szánjatok engem, mert remekül élek, csak ókor-ókor étel nincs elég - énekelte Szerafima Genrihovna.
- U-u-u-á! Ah! Ah! Ah! - felelte a skót juhász.
- Na mi van, kutyuli, tetszik a cvikkerem? - kérdezte.
A kutya kicsit gondolkodott, aztán elszaladt.
Ő meg felöltözött, és baktatott tovább a görbe, kanyargós mellékutcák mélyére, az egyemeletes, sötétvörös épület felé, mely kis vaskerítéssel volt körbevéve. Kétszer vagy háromszor visszanézett a Moszkva-folyóra, melynek sötéten szikrázott a vize, homályos gondolatok támadtak az agyában arról, hogy mit is tehetne, aztán határozottan befordult a kijózanítóhoz vezető hűvös fasorba.
- Na, még sokszor hoz ide a fene, madárijesztő? Maj' eccer úgy pofán váglak, hogy attól kódúsz - üdvözölte az ügyeletes.
Minden ajtó tárva-nyitva volt.
Szerafima Genrihovna bűntudatosan elmosolyodott, és megvonta a vállát.
Kulcsok csörrentek meg.
- Gromova! Padlót felmosni! Koselkova! Nyughass! Mer' aztán mehetsz leszopni az ügyeletes őrt.
Felforrt a teavíz a tűzhelyen. A különböző rendű és rangú nők süteményt, szendvicseket, uborkát meg egyéb ennivalókat vettek elő a bugyraikból.
A csöndes és szégyellős Szerafimova Genrihovnát bevitték az "akváriumba". Éjfélre le kellett mosnia a rossz szagú viaszosvásznakat az ágyakon, felsöpörni és felmosni a padlót, meg amennyire lehet, letörölni az ablakokat. Kortyolt még egy keveset az üvegjéből, harapott hozzá egy kis kenyeret, és nekiállt előkészíteni a vödröket meg a rongyokat.
Az ügyeletesnő v alahogy furán nézett rá, odaintette, és egy sajtos szendvicset nyomott a kezébe.
- Nesze. Úgyis a padlóra esett.
Szerafima Genrihovna megtörölgette a szendvicset az ujjaival, és megette.
"Haha. Milyen csúnyán becsapódtak" - gondolta nem tudni, miről, miközben a hibbant lepkéket figyelte meg valami zöld kis szöcskeszerűségeket, amik halálos játékot űztek a lámpa körül. Néhányszor már komolyan megégették magukat az üvegen, ezért nagyon furcsa útvonalakon röpködtek és mászkáltak. Téboly lebegett a levegőben. Sok már szépen meg is döglött.
Aztán a meztelen Golubjatnyikova professzornőt lökdösték be az "akváriumba", jó nagyot kapott a seggére gumibottal. Szerafima Genrihovna már végzett a viaszosvásznakkal, és Golubjatnyikovát kezdte figyelni.
- Nem tudna telefonálni a volt férjemnek, hogy kivigyen innét? - mondta a professzornő.
- Aztán biztos-e benne, hogy ki akarná vinni?
- Logikus. Az a helyzet, hogy ellopták a húslevesemet, az illatomat és az illatosított papír zsebkendőmet. Kínáljon meg cigarettával, Szimocska.
Elbeszélgettek társadalmunk jelenlegi helyzetéről, a jogrendszerben bekövetkezett változásokról.
A portán már a tortánál tartottak.
Szerafima Genrihovna egyre inkább meggyőződött arról, hogy ki nem állhatja a nőket. Az elárusítósrácok a bódékban, akik közt a nap első felét töltötte, természetesen gazfickók és tolvajok voltak, de sokkal több volt bennük az emberi, mint a professzornőben vagy az ügyeletesnőben. Nem tudott logikus magyarázatot találni erre.
Az izzón ropogott a szöcskék kitinpáncélja.
A lógó mellű, hosszú orrú, meztelen professzornőt bevitték kezelésre. A folyosón hirtelen kitépte magát, és ki akart rohanni az utcára. Úgyhogy kapott a már amúgy is ferde orrára a gumibottal. Egyre csak azt hajtogatta, hogy holnap nyolc órakor sajtótájékoztatója van a Perinatális Intézetben, de józanodni meg sehogy sem akart.
- Hé, ne csináld már a fesztivált - mondta a csalódott Szerafima Genrihovna, és a fal felé fordult, fejére húzva a büdös takarót.
Már régóta nem tudott rendesen aludni, másfél-két óra félkábulat váltakozott ugyanannyi értelmetlen ébrenléttel. Mindenféléket látott. Elképzelte például, hogy reggel az ügyeletesek minden "akváriumhoz" odatolnak egy zsúrkocsit, rajta egy pohár tea mindenkinek, pohártartóban, és egy kis tál húsos pirog. Ohó! Na nem. Hogy húsos, az már túlzás. A hús fölösleges emlékeket ébreszt. Már régóta leszoktatta magát arról, hogy a múltról gondolkozzék. Nem, elég mindenkinek egy olyan kis kifli. És a teában cukor! Mikor is volt ez? Átölelte magát, elmosolyodott, és kényelmesebben elhelyezkedett a priccsen. A saját keze idegennek tűnt neki. Jó érzés volt.
A szomszédos "akváriumban" vidáman voltak. Ki sírt, ki üvöltött, ki röhögött, ki kábultan feküdt, az egyik nő meg szörnyűségesen verte az üveget egy szárított hallal. Pirkadt.
Szerafima Genrihovnának úgy tűnt, egy kosár fenekén fekszik, ami ki van bélelve valami meleggel és puhával. Védve volt minden oldalról, és többé már nem félt semmitől.
És reggel hétkor már ment is dolgozni a napsütötte, kihalt rakparton. Nagyon friss, tiszta idő volt. Szerafima Genrihovna lement a kőlépcsőn a vízhez. "Miért hívják ezt a hidat Nagy Kőhídnak? A másikat meg Körútinak? Milyen is van még? Vörös vagy Vöröshalmi? A folyó menti villamos minden megállójának egy híd a neve. Vagy lehet, hogy már nem? Mikor is volt ez?" Vizet merített a Moszkva-folyóból, és ivott. Elképzelte, hogy mindjárt szamárfüle nő. Elmosolyodott, a már magabiztosan szikrázó napra nézve. Aztán leült az alsó lépcsőfokra, megmosta a lábát a vízben, és utána gondosan megtörölgette a szoknyájával.
A tegnapi skót juhász épp a reggeli sétáján volt, és integetett neki a farkával.
A háztetőkön emberek napoztak.
M. NAGY MIKLÓS fordítása
