ANNE GODARD

Áldialógus (szikével)

Kérlek, ne nézd, amíg beledöföm a kést, spriccelni fog. Ugyan dehogy, ne aggódj, nem vágom le a fejem, dehogy esik le, csak itt ezt a vastag verőeret, beszélgethetünk tovább utána, igaz, hamarosan le kell dőlnöm az ágyra, mert egy idő után forogni kezd velem a világ. De ettől még nyugodtan cseveghetünk. Ugye, ide tetted a lavórt a vérnek? A mama nem szereti, ha összemaszatolom a padlót. Azt hiszem, most vágja át a kés, vicces, mennyire nem érez az ember semmit, ha igazán belenyomja, egy karcolás sokkal jobban fáj. Azért el kell ismerni, jó éles kis szike ez. Rögtön utána olyan forró érzés, szeretem, amikor folyik a vérem, az ember nem is hinné, milyen forró, milyen sűrű, és hogy folyik. A véna tényleg sokkal jobb, mint az artéria, sokkal lassabban csurog, el lehet húzni a dolgot. Később, mikor kezd megszáradni, megrepedezik, olyan, mint a szikes föld. Rákentem egy kicsit például ide az arcomra, itt van a tenyerem lenyomata, és most finoman húzódik a bőr, mintha leégtem volna. Épp olyan, mint amikor még általánosban ragasztóval kentem be a kezem. Na jó, most le kell hevernem, egyre zavarosabban látok, pedig még nem is vesztettem olyan sok vért. Megszokhattam volna má r, mégis mindig meglepetésként ér, hogy egyszer csak nem bírok tovább állni, le kell heverjek. Sosem teszem alacsonyabbra a fejem, mert akkor nagyon belefolyik a számba. Jól fest a falakkal, mi?, királykék és piros, mint valami díszlet, csupa vidámság, de hát igaz, ami igaz, ünnep ez egy kicsit, nem engedhetem meg magamnak mindennap. Másfél év telt el, érted?, gyorsan elröpül, csak a kórházzal-szanatóriummal, egyebekkel pikk-pakk elment egy év. De az a vicces, hogy nem is érzed múlni az időt. Legutoljára jóval hosszabbnak tűnt, igaz, hogy akkor elég hamar fel tudtam ülni. Egyébként marha jól sikerült, húshagyókedd táján csináltam, mindenki azt hitte, hülyéskedem csak, szóval eléggé tudták értékelni a látványtervezést, nagyon mutatósnak találták. Így a lavórral nem lesz olyan jópofa, de most már rájöttem, hogy különben sokkal több melót csinálok a mamának, meg aztán beivódik a parketta fájába, és az egyre könnyebben telítődik, és akkor az egész kicsurog a folyosóra, még galiba lesz belőle. Főleg mert ott van egész közel a papa meg a mama mokettszőnyege, aztán ha nem jön ki, és nagy fekete foltok maradnak benne, a mama nagyon mérges lesz. Meg amúgy is szeretem, hogy a lavórban sokkal tovább marad piros. Én igazából akkor szeretem a legjobban a vért, amikor még piros. Most miért nézel így rám? Oké, már nincs is nálam a szike, letettem a kandallóra. Beijedtél, undorodol? Ugyan már, biztosítlak, hogy nagyon is szép meg piros, tudod, később az arcom rendesen sápadt lesz, és a kontraszt általában elég hatásos. Látom, az idegesít, hogy lyuk van a nyakamon. De hiszen nem is látni, tudod, a vér nagyon hamar csomósodik, eltömíti, nem is látni a lyukat. Ráadásul többször csináltam már ugyanazon a helyen, úgyhogy az az érzésem, egyre gyorsabban alvad. Na, mit szólsz hozzá? Látod, egyáltalán nem ronda. Ahogy így hallgat téged az ember, azt hinné, sosem láttál vért életedben, vagy mit tudom én, hogy az valami borzalom. A lányok minden hónapban véreznek, mégsem irtózik tőle senki. Nekem, mondjuk, az lenne az ideális, ha gyakrab ban csinálhatnám, csak a sebgyógyulással van a gond. Minden egyes alkalommal hosszabb ideig tart, meg aztán egyre vastagabb körülötte a bőr. Az a baromság, hogy mindig nyiszálni kell. Pedig én igazán teszek rá, vagyis hogy, szóval, nem ragaszkodnék a nyiszáláshoz, a legjobban azt szeretem, amikor sok van belőle, és folyik. Mondják, a lányoknak fáj is olyankor, mintha valami kiszakadna ott belül, valami, ami nem akar kiszakadni, aztán meg csak folyik, csak folyik. Én bizony szívesen lennék lány, kipróbálnám. Mert aztán, amikor összevarrják az embert, a szálak csiklandozzák, szurkálják a sebhelyet. Ezt is szeretem persze, de ez más, semmi köze a mostanihoz. Amikor lefeküdtem, és kezdek fázni kicsit, az már általában nem is olyan kellemes, ilyenkor mintha félnék is. Legelőször épp ekkor jött meg valaki, én meg, hogy úgy mondjam, elvesztettem a hidegvéremet, és megkértem, hívjon orvost. Most már elég, ha valakit rá tudok venni, hogy maradjon itt velem, mint téged például, így egy kicsit fecsegek, és jobban túl leszek ezen a bizonytalan pillanaton. Lám, milyen lényeges is a jó társaság, nem? Mindig mondtam, hogy semmi sem oldja úgy az egyedüllétet, mint a társalgás. Jó, igaz, később, mikor kómába esem, már nem ömlik belőlem a szó, de érdekes azért, hogy a barátom, akivel beszélgetek, mindig ilyenkor hívja a mentőt. Idegesítő lehet, ha az ember egyszeriben beszélgetőtárs nélkül marad. Vagy szerinted nem azért van, mert idegesíti őket az egyedüllét? Mert amúgy nem értem, mi a fenének, hisz egyáltalán nem fáj, jól vagyok, még fázni sem fázom; vagyis nyilván nem miattam csinálja. Attól fogva, hogy elvesztettem az eszméletemet, már nem tudom jobban érezni magam. Na mindegy, nem azért mondom, nem panaszkodom, mindig tartottam később a barátságot velük. Az ember nem kívánhatja mindenkitől, hogy bírja az egyedüllétet; meg persze nem fogok még itt szemrehányásokat tenni, hiszen nekem van szükségem barátokra ilyenkor. Persze, az orvosi beavatkozásnak megvan az előnye, hogy később újrakezdhetem. De azért mégiscsak szeretném tud ni, mi történik aztán, meg ráadásul nagyon kellemetlen, és teljesen kikezdi a nyugalmamat, hogy a tűzoltók, a mentők, s a többi, itt ugrabugrálnak, összevissza rángatnak, átcipelnek máshová, bigyókat dugdosnak az orromba, mindenembe. Kész kálvária, de tényleg. Arról nem is beszélve, amikor bejön a család látogatni, mert ők meg mindent úgy a szívükre vesznek, túl érzékenyek. Mindig meg kell ígérnem, hogy nem kezdem újra, bár most már azt hiszem, ezt ők sem gondolják komolyan. Épp az ő kedvükért ügyelek a tálalásra, mert emlékszem, először mennyire sokkolta őket a dolog. Nem számítottam a hirtelen rosszullétre, a padlóra zuhantam, csupa olyan lett a hajam, ráadásul iszonyú rosszul jött össze a ruhámmal: égővörös pulóver volt rajtam, pocsékul nézett ki. Megértem, hogy kínos emlékeket őriznek az esetről. Azóta nagyon odafigyelek a színekre, a kontraszthatásokra, vigyázok, hogy ne legyen rajtam semmi rikító. Szeretném egységessé, harmonikussá tenni a látványt, hogy összhangban legyen a kóma határtalan jó érzésével, mert az annyira, de annyira csodálatos, szeretném megosztani szeretteimmel is. Amúgy is meggyőződésem, hogy nincs jobb a stressz ellen, mintha rendszeresen csinálja az ember. Fogalmam sincs, miért kelt mégis feszültséget bennük. Mindegy, felesleges túl sokat várni az emberektől. Nagyon jól tudom, hogy a családunk teli van előítélettel, nyilván nehéz levetkőzni az ilyesmit. Megpróbálom elfogadni őket olyannak, amilyenek. És remélem, hogy ők is elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, apró hibáimmal együtt. Meg főleg igyekszem, hogy ne okozzak nekik kellemetlenségeket, mint egyszer, amikor elkezdtem üvölteni, és botrány tört ki a házban. Így viszont nem alkalmatlankodom, és ahogy már mondtam, minden erőmmel azon vagyok, hogy senkinek se kelljen a szokásosnál többet takarítania miattam. Mostanában még a szobámban is rendet rakok előtte, először is, mint mondtam, az esztétikum kedvéért, de meg azért is, hogy ne a mamának kelljen megcsinálnia. Továbbá mindig eldugdosom a szem előtt lévő értékeket, mert a mentősökke l nem árt résen lenni. Odafigyelek hát, és egyes tárgyakat a kulcsra zárható fiókokba rejtek. Ez persze hosszas előkészületeket igényel, nem lehet csak úgy, hipp-hopp!, gondolkodás nélkül nekiesni. Meg hát, ahogy már az előbb is mondtam, a felépülés elég hosszadalmas, úgyhogy ha valamit elszúrok vagy hanyagul csinálok, akkor már késő bánat, legalább egy évig kell várnom, míg újrakezdhetem, s általában ez a legnehezebb időszak. Mit mondsz? Ja, nem hallod rendesen a hangomat. Most jobb? Ez annak a jele, hogy nemsokára elveszítem az eszméletemet, ilyenkor fokozatosan gyengül az érzékelés, nehezebben fejezem ki magam. Egyébként már nem nagyon látom, hol vagy. Mozogj egy kicsit, akkor jobban tudlak követni, vagy gyere kicsit közelebb. Csak nem beijedtél? Jaj, már ne is haragudj, nem vagy túl jó fej, elmondtam előre, mi lesz, s te azt válaszoltad, nem különösebben izgat. Persze, könnyű utólag azt mondani, azt hitted, vicc az egész. Most már tartsd a hátad, öregem. Na, ez az, végre itt vagy. Így már jó, látlak végre, igaz, hogy kicsit homályos az arcod, de legalább érzem, hogy itt vagy. Nem kell erőlködnöm a beszéddel. Mondd csak, teljesen elállt már a vérzés vagy nem? Akkor jó. Mindenesetre a kómához elég vért veszítettem már, emiatt nem aggódom. Tudod, elfelejtettem idekészíteni a takarót. A komódban találsz valami vastagabb pulóvert. Ha minden igaz, van ott egy olyan bordázott szürke gyapjú, az jól megy a piroshoz és a barnához. Megvan? Köszönöm, főleg a lábamra, légy szíves. Így nem lesz véres, épp csak jobb az összhang, de nem piszkolódik össze. Megbízom benned, mert ahol most tartok, onnan már nem tudom megkülönböztetni a színeket. Kár, mert ráadásul jó nyugis látványt nyújthatok. Azt mondod, nem kifejezetten? Elég háklis alak vagy, mi kell még neked, talán cumizzam a nagyujjamat? Inkább beszélek, mert különben hamarabb elmerülök, igaz, az is nagyon jó, de most még szeretnék egy kicsit csevegni. Tényleg szimpatikus vagy, kár, hogy nem volt időnk alaposabban megismerkedni. Bár hát a barátságban mindig annyi csalód ás éri az embert. Ja igen, még valami, ha majd elmész, ne felejtsd el erősen becsapni a bejárati ajtót, elég nehezen csukódik, és ha nem zárják be rendesen, bárki bejöhet, elég, ha egy kicsit lenyomja a kilincset. Megígértem a mamának, hogy mindig odafigyelek, és rendesen bezárom, az előbb meg, mielőtt elkezdtük, elfelejtettem megmutatni neked. Figyelj oda, jó?, te nem ismered a mamát, de sajnos elég rosszul reagál az ilyesmire, még a végén csinál valami butaságot. Tudom persze, nem szabadna így reagálnia, túlságosan hirtelen természet, pedig igyekszik erőt venni magán, próbál kicsit normálisabban viselkedni, de hát ez nem könnyű, vannak is időnként válságos időszakok. Mindegy, remélem, az ajtóval nem lesz gond most, mert még a végén megharagszik rád, pedig nem szabadna mérgelődnie, és nem engedi, hogy máskor is találkozzunk. S mindezt egy rosszul bezárt ajtó miatt, mindegy, el kell őt fogadni olyannak, amilyen. Mit csináljunk, ha egyszer ilyen fura a természete. Nagyon türelmesen kell bánni vele, az orvos is azt mondta, gondosan kerülni kell az olyan helyzeteket, amelyekben esetleg elveszíti az önuralmát. Egyébként az utóbbi időben az egész család igyekszik példát venni rólam, mindenki ügyel, hogy rendben tartsa a szobáját, beszállnak a mosogatásba, meg ilyesmik, és a mama tényleg jobban is van, mint korábban. Na mindegy, úgyse ismered. Aha, egyre nehezebben ejtem a szavakat, érted még egyáltalán, amit mondok? Persze, nem is csodálkozom. Na, most már azt hiszem, megvolnánk. Onnan tudom, hogy kezdek megsüketülni. Mintha minden vattázva lenne, a legjobb pillanatok ezek, bár egy kis sajnálkozás is vegyül beléjük, mert már mindjárt vége, és várnom kell majd legalább jövő ilyenkorig. Na, jó volt veled beszélgetni, tényleg jól éreztem magam, akkor ne felejtsd el az ajtót, jól be kell vágni, tudod.