Michał Witkowski

Baobab

Az volt ám a Baobab!

Egy, sőt nem is egy, hanem négy ág nőtt ki a földből, igaz, legalul egy törzsben találkoztak. Így a belsejében kialakult egy kis kuckó, az a kuckó - az volt ám az igazi! Imádtam kuckóban lenni, bárhol kialakíthattam magamnak, m egalkothattam a semmiből; minden kicsi, zárt tér megajándékozott az intimitás izgalmas aurájával, melynek csendes kis hasadékaiban elbújhattam sebtiben improvizált titkommal.

Ma is irigyen emlékszem az anyag effajta metamorfózisaira. A gyufásdobozból pillanatokon belül széf lett vagy cserebogár börtöne; s ott voltak még a hosszú gyűlések, már-már tudományos tanácskozások a szekrényben, és természetesen az életem a Baobab belsejében.

Ősszel a poroló és a szemetesek köré szórta a fa hosszúkás, bordó, savanyú szagú terméseit, melyek dugig voltak érett, foltos magokkal. Ha kitettük őket a betonra, amelyben a poroló gyökeredzett, és kiszárítottuk őket a napon, kilapultak, furcsán csillogók lettek, pöttyösek, mint a fürjtojás. Valami egzotikus fafajta volt. Nem értett lengyelül, ezért nyugodtan belesuttoghattuk legbizalmasabb titkainkat, szervezkedhettünk, beszámolhattunk arról is, hogyan lestük ki szüleinket szeretkezés közben. Mi is megmutattunk egymásnak egyet s mást. Mindennek megvolt az ára (a mutogatásért kupakokkal fizettünk, leginkább külföldiekkel, meg használt rágókkal, cukorpapírokkal). Az ámulat mosolya és kiáltásai, sóhajai és nyögései közepette különös beavatási szertartások folytak a Baobabban, paktumokat írtunk alá, sőt halálos ítéleteket is. Már túl voltunk tizedik évünkön, együttvéve a huszadikon is. A suliból lopott krétával teleirkáltuk a környék fáit és falait a legcsúnyább szavakkal.

A Baobabot megkíméltük.

Akkor is ott ültünk, amikor ömlött a zivatar, és rögtön utána megjelent a ronda Nysa, melyből egy kövér kislány szállt ki, aki vizsgálódásaink néma tárgya lett, amikor egyelőre mit sem sejtve megtette az első lépéseket, és kiszállt mögüle idős apja, kezében hatalmas, ósdi olajlámpával. (Hallottál már olyat, hogy valaki hétéves, az apja meg hatvan?) És amikor egymásra néztünk, hogy a következő pillanatban kitörjön belőlünk a legvadabb, féktelen nevetés, melyre csak a tízévesek képesek. És amikor nem volt a tévében matiné, csak valami nagy, csúnya fej, é s nem maradhattunk sokáig az udvaron, mert háború volt vagy micsoda.

Az én lakótelepem nemhogy nem a világ, de még csak nem is a város közepén volt.

A házak tetején lévő antennák hullámok láthatatlan hálójával borították be a teret. Ha esett, az ablakok kéken világítottak a tévétől, a szemek a képernyőkre tapadtak.

Féltem mélyebbre merülni.

Ha vihar jött, úgy ágaskodtak a tetőn az antennák és a villámhárítók, mint a kazánházban lakó fekete macska hátán a szőr. A Manaam zenéje szűrődött ki a vörös autóbuszokból. Az egyik az én lakótelepem és a város másik felén található lakótelep közt közlekedett. Nem is igaz, hogy minden panelház csúnya, csak az alacsony négyemeletesek azok; ki is vetemedne arra, hogy ilyet mondjon az én tízemeleteseimről, lomha liftjeikről és szemétledobóikról?

A betonváros tele volt hosszú, sima fekete hajú srácokkal, akik mindig arrogánsan fenn hordták az orrukat, ajkukat pedig lebiggyesztették, bőrruhát viseltek, és ingük, mely éppoly fekete volt, mint a hajuk, tele volt pingálva cikcakkos vörös feliratokkal. Metálosok voltak. Még nem értettem, mi köze ennek a fémekhez, ezért mindig a villámhárítókkal és antennákkal teleszurkált tetők jutottak eszembe róluk. Azt hittem, ők a tetők papjai.

Ugyanilyen cikcakkosak voltak a feliratok az ingeiken.

Decemberi hajnal volt, vasárnap. Pontosan emlékszem, mert mindig néztem a matinét. Sosem felejtem el azt a kellemes borzongást (végre történik valami), ahogy az egész ház felbolydult, mint a hangyaboly, melybe óriási láb taposott. Az óriás ezúttal politikusnak bizonyult. A gyerekműsor helyett az ő nagy feje volt a tévében. Megtöltötte az egész képernyőt. Ő volt, aki kikapcsolta a telefonunkat, felnyitotta leveleinket, megtiltotta a kijárást, és esténként bezárta a kapukat. Amikor sötétedni kezdett, elhagytuk a Baobab fahéjillatú belsejét. Annak jeléül, hogy valami változik, hogy van valami politikai az amúgy fagyos levegőben, felsegítettük egymást a fára, és piros-fehér zászlócskákat aggattunk a magasba nyúló ágakra, a tavasz maradékait, melyek emlékeztek még a májusi lobogásra. Most a hideg, bezárt lépcsőházakban folytattuk a tanácskozást. A legtöbbet vitatott téma:

Hogy lehet hadiállapot, ha nincs is háború?

Ebben az egészben csak egyvalamitől féltünk - az időjárástól. Hideg volt. Nem lehetett kibírni a lépcsőház bejáratánál. Hiába a kesztyű, ujjaink pillanatok alatt csonttá fagytak a dermesztő hidegben. Lábujjaink tüntetésbe kezdtek, a fülek követelték a klímaváltozást, arcunk kivörösödött. A csontok intenzívebben kezdtek létezni, mint addig, a fagy folyamatosan eszünkbe juttatta őket. Testem harcolt a szürkés decemberrel, nem tudott kiegyezni az idővel, melyben szenvednie kellett. A pocsolyák jegecesedtek. Egyik éjszaka, már hajnaltájt meghalt egy öregember a szomszéd kapuban.

Azután valahogy mindez semmivé vált.

És amikor pár évvel később nagy csattanással kinyílt az összes ablak a telepen, és megjelentek az édesanyák fejei, ugyanúgy, mint a tévében, hogy azonnal menjünk haza, mert háború van az oroszoknál, valami bomba vagy atomerőmű robbant fel, bár most még nem látszik, a levegő halálos, melleim nőhetnek vagy második fejem.

Két fej, hm, nem is rossz, de én melleket akartam.

Tehát nem mentem haza, a telepen őgyelegtem, mélyeket lélegeztem, amíg csak bele nem ütköztem anyámba, aki végigkutatta utánam a telepet. Pár órával később apám adott egy piros-fehér zászlócskát, mert május elseje lehetett, én meg imádtam a felvonulást. Akkortájt csak soha véget nem érő, pánik- és izzadságszagú felvonulásokra jártunk, egyik gyógyszertárból a másikba haladt a menet. A sorban állás alatt eluralkodott rajtam az unalom agresszivitása, amit a papírzászlócska sosem bírt ki.

Minden srác a Lugolt issza:

Ez a lengyel Coca-Cola!

A Baobab egy olyan mutáns szemével nézte pánikunkat, aki már nem ért semmit. Hiszen négy törzse volt, egészen egyedi termése tele korallszínű magokkal - az udvarban főként ezt viselték ékszerként a lányok. Aztán egy reggel akkora termést találtunk a lábánál, hogy állítva egy felnőtt válláig is felért, teniszlabda méretű magjai pedig a legnagyobb kincsnek számítottak az udvarban. Eddig csendes belsejében most olyan, majdhogynem politikai súlyú kérdésekről folyt a sokhetes tanácskozás, mint a következő:

Ha valakinek két feje van, akkor annak kétszer kell fogat mosni?

A határtalan vágy, hogy átlényegüljünk a tolltartók fedeléről ismert szörnyetegekké, a félelem és az undor teljes hiánya, ábrándozás a változásról, akármilyen legyen is...

Nézd, én vagyok E. T. - mondtad egyszer, fejeden a kukában talált barna takaróval.

De mindenekelőtt arról ábrándoztam, hogy nemet váltok. Föltettem a sámlit a székre, úgy lopkodtam már régóta a konyhaszekrény legfelső fiókjából a segélycsomagban talált amerikai vitaminokat, mert a nagyi, amikor feljött faluról az ünnepekre, azt mondta, hogy ettől a nőknek bajszuk, a férfiaknak pedig mellük nő. Hálásak voltunk az oroszoknak, amiért váratlanul elküldték nekünk a sugárzás csodás ajándékát, amely mannaként hullott ránk a mérgezett esővel. Figyelmesen méregettük egymást. Néhány héttel később tízéves barátném meghatottan állított be Baobab "ajtaján":

Elkezdtek nőni a melleim, add a kezed, érzed?

Valóban éreztem egy kicsi, puha csomót a Miki egeres folttal díszített zseb alatt. Biztos menőbb vitamint szedett. Aztán mellei évről évre egyre jobban kitöltötték az egyre nőiesebb női blúzokat. Végül elvesztették feszességüket.

Kitisztult volna a levegő?

Ahogy múltak az évek, kezdett széthullani a társaság: a Dagi Zoœka másik lakótelepre költözött, ahol olyanok voltak a házak szép, halványzöld-narancs napellenzőikkel, mint egy tábla ismeretlen édesség. Wojtek Szczerba az apja kispolákjával volt elfoglalva, ki se jött már a garázsbűzből. Még azt sem tudta, hogy az alacsony épület tetején őriztük legdrágább kincsünket; kővel teli zsákot tettünk rá, hogy ne vehesse le onnan senki. Ilyen öröknek tűnt a barátságunk is. Ezt jelképezte ugyanis Wojtek Szczerba apja garázsának tetején, a tűfokon átfűzött két hajszál, és a tűvel nyert, kétf éle vérből kevert tintával, titkosírással telerótt papírcetli - mindez egy Sport cigisdobozba gyömöszölve. Elment Zytka a földszintről, Nowa pedig sosem mert mutatkozni az udvaron, annyira megrémült attól, amit látott, amikor egyszer bebújt az öreg Baobab ágai közé.

Lassan egyedül maradtunk.

Ültünk a Baobabban, amikor megjelent a sáros teherautó, és kiszállt néhány munkásruhás pasas.

Mint kiderült, eljöttek, hogy felépítsék nekünk a paradicsomot. Kiszálltak a kocsiból, és kifeküdtek a poroló mellé. Először megvillant esetlen, sárgás, vastag ujjaik közt a gyufa. A mocskos szürke füst elért hozzánk, akik a Baobabban rejtőzködtünk, és kellemesen csiklandozta orrunkat. A munkások felváltva köpködtek és káromkodtak. A zöld padra tették a Popularne kék-fehér dobozát és a termoszt. Délig vártak a főnökre meg valami geodétákra. Mivel nem jöttek, elmentek telefonfülkét keresni. És akkor a pad zöldjétől elütő színű cigisdobozra vetődött a barátném pillantása.

Mindennap megnéztük, ahogy lemérnek néhány méternyit, hogy lerakhassák az alapokat. Akkor még nem tudtuk, hogy ezek a csúnya, egyenetlen, földbe vájt labirintusok lesznek külön bejáratú paradicsomunk alapjai. Egyelőre meg kellett elégednünk a homályos előérzettel. Igen, mindennap éreztük a nikotin keserű ízét: néhány ideges szippantás, majd a forgás körbe-körbe, végül úgy pörgött fölöttünk a Baobab koronája, mint a malomkerék. Gyorsan kellett letüdőzni, legalább négyszer egymás után. Ha leültünk az ágaktól körülvett, letaposott földre, valamiféle ősrégi harmóniát éreztünk, egyfajta kapcsolatot (mivel is?). De ezek a kapcsolatok általában hányással végződtek. Ujjainkból még sokáig iszonyatos bűz áradt, hiába mostuk szorgalmasan forró vízzel. Még akkor sem jött le a büdösség, ha kefével dörzsöltük.

Az én kis Lady Macbethem.

Kiderült, hogy a munkaruhás pasasok egy zöldségesbódé alapjait ásták. Pár év alatt teljesen elszaporodtak a Baobab körüli lakótelepen. Megállíthatatlanul terjeszkedtek, lassan körbezárták a teret, melynek középpontj ában a fa állt. Nem voltunk már egyedül a Baobabban; egy rakás gyerek vette körül nevetséges kis boltunkat. A barátnőm a mamájától lopott svájcisapkában ült a pult mögött, amit a göcsörtökre támasztott öreg deszka helyettesített. A bolt fölé, a szomszéd kukájából csórt lábtörlőre kiírtuk:

NYUGATI EREDETŰ ÁRUK

VÉTELE ÉS ELADÁSA

Eladásra kínáltunk sárga-fekete banánhéjakat, mindenféle magot, héjakat - mindent gondosan kiszárítva, leszámolva és kis zacskókban a faágakra aggatva. A nyugati tömegkultúra minden ügyetlenül hamisított hulladékát. A zöldségesnél olcsó papírra nyomott Miki egér-mintás zacskókba csomagolt pattogatott kukoricát lehetett kapni. A fekete-fehér kontúrok ugyan körberajzolták az alakot, de a színek, mivel rosszul nyomták, két centivel elcsúsztak. Ugyanez a hiba fordult elő a ropis zacskón szereplő énekes, Limahl arcán is. És a Lombard együttes képével díszített nyalókás papír? És az a két buzis arc a Modern Talkingból: az érzékien hunyorgó szőke, ahogy a kis fekete cicuskájával kacsingat a körömmel kisimított rágópapíron? És a golyórágók?

És a kupakok, a Donald-rágók képregényei? Mindenki hiúsági kérdést csinált abból, hogy nagyra fújt rágója minél nagyobbat szóljon. Emlékszem még valamire, ez még régebben, az oviban történt, valahol az emlékezet legvégső határán. Gyermekkötény volt rajtam zsebbel a hasán, benne zsebkendővel. Mackónadrágot hordtam, az egyik nap bekakiltam. Nem tudtam, mit csináljak, amikor egyszer csak rátaláltam a barátném szekrénykéjére. Mindegyikünknek ugyanolyan rajzfelszerelése volt, barna gesztenyerögök, vatta, gyurma és hasonló nyalánkságok. Kinyitottam, és belenéztem.

Donald-rágó.

Gyorsan és különösebb rutin nélkül téptem szét a papírt. Körülnéztem, nem jön-e valaki. Nem jött. Hirtelen mozdulattal, ahogy Éva téphette le az almát a paradicsomi fáról, letörtem egy sarkot a fehér kockából. Leírhatatlan gyurmaillat. Az illatos darabkát a kötényem zsebének legaljába ragasztottam. Körbenéztem még egyszer... a másik kezemmel pedig a mackóba nyúltam. Kihúztam a kemény hurkát, és gyorsan, csukott szemmel bedobtam kis barátném szekrényébe. Aztán elmenekültem. Éveken át szagolgattam a rágódarabot, semmiféle mosás nem tudta kiszedni belőle a mennyei illatot. Örökre beleragadva az anyagba mindig megkönnyebbülést okozott, amikor a sarokban álltam üres perceimben, megédesítette a kötelező délutáni alvás pillanatait (azaz az unatkozást a tábori ágyon), úgy megragadt az emlékezetemben az évek alatt, mint a kötényemben. Ez volt a talizmánom.

Egy tárgy, amit itt felejtettek a marslakók.

Igen, üzleti alapon működtünk. A fa bejáratánál, az ágak közötti rés fölött helyeztük el a bolt cégtábláját - az óriási termést az átváltozások korából. Cserekereskedelmet folytattunk, mintha még fel sem találták volna a pénzt. És tényleg nem ismertük még igazából. Néha olyan jól éreztük magunkat, hogy szerettük volna, ha összeborul fölöttünk a négy magas korona, és örökre magába zár a banánhéjakkal és a Donald-rágók képregényeivel. Azt akartuk, maradjon így minden, pénz nélkül. Megmutathatom a kukimat három kupakért és egy ostrowskás poszterért, lehet örülni a nyalóka pálcájának.

Mindent lehet.

Ám egyszer csak eljött az a bizonyos forró július. A kioszkok szürke kalitkáiba, esőtől mocskos rácsai közé kiállították a fekete feliratos, fehér-piros dobozkákat, rajtuk nők képei, melyek mint a templomi madonnák, a lakótelepi srácok ideges zarándoklatainak célpontjaivá váltak, fehér dobozkák, francia nevekkel a csomagoláson - az ismerős lányok életének értelme. És akkor mindenkit hatalmába kerített az eredetiség mániája. A sötétség elvált a fénytől. A márkajelek lehettek hamisak, ha elnyerték tetszésünket - megszentelték a termékeket, a másik legendás világról meséltek. A Motorynkából Harley lett, és a rajta ülő Wojtek Szczerba szájából most már Marlboro lógott. Ezért tárgyakként kezelték ezeket a termékeket, amelyek a harleys pasikat nem sértenék minőségükkel. De ilyen márkajelekből egyelőre kevés volt a világon, ezért átvilágították a Camel zárjegyeit. Az udvaron még szakértő k is akadtak, akik egy-két szál spangliért (naná, hogy eredetiért) hosszasan vizsgálták, hajtogatták a tömbházakra tűző napfényben opálosan csillogó zárjegyeket. Vakargatták koszos körmükkel, hogy bölcs képpel, fiatal, telt ajkukat kétkedően biggyesztve kijelenthessék, hogy nem eredeti négerek dolgoztak a gyártásnál, inkább a futószalag mellett dolgozó radomskói asszonyok izzadt keze nyomát érezni a cigarettán.

A vizsgálatok helyszíne a Baobab volt.

Egyik vasárnap reggelig zengett minden lakótelep a részeg üdvrivalgástól. A nagyobb fiúk, akik máskor a boltunkat rugdosták szét, most rakétákat lőttek fel, melyeknek üstökösszerű csóvái majdnem leértek a fa tetejéig. Plakátok lengedeztek a falakon, amelyek bármelyik nap leomolhattak. Eztán már, ahogy múlt az idő, a tárgyak egyre többet vesztettek vonzerejükből. Néhány gyereket a végén már a rágók, később meg a csomagolópapírok sem érdekeltek. Amikor egyszer megláttuk, hogy az egyik kuka tele van színes kincseinkkel, megértettük, hogy az öreg fa belsejében berendezett bolt elvesztette létjogosultságát.

Azon a napon a Baobab elhullatta összes termését, és nem virágzott többet.

Közönséges fa lett, miért maradtunk volna benne?