|
|
|
|
|
||
Nem tudtuk, hogy gonoszak vagyunk, és ha valaki ezt mondta volna nekünk, egyikünk sem válaszolta volna nevetve: "Igen, gonosz vagyok. És akkor mi van?" Éppen ellenkezőleg, hevesen bizonygatni kezdtük volna: "Jó vagyok, mert...", és nem tudtuk volna megmondani, hogy miért.
Gyűlöltük a fiúkat. Szörnyen féltünk az idősebbektől: két ugrással utolértek és kékre-zöldre vertek bennünket. Kínoztuk a kisebbeket: gyengébbek voltak nálunk, nem bírtak velünk.
Arról ábrándoztunk, hogy a legveszélyesebbet, a tízéves Romant elkapjuk és végigverjük csalánnal.
- Addig ütjük, amíg el nem bőgi magát - mondta Nataska Glibina. Babaarcocskája volt, szúrós szeme és apró gyöngyfogai.
- Nem bírjuk utolérni - ellenkeztem. - Túl gyorsan fut.
- Senki nem fogja kergetni - válaszolta Nataska. - Tőrbe csaljuk. Azt mondod, hogy új kisautót vettek neked, olyat, aminek kinyitható az ajtaja. Rögtön kérni fog, hogy mutasd meg neki, te meg odahozod hozzánk. Mi meg egy-egy marék csalánnal várjuk majd. Érted már?
- Értem - mosolyodtam el -, de a csalánt kesztyűben kéne szedni, különben összemarja a kezünket.
- Remek terv - egyeztünk meg, és rögtön el is felejtettük Romkát.
- A házunk mögött meghalt egy kispatkány - mondta Nataska. - Láttam ma reggel, ahogy ott feküdt egy bokor alatt.
- El kell temetni - válaszoltam. - Menjünk, csináljunk neki egy sírocskát.
A ház mögé mentünk. Útközben Nataska az öklével dörgölte a szemét, a könnyek azonban tovább csorogtak az arcán, és mozdulatlan cseppekben gyűltek az állán.
- Nem bírom, amikor az állatok meghalnak!
Nem szóltam semmit.
A velünk szemközti lépcsőházból a kis Tánya Afonaszik jött ki. A "Jujdefáj doktorbácsi" könyvecskét hozta magával.
- Hová mentek? - kérdezte Tánya.
Megálltunk és ránéztünk.
- A ház mögött meghalt egy kispatkány - mondtam -, el akarjuk temetni.
- Mehetek veletek? - kérdezte a kis Tánya, és felénk nyújtotta a "Jujdefáj doktorbácsi"-t. Átlapoztuk a színes képecskéket, és skandálva olvastunk fel néhány sort.
- Jó kis könyvecske - mondtam.
- Szeretnétek széttépni? - kérdezte Tánya.
- Lehet róla szó - egyeztünk bele.
Sietve kitéptünk néhány lapot, és bedobtuk a könyvecskét a bokrok közé. A színes papírdarabkák fennakadtak az ágakon. Feltámadt a szél, és átpörgette az épségben maradt lapokat.
Befordultunk a kertbe, Nataskáék háza mögött; Nataska egyenes nyírfasorok között vezetett minket. Aprók voltunk, a legalacsonyabb ágak levelei és a legmagasabb fű a szemünkkel egy magasságban zöldellt. Világosan láttam a karcolásokat a falon. Téglával húztam őket, éppen Tánya Afonaszik kedvéért, amikor az idősebb gyerekekkel bújócskáztunk. A karcolásokat követve kellett odaszaladnia hozzám. Direkt alacsonyan karcoltam végig a falat, hogy ha lefelé néz, meglássa. A magas gyerekek így semmit sem vettek észre. A karcolás a könyökükkel egy magasságban húzódott.
- Itt van - mutatta Nataska, és odanyomta az ujját e gy kereszthez, amit üveggel vésett bele mélyen egy fa törzsébe. A fa vastag gyökerei kiálltak a földből, egy kis odút alkottak. Az odúban feküdt a kispatkány, a szeméig betakarva bojtorjánnal.
- Takarócskát készítettem neki - magyarázta nekünk Nataska.
- Temessük el itt helyben - ajánlotta a kis Tánya, és egy vesszőcskével arrébb lökte a bojtorjánt. - Tudni fogjuk, hogy a sírocskája a megjelölt nyírfánál van.
Felnéztünk: a nyírfa törzse végtelenül nyújtózkodott felfelé, és alulról nézve a levelek világos fonákjukkal beleolvadtak a sima égboltba. Feltámadt a szél és felborzolta a leveleket, látszott sötétzöld oldaluk.
- Akkor már inkább a bodzabokor alá - kértem.
A bodzabokor alacsony volt, de terebélyes, és a felső ágai boltozatot alkottak. A kis Tánya Afonaszik két tenyeréből kosárkát formált, úgy tartotta a kispatkányt. Odaért vele a vállamhoz. Nagyon hajlékony könyöke és térde volt. Úgy tűnt, hogy a karja nemcsak könyökben hajlik, hanem középen, a csuklója és a könyöke között is, és hogy a lábacskái könnyedén hajlanak térd alatt is.
- Itt üssön meg a guta - mondta Tánya Afonaszik -, ennek dobog a szíve.
- Én is láttam - mondta Nataska Glibina -, mozgatta a lábát.
- A temetést el kell halasztani - mondtam.
Hirtelen megrezzentek a bodzabokor piros bogyói, hintázni kezdtek vékony kis szárukon, és a bokor recsegve-ropogva szétnyílt. Megjelent egy mosolygó arcocska, egyenetlenül nyírt, szemébe hulló frufruval. Az arcon egy karcolás piroslott.
- Mit csináltok? - kérdezte az arcocska. A kék nadrágtartó kerek gombokkal volt a nadrágjához erősítve.
Nataska Glibina szúrós tekintettel fordult felénk, hosszasan néztünk egymásra: egy fiúcska.
Egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam, és idősebb Tányánál. Kezében a széttépett "Jujdefáj" könyvecskét tartotta.
- Mit csináltok? - kérdezte újra, de már nem olyan barátságosan.
- Játszunk - válaszolta a kis Tánya, és letört egy ágat.
- Mit játszotok? - fordult ijedten Nataska felé. Nataska némán elmosolyodott és a fiú háta mögé lépett.
- Azt még n em tudjuk - mondta Tánya, lehántolt egy ágat, pálcát csinált belőle. - Miért vetted el a könyvecskénket?
- Ott hevert a fa alatt - felelte a fiú hátrább lépve. De a háta mögött ott állt Nataska.
- Direkt tettük a fa alá - mondtam, és újra összenéztünk. A fiú tarkója Nataska állához ért, ő pedig rám nézett a fiú feje fölött.
- Ráléptél a lábamra - mondta Nataska, és elnevettük magunkat.
A fiú is elnevette magát, utánozva minket, mire mi rögtön elhallgattunk. A beállt csendben szánalmasan halt el ijedt nevetése.
- Milyen vidám vagy - mondtam.
- Megbüntetünk - folytatta Tánya, és néhányszor meglengette a lecsupaszított ágat. Elnémultunk, hogy a fiú meghallja, hogyan suhog a levegőben az ág.
- Hogy hívnak? - fordult oda félénken Nataskához, sírásra görbülő szájjal.
- Nem a te dolgod - mosolyodott el Nataska, megmutatva sima fogait.
- Odaadom nektek a könyvecskét - könyörgött, és Tánya felé nyújtotta a széttépett lapokat.
- Szakadt könyv nem kell - válaszolta Tánya, és újból megsuhogtatta a pálcát, most már közvetlenül a fiú a keze előtt.
- És téged hogy hívnak? - fordult felém a fiú, és ajka reszketett a visszafojtott zokogástól. És a feje felett Nataska szúrós szeme, kitágult pupillái. A pupillákban tükröződtek a falevelek.
- Hogy... - kezdte újra a fiú, de nem tudta befejezni.
Széttárta a karját, mintha meg akarna ölelni valakit, de nem volt kit megölelni. Zavartan nézett ránk.
- Kátya - mondtam hirtelen. - Kátyának hívnak.
Ekkor elém lépett, körülfont a karjaival, és elsírta magát. Belefúrta az arcát a galléromba, és melegség futott át rajtam.
Nataska összenézett Tányával, és szúrósan meredtek rám. Lesütöttem a szemem. Tánya a fiú vállára tette gömbölyű kezét, és könnyedén megütötte az ággal.
- Engem Mityának hívnak - suttogta könyörgőn a fiú, és rám emelte a tekintetét. Én viszont már el szerettem volna lökni magamtól, hogy megmutassam, újra a lányokkal vagyok, amikor Nataska hirtelen megszólalt.
- Engedjétek el...
Tánya levette a kezét a fiú válláról, és eldobta a pálcát.
A következő reggel a poroló alsó rúdján ültem, és a felső rúdba kapaszkodtam. A szomszédos porolón egy szőnyeg és egy térdnadrág száradt. Mitya az anyukájával ment át az udvaron. Fogta a kezét.
- Ez Kátya - mondta elragadtatottan az anyukájának. Az anyukája rám nézett, és bólintott. Elengedtem a korlátot, hátrabillentem, és fejjel lefelé lógtam a rúdon.
Este kijött Tánya és Nataska. Ők hajtották az ugrókötelet, én ugráltam. Először lassan pörgették, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban, alig bírtam átugrani.
- Négyet ütött már az óra - mondták kórusban, és kórusban kezdtek számolni: és egy, kettő, három... - De nem tudták befejezni. Odajött hozzánk Mitya. Ugyanúgy volt öltözve, mint tegnap, kék nadrág, a hátán keresztbe fűzött széles nadrágtartó. Egyenetlen frufruját szépen megfésülték. Virágot tartott a kezében. Sárga tulipánt.
- Neked hoztam, Kátya - mondta, és átnyújtotta a virágot, de aztán zavarba jött, és hozzátette: - Anyukám küldi.
És én már majdnem megérintettem a virágot, amikor hirtelen megéreztem a kis Tánya és Nataska Glibina merev, gúnyos tekintetét. Egymásra mosolyogtak, egyszer és mindenkorra megtagadva engem. Szégyenkeztem amiatt, hogy Mitya haját szépen megfésülték.
- Köszönöm - feleltem -, de nem kell a virág.
Gondolatban azt mondtam: "a te virágod", hogy minél inkább hű maradjak Tányához és Nataskához, de hangosan féltem kimondani.
A lányok felnevettek, és Tánya azt mondta:
- Akkor add nekem.
Mitya figyelmesen rám nézett, mintha meg akarna jegyezni magának, és átnyújtotta Tányának a tulipánt, aztán egész este zavartalanul ugrókötelezett velünk.
Néhány napig nem jött.
- Szent Iván éjszakájára spriccelőt csináltak - mondta Nataska a hét vége felé. - Biciklin mentek, ezért nem tudtam előlük elszaladni. Tetőtől talpig lelocsoltak. Teljesen átázott a ruhám.
- Kik? - kérdeztem.
- Romka és a testvérei.
- A disznók - mondta szenvedélyesen a kis Tánya, és elmentünk bújócskázni.
Én voltam a hunyó. A fal felé fordultam, és számolni kezdtem.
- Bosszút állunk rajtuk - su ttogta Tánya Nataskának, miközben szaladtak elbújni. De hogy mit válaszolt Nataska, azt már nem hallottam.
Megfordultam: üres volt az udvar, csak a bokrok ágai himbálóztak és rezegtek, mert Tánya és Nataska hozzáértek futás közben. És hirtelen megláttam Mityát egy bicikli csomagtartóján. Egy elképzelhetetlenül idős, tizenkét év körüli fiú vitte a biciklijén, akinek sötét karikák voltak a szeme alatt. Lassan taposta a pedált, körülnézett. Némán haladtak.
- Fékezz - kérte váratlanul Mityka, eltorzult arccal. - Ott van!
A kamasz megállt.
- Kátya - kiáltott felém. - Úgy fogsz lángolni, mint a rakéta csóvája! - És a ruhámra dobott egy égő gyufát.
ABONYI RÉKA fordítása
