|
|
|
|
|
||
Egyszerű srác vagyok. Büszke voltam, hogy a szép Raya Mira elolvadt a karjaimban - de miért? Nem voltam tolakodó, csupán kivártam, miként érik el hullámai a partjaimat: fodrozódva, felkorbácsolva, hömpölyögve, morajlón. A homok nem törhet el, ez megnyugtató, csupán alakját változtatja. Azt hinné az ember, hogy a tenger teszi, pedig maguk a homokszemek rendeződnek, egészen addig, amíg vissza nem nyerik eredeti formájukat. A heves hullámverés csak egy pillanat a keletkezés, a bomlás és megújulás végtelen egyhangúságában. A tengerpart végül is többé-kevésbé marad, ami volt.
Rayával az első éjszakán meglepett, milyen kecsesen tapogatta végig a testemet, mielőtt odaadta magát. Semmit nem mutatott abból a szemérmességből, ami a lányokat olyan vonzóvá teszi, mert férfi voltunkat szólítja meg, hogy kezdeményezzünk, hódítsunk bátran. Raya határozta meg a hangulatot, és szabta meg a ritmust tengerre néző hálószobája fagyos hidegében. Nem voltam több, mint mellékszereplő, árnyékként követtem mozdulatait. A heves szex, amit az ember egy ilyen, jelentős alkoholfogyasztás utáni első éjszakáról feltételez, ezúttal elmaradt.
Nem hiányzott a kielégülés, csak szokatlan volt az egész, és azon tépelődtem, szóba hozzam-e, talán úgy, hogy megkérdezem: "Mi jár a fejedben, amikor velem szeretkezel?"
A gondolat, hogy mondanom kell valamit, bizonytalanná tett. Nem is akartam tudni, mi jár a fejében.
Sok nőt ismertem, mielőtt Raya az utamba került. Együtt éltem velük, és terveket szőttem. Nandával, egy reklámszakmá ban dolgozó lánnyal, és Margot-val, a művésznővel, akitől még gyereket is akartam. Ám mindig eljött a pillanat, amikor azt gondoltam: most pedig tűnés. Nandával kapcsolatban akkor fogott el ez az érzés, amikor egy új lakóparkba mentünk házat nézni, amihez járt előkert, hátsó kert is, meg beleszólási jog az építkezésbe. Egy homokos síkságon álltunk, és egy fatáblára meredtünk, amely mintha Az északiakból került volna ide. Fesztelen marketinges pofák darálták el mondókájukat a beruházó cég szolgálatában, a maholnap itt pompázó Filmsztárnegyedről (Nanda egy olyan tervre vetett szemet, amelyet a Zarah Leander körúton készültek megvalósítani); a közvetítőirodából jött lányok teát osztogattak műanyag poharakban, mutatópálcák suhogtak a fülünk mellett: "Itt pedig egy bevásárlóközpont épül Blokkerrel és Albert Heijnnel. És ez (széles karlengetés a senki földje felé) lesz a kikötő, ahol egy nyári délután lehorgonyoz a barna flotta!"
Bánatos egy műsor volt, fagyoskodó emberek csoportja egy szeles polderen, kezükben szórólapokkal arról, ami nem létezett, és nem is fog létezni soha. Akkor lettem igazán szomorú, amikor megláttam menyasszonyom elragadtatott arcát. Nemsokára szakítottam vele. Nem értette az egészet, ami csak megerősített elhatározásomban.
Valójában családszerető ember vagyok, még ha rendesen szabadjára engedem is magam. A szabadság csupán azt a célt szolgálja, hogy megtaláljam az igazit. Mindig is vágytam Az Igazira. Nem hiszem, hogy negyvenhárom évesen hétvégi találkozókkal, fiatalka lányokkal meg egy külvárosi kis lakással végzem. Inkább választom a tojást reggelire, a három gyereket a szülői ágyban hajnalok hajnalán, az Ikea étkezősarkot meg a szombati vásárlást.
Alapjában véve egészen mindennapi fickó vagyok.
- Jaj, fiam, már megint itt vagy! - sóhajtott fel minden alkalommal az anyám, jókedvűen átvette a szennyeszsákot, és felvezényelte apámat bőröndjeimmel a régi gyerekszobába. Örült, hogy viszontláthat a családi fészekben, miután ismét sikertelen kísérletet tettem arra, hogy nőhöz kö ssem magam. Esténként kéjjel határos odaadással hallgatta a történeteimet: mennyire nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltem, s ez a nő mégsem ütötte meg a mértéket - én pedig mindig kudarcot vallottam mint férfi. Mennyire reménykedtem abban az érzésben, hogy örökké... de megrettentem, ha a holnapra gondoltam, hogy most már örökké Nanda vagy Margot vagy Ditte vagy Tries mellett kell felébrednem.
Én vagyok az anyám mindene. A család is a mindene, de én a leginkább. A három fiútestvér közül én vagyok a legfiatalabb, és akkor fogantam, amikor apámról kiderült, hogy a rák utolsó stádiumában van. A bátyáim akkor már általános iskolába jártak. A kórházban az anyám rámászott az apámra. Félrelökte az intenzív osztály ápolóit, az infúziót, a lélegeztetőgépet, a katétert, és csinált magának egy utolsó gyereket. Aztán majd meghal az apám, az anyám pedig kihordja a fiát, a fiút, akiben Ő él örökre.
Apám azonban nem halt meg, és ezt anyám sohasem bocsátotta meg neki. Nem mintha nem szerette volna apámat, de apám - azáltal, hogy életben maradt - elvette tőle tettének elszántságát és a három cseperedő fiúgyermekkel küszködő fiatal özvegy jövőbeli életének heroizmusát. Ezek után anyám sem volt több, mint keményen dolgozó, odaadó és mellőzött, átlagos nő.
Magam sem tudom, hogy apám betegségének végzetes volta nem inkább anyám agyszüleménye lehetett-e, mint a kezelőorvos diagnózisa. A csodákban nem hiszek. De még ha ez lenne is az igazság, még ha az anyám valóságmagyarázatából születtem is, nem vethetem a szemére.
Végül is mindketten letagadtunk dolgokat egymás előtt.
Ha elhagytam egy barátnőmet, és a szülői házba siettem, mindig gondoskodtam a teli szennyeszsákról, a vasalatlan ingekről és a galléron fityegő gombokról. "Ó, fiam!", kiáltott fel anyám döbbenten, és késő estig a varrókosár fölött görnyedt, vagy vasalt, hogy e méltánytalanságot jóvátegye.
Igyekeztem lesoványodni, vagy legalább borotválatlanul és látszólag beesett arccal megjelenni, amikor időközönként megtiszteltem a szüleimet látogatásommal, és m egadóan nyeltem a fasírozottgombócokat, melyeket anyám aznap reggel, telefonhívásom után gyúrt. Nem volt szabad azt gondolnia, hogy sugárzó örömmel érkezem haza: "Mama, minden úgy megy, mint a karikacsapás!" A halálos ítélete lett volna, tudtuk mind a ketten.
Nandánál is letagadtam egyet s mást, bár nem hazudtam. Huszonöt éves voltam, és egy házat szerettem volna magamnak első és hátsó bejárattal meg dolgozószobával, amit később gyermekszobává alakítanánk. Meg akartam szabadulni anyámtól, a varrókosarától, meg akartam szabadulni apám lapos pillantásaitól, amelyekben elhibázott élete bújt meg. Fel akartam nőni, és ehhez Nandára volt szükségem, az építkezésbe való beleszólási jogával.
És nem hazudtam, amikor gyereket akartam a sikkes Margot-tól, és riportot róla, a gyerekünkről meg a családunkról, fényes fotográfusi karrierem első állomásaként. Nem volt ez hazugság, nagyon is igaz volt. De vajon őszinte is?
Rettegtem, hogy nem szabadulhatok anyám gondoskodásától, feleségem uzsonnásdobozára vágytam, amelybe éveken át mindennap két szelet barna sajtos, egy szelet fehér sonkás szendvics, egy alma és egy doboz tej kerül majd.
Amitől rettegtem, arra vágytam a leginkább.
A szerelem első hónapjai mindent felemésztenek. Mi is voltaképpen a másik villámgyors megismerésének, felderítésének, birtoklásának vágya? Nincs idő a gondolkodásra, endorfinok süvöltenek a testben, csak beszélgetünk és kefélünk, kefélünk és beszélgetünk, mintha a halál járna a sarkunkban.
Ilyennek ismertem a szerelmet. Ettől azonban egy lépéssel sem jutottam előbbre.
A perzselő szenvedélynek, amely a szerelem első hónapjait jellemzi, csupán az a célja, hogy megállapítsd: a Nagy Boldogság nyomában jársz-e. A lehető leghatékonyabban és legszexisebben fésülöd át a menjek vagy maradjak kérdését meghatározó összes perdöntő tényezőt. Az eszeveszett szerelem leple alatt nagyon is kiszámított folyamat megy végbe. A násztánc nem egyéb, mint a lélek ama mélyebb rétegeinek lemeztelenítése, ahol az orr, a fül és a szem gyűjtik emlékeiket. Ahol a meghittség, a félelmek és az álmok rejtőznek.
A biztonság utáni mélységes mély vágy kapaszkodót keres, és ezt többnyire a konyhában teszi. Az orr fasírozott után szimatol, a szem dobozok és üvegek címkéit vizslatja, az ujjbegyek a konyhaszekrény szélén megült zsírréteget tapogatják. Mialatt a test hevesen szerelmeskedik, az agy egy parányi rekesze valamennyi adatot elraktározza és összeveti. Összeveti mindazzal, amit addig kaptál az élettől. Összehasonlítja azzal, amit vársz az élettől.
Az agy - a szőrök, nedvek és szagok között barangoló testtől függetlenítve - megtelik pluszokkal és mínuszokkal, majd pityeg egyet: megállapítja, van-e átfedés álom és valóság közt, vagy nem marad egyéb, mint a puszta remény.
A pityegés után még nincs minden elrendezve. Hónapokig eltarthat, amíg elfogadod Nandával, Margot-val, Ditte-tel, vagy Triesszel alakított párosod matematikai képtelenségét. Ám az első hetekben, gyakran már az első órában eldől számodra a kérdés. Csupán az alkalmas pillanatot kell kivárni.
Raya Mirával egészen más volt. Az első éjszakánkat követő reggelen ott ült tengerparti háza teraszán, háziköntössel a vállán, egy csésze kávéval kezében. Végtelenül mély álomból ébredtem, ébredéskor azonban elmaradt az első éjszaka után szokásos bizsergés. Egyedül feküdtem, a meghittség érzése nélkül. Ugyanakkor elkerült az idegenség hangulata, amely az egyéjszakás kalandok után tör az emberre, mikor már nem emlékszik, hogy az illetőt Júliának vagy Juliannának hívják.
Az ágyban feküdtem, ő pedig kint ült, ez volt minden: tény, amely nélkülözött reményt, szenvedélyt vagy kétséget, mindazt, ami a bimbózó szerelemhez tartozik.
Később gyakran töprengtem azon, miért nem nyugtalanított semmi. Arra a következtetésre jutottam, hogy a legmélyebb emlékeimben sem volt semmi, ami ennél a lénynél, Raya Miránál talajra lelt volna; sem pozitív, sem negatív értelemben. Őt méricskélő agyrekeszem sem tudta jövőképpel, vízióval vagy ambícióval összekapcsolni, mint Nandát a dolgozószobával, vagy Margot-t a róla készítend ő riporttal. Amit az előző tizenkét órában átéltem, nem lehetett kategóriákba sorolni. Nem töltött el félelemmel, és nem adott reményt.
Az agy nem pityegett - némán hallgatta a dűnék mögött morajló tenger hangját, a teraszon ülő nő lélegzését.
Fel is készülhettem volna a bajra? Jelle barátom ezt állította. Ő nem hitt Raya kiismerhetetlenségében, míg én éppen ezt tekintettem különleges tulajdonságnak. Jelle nem hitt az én hitemben, melyet én sem tudtam alátámasztani. Ráadásul meglehetősen józannak tartom magam. Kész vagyok szembenézni az igazsággal, ha az elém tárul, bármennyire kellemetlen legyen is.
Valamiféle irigység persze mindig színre lép, amikor az egyik barát összejön egy nővel, mialatt a másik még mindig bulikon és kiállításmegnyitókon ténfereg. Jelle és én azonban rendszerint váltottuk egymást a szerelmi szenvedésben és örömben, még ha olykor színleltünk is, hogy ne sértsük meg túlságosan a másikat. Ezúttal Jelle máshogy látta az egészet, és nem csak Raya Mira miatt, akit még mindig borzasztónak talált. Én voltam az oka: igazság szerint boldognak éreztem magam, és ez piszkálta a barátomat.
Jelle Ripperdával való barátságom kellemes oldala, hogy mindketten hajlunk egyfajta morózus életszemléletre. Ez köt össze bennünket, mióta megismertük egymást a gimnáziumban, ahol együtt szerveztük a színjátszó csoport kabaréestjeit. Borúlátóak nem vagyunk, de szeretjük az árnyékos oldaláról szemlélni az életet, különösen ami a szerelmet illeti. Részemről ez így igaz: ha egy igazi jiddis mama kebelén nő föl az ember, eléggé nehéz más nőket valaha is értékelni. Ami Jellét illeti, szerintem szenvedése sohasem volt több romantikus világfájdalomnál, aminek kifinomult fortélyait a német irodalomórákon tanulta meg.
Ő maga egyébként ezt nem így látta.
Jelle jobb körökből való: apja kardiológus, anyja végzettsége szerint pszichológus, belsőépítész hajlamokkal megáldva. Szar házasság, mondja Jelle, de stabil. E kettő gyakran párosul. Apja sosem volt otthon, anyja átlagosan évente egyszer átépíttette város széli villájukat. Talán tényleg volt oka a szomorúságra, bár én ezt nehezen tudtam elképzelni. Jellének mindig volt pénze, nekünk soha. Jellének otthon volt az anyja, az enyém egy gyógyszertárban dolgozott. Feltűnt viszont, hogy minden lányt hidegnek és távolságtartónak talált, még az Ignatius Gimnáziumban is, pedig ez a hely nyüzsgött az együtt érző típusoktól, akik mindig szívesen elbeszélgettek veled a családi helyzetedről, vagy arról, hogy kövess-e el öngyilkosságot vagy sem.
- Az anyám valóságos jégcsap - figyelmeztetett, miközben hazafelé bicikliztünk.
Ekkor mentem először hozzájuk teázni és zenét hallgatni. Megvolt neki az új Doors, kölcsönkérhettem. Az anyja a tágas konyha ajtajában állt. Egy kisebb konyhán jutottunk odáig, üvegajtókon meg az előszobán át, ahol a kabátokat kellett felakasztani. Minden igen célszerű volt: a kabátok az akasztóra, a táskák a táskapolcra, a csizmák egy sorban.
- Milyen Gideon? - kérdezte Ripperda asszony sürgetőleg, miután bemutatkoztam. Még mindig kinyújtott kezemet szorongatta.
- Gideon Salomon, asszonyom - válaszoltam, és óvatosan visszahúztam a kezem. Kézfogása túl erősnek tűnt a bemutatkozáshoz, mintha tüzetesen tanulmányozni akart volna, ezt a hajlamot gyakran vettem észre pszichológus vagy pszichiáter szülőknél. Ők teázás közben olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre igazából nem akaródzott válaszolni, a szüleidről, a lányokról, meg hogy mi a véleményed róluk.
- Gideon Salomon, nagyszerű. Zsidó fiú.
Jelle mesélt az anyja kényszeres szokásáról, hogy teáskészleteket gyűjt. Metznél vette őket Amszterdamban, Harrodnál Londonban, Lusakában vagy Caracasban, mikor Ripperda urat meghívták egy kongresszusra, ő pedig a női programmal töltötte a napjait. Ahogy kimondta: "zsidó fiú", azzal a vizsgálódó, kissé mohó tekintetével, azonnal teáskannának éreztem magam, amelyet titokban a kredencében szeretne látni.
Jelle azt is elmesélte, hogy Ripperda asszony szívesen vette magát körül egzotikummal. Házi koncerteket rendezett egy rigai zongoristanővel vagy egy veronai énekessel, akiket ilyen-olyan utazásai alatt szedett össze. Zsidó ismerősei még nem akadtak.
Az anyja mindig otthon volt, amikor Jelle hazament az iskolából, és teával várta a fiát, hogy meghallgassa történeteit. És bár mint anyát elég különösnek találtam (teázás közben például néha csak úgy elővett egy újságot és felolvasta a Bijenkorf Áruház kedvezményes függönyanyag-kínálatát), azért irigyeltem Jellét a tea miatt. Nálunk nem így volt. Elvárták, hogy magam készítsem el a teát (így aztán ezt sohasem tettem), majd a délután hátralévő részében zenét hallgattam, amíg hazajött az anyám. Olyankor pedig mindig fáradt volt.
- De hát bennmaradhatsz az iskolában - mondta Jelle -, vagy felhangosíthatod a zenét, vagy tojást süthetsz, amikor kedved van hozzá, anélkül, hogy az anyád nyaggatna, hogy miért épp most kell enned.
- Vagy titokban dohányozhatok - tettem hozzá, mert Jellét ez bosszantotta a legjobban: az anyja figyelme.
Az anyja sohasem ítélte el Jellét, csak tolakodó kérdéseket tett fel. Az, ha lehet, még rosszabb volt. "Jelle, sürgősen beszélnem kell veled", közölte ilyenkor. A füstszagú hajáról, meg hogy miért hallgat Joy Divisiont, mert az rémesen nyomasztó zene. Még azt is megkérdezte Jellétől, miért nem dug pornófüzeteket a matraca alá, mint a többi fiú.
Az én anyám szerencsére nem kérdezett semmit.
Amennyire emlékszem, mindig korábban kelt nálunk. Odaült a nappaliban a kályhához, és fekete teát ivott tejjel: a hajnali félhomályban nem gyújtott világosságot, mintha nem akarná megzavarni az éjszaka békéjét.
Gyakran felébresztett a csoszogása. Kicsi, vékony falú házban laktunk. Az ember hozzászokik ehhez, észre sem veszi a legtöbb hangot, a szülők duruzsolását a hálószobában, a vécélehúzást vagy ha bekapcsol a kályha - mindez olyan ismerős. Ezek a hangok jelentéktelenségük miatt válnak észrevétlenné. Anyám tevékenységének hangjaiban viszont mindig volt valami vészjelzésszerű. Hallhattam, hogyan aludt, és mit fog hozni a nap. Mint sok más családban, az otthoni légkör sze mpontjából nálunk is meghatározó volt az anyám hangulata. Így aztán vele ébredtem hajnalok hajnalán, és feszülten figyeltem az ajtónyitásokat, lépteinek zaját, a csaphoz verődő üst csörömpölését. Ha a reggeli hangokat aprólékosan követtem, megtudhattam, mi vár rám aznap.
A nappalit tejüveg ajtó választotta el a folyosótól. Leosontam a lépcsőn, és lestem anyám alakját a kályha fényében. Mindenkinél jobban értettem a testbeszédét: ahogy kezével a bögrét fogta, ahogy begörbítette a hátát, vagy éppen kiegyenesedve a kályhához támaszkodott, ahogy a lába nyugodtan pihent papucsában, vagy mint két külön életet élő állatka, le-föl himbálózott. Tudtam, hogy ha bemegyek a szobába, feláll, és csinál nekem egy szendvicset, majd miközben a hátsó szobában reggelizem, visszaül a kályhához az alacsony hokedlira. Ezt a pillanatot azonban próbáltam húzni-halasztani. Az, hogy egyedül vagyok vele az üvegajtó innenső oldalán, a hatalom érzését keltette bennem. Uralhattam azáltal, hogy megfigyeltem. Így mindig egy lépéssel előtte jártam.
Az első változást akkor láttam végigszaladni a testén, amikor meghallotta a fürdőszobából jövő hangokat. Apám ébredt fel, és ébresztette a bátyjaimat, kezdődött a tolakodás a fürdőszobaajtó előtt, a trappolás a lépcsőn a reggeli hólyagürítés végett. Anyám, hangulatától függetlenül, mindig ugyanazzal a mozdulattal állt fel, hogy megterítse az asztalt és felvágja a kenyeret. Először a tányérokat meg a tejesbögréket tette fel, azután a késeket, majd a kenyérrevalót, végül az uzsonnásdobozokat.
Anyám mindig megkente nekünk a kenyeret, még akkor is, amikor Herman és Geert már középiskolába járt, és biciklijük kerekét maguknak kellett megragasztaniuk. Szerintem büszkeségből kente tovább a kenyerünket; igyekezett a gondoskodásnak legalább ezt a formáját fenntartani, ha már a többi óhatatlanul kútba esett. Addig tartott mindez, míg anyám születésnapján apám be nem állított egy Philips márkájú elektromos kenyérvágó késsel. Akkor vége szakadt a szendvicskenésnek, és az uzsonnásdobozok tüntetően a tányér jaink mellé kerültek.
A kenyérvágó kés, rajta a garancialevéllel évekig a padláson hevert. Végül elvittem az iskola javára rendezett jótékony célú vásárra. Szép pénzt hozott, hiszen még ki sem volt csomagolva.
Reggeli után anyám visszavonult, hogy rendbe hozza magát. A szülők hálószobájának ajtaja mögött zajlott le a második átváltozás, melynek folyamatát sohasem figyelhettem meg. A hálószoba tiltott terület volt, amikor anyám ott tartózkodott. A tükör előtt ülve - így képzeltem el - bekrémezte, majd bepúderezte az arcát. Sohasem használt szempillafestéket vagy szemceruzát, egyes napokon azonban kék árnyékot láttam a szeme körül. Azután felöltözködött, a boltba menet mindig ruhát viselt harisnyával (a harisnyanadrághoz sosem tudott hozzászokni) és alacsony sarkú fűzős cipővel. A folyosón a tükör előtt elkészítette a frizuráját, régimódi fésülködőköpenyt dobott a vállára, hogy ne essenek hajszálak a ruhájára. Végül némi sötétrózsaszín rúzst vitt fel a szájára, nem többet egy leheletnyinél, amitől diszkrét, mégis üde benyomást tett. Végül is gyógyszertárban dolgozott.
Amikor lejött a lépcsőn, már nem az én anyám volt. Olyan volt az arca, mint egy eladóé, barátságos, szolgálatkész és megközelíthetetlen. Semmi sem árulkodott arról, hogyan gubbasztott reggel a kályhánál. Semmi sem árulkodott arról, hogy szendvicseket készített nekem. Még a csókot is sebesebben nyomta arcomra a bejárati ajtóban, mint elalvás előtt. Estefelé, amikor hazaért, fordított sorrendben hajtotta végre valamennyi reggeli ténykedését, hogy végül rúzs nélkül, fésületlenül, nadrágban és pulóverben kössön ki a konyhában, és készítse a vacsoránkat.
Furcsának találtam, hogy az anyám csak a vásárlóknak akart tetszeni, holott a bolt tulajdonosának nevével ellátott kötényruhát kellett viselnie. Az vigasztalt, hogy bár otthon talán nem volt olyan szép, mint házon kívül, mégis kedvesebb volt az arca.
Egy reggelen az ablakon beáradó fényre ébredtem fel. Késő volt, mégsem hallottam anyámat. Hallgattam a vekker ketyegését a fal másik oldalá n; lentről egy hang sem hallatszott. Mezítláb osontam le a lépcsőn, és benéztem a nappaliba: a kályha előtti hely üres volt. Bementem a szobába, és felcsavartam a fűtést, mire az apám felébredt és lejött.
- Mama ma ágyban marad. Nem érzi jól magát.
Apám telefonált a boltba, és bejelentette anyám betegségét. Anyám sohasem betegeskedett, ezért a legrosszabbtól tartottam. Apám felzavart, hogy ébresszem fel a bátyjaimat. Azután segítenem kellett a reggeli készítésében, hiszen sokszor együtt csináltuk anyámmal, s apám nem tudta, hol a csokidara meg a vajtartó.
Anyám egész nap csukott ajtók mögött feküdt a szobájában. Úgy tettem, mintha én is beteg lennék - ez nagyon jól jött apámnak, mivel így elmehetett dolgozni -, és felajánlottam, hogy ápolom anyámat. Ő azonban tüstént visszautasított, amikor kopogtam az ajtaján.
- Tényleg nem kell semmi, Gideon. Hagyj pihenni ma.
- Délután sem kell semmi, mama? - kiáltottam az ajtón át. Nem akartam benyitni, ezt még betegség esetén is tilosnak éreztem.
- Délután sem, drágám, aludni fogok egy kicsit.
Három nap telt el, mire újra megjelent. Apám a karosszékben aludt, Ika néni pedig zöldséges rakott krumplit hozott hátszínnel. Túl beteg voltam ahhoz, hogy iskolába menjek. Három napon keresztül képregényeket olvastam a folyosón, és hallgatóztam az ajtónál, nem nyöszörög-e az anyám. Azt latolgattam, melyik pillanatban szeghetem meg a szabályt, és mehetek be a szobájába. Hiszen csak nem halhat meg egyedül, anélkül, hogy valaki ott legyen az ágyánál? Hogy tudott az apám elmenni a munkahelyére? És a bátyjaimat iskolába küldeni, hiszen már gimnáziumba jártak! Nem kellene mindannyiunknak itt őrködnünk, a folyosón? Elképzeltem, milyen szörnyű haláltusát vív, a párnát harapdálja, csak hogy ne adjon ki hangot, miközben én a Donald Kacsát olvasom egy zacskó keksszel az ölemben. Tudtam, ha kinyílna az az ajtó, soha, de soha többé nem hagynám szerteszét a Donald Kacsákat.
Az ajtó kinyílt, anyám pedig ott állt mögötte. Soványabbnak tűnt, és karikás volt a szeme.
- Csináljak teát? - kérdeztem, miközben sietve összeszedtem a képregényeket.
- Először beszaladok a papához a munkahelyére, aztán majd teázunk.
Már fel volt öltözve, kicsit úgy, ám korántsem olyan szépen, mint a boltbeli asszony. Nem rúzsozta ki magát, mielőtt elindult, a csókja pedig hosszú volt és meleg.
Ezután papa elköltözött. Mama azt mondta, Ika nénihez. Ika néni a környéken lakott, de apám biciklijét nem láttam ott egész távolléte alatt. Néhány hétig tartott, talán kicsit tovább. Anyám lábai akkoriban messze nem himbálóztak annyit.
Miután az apám visszajött, egyszer még meglestem anyámat kora reggel. Volt azonban a tartásában valami, amit már nem értettem, és nem is fogok érteni soha, bármeddig nézném is őt. Amolyan felnőttes dolog volt, az anyám és az apám között, számomra láthatatlan valami.
A kép mégis örökre kedves marad számomra: egy asszony, az új nappal megbékélt asszony alakja a kora reggeli fényben. A búcsú nem rombolta le a bizalmat, amit felépítettem. Nem töltött el félelemmel, és nem adott reményt. Ez a kép mindig bennem él majd.
Húsz évvel később anyám nekihajtott egy fának. Egy este vette a kabátját - apám tévét nézett -, és azt mondta: "Elmegyek egy kicsit", apám pedig valószínűleg nem válaszolt semmit. Még az is kétséges, észrevett-e valamit, vagy csak önkéntelenül felhajtotta kardigánja gallérját a huzat miatt, ami anyám távozásakor bejött a házba.
Magával vitte a retiküljét, benne kistükör, rúzs, a kulcsai, egy papír zsebkendő, a pénztárcája, annak mélyén némi apró és a fiai arcképe. Autóba ült, felkanyarodott az autópályára, egy látszólag tetszőleges helyen lefordult az útról, és nekihajtott egy fának. Szép úton autózott élete utolsó perceiben: a polder sötét csíkján, magas szilfákkal, melyek akkor is susognak, ha nem fúj a szél.
A retiküljét egy paraszt találta meg szántás közben. A táska kinyitatlanul került a paraszt agyagos földjére. Anyámat nem nézhettük meg, nem maradt belőle sok, mondta finoman az orvos, mert nem volt rajta biztonsági öv.
"T ragikus baleset következtében elhunyt házastársam, Bea Salomon van Greffen, Meep Salomon felesége, Herman, Geert és Gideon szeretett édesanyja, életének 64. évében."
Így gondolta ki az apám, és így is került a gyászjelentésre.
Anyám holmiját rendezgetve találtam egy füzetet az íróasztalfiókban. Anyámnak, mint a vele egyidős nők többségének, nem volt bankszámlája, saját tulajdona, saját szobája. A hatvannégy éves Bé van Greffen territóriuma kevesebb, mint két négyzetmétert foglalt el ezen a világon: az üvegezett verandán álló redőnyös mogyorófa íróasztal, amit a nagynénjétől örökölt. Abban őrizte a füzetet, melynek csupán első oldalára írt, archaikus, bizonytalan szépírással. Mit akarhatott egybegyűjteni? Emlékeket? Szép részleteket, verseket? Talán naplót akart kezdeni, hosszú levelet?
Egyetlen oldal, nem több, mint öt átmásolt mondat - aztán a füzet visszakerült a fiókba, és az elhatározásból, melynek mibenlétét soha senki sem fogja megtudni, nem lett semmi.
Ünnepélyes pillanat lehetett. A ház üres, a fiúk már kirepültek, Meep értekezletre ment. Kész a mosogatás, anyám a kötényébe törli a kezét, aztán felakasztja a fűtőtest fölötti kampóra. Készít egy csésze teát, és kisétál a verandára, ahol már halkan zümmög a hősugárzó. A középső fiókból előveszi a füzetet, amelyet aznap délután vásárolt az írószerboltban. Még a barna papírzacskóban van. Sötétpiros borítójú, finom, kék vonalas füzet. Kinyitja, fogja az ezüst töltőtollat, amivel a leveleit írja mindig, lecsavarja a kupakját, és írni kezd:
"1 Kor 13: És ha prófétálni tudok is, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. * És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. * A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. * A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: meg fog szűnni, legyen nyelveken való szólás: véget fog ér ni, legyen ismeret: el fog töröltetni."
A képzelet a vakok számára is a szónál kezdődik. Nem a sajátom a gondolat, egy vak fotográfus mondta. Tizenegy éves volt, amikor az arcába csapódott egy faág, és ő elvesztette a bal szemét; egy évvel később egy taposóaknára lépett, és elvesztette a jobbat is. Élete első fényképén ez volt az utolsó kép, amelyet saját szemével látott: egy fiú a tükör előtt, Leica fényképezőgéppel a kezében. Azután kialudt a fény, ő pedig elkezdett fotózni.
Fotói nem a valóságot, hanem emlékezetének tájait ábrázolják: nagyapja, az öreg rebe könyvesszekrényét, a falut, amelyben felnőtt, a gyümölcsöst, ahol elvesztette bal szemének világát. Tapintással veszi szemügyre a tárgyát, és meghatározza, hogyan essen a fény. Azután rögzíti a képet, amelyet emlékezetének archívumában raktározott el. Gyermekkora történetei mutatják az utat egy fény nélküli világban.
Az én képzeletem is a szónál kezdődött. A történtek, anyám halála, a fa, egy tragikus baleset, elvették valóságlátásomat. Egyszer egy öreg Mamiyához jutottam, nehéz, mechanikus géphez, amelynek két lencséjéből - a vásárlás után derült ki - az egyik hibás volt. Sohasem használtam, egy ládában hevert a szüleimnél a padláson. A baleset utáni napon felmentem, és letöröltem a port a Mamiyáról. Elbicikliztem a vidéki útra, esett az eső, a földeken zsírosan csillogtak a barázdák. A baleset helyszínén készítettem egy fényképet: hosszú, egyenes út, mindkét oldalon fák, körülötte fekete föld.
A Mamiya csupán egy sor életlen szilfát produkált. Úgy hagytam.
Apám csakhamar elhagyta a házat, és odaköltözött régi kedveséhez, ahhoz a nőhöz, akit húsz évvel azelőtt "Ika néninek" hívtunk. Herman, Geert meg én kiüríthettük a házat, elvihettük, amire szükségünk volt. A vagyon maradékát aztán a házzal együtt eladtuk.
Én a tükröt vittem, amely előtt az anyám a frizuráját készítette. Egy fésülködőasztal fölött lógott, amelynek felső részén egy fedél alatt keféjét, néhány hajcsatját és rózsaszínű fésülködőköpenyét tartotta. Az asztalkát is elvittem.
A tükör előtt készítettem egy önarcképet, kis tárgyakkal a nyelvemen: egy darab macesszel, egy pirított szardíniával, az anyám töltőtollából származó kis ólommal, egy égő gyufával. Tizenhárom portrét készítettem, az utolsót csukott szájjal és anyám fésülködőköpenyével a vállamon. A kis papírképeket fehér szilfa keretbe foglaltam.
Anyám fésülködőtükre előtt félvak Mamiyámmal tanultam meg újra látni.
VARGA ORSOLYA fordítása
