|
II
Mint Püthagorasz tökéletes erdeje,
a négyszáz asztal úgy faggat téged,
fényes felszínük
fagyos, finom, érintetlen. Közelebb lépsz. Ne érj hozzá.
A sarkok látványa
úgy hat rád, mint az érzéstelenítő; szélén
ott vár a krétakocka.
Piciny kékje akár a szem, mely figyeli,
a ködbe rejtőző tájaktól
miként függ a végtelen.
III
Bársonyos bőre huszonegy golyót hív
a háromszögbe. Körülötted
lámpák fénylenek,
és nem mozdul semmi. A földön
tükrök csalóka játéka. Rágyújtasz egy John Playerre,
végigszívod.
A jelre vársz - egy hangra talán -,
s a szomszédos asztalon a dákó hegye
célpontját alussza.
Két égszínszürke füstkarika verseng,
ahogy menekül, bele a láthatatlanságba.
VIII
Ügyel a golyó útjára:
ahogy a sors kereke forog
a műtőasztalon,
úgy közelít
a fekete szelíd baljós jelére;
alig érezhető,
ahogy súrolja és oldalvást kimozdul.
Egyelőre megúszta.
Ámde rögtön a négyest
löki, visszajön, megáll egy másik előtt - teli piros,
tökéletes kövület - és odább küldi
mértani cirógatással,
melyben nincs üzenet.
Már a következő
próbálkozásnál
ügyelsz a szemközti sarokra, ahol a mély
űr mindent megsemmisít, és nincs reváns.
XII
Pihenj. Fújd ki a füstöt.
Nem kell közrejátszanod
az illékonyságban. Tedd le a dákót.
Gondolj a szép sziluett társaságára
túl ott az asztal lekerekített élén.
Pillantásodat vesd újból a posztó
alázatos tökéletességére, súrold
leglangyosabb emlékeid úgy, hogy
még ne érezd a simogatást.
Mie lőtt a sorssal méred össze erődet,
talán nem haszontalan
az életélmény gyönge talizmánja.
XIX
Még csak tehetséged sincs az érintéshez.
Jobban megráz a sima test,
mint az eleven hús. Jégből vagy.
Lábad gyökeret vert a türelemben.
Mikor az ember hitelét vesztette,
hátrahagyja a fáklyát, a pályát,
s elkezd a milliméteren töprengeni.
Jobb, ha
nem is nézed a golyó fáradt pályáját,
mert telibe talál, vagy talán nem is talál;
(sohasem ismered meg a vékony szálat, mely körbelengi,
de nem megy át rajta, vagy a sziromról való fogalmat,
mely a tenyér öblében él).
Még az érintéshez sincs tehetséged.