|
|
|
|
|
||
Vajon tagadnunk kell téged, tumorok
Istene, az élő virág Istene,
és azzal kezdeni, hogy nemet mondunk
a sötét "én vagyok" köré, és beleegyezni
a halálba, és minden sírra ezt írni
egyetlen bizonyosságként: "Thanatosz athanatosz"?
Sehol a név, név felidézni
a nyitott kérdések legyőzte
ember álmait, könnyeit, lázongását?
Párbeszédünk elnémult. Most már
lehetséges a képtelenség: Amott
túl a füstölgő ködön, a fák lombjában
eleven a levelek hatalma,
a partot valódi folyó feszíti.
Az élet nem álom. Valódi az ember
és csendre féltékeny panasza.
Csend Istene, tárd ki a magányosságot!
* Halhatatlan halál.
Folyók préselik földemet a tengerhez,
más helynek nincs ilyen lágy szava,
lábaim itt bolyongnak tétován
csigák alatt lehajló sás között.
Hisz ősz van: a fel-felsüvítő szélben
halott gitárok tépik húrjaik
fekete száj felett, és egy kéz
tűzujjai villognak.
A hold tükrében
narancskeblű leánykák fésülködnek.
Ki sír? Ki korbácsolja a lovakat
a vörös égen? Megállunk a parton
füvek füzére mentén, és te szerelmem,
ne vígy a végtelen tükör elé:
éneklő ifjak nézik maguk benne
meg égbe nyúló fák és folyók.
Ki sír? Én nem, higgy nekem: a folyókon
vad ostorcsattogás visszhangzik,
sötét lovak ágaskodnak zöld villogásban.
Én nem, az én fajtám fényes késekkel jár,
szeszélyes ez a nép és sajognak égő sebei.
Nap nap után: átkozott szavak és vér
és arany. Rátok ismerek, hozzám hasonlók,
földünk szörnyei. Harapástoktól dőlt le a pietŕ
és hagyott el minket a szelíd kereszt.
És többé nem térhetek vissza az elíziumba.
Sírokat hantolunk a folyóparton és a dúlt mezőkön,
de egy szarkofágot sem, hol hősök pihennek.
Többször játszott velünk a halál:
levelek monoton zörgése hallatszott
a légben, mint a bozótban, mikor hőség idején
felhőkbe röppen a mocsári szárcsa.
Antik költők derűs verseit olvasom Neked
és szőlőhegyen született költeményeket,
kelet folyói partján a sátorponyvák
gyászosan elhagyatottan összeesnek
e mély háborús éjszakában, ahol senki,
még a halál angyala se száll az égen,
közben a szél pusztító rohamokkal
rázza fenn az erkély rácsait,
a kihalt utcákon közelgő járőrök lövése,
majd kutyák fájdalmas nyüszítése hallatszik lentről.
Valaki él. Talán valaki él. De mi itt
bezárkózva antik verseket hallgatunk,
jelet keresünk, mely túlmutat az életen,
a föld homályos átokhelyén,
ahol még a romok sírhalmai közt is
él és virágzik a mérges növény.
Leszáll az este: ismét itt hagytok,
ó, földünk kedves képei, fák,
állatok, szegény katonaköpenybe
burkolózott férfiak, sírástól
szikkadt ölű anyák.
És a rétekről a hó idevilágít,
mint a holdfény. Ó, ezek a halottak!
Üssétek homlokotok, verjétek szívetek!
Ordítson legalább valaki a csendben,
a tetemek e fehér fénykörében.
Látható, láthatatlan
a szekeres a láthatáron
az út karjaiban - szólít,
válaszol a szigetek szavára.
Én sem sodródom céltalan
a köröttem kavargó világgal,
számolom elmúlt éveim, mint
az éjjeliőr az esős órákat.
Vannak boldog percei a titoknak
s nagy tervei, nehéz vonzalmai.
Útjaim és tájaim kegyetlen lakói mosolyognak, életem
ajtóin nincs kilincs, se zár.
Nem készülök a halálra,
ismerem a dolgok kezdetét,
a vég csupán a felszín, ahol
árnyékom ellensége jár.
S én árnyékokat nem ismerek.
Megsejthettük a titkos évszakot
éjjeli esők zihálásából,
fent szálló felhők szeszélyéből -
bölcsőkként ringtak álompuhán
s halott voltam én.
Félig felhők közt lebegő város
utolsó menedékem,
és szólongattak mindenfelől
hajdani kedves nők
és az anyám, ki ismét fiatal,
drága keze rózsát szedett,
s fejem köré fonta a legfehérebbeket.
Kinn éjszaka volt,
a csillagok pontosan követték
titkos pályájuk aranyívét,
s párává vékonyult létezők
csaltak rejtekhelyükre engem,
hogy kitárult kertekről szóljanak
meg az élet értelméről;
de nekem fájt a virágok közé dőlt
asszony utolsó mosolya.
SZABÓ FERENC fordításai
Francis Bacon: Lucian Freud portréja
