HERMANN HESSE

Az európai

Az Úristen végül jobb belátásra tért, és a földi napoknak, melyek a véres világháborúval fejeződtek be, maga vetett véget, vízözönt bocsátva a sárgolyóra. Könyörületesen mosta el az áradat mindazt, ami bemocskolta az öregedő égitestet: a véres hómezőket és a lövegekkel borított hegységeket, az oszló tetemeket és azokat, akik utánuk sírtak, a felháborodottakat, a vérszomjasakat és az elszegényedetteket, az éhezőket és az elméjükben megzavarodottakat.

A kék mennybolt barátságosan tekintett le a fényes golyóbisra.

Az európai technika egyébként egészen az utolsó pillanatig ragyogóan bevált. Európa hetekig tartotta magát szívósan és körültekintően a lassan emelkedő víz ellen. Először hatalmas gátakkal, melyeken hadifoglyok milliói dolgoztak éjjel-nappal, később a mesés gyorsasággal magasba emelkedő mesterséges magaslatokkal, melyek eleinte óriási teraszokhoz hasonlítottak, majd egyre inkább tornyokban csúcsosodtak ki. Ezekben a tornyokban az utolsó napig példát mutattak emberi hősiességből és megható hűségből. Miközben Európa és az egész világ elsüllyedt és megfulladt, az utolsó vastornyok fényszórói még mindig zavartalanul, vakító fénnyel világítottak bele a pusztuló Föld nedves félhomályába, és a lövegekből még mindig elegáns ívben zúgtak oda-vissza a gránátok. A központi hatalmak vezetői két nappal a vég előtt elhatározták, hogy fényjelekkel békét ajánlanak az ellenségnek. Az ellenség azonban a még álló megerősített tornyok azonnali kiürítését követelte, és ezt még a béke legelszántabb hívei sem tudták elfogadni. Így aztán hősiesen lőttek az utolsó óráig.

Végül az egész világot elöntötte a víz. Az egyetlen túlélő európai egy mentőövbe kapaszkodva sodródott a hullámok hátán, és utolsó erejével azon volt, hogy feljegyezze az utolsó napok eseményeit, hogy a jövő emberisége megtudja, az ő hazája volt az, amely órákkal túlélte az utolsó ellenség pusztulását, és amely ezzel örökre biztosította magának a diadalkoszorút.

Ekkor egy óriási, fekete, nehézkes jármű jelent meg a szürke horizonton, lassan közeledve a kimerült úszóhoz. Az megnyugvással ismerte fel a hatalmas bárkát, és még mielőtt elájult, meglátta az úszó ház fedélzetén álló vén pátriárkát, lobogó ezüstszakállával. Egy óriási néger halászta ki a sodródót, aki még élt, és nem sokkal később magához tért. A pátriárka barátságosan mosolygott. Műve sikerült: a földi élőlények minden fajtájából megmentett egy-egy példányt.

Miközben a bárka kényelmesen haladt a széllel, és a zavaros víz leapadására várt, mozgalmas élet bontakozott ki a fedélzeten. Nagy halak követték a bárkát sűrű rajokban, a madarak és a rovarok meseszerűen tarka kötelékekben rajzottak a nyitott tető fölött, minden állat és minden ember szíve örömmel telt meg, hogy megmenekült és megmaradt egy új élet számára. A páva átható, csengő hangon rikoltott reggelenként a víz felett, a vidám elefánt nevetve, magasra nyújtott ormányából fröcskölve fürdette magát és feleségét, a napfény meg-megcsillant a gerendák között ülő gyíkon; az indián gyors lándzsadöfésekkel csillogó halakat emelt ki a végtelen áradatból, a néger a száraz fából tüzet dörzsölt a tűzhelynél, és örömében kövér felesége csattogó combján dobolt, a szikár hindu egyenesen, keresztbe font karral állt, és ősöreg verseket mormolt maga elé a Teremtés énekeiből. Az eszkimó gőzölögve feküdt a napon, vizet és zsírt izzadt, apró szemével nevetve, miközben egy jámbor tapír szimatolta, az alacsony japán meg egy vékony pálcát faragott magának, amit hol az orrán, hol az állán egyensúlyozott gondosan. Az európai írószerét arra használta, hogy leltárt készítsen a bárka élőlényeiről.

Csoportok és barátságok alakultak ki, és ahol csak vita készült kitörni, a pátriárka egyetlen intésével elsimította. Mindenki barátságos volt és vidám; csak az európai foglalatoskodott magányosan az írással.

A sokszínű forgatagban új játék alakult ki: egy verseny, amelyben mindenki képességeit és tudását akarta megmutatni. Mind elsőként akartak sorra kerülni, és magának a pátriárkának kellett rendet teremtenie. Ő külön állította a nagy állatokat és külön a kis állatokat és megint külön az embereket, és mindenkinek jelentkeznie kellett és megnevezni a produkciót, amivel remekelni akart. Aztán egyesével mindenki sorra került.

Ez a nagyszerű játék hosszú napokon át tartott, mivel valamelyik csoport mindig félbeszakította a sajátját, és elment egy másikat nézni. Az összes szép produkció hangos sikert aratott. Mennyi csodálatos dolgot lehetett ott látni! Ahogy Isten minden teremtménye bemutatta, milyen tehetségek szunnyadnak benne! Ahogy feltárult az élet gazdagsága! Hogy nevettek, hogy ünnepeltek kiabálva, károgva, tapsolva, dobogva, nyerítve!

Csodaszépen futott a menyét, és varázslatosan dalolt a pacsirta, pompásan masírozott a felfújt pulykakakas, és hihetetlen sebesen kúszott a mókus. A mandrill a malájt utánozta, a pávián meg a mandrillt. Futásban és kúszásban, úszásban és repülésben versengtek fáradhatatlanul, és a maga módján mindenki felülmúlhatatlan volt, és mindenki érvényesült tudásával. Az egyik állat varázsával hatott, a másik láthatatlanná tudott válni. Sokan erejükkel tűntek ki, mások ravaszságukkal, némelyek támadással, némelyek védekezéssel. Néhány rovar fűszálra, fadarabra, mohára vagy kődarabra hasonlító kinézetével védte meg magát, mások a gyengék közül azzal arattak tetszést és futamították meg nevető közönségüket, hogy a támadások ellen rettenetes szagokkal védekeztek. Senki sem maradt el a többiek mögött, mindenki fel tudott mutatni valamit. A madarak fészket fontak, ragasztottak, szőttek, építettek. A ragadozó madarak iszonytató magasságból ismerték fel a legapróbb tárgyakat.

Az emberek is nagyszerűen tették a dolgukat. Érdemes volt végignézni, ahogy a termetes néger játszi könnyedséggel sétált fel egy gerendán a magasba, vagy ahogy a maláj egy pálmalevélből három fogással evezőt készített. Az indián könnyű nyilával a legkisebb célt is eltalálta, és felesége csodálatra méltó szőnyeget szőtt kétféle gyékényből. Mindenki hosszan hallgatott és csodálkozott, amikor előlépett a hindu, és bemutatott néhány varázslatot. A kínai azt mutatta meg, hogyan lehet kellő szorgalommal a búzatermést megháromszorozni a fiatal növények kihúzásával és egyenletes távolságban való újraültetésével.

Az európai, aki meglepően kevés szeretetet élvezett, többször is felbosszantotta embertársait kemény és megvető bírálatával, mellyel mások tetteit kifogásolta. Amikor az indián a kék ég magasából leszedte a madarát, a fehér ember megvonta a vállát, és azt állította, húsz gramm dinamittal háromszor ilyen magasra lehet lőni. És amikor felkérték, hogy mutassa ezt be, nem tudta, viszont azt mondta, hogyha lenne itt ez meg az meg még tíz másik dolog, akkor meg tudná csinálni. A kínait is kigúnyolta, mondván, a fiatal búza átültetése ugyan biztosan végtelen szorgalmat igényel, de ilyen rabszolgamunka bizonyára nem tud boldoggá tenni egy népet. A kínai válasza, mely szerint egy nép akkor boldog, ha van mit ennie és tiszteli az isteneket, nagy tetszést aratott, de az európai erre is csúfondárosan nevetett.

Tovább folytatódott a vidám verseny, és a végére mindenki, minden ember és állat bemutatta képességeit és tudását. A játék mindenkit felvidított, a pátriárka is belenevetett fehér szakállába, és dicsérve mondta, most már nyugodtan leapadhat a víz, és elkezdődhet az új élet a Földön, hiszen Isten ruhájának összes színes szála megvan még, és semmi sem hiányzik a végtelen boldogság megalapozásához.

Egyedül az európai nem mutatta még be tudományát, és most mindenki hevesen követelte, lépjen elő, és tegye meg a magáét, hogy lássák, van-e neki is helye Isten szép ege alatt, utazhat-e ő is a pátriárka úszó házán.

Az európai sokáig vonakodott és kifogásokat keresett. Ekkor azonban maga Noé bökött a mellére, és figyelmeztette, fogadjon szót.

- Én is - kezdte a fehér ember -, én is magas fokra fejlesztettem és tökéletesítettem egy képességemet. Nem a szemem az, amelyik jobb, mint más lényeké, nem is a fülem vagy az orrom vagy a kézügyességem, vagy bármi efféle. Az én adottságom az intellektus.

- Bemutatni! - kiáltotta a néger, és mindenki közelebb nyomult.

- Ezen nincs mit megmutatni - mondta szelíden a fehér ember. - Bizonyára nem értettetek jól. Én az eszemmel emelkedem ki.

A néger jókedvűen nevetett, és megmutatta hófehér fogait, a hindu gúnyosan lebiggyesztette keskeny ajkát, a kínai ravasz jóindulattal mosolygott maga elé.

- Az eszeddel? - mondta lassan. - Hát mutasd meg nekünk az eszedet, kérlek. Mostanáig nem látszott belőle semmi.

- Nincs ott semmi látnivaló - védekezett az európai mogorván. - Az én adottságom és jellegzetességem a következő: elraktározom a fejemben a külvilág képeit, és ezekből a képekből egyedül magamnak új képeket és rendszereket állítok össze. Az egész világot el tudom gondolni a fejemben, és így újra meg tudom teremteni.

Noé szeméhez emelte a kezét.

- Bocsáss meg - mondta lassan -, mire jó ez? A világot, amit Isten már megteremtett, még egyszer megteremteni; és egyedül magadnak, benn, a kis fejedben - mi haszna lehet ennek?

Mindenki egyszerre kezdett kiabálni és kérdezősködni.

- Várjatok! - kiáltott az európai. - Nem jól értitek, amit mondok. Az ész munkáját nem lehet olyan könnyen bemutatni, mint valami kézügyességet.

A hindu mosolygott.

- Ó, dehogynem, fehér rokonom, nagyon is könnyen be lehet mutatni. Mutasd meg nekünk egyszer az agymunkádat, például számolásban. Gyere, számoljunk versenyt! Tehát: egy párnak van három gyereke, akik mindannyian újra családot alapítanak. Az összes ifjú párnak születik minden évben egy gyereke. Hány év telik el, amíg elérik a százas számot?

Mindenki kíváncsian fülelt és az ujjain számolt, és görcsösen maga elé meredt. Az európai is hozzáfogott a számoláshoz. De már egy pillanat múlva jelentkezett a kínai, aki megoldotta a feladatot.

- Nagyon szép - ismerte el a fehér -, de ez csak egy készség. Az én eszem nem arra való, hogy ilyen kis trükköket csináljon, hanem hogy nagy feladatokat oldjon meg, amelyeken az emberiség boldogsága múlik.

- Ó, ez tetszik nekem - bátorította Noé. - A boldogság megtalálása okvetlenül fontosabb, mint az összes többi készség. Ebben igazad van. Mondd el nekünk gyorsan, mit tudsz az emberiség boldogságáról, és mindannyian hálásak leszünk neked.

Megigézve és lélegzet-visszafojtva csüggött mindenki a fehér ember ajkán. Most jön! Tisztelet annak, aki megmutatja nekünk, hol keressük az emberiség boldogságát! Isten óvja meg ezt a mágust minden gonosz szótól! Mire kéne neki a szem, a fül, a kéz ügyessége, mire a szorgalom vagy a számolás tudománya, hogyha ilyen dolgokat tud!

Az európai arcáról ennek a tiszteletteljes kíváncsiságnak a láttára kezdett eltűnni az eddig mutatott büszkeség, lassanként zavarba jött.

- Nem az én hibám! - mondta habozva -, de mindig rosszul értitek, amit mondok. Nem azt mondtam, hogy ismerem a boldogság titkát. Én csak azt mondtam, hogy az eszem olyan feladatokon dolgozik, amelyek megoldása előmozdítja majd az emberiség boldogságát. Az oda vezető út hosszú, és egyikünk sem látja meg a végét, és sok nemzedék fog még ezeken a nehéz kérdéseken töprengeni!

Az emberek bizonytalanul és gyanakvóan állták körül. Mit beszél ez az ember? Noé is maga elé nézett, és a homlokát ráncolta.

A hindu mosolyt küldött a kínainak, és miközben mindenki más zavartan hallgatott, a kínai barátságosan megszólalt: - Kedves testvérek! Ez a fehér rokon egy bohóc. Azt akarja nekünk bemesélni, hogy a fejében olyan munka folyik, melynek termését az ükunokáink ükunokái fogják talán majd látni, de az is lehet, hogy nem. Azt javaslom, ismerjük el tréfacsinálónak. Olyan dolgokat mond, amelyeket egyikünk sem ért igazán, de mindnyájan sejtjük, hogy ezek a dolgok, ha tényleg értenénk őket, végtelenül kacagtatóak lennének. Ti is így vagytok vele? Jó, akkor éljen a tréfacsináló!

A legtöbben helyeseltek, és örültek, hogy véget érni látják ezt a sötét ügyet. Néhányan azonban lehangoltak voltak és bosszúsak, és az európai egyedül maradt, társaság nélkül.

A néger azonban az eszkimó, az indián és a maláj társaságában estefelé felkereste a pátriárkát, és így szólt: - Tisztelt atyánk, kérdéssel fordulunk hozzád. Ez a fehér fickó, aki ma rajtunk gúnyolódott, nem tetszik nekünk. Kérlek, gondold végig: minden ember és állat, minden medve és minden bolha, minden fácán és minden ganajtúró, valamint mi, emberek, mindannyian mutatni tudtunk valamit, amivel tisztelettel adózunk Istennek, és megvédjük vagy szépítjük az életünket. Különös adottságokat láttunk, és némelyik nevettető volt; de a legkisebb jószágnak is volt valami szép és örvendeztető bemutatnivalója - egyes-egyedül ez a sápadt ember, akit utolsónak halásztunk ki, nem tud mit mutatni a különös és fennhéjázó szavain, célzásain és tréfáin kívül, amiket senki sem ért, és amelyek senkinek sem szereznek örömet. Azt kérdezzük ezért tőled, kedves atyánk, vajon helyes-e, hogy egy ilyen teremtmény is segít az új földi életet megalapozni? Nem okozhat-e ez szerencsétlenséget? Nézd csak meg magadnak! A szeme zavaros, a homloka ráncos, a keze sápadt és gyenge, az arca gonosz és szomorú, egyetlen tiszta hangot sem ad ki magából! Bizonyosan nincs rendben vele valami. Isten tudja, ki küldte a bárkánkra ezt a fickót!

Az agg ősatya barátságosan emelte világos szemét a kérdezőkre.

- Gyermekeim! - mondta halkan és szeretetteljesen, hogy arcuk rögtön kisimult -, kedves gyermekeim! Igazatok is van meg nem is, abban amit mondtok! Ám Isten megválaszolta kérdéseteket, még mielőtt feltettétek volna. Igazat kell adnom nektek, a háborús föld fia nem kellemes vendég, és nehéz belátni, miért kell ilyen alaknak itt lennie. Ám Isten, aki ezt a fajtát mégiscsak megteremtette, bizonyosan tudja, miért tette ezt. Sokat kell a fehér embereknek megbocsátanotok, őmiattuk ítélkezett Isten újra szegény Földünk felett. De nézzétek, Isten jelt adott arról, mit tervez ezzel a fehér emberrel. Nektek, néger, eszkimó, indián, mindnyájatoknak itt van az új földi életre, amelyet remélhetőleg nemsokára megkezdünk, a kedves feleségetek. Egyedül az európai férfi van egyedül. Sokáig szomorú voltam emiatt, de most már azt hiszem, sejtem az értelmét. Ez a férfi nekünk szóló figyelmeztetésként, ösztönzésként, talán rémképként marad fenn. Szaporodni azonban nem tud, csak ha újra alámerül az emberiség sokszínű áradatába. Nem ronthatja el az új életet a Földön. Legyetek nyugodtak!

Leszállt az éjszaka, másnap reggel keleten előbukkant a szent hegy csúcsa a vízből.

BÁRÁSZ TAMÁS fordítása