|
|
|
|
|
||
Nem és nem. Ezek emberi
lények voltak.
Zubbonyban. Szíjjal.
Rangjelzéssel. Mind.
Hogy mondjam? Isten
képmása szerint.
Árny voltam köztük.
Teremtőm irgalma belém
nem oltott megölhetőt.
S magához emel most
kék-könnyen lebegve
mindenható füst
lengő végtelen.
Béke van végre. Megengesztelődhetsz.
Lényeddé váltam,
Örök képtelen.
A hallgatás hosszú nyara után ezen a szeles reggelen végre újra meg tudok szólalni. Ablakot nyitok - de máris átfog a szél, s kitépi a szavakat a számból. Mint mindeddig.
De ma nem hagyom magam. Ragaszkodom hozzájuk. Valamennyihez. Csak azt fogom visszavonni, amit elhallgattam.
1
És hirtelen a
koponyasötétben
felfogja,
hogy megszületett.
Nehéz perc.
Azóta szüntelen gondolkodván
azt gondolja, hogy gondolkodik,
s kering mindegyre egyetlen körében:
merre lehet a kezdet és a vég?
Ha létezne bármi is a világon,
biztos nagyon tudná szeretni, úgy véli.
És nevet adna mindennek, ami van.
Például így: te vagy az agy
és én vagy,
és így vagyok én,
aki én vagyok.
Száműzött lesz hát,
jóllehet szeretné meglelni
a megnyugvás helyét.
2
Vajon mitől mozog a sötétség?,
kérdi a boldog magasságban lengve,
míg mély üregek támadnak
előtte a koponyán: két seb. A szemek.
Vakon dermed beléjük még sokáig,
majd felfogja: igaz, szilárd világ
tárul ki ott abban a külső létben,
ahol mindössze egy méter hatvan centi
tátong közte és a talaj között.
Szédülés fogja el, fojtó iszony.
Egyedül van a mélységek fölött.
3
Fél, hogy az egész koponyavilágban
rajta kívül más agy nem létezik.
És retteg tőle: önmagában
megannyi agyat
hordoz bezárva, melyek
belőle kiszakadva árulóként
körülveszik és végül agyonnyomják.
S még nem tudja,
melyik a kisebb rossz.
4
Való igaz, szépnek nem mondható,
külsőre azonban érdekes,
megannyi szürke-fehér tekervény
hálózza be e kicsiny kocsonyát.
Ősz fürtű fej a koponyabensőben?
Dehogy, hisz senkire sem hasonlít,
vagy ha mégis, hát a vékonybélre.
5
Ez hát egy hegy. Ez pedig egy nő.
De rögtön látja: kifordított völgy.
S egy test és vonagló végtagok,
egymáson sikló idegvégződések
láza serkenti a vad szenvedélyt
s a síkos hártyák mögött lüktető vért.
9
A koponyabelső erezete elér az agyfal elejéig, itt három irányban ágazik szét. Az agykéregben, jóllehet módfelett vékonyan, összpontosul az idegrendszer neuronállománya: az embernek mintegy tízmillió ilyen sejtje van.
Az agy az idő testrésze.
Egy kutya, amelynek eltávolítják az agyvelejét, egy darabig még tovább él: a jelenben.
Az egész kutyamúlt menten kihuny, s a kutyajövő sem létezik többet.
Most ásít,
megilletődve a dicsőségtől.
Milyen szépek is ezek a betűk!
Ugyan ki találhatta ki őket?
Az agy, ugye. No és a papírt?
Ugyancsak ő, ki más?
No és engem?
Ez támadás már, védekezni kell.
Jelt ad hát gyorsan: Immár legyen sötét!
Így lesz. És jó. Sietve becsukja
a kéz az enciklopédiát.
10
Kié a rettegés, ha
kezem enyém?
Enyém, miként enyém mindkét kezem.
Kié az éles kés, az ütőéré?
Ő is enyém, mint patakzó vérem.
11
Magában lesz hűséges
önmagához,
emléktelen, szabad,
üres tükör.
12
S hold mindaddig,
míg egyik felét
sötétbe borítja a másik.
13
Maga számlálja idejét az úton,
az égitestek közti perceket
s a homokórán pergő esztendőket.
Fényév valamennyi
leghosszabb útján
önnönmagához.
KISZELY GÁBOR fordításai
