|
|
|
|
|
||
(Részletek)
Az ajtó mellett függő kalitkában egy zöldessárga papagáj szüntelen rikácsolt: "Allez vous-en! Allez vous-en! Sapristi!1 Jól van!" Tudott egy kicsit spanyolul is, meg egy különös nyelven, amit senki sem értett. Kivéve az ajtó másik oldalán helyet foglaló poszátát, akinek dallamait, amelyeket egész nap őrjítő kitartással fütyült, hátára kapta a szellő.
Mr. Pontellier, aki képtelen volt ilyen lármában kényelmesen böngészni az újságját, méltatlankodva és ellenszenvének hangot adva állt föl. Végigsétált a tornácon, majd át a keskeny hidacskákon, amelyek összekötötték egymással a Lebrun-villákat. Az imént a főépület ajtaja előtt ült. A papagáj és a poszáta Madame Lebrun tulajdona volt, és jogukban állt akkora zajt csapni, amekkorát csak kedvük tartotta. Mr. Pontellier egyetlen menedéke az volt, hogy elhagyja a társaságukat, amint az megszűnt szórakoztatónak lenni.
Megállt villája ajtaja előtt, amely a főépülettől számított negyedik, utolsó előtti ház volt. Elhelyezkedett a fonott hintaszékben, és ismét átadta magát az olvasás örömének. Vasárnap volt, az újság az előző napi. A vasárnapi lapok még nem érték el a Grand Isle-t. Az üzleti híreken már túl volt, és most türelmetlenül futotta végig a vezércikkeket és egyéb híreket, amelyeket nem volt ideje elolvasni előző nap, mielőtt elhagyta New Orleanst.
Mr. Pontellier szemüveget viselt. Negyvenéves, középmagas, meglehetősen vékony férfi volt; háta kissé görnyedt. Barna, egyenes haja oldalt elválasztva. Szakálla elegáns, rövidre nyírt.
Időnként fölemelte tekintetét az újságról, és körbepillantott. Soha azelőtt nem volt még ilyen zaj a ház körül. A főépületet hívták "a háznak", a többi háztól megkülönböztetendő. A fecsegő és fütyörésző madarak fáradhatatlannak tűntek. Két fiatal lány, a Farival ikrek, duettet játszott zongorán a "Zampá"-ból. Ezalatt Madame Lebrun ki-be szaladgált. Magas hangon osztott utasításokat egy udvari inasnak, ahányszor csak bement a házba, és ugyanolyan magas hangon parancsolgatott egy ebédlői cselédnek, valahányszor kijött onnan. Üde, csinos nő volt. Mindig fehérben járt, ruhája ujja könyökét fedte. Keményített szoknyája suhogott, ahogy jött-ment. Kissé lejjebb, az egyik villa előtt egy feketébe öltözött hölgy komoly arckifejezéssel, rózsafüzérét morzsolgatva járt föl-alá. A panzió lakói közül néhányan átmentek misére a Chęničre Carminadára, Baudelet ladikján. Néhány fiatal krokettet játszott a mocsártölgyek árnyékában. Mr. Pontellier két fia is köztük volt - négy- és ötéves erős kis csibészek. Egy negyedvér dada követte őket, arcán merengő, elgondolkodó kifejezéssel.
Mr. Pontellier végül szivarra gyújtott, és pöfékelni kezdett, hagyván, hogy az újság lassanként kicsússzon a kezéből. Tekintetét egy fehér ernyőre szegezte, mely csigalassúsággal haladt a part felől. Tisztán látta a tölgyek csenevész törzsei között, egy kamillavirágok ezreitől sárgálló földdarabon túl. Az öböl távolinak látszott, homályosan olvadt a horizont kékjébe. A napernyő közeledett. Rózsaszín karimájú árnyékában sétált felesége, Mrs. Pontellier és a fiatal Robert Lebrun. Amikor elérték a villát, látszólag kissé fáradtan telepedtek le mindketten a tornác lépcsőjére. Egymásnak szemközt dőltek neki egy-egy oszlopnak.
- Micsoda ostoba ötlet ilyen forróságban fürödni! - horkant föl Mr. Pontellier. Ő maga már kora hajnalban megmártózott. Ezért tűnt számára olyan hosszúnak a reggel.
- A felismerhetetlenségig le vagy égve - tette hozzá, miközben olyan tekintettel szemlélte a feleségét, amilyennel az ember értékes vagyontárgyát vizsgálja, amely valamilyen csorbát szenvedett. Az asszony feltartotta erős, formás karját, és csuklója fölé húzva batisztruhája ujját, tüzetesen szemügyre vette. Erről eszébe jutott, hogy gyűrűit a férjére bízta, mielőtt lement volna a partra. Szó nélkül felé nyújtotta kezét, mire férje, megértvén, mit akar, elővette mellényzsebéből és belepottyantotta a gyűrűket felesége nyitott tenyerébe. Ő felhúzta az ujjaira, majd térdére csapva Robert-re nézett, és felkacagott. A gyűrűk szikráztak ujjain. Robert válaszképp visszamosolygott.
- Mi az? - kérdezte Pontellier. Lustán és csodálkozva nézett egyikről a másikra. Badarság volt; valami kaland kint a vízen, amelyről most mind a ketten egyszerre próbáltak beszámolni. Feleolyan mulatságosnak sem tűnt így előadva. Ezt ők is észrevették, csakúgy, mint Mr. Pontellier, aki ásított és nyújtózott egyet. Majd fölállt és kijelentette, hogy nagy kedve lenne átmenni Kleinhez a szállodába, egy biliárdpartira.
- Jöjjön maga is, Lebrun - indítványozta Robert-nek. Ő azonban, őszintén megvallva, jobb szeretett volna maradni és Mrs. Pontellier-vel beszélgetni.
- Küldd csak a dolgára, Edna, ha már untat - rendelkezett Mr. Pontellier, amint menni készült.
- Tessék, vigye az ernyőt! - kiáltott Edna, és férje felé nyújtotta a napernyőt. Mr. Pontellier elfogadta, és feje fölé emelve lefelé indult a lépcsőkön és elsétált.
- Várhatjuk vacsorára? - szólt utána a felesége. A férfi egy pillanatra megállt, és megrántotta a vállát. Mellényzsebébe nyúlva egy tízdolláros bankjegyet talált. Nem tudta; talán visszajön a korai vacsorára, talán nem. Minden attól függött, nagyban megy-e majd a játék, és talál-e kedvére való társaságot Kleinnél. Ezt nem mondta, de Edna értette, és nevetett, miközben búcsúzóul biccentett.
A gyerekek apjukkal szerettek volna tartani, mikor látták, hogy indulóban van. Mr. Pontellier megcsókolta őket, és megígérte, hogy bonbont és mogyorót hoz nekik.
***
Mrs. Pontellier szeme élénk és ragyogó, színe sárgába játszó, haja színéhez hasonlatos, barna volt. Sajátságosan gyorsan szegezte pillantását a tárgyakra, rájuk meredt, mint aki gondolatai útvesztőiben bolyong. Vastag szemöldöke hajánál egy árnyalattal volt sötétebb. Majdhogynem egyenes vonala hangsúlyozta szeme mélységét. Inkább csinos volt, mint szép. Arca megkapó vonalát őszinte kifejezésének és vonásai finoman ellentmondásos játékának köszönhette. Stílusa elragadó volt.
Robert sodort egy cigarettát. Azt mondta, azért szív cigarettát, mert szivarra nem futja. A zsebében megbújt egy szivar, amellyel Mr. Pontellier ajándékozta meg, és amelyet a vacsora utáni rágyújtáshoz tartogatott. Ez részéről teljesen természetesnek és helyénvalónak tűnt.
Színeit tekintve hasonlított Ednára. Frissen borotvált arca szembeötlőbbé tette a hasonlatosságot, mint amilyen az egyébiránt lett volna. Nyílt arcát nem árnyékolta gond. Szeme elnyelte és visszasugározta a nyári nap fényét és bágyadt hangulatát.
Mrs. Pontellier a tornácon fekvő pálmalevél legyezőért nyúlt, és legyezni kezdte magát, míg Robert aprókat pöfékelt. Folyamatosan csevegtek: a körülöttük történő eseményekről, mulatságos kalandjukról a vízben, amely újfent felettébb szórakoztatónak tűnt előttük, a szélről, a fákról, azokról az emberekről, akik a Chęničre-re mentek, a tölgyfák alatt krokettet játszó gyermekekről és a Farival ikrekről, akik épp "A költő és a paraszt" nyitányát adták elő.
Robert sokat beszélt magáról. Nagyon fiatal volt, így nem akadt érdekesebb témája. Mrs. Pontellier hasonló okból csak keveset mondott magáról. Mindkettőt érdekelte a másik mondandója. Robert mesélt azon szándékáról, hogy ősszel Mexikóba utazik, ahol szerencséjét vélte megtalálni. Mindig is készült Mexikóba, de valahogy soha nem szánta el magát. Mindazonáltal megtartotta pozícióját egy New Orleans-i kereskedőházban, ahol mint kereskedősegéd és levelező nem kis megbecsülésnek örvendett annak köszönhetően, hogy jártas volt mind az angol, mind a francia, mind a spanyol nyelvben.
Mint mindig, most is a Grand Isle-on töltötte nyári szünidejét édesanyjával. Korábban, olyan rég, hogy Robert már nem is emlékezhetett rá, "a ház" Lebrunék nyári laka volt. Most több mint egy tucat villától körülvéve, melyeket mindig a Quartier Français-ből érkezett előkelő vendégek töltöttek meg, Madame Lebrun születési előjogának tűnő könnyed és kényelmes életvitelét volt hivatott szolgálni.
Mrs. Pontellier mesélt apja mississippi ültetvényéről és kislánykori otthonáról Kentucky öreg, kékeszöld füvű vidékén. Amerikai volt, enyhe francia beütéssel, amely egész elhalványulni látszott. Egy levelet olvasott húgától, aki messze keleten élt, és eljegyzett menyasszony volt.
Robert érdeklődéssel hallgatta; tudni akarta, milyen testvérek voltak, milyen volt az apa, és mikor halt meg édesanyjuk. Mire Mrs. Pontellier összehajtogatta a levelet, ideje volt, hogy átöltözzön vacsorához.
- Látom, Léonce nem jön vissza - mondta Edna abba az irányba pillantva, amerre férje eltűnt. Robert egyetértett, mivel számos New Orleans-i klubtag múlatta idejét a Klein Hotelben. Mikor Mrs. Pontellier visszavonult a szobájába, a fiatalember lesétált a lépcsőn, és a krokettjátékosok felé lépkedett. Vacsoráig még fél óra volt, így addig a kis Pontellier gyerekekkel játszott, akik igen kedvelték.
***
Amikor egy este Edna, szokásához híven, kissé megkésve lépett az ebédlőbe, szokatlanul élénk beszélgetés közepébe csöppent. Sokan beszéltek egyszerre. Mind közül Victor hangja dominált, még anyjáét is túlharsogva. Edna némileg megkésve jött vissza a fürdésből, kapkodva öltözött, és arca enyhén kipirult. Feje, melyet kiemelt kecses, fehér ruhája, olyan volt, mint egy ritka, ragyogó virág. Elfoglalta helyét Monsieur Farival és Madame Ratignolle között.
Amikor Edna leült, és elkezdte volna enni a levesét, amelyet épp felszolgáltak, ahogy belépett a szobába, az asztaltársaság számos tagja egyszerre adta tudtára, hogy Robert Mexikóba utazik. Letette kanalát, és rémült tekintetét a többiekre emelte. Robert egész nap vele volt, egész délelőtt fölolvasott neki, de Mexikót még csak meg sem említette. A délután folyamán nem látta a férfit; úgy hallotta valakitől, Robert a házban van, fönt az emeleten, az anyjával. Ez nem volt gyanús neki, bár meglepte, hogy Robert később sem csatlakozott hozzá, amikor lement a tengerpartra.
Az asztalon át Robert-re nézett, aki az asztalfőn ülő Madame Lebrun mellett foglalt helyet. Edna arcára kiült a rémület, amelyet meg sem próbált palástolni. Robert egy mosoly ürügyével felhúzta szemöldökét, ahogy pillantását viszonozta. Zavarban volt, és nyugtalannak látszott.
- Mikor indul? - kérdezte Edna egyszerre mindenkitől, mintha Robert ott sem lett volna, hogy válaszoljon.
- Ma este! Még ma este! Még ilyet! Mi lelte? - Ilyesféle, egyidejűleg francia és angol felkiáltásokat kapott válasz gyanánt.
- Lehetetlen - fakadt ki Edna. - Hogyan indulhat el valaki a Grand Isle-ról Mexikóba egyik pillanatról a másikra, mintha épp csak Klein hoteljébe menne, vagy a kikötőbe, vagy a partra?
- Mindig is mondtam, hogy Mexikóba megyek. Évek óta mondom! - horkant föl Robert izgatott, bosszús hangon, mintha csak egy támadó méhraj csípései ellen védekezne.
Madame Lebrun megkopogtatta az asztalt kése nyelével:
- Kérem, hadd magyarázza el Robert, miért megy el, és miért éppen ma este - szólt. - Igazán, ez az asztal mindennap egyre inkább hasonlít a Bedlamre,2 ahogy így mindenki egyszerre beszél. Néha, Isten bocsássa meg nekem, de komolyan, néha azt kívánom, bárcsak Victor ne volna képes többé beszélni.
Victor gunyorosan nevetett, miközben megköszönte anyja szent kívánságát, amelyről elképzelni sem tudta, mennyiben válnék a többiek hasznára, leszámítva talán, hogy bőséges lehetőséget és szabadságot biztosítana anyjának ahhoz, hogy ő maga beszéljen.
Monsieur Farival úgy vélte, Victort még egész kiskorában ki kellett volna vinni az óceán közepére és vízbe fojtani. Victor azt gondolta, logikusabb volna ily módon azon öreg emberektől megszabadulni, akik általánosan elfogadott előjoguknak tekintik, hogy tenyérbe mászóan sértegessenek mindenkit.
Madame Lebrun némileg hisztérikussá vált, Robert pedig éles hangon becsmérelte bátyját.
- Nincs mit megmagyarázni, anyám - mondta, de aztán - főként Ednára nézve - mégis magyarázatba fogott, amely szerint csak oly módon tud találkozni azzal az úrral, akihez Veracruzban kíván csatlakozni, ha ezt és ezt a gőzöst eléri, ami ekkor és ekkor indul New Orleansból; ráadásul Baudelet aznap este indul egy rakomány zöldséggel, ami lehetővé teszi neki, hogy bejusson a városba és elérje a hajóját.
- De mikor agyaltad ki ezt az egészet? - kérdezte Monsieur Farival.
- Ma délután - válaszolt Robert kissé ingerülten.
- Ma délután mikor? - akadékoskodott az öregúr, bosszantó elszántsággal, mintha bíróság előtt tenne föl keresztkérdéseket egy bűnözőnek.
- Ma délután négy órakor, Monsieur Farival - válaszolt Robert magas hangon, olyan fennkölt stílusban, amely Ednát egy színpadi jelenetben szereplő úrra emlékeztette.
Magába erőltette levese nagy részét, és most court bouillon-jának3 darabkáit csipegette villájával.
A szerelmesek, kihasználva az általános beszélgetést Mexikóról, suttogva diskuráltak olyan ügyekről, amelyekről, helyesen, úgy gondolták, senki mást nem érdekelnek. A fekete ruhás hölgy egyszer kézi megmunkálású rózsafüzért kapott Mexikóból, amelyhez igen különleges bűnbocsánat kapcsolódott, azonban soha nem volt alkalma kideríteni, hogy a bűnbocsánat Mexikó határain kívül is érvényes-e. Fochel atya a székesegyházból megkísérelte elmagyarázni, de ez nem szolgált kellőképp a hölgy megelégedésére. Ezért kérte Robert-t, legyen kedves, érdeklődjön utána, és derítse ki, amennyiben lehetséges, hogy vajon érdemes-e a bűnbocsánatra, mely a figyelemreméltóan különös mexikói rózsafüzérhez társul.
Madame Ratignolle remélte, hogy Robert rendkívüli óvatosságot tanúsít majd a mexikóiakkal szemben, akiket ő áruló, lelkiismeretlen és bosszúálló népségnek tartott. Bízott benne, hogy nem igazságtalan velük szemben, amikor egész fajtájukról így ítélkezik. Csupán egy mexikóit ismert személyesen - remek tamal-t4 árult -, akiben feltétlenül megbízott volna, olyan szelíden beszélt. Egy nap letartóztatták, mert leszúrta a feleségét. Sosem tudta meg, felakasztották-e vagy sem.
Victor felderült és megpróbált elmesélni egy történetet egy mexikói lányról, aki forró csokoládét szolgált fel egy télen egy Dauphine Street-i5 étteremben. A többiek ügyet sem vetettek rá, kivéve Monsieur Farivalt, aki időről időre nevetőgörcsöktől rázkódott a mulatságos történet hallatán.
Edna azon tűnődött, vajon mindannyian megháborodtak-e, hogy ilyen vehemenciával beszélgetnek és zajonganak. Ő maga semmire sem tudott gondolni, amit Mexikó vagy a mexikóiak kapcsán mondhatott volna.
- Mikor indul? - kérdezte Robert-t.
- Tízkor - válaszolta. - Baudelet meg akarja várni a holdat.
- Készen áll az indulásra?
- Tökéletesen. Csak egy kézitáskát viszek, a bőröndömet a városban pakolom be.
Elfordult, hogy anyja kérdésére válaszoljon, és Edna, mivel már a kávéját is megitta, elhagyta az asztalt.
Egyenesen a szobájába ment. A kis villa szűkös és fülledt volt a kinti levegő után. De nem bánta, ezer más dolog kötötte le odabenn a figyelmét. Rendezgetni kezdte a toalettasztalt, mérgelődve a dada hanyagságán, aki a szomszédos szobában épp a gyerekeket fektette le. Összeszedegette a szerteheverő, székek támláiról lelógó ruhadarabokat, és mindet a helyére: a szekrénybe vagy a komód fiókjába rakta. Ruháját kényelmes és lenge pongyolára cserélte. Megigazította frizuráját, szokatlan hevességgel fésülve haját. Majd átment segíteni a dadának a fiúk lefektetése körül.
Nagyon virgoncak voltak, sokat beszéltek. Mindenfélére hajlandók voltak, csak arra nem, hogy csöndben feküdjenek és aludjanak. Edna elküldte a dadát vacsorázni, és megnyugtatta, hogy nem szükséges visszajönnie. Aztán leült, és mesélt a gyerekeknek. Ahelyett, hogy elcsendesedtek volna, lázas izgalomba jöttek, és teljesen felébredtek tőle. A gyerekek a történet befejezéséről parázs vitába keveredtek, amikor Edna magukra hagyta őket, de megígérte, hogy másnap este elmondja a mese végét.
A kis fekete lány azzal jött, hogy Madame Lebrun szeretné, ha Madame Pontellier átmenne hozzájuk és elüldögélne velük, míg Mr. Robert el nem indul. Edna visszaüzent, hogy már levetkőzött, és nem érzi túl jól magát, de talán később majd átnéz. Újra öltözködni kezdett. El is jutott addig, hogy levegye köntösét, de meggondolván magát visszavette mégis. Kiment, és leült az ajtaja előtt. Túlfűtött és ingerlékeny volt, és egy darabig erőteljesen legyezte magát. Madame Ratignolle lejött, hogy megtudja, mi a baj.
- Az a nagy zaj és kavarodás az asztalnál. Minden bizonnyal az zaklatott fel - felelte Edna -, emellett pedig utálom a megdöbbentő híreket és meglepetéseket. Ez az ötlet, hogy Robert ilyen nevetségesen hirtelen és drámai módon induljon útnak! Mintha élet-halál kérdése volna! Egy szót sem szólni róla egész délelőtt, míg velem volt!
- Igen - mondta egyetértően Madame Ratignolle. - Azt hiszem, mindannyiunkkal, de kiváltképp veled szemben igen súlyos meggondolatlanság. Senki más részéről nem lepett volna meg. Ezek a Lebrunök - mind szélsőséges alak. Mégis azt kell mondjam, Robert-től effajta dolgot soha nem vártam volna. Nem jössz le? Gyerünk, kedvesem. Ez nem barátságos viselkedés.
- Nem - mondta Edna kissé komoran. - Nem fáradok újra az öltözéssel. Nincs hozzá kedvem.
- Nem kell felöltöznöd. Jól nézel ki. Köss egy övet a derekadra. Nézz rám!
- Nem - kötötte meg magát Edna -, de te csak menj. Madame Lebrun megsértődhet, ha mindketten távol maradunk.
Madame Ratignolle búcsúzóul megcsókolta Ednát, és elment. Valójában nagyon is visszakívánkozott, hogy részese legyen az élénk beszélgetésnek, amely még mindig folyt Mexikóról és a mexikóiakról.
Valamivel később Robert jött fel, kezében táskájával.
- Nem érzi jól magát? - tudakolta.
- Jól vagyok. Máris megy?
A fiatalember gyufát gyújtott, és megnézte az óráját.
- Húsz perc múlva - mondta. A gyufa hirtelen, pillanatnyi lángja után a sötétség egy perce mélyebbnek tűnt. Robert egy zsámolyra ült, amit a gyerekek hagytak a tornácon.
- Hozzon egy széket! - mondta Edna
- Ez is megteszi - felelte Robert. Felvette a kalapját, majd idegesen lekapta, és zsebkendőjével arcát törölgetve a hőségről panaszkodott.
- Tessék, a legyező - szólt Edna, feléje nyújtva legyezőjét.
- Ó, nem! Köszönöm. Nem használ semmit. Egyszer csak abba kell hagyni a legyezést, aztán meg még kellemetlenebbül érzem magam.
- Ez egyike azon nevetséges dolgoknak, amiket a férfiak mindig mondanak! Senkit sem ismertem eddig, aki másképp vélekedett volna a legyezésről. Meddig lesz távol?
- Örökre, meglehet. Nem tudom. Számtalan dologtól függ.
- Nos, amennyiben mégsem örökre menne, mégis meddig fog tartani?
- Nem tudom.
- Ez az egész tökéletesen természetellenesnek és szükségtelennek tűnik. Nem tetszik nekem. Nem értem, mi motiválta hallgatását és titkolózását, hogy egy szót sem szólt egész délelőtt.
Robert csendben maradt, nem próbált védekezni. Csak ennyit mondott egy pillanat múlva:
- Ne váljunk el rossz hangulatban. Sohasem tapasztaltam azelőtt, hogy türelmetlen lett volna velem.
- Én nem akarok rossz hangulatban elválni - válaszolta Edna -, de hát nem érti? Megszoktam, hogy látom, hogy mindig velem van, és ez a lépése barátságtalan, sőt kegyetlen. Még csak nem is hoz fel semmit a mentségére. Hiszen azt terveztem, hogy együtt leszünk, azt gondoltam, milyen kellemes lesz önt viszontlátni a városban jövő télen.
- Éppen így hittem én is - ejtette el Robert -, talán épp ezért...
Hirtelen fölpattant, és a kezét nyújtotta.
- Viszlát, kedves Mrs. Pontellier, viszlát. Nem fog, remélem, nem fog teljesen megfeledkezni rólam.
Az asszony megragadta a kezét, igyekezett visszatartani.
- Írjon, ha megérkezett! Ugye ír, Robert? - esdekelt.
- Írok, köszönöm. Viszlát!
Mennyire nem vall Robert-re! A legtávolabbi ismerőse is különb választ adott volna egy ilyen kérdésre annál, hogy "Írok, köszönöm. Viszlát!"
A fiatalember a többiektől már nyilvánvalóan elbúcsúzott, mivel a lépcsőn lesétálva Baudelet irányába tartott, aki evezővel a vállán várt rá. Elsétáltak a sötétben. Edna csak Baudelet hangját hallotta. Robert látszólag még csak nem is üdvözölte társát. Edna reszketve harapdálta a zsebkendőjét. Küszködött, hogy elrejtse még maga előtt is, éppúgy, ahogy más előtt is eltitkolta volna, az érzést, amely nyugtalanította és gyötörte. Szemébe könnyek tolultak. Most először észlelte újból annak az elragadtatásnak a tüneteit, amely gyerekkorában mocorgott benne, aztán tizenéves kislányként és később fiatal nőként.
A múlt semmit sem jelentett számára, semmilyen tanulsággal nem szolgált, amit hajlandó lett volna megszívlelni. A jövő titokzatos volt, meg sem próbálta megérteni. Csak a jelen számított. Csak az volt az övé; azzal a mardosó meggyőződéssel kínozta, hogy elvesztette azt, ami a birtokában volt, hogy megtagadtatott tőle az, amit szenvedélyes, újonnan eszmélt lénye magának követelt.
***
Alcée Arobin gondosan megírt, őszinteséget árasztó, bocsánatkérő levelet küldött Ednának. Ez zavarba hozta az asszonyt, mivel higgadtabb pillanataiban abszurdnak tűnt számára, hogy Alcée cselekedetét ily komolyan és drámaian fogja fel. Bizonyos volt benne, hogy az eset saját zavarodottsága miatt fordult elő. Amennyiben nem venne tudomást a levélről, túlzott jelentőséget tulajdonítana egy semmicske ügynek. Ha pedig komolyan válaszol rá, azt a benyomást keltené Alcée-ban, hogy egy érzékeny pillanatában engedett befolyásának. Végtére is nem akkora ügy, hogy megcsókolták a kezét. Arobin bocsánatkérése kihívóan hatott Ednára. Olyan könnyed és csipkelődő hangnemben válaszolt, amelyet, úgy vélte, a levél megérdemelt. Tudatta, hogy szívesen venné, ha Alcée meglátogatná őt festés közben, amikor csak hajlandóságot érez erre, amennyiben üzleti ügyei is úgy engedik.
Alcée válaszként azonmód megjelent Edna otthonában, magával hozva lefegyverző naivitását. Ezután alig múlt el úgy nap, hogy ne látta volna a férfit, vagy valami ne emlékeztette volna rá. Alcée ürügyekben mindig bővelkedett. Viselkedését kedélyes alázat és csendes imádat jellemezte. Mindig készen állt alárendelni magát Edna rapszodikus hangulatának, amely éppoly sokszor volt kedveskedő, mint rideg. Edna hozzászokott jelenlétéhez. Kapcsolatuk előbb alig észrevehetően, majd ugrásszerűen egyre intimebb és barátibb lett. Néha Alcée úgy beszélt, hogy hallatán Edna megrökönyödött, és bíborvörös lett. Végül már ez is tetszett neki, mivel a benne türelmetlenül forrongó állati ösztönökhöz szólt.
Semmi sem csillapította jobban érzékei háborgását, mint egy látogatás Mademoiselle Reisznél. Az ilyen alkalmakkor ez a számára amúgy kellemetlen hölgy isteni ügyessége révén megérintette és felszabadította Edna lelkét.
Ködös, nehéz volt a levegő egy délután, amikor Edna a zongorista tetőtéri lakhelye felé tartott a lépcsőn. Ruháiból csöpögött a víz. Vacogva és kimerülten lépett a szobába. Mademoiselle egy rozsdás kályhában kotorászott, amely kissé füstölt, és épphogy fűtött valamicskét a szobán. Az asszony egy edényben csokoládét kísérelt meg melegíteni a kályhán. Komor és sivár helyiségnek látszott, amikor Edna belépett. Beethoven porsipkás mellszobra nézett rá mogorván a kandallópárkányról.
- Á, íme itt a napsugár! - kiáltott Mademoiselle Reisz, miközben föltápászkodott a kályha elől. - Most már meleg lesz és fényesség. Békén is hagyhatom a tüzet.
Becsapta a kályhaajtót, és segédkezett Ednának, hogy megszabadulhasson csepegő esőkabátjától.
- Fázol. Rémesen nézel ki. Rögtön kész a csokoládé. Vagy egy csepp brandyt inkább? Még alig nyúltam az üveghez, amit a megfázásomra hoztál. - Piros flanel volt Mademoiselle torka köré tekerve. Nyaka merevsége okán kénytelen volt mindig ugyanazon az oldalon tartani a fejét.
- Egy kis brandyt kérek - mondta Edna, kicsit reszketve, ahogy kesztyűjét és kalucsniját lehúzta. Férfi módjára itta ki poharát. Majd a kényelmetlen kanapéra huppanva így szólt:
- Mademoiselle, el fogok költözni Esplanade Street-i házunkból.
***
Aznap vacsora előtt Edna bájos levelet írt férjének. Elmondta, hogy egy időre a kis házba kíván költözni, hogy távozása előtt búcsúvacsorát fog adni, és mennyire sajnálja, hogy a férfi nem lehet majd vele, nem segédkezhet a menü összeállításában és a vendégek szórakoztatásában. Ragyogó levél volt, és túláradó jókedvről tanúskodott.
***
- Mi baja? - kérdezte aznap este Arobin. - Sosem találtam még ilyen feldobott állapotban.
Edna addigra elpilledt, és a kandalló előtti pamlagra heveredett.
- Hát nem tudja, hogy az időjós azt ígérte, nemsokára meglátjuk a napot?
- Hát ez nyomós ok - egyezett bele Arobin. - Akkor sem mondana mást, ha egész éjjel esdekelnék. - Egy alacsony puffon ült, közel Ednához, és beszéd közben ujjaival finoman megérintette az asszony homlokába hulló hajfürtöket. Annak kedvére volt, ahogy a férfi ujjai a haját simogatták, és élvezettel hunyta le a szemét.
- Egy nap - szólalt meg Edna - össze fogom szedni magam egy pillanatra, és elgondolkodom. Megpróbálom meghatározni, milyen nő is vagyok valójában, mert őszintén szólva, fogalmam sincs róla. Minden jel szerint nememnek ördögien elvetemült példánya vagyok. De valahogy nem sikerül meggyőznöm magam arról, hogy valóban az lennék. Ezen még gondolkodnom kell.
- Ne tegye! Mi értelme lenne? Miért is törné magát ezzel, amikor én megmondhatom, milyen nő kegyed. - A férfi ujjai az asszony meleg, finom arcbőrére vándoroltak, erős állát simogatták, amely kezdett kissé teltté válni.
- Ó, igen! Majd azt mondja, hogy imádnivaló vagyok, és minden, ami rabul ejti az embert. Ezt az erőfeszítést megtakaríthatja magának.
- Nem. Semmi ilyesmit nem mondok magának, bár nem hazudnék, ha ezt tenném.
- Ismeri Mademoiselle Reiszt? - kérdezte Edna minden átmenet nélkül.
- A zongoristát? Látásból ismerem. Hallottam játszani.
- Néha különös dolgokat mond, mintha ugratni akarna, aztán az ember később arra eszmél, hogy nem tud szabadulni tőlük.
- Például?
- Nos például, amikor ma eljöttem tőle, megtapogatta a lapockacsontomat, hogy meggyőződjön róla, elég erősek-e a szárnyaim. Azt mondta: "Annak a madárnak, amelyik a konvenciók és előítéletek egyhangú síksága fölött szárnyal, erős szárnyakra van szüksége. Szomorú látvány, ahogy a nyápicok összetörten és kimerülten vergődnek a földön."
- Merre röpülne?
- Semmi rendkívüli repülésre nem gondolok. Csak félig-meddig értettem.
- Értesülésem szerint Mademoiselle Reisz elméje kissé zavarodott - mondta Arobin.
- Nekem csodálatosan épelméjűnek tűnik - felelt Edna.
- Azt mondják, felettébb összeférhetetlen és kellemetlen. Miért említette meg épp akkor, amikor magáról kívántam beszélni?
- Ó, beszéljen csak rólam, ha úgy tetszik - kiáltott Edna, feje fölött összecsapva kezét -, de kérem, engedje meg nekem, hogy máson járjon az eszem, amíg ön beszél.
- Féltékeny vagyok a gondolataira ma este. Kedvesebbé teszik, mint amilyen általában, de valahogy az az érzésem, valahova messzire vándorolnak, nincsenek itt, velem. - Edna csak ránézett, és mosolygott. A férfi szeme nagyon közel volt. Föléje nyújtott karral a pamlagra hajolt, míg a másik keze még mindig Edna haján nyugodott. Csendben néztek egymás szemébe. Mikor Alcée lehajolt, hogy megcsókolja, Edna megragadta a fejét, ajkát a férfiéra szorította.
Ez volt Edna életében az első csók, amelyre minden porcikája igazán felelt. Lobogó fáklya volt, amely vágyat ébresztett benne.
***
Néha megesett, hogy amikor Edna ellátogatott Mademoiselle Reiszhez, a kis zenésznő nem volt otthon. Órát adott vagy valami szükséges apró bevásárlást intézett. A kulcs mindig a bejáratnál, egy titkos rejtekhelyen lapult, melyet Edna ismert. Ha Mademoiselle véletlenül távol volt, Edna bement, és várta visszajöttét.
Mivel egy délután kopogására nem jött válasz, kinyitotta az ajtót, és - mint mindig - bement. A lakás, ahogy gondolta, üres volt. Meglehetősen zsúfolt napja volt, így barátjánál pihenést és menedéket remélt és azt, hogy Robert-ről beszélhet vele.
Edna délelőtt vásznán dolgozott. Egy fiatal olaszról készített tanulmányt fejezett be a modell nélkül. De sokszor megzavarták szerény háztartása eseményei, illetve társasági természetű ügyek.
Madame Ratignolle jött át hozzá, ahogy mondta, a túl forgalmas utakat elkerülve. Panaszkodott, hogy Edna mostanában megfeledkezett róla. Mellesleg odavolt a kíváncsiságtól, hogy lássa a kis házat és azt, hogyan folyik ott az élet. Mindent hallani akart a vacsoráról. Monsieur Ratignolle olyan korán távozott. Mi történt, miután elment? A pezsgő és a szőlő, amit Edna küldött neki, túlontúl finom volt. Olyannyira nem volt étvágya, ez azonban felfrissítette, és rendbe hozta a gyomrát. És vajon hova teszi majd Edna Mr. Pontellier-t ebben a kis házban? És a fiúkat? Majd megígértette Ednával, hogy megpróbáltatása órájában mellette lesz.
- Bármikor, akár éjjel, akár nappal, kedvesem - biztosította Edna.
Mielőtt elindult volna, Madame Ratignolle így szólt:
- Bizonyos szempontból gyerekesnek tűnsz nekem, Edna. Úgy látszik, minden különösebb megfontolás nélkül cselekszel, ami pedig szükséges az élethez. Emiatt mondom, hogy nem szabad megharagudnod, ha azt tanácsolom, légy kissé óvatos, amíg itt élsz egyedül. Miért nem kerítesz valakit, hogy itt lakjon veled? Mademoiselle Reisz nem akarna jönni?
- Nem, nem akarna. És én sem akarnám, hogy mindig velem legyen.
- Nos, csak azért, mert... tudod, milyen gonosz a világ... azt beszélik, Alcée Arobin néha meglátogat. Persze ez mit sem számítana, ha Mr. Arobinnek nem volna olyan rémisztő a híre. Monsieur Ratignolle mondta, hogy a puszta érdeklődése is elég ahhoz, hogy besározza egy nő nevét.
- Dicsekszik a sikereivel? - tudakolta Edna érdektelen hangon, miközben a képre sandított.
- Nem, azt hiszem, nem. Úgy gondolom, e tekintetben tisztességes. De jelleme közismert a férfiak körében. Többet nem tudok eljönni, hogy meglátogassalak. Nagyon nagy meggondolatlanság volt ma is.
- Vigyázz, lépcső! - kiáltott Edna.
- Kérlek, ne feledkezz meg rólam - esdekelt Madame Ratignolle -, és ne vedd a szívedre, amit Arobinről mondtam, vagy arról, hogy fogadj ide valakit.
- Persze hogy nem - nevetett Edna. - Nekem bármit mondhatsz, amit csak akarsz.
Búcsúzóul megcsókolták egymást. Madame Ratignolle-nak nem kellett messzire mennie, és Edna egy darabig a tornácról nézte, ahogy távolodik az utcán.
Majd a délután folyamán Mrs. Merriman és Mrs. Highcamp tette együttes tiszteletét. Edna úgy érezte, eltekinthetnek a formalitásoktól. Azért is jöttek, hogy meghívják egyik este Mrs. Merrimanhez huszonegyezni. Kérték, menjen korán vacsorára, és Mr. Merriman vagy Mr. Arobin majd hazahozza. Edna mérsékelt lelkesedéssel fogadta a meghívást. Néha igen fárasztotta Mrs. Highcamp és Mrs. Merriman.
Késő délután Mademoiselle Reisznél keresett menedéket. Egyedül várta, hogy megérkezzen, mialatt egyfajta megnyugvás lett úrrá rajta a kopottas, szerény szoba légkörében.
Az ablaknál ült, amely a háztetőkre és a folyón túlra nézett. Az ablakkeret virágcserepekkel volt teli. Ahogy üldögélt, egy muskátli száraz leveleit tépdeste. Meleg nap volt, és igen kellemes szellő fújt a folyó felől. Kalapját levette és a zongorára fektette. Továbbra is a virágok leveleit tépkedte, és kalaptűjével ásott közöttük. Egyszer azt hitte, Mademoiselle Reisz lépteit hallja közeledni. De csak egy fiatal lány jött kis batyunyi mosott ruhával, amelyet a szomszédos szobában tett le, majd elment.
Edna leült a zongorához, és egy kézzel halkan játszotta egy zenedarab taktusait, amelynek kottája nyitva feküdt előtte. Eltelt egy fél óra. Időnként jövő-menő emberek hangját lehetett hallani a lenti előszobából. Kezdte érdekelni, hogy kibogarássza az ária dallamát, amikor újabb kopogást hallott az ajtón. Azon mélázott, mit csinálnak ezek az emberek, amikor zárva találják Mademoiselle Reisz ajtaját. "Tessék" - szólt, fejét az ajtó felé fordítva. És ezúttal Robert Lebrun jelent meg. Az asszony megpróbált felemelkedni, de erre nem lett volna képes anélkül, hogy el ne árulta volna izgalmát, amely Robert láttán úrrá lett rajta, ezért visszaesett a zsámolyra és felkiáltott: "Nohát, Robert !" Robert odament, és megragadta a kezét, látszólag anélkül, hogy tudná, mit mond vagy csinál.
- Mrs. Pontellier! Hogyhogy... ó, milyen pompásan néz ki! Mademoiselle Reisz nincs itt? Nem gondoltam, hogy látni fogom.
- Mikor jött vissza? - kérdezte Edna remegő hangon, arcát törölgetve zsebkendőjével.
Kényelmetlenül ült a zongoraszéken, ezért Robert arra kérte, üljön az ablak melletti székre. Edna gépiesen átült, míg Robert a zongoraszékre telepedett.
- Tegnapelőtt jöttem vissza - felelte, miközben a billentyűkre fektette a karját, disszonáns hangzavart okozva.
- Tegnapelőtt! - ismételte Edna hangosan. Majd magában gondolkodva folytatta: "tegnapelőtt", mintha nem értené. Úgy képzelte, az első pillanatban keresni fogja őt a férfi, és már tegnapelőtt óta ugyanazon égbolt alatt élt, mint ő, és csak véletlenül botlott bele. Mademoiselle biztosan hazudott, mikor azt mondta: "Szegény bolond, szerelmes beléd."
- Tegnapelőtt - ismételte, és letörte Mademoiselle muskátlijának egy kis ágát -, akkor, ha ma itt nem találkozunk, nem is... ha... tehát nem is akart meglátogatni?
- Persze hogy felkerestem volna. Annyi minden történt... - idegesen lapozgatta Mademoiselle kottájának lapjait. - Tegnap rögtön a régi cégnél kezdtem. Végtére is itt éppannyi lehetőségem akad, mint ott... vagyis egyszer talán profitálhatok belőle. A mexikóiak nem éppen rokon lelkek.
Tehát azért jött vissza, mert a mexikóiak nem rokon lelkek, mert az üzlet itt éppolyan jövedelmező, mint ott. Bármi másért, csak azért nem, hogy Edna közelében legyen. Eszébe jutott a nap, amikor a padlón ülve levelét lapozgatta, remélve, hogy kiolvassa belőle a ki nem mondott okot.
Nem figyelte meg, hogy néz ki Robert, csak a jelenlétét érezte. De most szándékosan felé fordult és szemügyre vette. Végtére is csak pár hónapot volt távol, és nem változott semmit. A haja, mely ugyanolyan színű volt, mint az övé, éppen úgy hullámzott hátrafelé halántékáról, mint azelőtt. Bőre nem volt napbarnítottabb, mint a Grand Isle-on. Szemében, amikor egy csendes pillanatig belenézett, ugyanazt a lágy, dédelgető pillantást találta, melyhez olyan melegség és esdeklés járult, amely azelőtt nem volt része. Ugyanaz a tekintet volt, amely lelke szunnyadó zugaiba hatolt és felrázta.
Százszor elképzelte Robert visszatérését és első találkozásukat. Rendszerint otthonába képzelte, ahol Robert rögtön felkeresi. Mindig arról ábrándozott, hogy a férfi valami módon kifejezi vagy elárulja iránta érzett szerelmét. A valóság pedig az volt, hogy másfél méterre ültek egymástól, ő az ablaknál, a muskátlileveleket morzsolgatva és szagolgatva, Robert pedig a zongoraszéken forogva.
- Nagyon meglepett, amikor Mr. Pontellier távollétéről hallottam. Csodálom, hogy Mademoiselle Reisz nem szólt róla nekem. És hogy ön elköltözött... anyám mondta tegnap. Azt gondoltam, inkább New Yorkba ment volna vele, vagy Iberville-be a gyerekekkel, mintsem hogy itt bajlódjon a háztartással. És hallom, hogy külföldre megy. Nem lesz velünk jövő nyáron a Grand Isle-on, nem lesz... Gyakran találkozik Mademoiselle Reisszal? Sokat beszélt önről abban a néhány levélben, amit írt.
- Emlékszik, hogy amikor elment, azt ígérte, ír majd nekem? - Robert egész arca elvörösödött.
- Nem hittem, hogy kicsit is érdekelnék a leveleim.
- Ez csak kifogás. Nem ez az igazság. - Edna kalapjáért nyúlt, amely a zongorán feküdt. Fejére igazította, óvatosan átszúrva kalaptűjét egy súlyos hajtincsen.
- Nem várja meg Mademoiselle Reiszt? - kérdezte Robert.
- Nem. Észrevettem, hogy ha ilyen sokáig távol marad, akkor hajlamos egész későn megérkezni. - Fölhúzta kesztyűjét, és Robert is feltette kalapját.
- Nem vár rá? - tudakolta Edna.
- Nem, ha úgy gondolja, hogy csak későn érkezik - válaszolta, majd hozzátette, mintha hirtelen udvariatlanságot fedezett volna fel abban, ahogy beszélt -, és persze elmulasztanám azt az élvezetet, hogy hazakísérhetem önt. - Edna bezárta az ajtót, a kulcsot pedig rejtekhelyére tette vissza.
Együtt mentek, sáros utcákon át és kiskereskedők kirakodásától akadályoztatva. A távolság egy részét kocsin tették meg, majd miután kiszálltak, elhaladtak a Pontellier-ház előtt, amely igen leromlott állapotban és félig szétesőben volt.
- Sohasem láttam az otthonában - jegyezte meg Robert.
- Ennek örülök.
- Miért? - Edna nem válaszolt. Továbbmentek és befordultak a sarkon. Úgy tűnt, álmai végre valóra válnak, amikor Robert követte őt a kis házba.
- Muszáj maradnia vacsorára, Robert. Tudja, teljesen egyedül élek, és olyan régen láttam utoljára. Sok mindent akarok kérdezni.
Levette kalapját és kesztyűjét. Robert tétován állt, valamely kifogást habogva, miszerint anyja várja. Még egy találkozóról is motyogott valamit. Edna gyufával gyújtotta meg az asztalon levő lámpát. Szürkület volt. Amint Robert a lámpafényben megpillantotta az asszony fájdalmas arcát, amelyről minden lágy vonás eltűnt, félredobta kalapját, és helyet foglalt.
- Úgy szeretnék maradni, ha megengedi! - kiáltott fel Robert. Edna arca ismét ellágyult. Nevetett, odament a férfihoz, és vállára tette a kezét.
- Most először mutatkozik olyannak, amilyen régen volt. Megyek, szólok Celestine-nek. - Elsietett, hogy szóljon Celestine-nek: terítsen még egy személyre. Kis extra finomságért is elszalajtotta, amit magának nem tálaltatott volna fel. Azt kérte Celestine-től, nagy gonddal készítse el a kávét, az omlettet pedig jól süsse át.
Visszatértekor Robert magazinokat, vázlatokat és más dolgokat lapozgatott, amelyek hatalmas rendetlenségben feküdtek szerte az asztalon. Felkapott egy fényképet, és felkiáltott:
- Alcée Arobin! Mit keres itt a fényképe?
- Vázlatot próbáltam készíteni a fejéről valamelyik nap - válaszolt Edna -, és úgy gondolta, egy fotó a segítségemre lehet. Még a másik házban volt. Azt gondoltam, ott is maradt a kép. Biztosan a rajzeszközeimmel csomagoltam be.
- Azt gondoltam volna, visszaadja neki, amikor már nincs rá szüksége.
- Ó! Rengeteg ilyen fényképem van. Sose jut eszembe, hogy visszaadjam őket. Nem számítanak semmit. - Robert nem vette le a szemét a képről.
- Nekem úgy tűnik... gondolja, hogy érdemes lerajzolni a fejét? Mr. Pontellier barátja? Soha nem említette, hogy ismeri.
- Nem Mr. Pontellier barátja, hanem az enyém. Mindig is ismertem, illetve csak nemrég ismertem meg jobban. De most szívesebben beszélnék magáról meg arról, hogy mit látott, csinált és érzett ott, Mexikóban. - Robert félredobta a képet.
- Mindvégig a Grand Isle hullámait és fehér tengerpartját láttam, a Chęničre csendes, füves utcácskáját és az ódon erődöt a Grand Terre-en. Úgy dolgoztam, mint egy gép, és elveszett léleknek éreztem magam. Semmi érdekes sem történt.
Edna kezére hajtotta fejét, hogy eltakarja a fényt.
- És kegyed mit látott, csinált és érzett ezalatt? - kérdezte.
- Mindvégig a Grand Isle hullámait és fehér tengerpartját láttam, a Chęničre Caminada csendes, füves utcácskáját és a napsütötte ódon erődöt. Egy gépnél valamivel több értelemmel dolgoztam, és mégis elveszett léleknek éreztem magam. Semmi különös sem történt.
- Mrs. Pontellier, maga kegyetlen - mondta Robert, szemét behunyta, és hátrahajtotta a fejét. Csendben ültek, míg az öreg Celestine bejelentette, hogy kész a vacsora.
***
Kopogtattak. Az öreg Celestine bejött, hogy elmondja, Madame Ratignolle szolgálója érkezett a hátsó úton, és egy üzenetet hozott, amelyben a Madame kéri Mrs. Pontellier-t, hogy azonnal látogassa meg, mert rosszul lett.
- Igen, igen - mondta Edna, és felkelt. - Megígértem. Mondja meg, hogy jövök... várjon meg. Visszamegyek vele.
- Hadd menjek magával - ajánlkozott Robert.
- Nem - mondta Edna -, a szolgálóval megyek. - Bement a szobájába, hogy feltegye kalapját, és amikor újra kijött, még egyszer odaült Robert mellé a kanapéra. Robert nem mozdult. Edna a nyakára kulcsolta karját.
- Viszlát, édes Robert. Köszönjön el tőlem.
Robert olyan szenvedéllyel csókolta meg, amit soha azelőtt nem mutatott, és magához szorította.
- Szeretem - suttogta Edna -, csakis magát, senki mást, csak magát. Maga volt, aki magamhoz térített egy életen át tartó ostoba álomból. Ó, milyen boldogtalanná tett az érdektelenségével! Szenvedtem, ó, hogy szenvedtem! Most, hogy itt van, szeretni fogjuk egymást. Semmi más nem számít a világon. Most el kell mennem a barátnőmhöz, de maga megvár, ugye? Nem számít, milyen sokáig, várni fog, Robert?
- Ne menjen, ne menjen! Ó, Edna, maradjon - könyörgött. - Miért menne el? Maradjon, maradjon velem.
- Amilyen hamar csak tudok, visszajövök. Itt megtalálom.
Belefúrta arcát a nyakába, és újból elbúcsúzott. Az asszony csábító hangja és az iránta érzett hatalmas szerelme elvette az eszét, minden erejétől megfosztotta, csak a vágyat hagyta meg, amivel ölelni és megtartani akarta.
***
Robert nem várt rá a kis szalonban. Edna sehol sem találta. A ház üres volt. De egy kis fecnire egy üzenetet firkantott, amely a lámpafényben feküdt: "Szeretem. Isten vele... mert szeretem."
Ednát elhagyta az ereje, amikor e szavakat elolvasta. Leült a kanapéra. Kinyújtózkodott, és egy szót sem szólt. Nem aludt. Nem feküdt le. A lámpa sercegett, majd kialudt. Reggel még mindig ébren volt, amikor Celestine kinyitotta a konyhaajtót, és bejött, hogy tüzet gyújtson.
KŐSZEGI PAULA fordítása
Lábjegyzet:
1 "Menjen innen! Menjen innen! Nohát!"
2 Híres elmegyógyintézet.
3 Sűrű halászlé.
4 Mexikói nemzeti étel.
5 St. Louis francia negyedében található utca.
Francis Bacon: Író ember és tükörképe
