|
|
|
|
|
||
- Hé, Dedra, intézd már el azt a szivart, különben nem marad neked a kolbászból!
Dedra hátán végigfutott a hideg: érezte, hogy fenekén csurog az izzadság, tudta, hogy nemsokára a homlokát meg a sisakja belsejét is ellepi a verejték, hogy arcvédője be fog párásodni. Csak a kezem ne hagyjon cserben, motyogta az ajkát harapdálva, csak a pöcköt húzzam ki, és akkor az akna végleg bedöglik.
Már jó két hónapja van ebben a faluban. Csak néhány ház áll benne, azok is félig üresek. Kifosztották őket, a falaik üszkösek. Az a pár ember, aki visszajött, az orrát sem meri kidugni a házából. És mind bizalmatlan. Egyik kutya, másik eb, mondogatják a büfében, az egyenruha az egyenruha, a Kalasnyikov az Kalasnyikov, mindenkinek egyformán útban voltunk; azok, akik védtek bennünket, aknát telepítettek, mielőtt kivonultak, a támadók pedig újabb aknákat raktak le, hogy meglepjék az előbbi védőket, holott azok nem jöttek vissza.
- Hé, Dedra, csak nem egy Castro-pikszist szimatoltál ki? - görgött végig egy hang a köveken. A kérdező az alattomos kubai aknára célzott. - Taposs már a farkára, különben...
Dedra hátranézett: mogorva, barátságtalan társaság. Még a kiképzés alatt egy német nápolyiszeletről Brüderweiss csapatnak nevezte el magát. Kalandorok vagy volt katonák. Haszonlesők vagy bűnözők. A Légiós börtönbüntetését törleszti az aknakereséssel, Rébusz devizát gyűjt, hogy Nyugatra mehessen, Alga kurvákra és whiskyre költi a pénzt, mások naphosszat hallgatnak. Ha szöget versz a körmük alá, akkor is inkább leharapják a nyelvüket, mint hogy megszólaljanak. Ki tudja, melyik oldalon álltak. Abakusz se különb náluk, a matematikus, aki négy tizedes számig fejből köpi az eredményt.
- Mi lesz már, Dedra? Hé, itt a gyógyszer, ha reszket a kezed...
Dedra épp ezektől a hazai gyártmányú aknáktól, a szivaroktól fél legjobban, ezeknek ráadásul a robbanószerkezete is álcázott. A pocok, ahogy a detektort hívják, gyakran nem talál rájuk. És mintha jégeső verte volna őket szerteszét a földbe. Mi most azt játsszuk, hogy hajókat süllyesztünk el, a térképbe rajzolt keresztekben nem szabad megbízni, verték a fejükbe minden reggel. Tetejében mindenkiben ott szűköl az ősrégi figyelmeztetés, hogy az aknaszedő csak egyszer tévedhet.
- Eriggy odébb, Dedra - hallja a háta mögött -, majd én messziről...
Fura, de csak Körte mer puskával aknára vadászni. Eddig egyet sem vétett el, holott volt úgy, hogy a szivar csak ujjnyira állt ki a földből.
- És ne kacsázz, mint a szorítóban, Dedra! - süvített a dzsiptől a könyörtelen hang -, ébredj már fel végre!
Közben a többiek a lakókonténer mögé húzódtak, és szótlanul mártogatták a mustárba a kolbászt. Körte csak addig várt, amíg Dedra árnyéka eltűnt, utána tüzelt: a szivar először jó arasznyira megemelkedett, aztán csattant. Az apró kavics- és vastörmelék jókora kört kaszált le a fűből.
- Most már nyugodtan papálhatsz, Dedra - mondta a győztesek hanghordozásával Körte -, és az üveget is húzd meg, hogy kitisztuljon a fejed...
Szeretett hetvenkedni, mármint a Körte. Fiatal volt, még innen a harmincon, és gúnynevét akkor kapta, amikor bemesélte a többieknek, hogy kiégett villanykörtét árult a piacon.
- És tudjátok, mért ment olyan jól a bolt? Mert mindenki újra cserélhette a rossz körtéjét. Egyszerűen kicsavarta a munkahelyén a jó izzót, helyébe becsavarta a kiégettet, és egy szava se lehetett senkinek.
Ezerszer elmondta ezt a történetet. Hogy mi volt a tisztességes neve, azt sem tőle, sem a többiektől senki sem kérdezte, a csúfnevek maguktól ragadnak rá az emberekre.
- A szivar még hagyján - bólogatott a Légiós -, legfeljebb a kezedet vagy a bokádat viszi el, rosszabb lesz, ha majd az ugróegereket kell megszelídítenünk.
Már a külseje is, különösen a sebhelyes ragyás bőre arra késztette a többieket, hogy a Légióst főnöknek tekintsék. A Légiós legszívesebben ezredesnek tituláltatta volna magát. A börtönben is bevágódott: a második emelet főkolomposa volt. És amikor megtudta, hogy kiválthatja magát a sittről, ha - mint mondotta - minél több aknát gázol le, még aznap minden szükséges irodalmat beszerzett. Gondosan áttanulmányozta az aknák összes fajtáját, és mindegyiknek nevet adott: a szivar széttrancsírozza a lábfejedet, az ugróegér a bendődet hasítja fel, a teknőc, amit legfeljebb egy tank vagy egy nehezebb traktor ébreszt fel, töpörtyűt csinál belőled.
- Na nézd csak - szólalt meg kisvártatva -, még alig fogtunk hozzá, és már ki vagytok tikkadva. Ott, abban a bozótban akármi várhat ránk, nem szórakozhatunk. Neked, Körte - mérte végig szigorúan a fiút -, kilövöm a tojásaidat, ha még egyszer előveszed azt a mordályt, téged pedig, Dedra, ha minden szivartól összeszarod magad, szanatóriumba küldelek, ott aztán nyomogathatod a vénasszonyok fekélyeit! Világos?
Dedra lesütötte a szemét. Látták, hogy betojtam, futott át az agyán, ha elegük lesz belőlem, ugrik a dohány, ráadásul azt is rám verhetik, hogy...
- Hallottad, Dedra? - rántotta meg kabátujját a Légiós.
Valami zavarodottság gyűlt Dedra szemében. Valami, ami csapdában vergődő állatra emlékeztetett. Valami, amit nem volt szabad megneveznie, különben túl sűrűn dobolt volna a halántékán.
- Induljunk, fiúk - szakította meg a csendet -, hosszú nap áll még előttünk... Ráadásul mintha vihar készülne... nézzétek csak a keselyűket, nézzétek a dögevőket - hunyorgott a bozótos felé -, iszonyú, mennyien vannak...
- Leszedjek egyet vacsorára, srácok? - nyikkant meg Körte, és felemelte sörétes puskáját.
- Nem vagyunk vadászok, Körte lódult meg Dedra, és a domb aljára irányított puskacsőre tette a kezét. A domb, legalábbis úgy rémlett, mint valami őskori bölény, négy lábra emelkedett.
Dedra már több éjszakája úgy érezte, hogy útjában van a teste. Igazából csak a karja. Ha behajlította, akkor a válla szaggatott, ha lógni hagyta, akaratlanul ökölbe rándult a keze. Különösen az ilyen fülledt éjszakákon, amikor a lakókonténer szinte átforrósodott, annyira, hogy Ablakusz és Alga, akik sülve-főve együtt voltak, valahol kint ágyaztak meg maguknak. Valószínűleg csak megjátszották, hogy homokosok.
Amit csak tudnak, mindenhonnan lespórolnak, dohogott Dedra hánykolódva, és a tévére sandított. Ezt a konténert is úgy építették meg, hogy megsülünk benne. Egy ventilátor, az segítene. Bár jobb, hogy nincs benne ventilátor. Rébusz szíjat hasítana a hátunkból: még ebben a hőségben is két pokrócot húz a fejére, ráadásul folyton csikorgatja a fogát, és fingik. Ki tudja, mi fingatja. Biztosan valakinek a nyakát tekeri ki álmában. Mint a Légiós, aki nem tud betelni a bárgyú hongkongi akciófilmekkel. Hogy zabálja őket, hogy tapsol, amikor zsarukat gyilkolnak. Nézd az idiótákat, kiabálja, és belekortyol poharába, ezek a csíkszeműek úgy irtják őket, mint a poloskát, pedig olyan girnyók, hogy egy négernek meg se kottyannának uzsonnára.
Hajnalig nem fekszik le a Légiós. Különben is ritkán alszik a konténerben. Estefelé egyszerűen lelécel, de még meg sem virrad, s már az ajtón dörömböl. Ébredjetek, férgek, mérgelődik, és döngeti a vasat, ma négyszáz szivar vár ránk. Jobb, ha napfelkelte előtt röpít minket a levegőbe, mint este, amikor bűzlünk az izzadságtól, fontoskodik. Megszokták a pasast. Megszokták azt is, hogy mindig sántikál valamiben. Hogy fura alakokkal barátkozik abban a koszos büfében, ahol egy hónapja Dedra meg a többiek megitták az egész készletet. Vagyis összevissza három üveg whiskyt meg egy rekesz sört. Másnap félholtan hevertek a konténerben.
- Hozzá ne nyúljatok nekem a pocokhoz! - üvöltött a Légiós -, azt képzelitek, hogy a szivarok is mólésak? - hintázott a talpán, és megfenyegette őket, hogy mindnyájukat melegebb éghajlatra küldi.
Akkor szigorúan meghagyta nekik, hogy abba a csehóba többet be ne tegyék a lábukat. Ő betehette. Ő, aki virágnyelven beszélt a telefonba. Ő, aki saját szakállára vágott neki az aknamezőnek.
- Hehe - vigyorgott, amikor visszajött -, az aknamező olyan, mint a láthatatlan keresztrejtvény. Jó szimat kell hozzá, jó szimat, és akkor egyre se lépsz rá. Láttátok, anyámasszony katonái, hogy kell ezt csinálni? De erre csak a Légiós képes, akinek minden arasz föld a kisujjában van!
Akkor megnőtt a szemükben, még ha torkig voltak is vele. Beült a dzsipbe Rébuszhoz, aki kereszteket rajzolt régi térképekbe.
- Minden hadseregnek megvan a maga rendszere. Mindegyik meghagy az aknamezőn egy folyosót, Rébusz - bizonykodott -, hogy vissza tudjon menni. Nekünk csak azt kell kiszaglásznunk, melyik átlón érdemes haladnunk, hogy ép mogyorókkal álljunk a Mindenható elé.
Mindenesetre az emberek megbíztak benne. A tereprajzok és a koordináták hajszálpontosak voltak.
- Ne kérdezzétek, honnan vettem az adatokat, nektek az a feladatotok, Brüderweiss csapat, hogy eltakarítsátok az aknákat - lépkedett a sor elején.
- Tényleg megbízhatók az adatok? - kérdezte Dedra.
- Parancsolj - mutatott a Légiós a domb felé -, próbáld ki, ha van hozzá merszed. Ez a két vonal itt, ez a folyosó avagy alagút. Parancsolj, te okos tojás - emelte fel a hangját -, a domb körülbelül egy kilométerre van, egy jó óra alatt megfordulsz...
A többiek se mertek nekivágni. Így aztán szótlanul ellenőrizték a pocokban az elemeket, és belebújtak a védőruhába. Csak Körte akasztotta vállára a puskát.
- Ha mégis szükség volna rá - vigyorgott bele a Légiós képébe, és a többiekre kacsintott.
A napok vontatottan és egyhangúan teltek: ádáz arcok és szórakozott szemek. Mindennap ugyanaz az étel, az ember estig egyfolytában böfög tőle. Mindennap többliternyi verejték, holott őrjítően lassan haladnak, hiszen minden mozdulatot százszor is meg kell gondolni. Messziről úgy néznek ki, mint akik egy helyben topognak Mint akik úgy kúsznak az alacsony cserjében, mint a jóllakott gyíkok. Mindennap a pockok átkozott berregése, és még csak meg sem bízhat bennük teljesen az ember. Mindennap a legyűrhetetlen rettegés, hogy valaki megbotlik a huzalban, és mindannyiukat az örök vadászmezőre röpíti. Mindennap a Légiós üvöltözése, Rébusz szeszélyeskedése. Mindennap Alga mellébeszélése és Abakusz számtantrükkjei. Mindennap Körte elmaradhatatlan története. Mindennap Dedra szótlansága, mindennap a képernyőre meredő szemek: a tévé mintha maga forgatná a szatellitantennát. Minden éjjel csapnivaló alvás és ugyanazok az álmok. Ezek kikívánkoztak belőlük, a reggeli előkészületek alatt álmaikat hadarták el egymásnak.
- Az álmok után következik a nap, Brüderweiss csapat - kotkodácsolt ilyenkor mindig a Légiós. - Ezt írják a könyvek, márpedig a könyvekben minden benne van. Napóleon is felolvastatott magának az álmoskönyvből, hogy tudja, mi vár rá estig. Tudom én - mondta széles vigyorral -, hogy nőkről álmodtatok. Akikkel teleragasztottátok a konténer falait. Azt hiszitek, más csajoknak nincs bukszájuk? Gondoljatok csak arra, hogy volt legutóbb! A nőkre is sor kerül, fiúk! De még mennyire! Kipállik tőlük a seggetek! Van, aki másról álmodott? - érdeklődött, és mint a favágó, a tenyerébe köpött.
- Én miden éjjel hószállingózásról álmodom, Légiós - jelentkezett Dedra.
- Az még mindig jobb, mint ha álmunkban kancával üzekedünk, Brüderweiss csapat, bár a hó betemetheti az embert - fordult meg a Légiós, és Rébuszra bökött.
- És ez azt jelenti, hogy új ember érkezik, ezredes - hebegte Rébusz, és összeütötte a bokáját.
- Még csak az hiányzik! - köpött ki a Légiós. Körte a célgömbön keresztül idegesen rálesett a felszálló ködben köröző keselyűrajra.
Az új ember még le sem kászálódott a dzsipről, a Légiós máris elkomorodott. Nemcsak azért, mert a jövevény jó fejjel magasabb volt nála, hanem a kopaszra nyírt feje miatt is. Meg a napszemüvege miatt: a pápaszem mintha összenőtt volna a fickó torz orrával.
- Én vagyok az új főnök, Brüderweiss csapat, Főnök nagy effel, ezt jegyezzétek meg. Légiós barátom legyen felőlem a régi, ha úgy tetszik, ő is nagy errel.
Átkarolta a régi főnököt: a Légiós feje a jobb válláig sem ért fel. Sőt minél tovább nézte őt az ember, annál kisebbre zsugorodott.
- Mától kezdve más rend lesz itt, igaz, ezredes? - vigyorodott el a Főnök, és megigazította szemüvegét.
A Légiós kókadtan bólintott. A többiek is. Moccanni se mertek. Ki tudja, honnan került ide ez az ember? Talán áthelyezték, talán áldozatnak küldték ide. Fenevad, igazi fenevad, messziről meglátszik rajta, hogy nem tiszta a keze. Hogy forrófejű. Hogy csak az ösztöneire hallgat.
- Na már most, Brüderweiss csapat - vetette meg szélesen a lábát a Főnök, és kitolta az állát -, felesleges találgatnotok, hogy mért vagyok itt. Nyilván ti is tudjátok, hogy ez így nem mehet tovább. Jól is néznénk ki. Szóval azért vagyok itt, hogy rendet csináljak: ezentúl minden reggel katonai sorakozó lesz. Végtére is a Brüderweiss csapattal van dolgom - vigyorodott el. - Az a feladatom, hogy ezeket a rohadt szivarokat minél előbb a levegőbe repítsük. Világos?
- Világos! - rikkantotta az égre a csapat.
- Abakusz? - vetette oda foghegyről a Főnök.
- Parancsára.
- Mától kezdve öt tized a minimum, megértetted?
Abakusz összeütötte a bokáját.
- Te, Alga, ezután a levegőre specializálod magad!
- A levegőre, százados? - nyögte ki Alga.
- Az ugróegerekre, Alga - köpött ki a Főnök. - És ne szólíts századosnak!
A nap már magasan állt. Vakította az embereket.
- Úgy illik, hogy egyenesen az ember szemébe nézz, Rébusz - reccsentett rá a fiúra a Főnök, ahogy elébe állt. - Akkor is félrenézel, amikor becserkészed a gyíkot?
- A gyíkot, Főnök? - ismételte halkan Dedra.
Mint akit kígyó mart meg, a Főnök Debrához fordult. Dedra keményen viszonozta a pillantását.
- Ez az! - hörögte a Főnök. - Úgy kell nézni, ahogy Dedra csinálja, megértettétek?
Aztán megpördült a sarkán, a pockokra csak futó pillantást vetett. És intett a vigyázzban álló Körtének. A csapat egy emberként elkántálta, hogy az elemek föl vannak töltve, és hogy a pontos tereprajz mindenkinek a zsebében van.
- Mára szabad vagy, Légiós - jelentette ki a Főnök -, holnaptól majd te is az orroddal túrod a földet...
A Légiós elsápadt. Ez az ember halálosan komolyan gondolja, amit mond. És rohadt alak, csak rá kell nézni. A végsőkig ki fogja zsigerelni őket.
- A végén nők is lesznek, Brüderweiss csapat - folytatta a Főnök enyhébb hangnemben -, nők, akiket a Főnök hajt fel nektek. De csak a végén, kedveseim, ott, annak az ocsmány vakondtúrásnak a lábánál...
Senki se mert felnézni. A Főnök szemüvegének sötét lencséi férgekké változtatta őket.
Térdmagasságig emelték a pockokat, és elindultak a jelzőzászlókhoz.
- Jól kikészítetted, Dedra - nyihogott Körte, és puskájával Dedra lapockái közé bökött.
- Mindenki másképp csinálja, Körte - nézett hátra Dedra, és ha nincs ott a Főnök, arcul köpi a fiút.
Három nap alatt, miközben a Légiós a pocokkal a páfrányosban turkált, a Főnökre végérvényesen ráragadt az Okinava csúfnév. Az égbolt is rájuk nehezedett. Bármikor eleredhet az eső, kémlelték a felhőket, bemossa a szivarokat a földbe, és semmi jele, hogy abbahagyhatnák a munkát. Okinava meg biztosan a konténerben durmol. Vagy távcsővel figyeli őket.
- Átkozott Okinava - morogta a Légiós -, nála az ember sohasem tudhatja, mi jár a fejében.
Körte épp lehajolt, és jelezte a többieknek, hogy nekilát egy szivarnak. Most letette a puskát, és szemöldöke alól a Légiósra lesett.
- Kilyukasszam a bőrét, Légiós? - szűrte a foga közt.
Abakusz is megmozdult. És óvatosan biccentett.
- Valószínűleg a szemüvege lencséjén sem lehet átlátni - mondta Rébusz, és kiköpött egy dohányszálat.
Bár a dohányzást szigorúan megtiltották nekik, képtelenek voltak lemondani róla. Idegeik követelték a magukét. Amikor izzadni kezdett a tenyerük, muszáj volt rágyújtani, különben mohón nekiesnek a cigarettásdoboznak és szó szerint szétrágják.
- Azt mondta, nők is lesznek, Légiós - fordult meg Alga. - Remélem, tiszteletben tartja kívánságlistánkat, he?
Még Rébusz is nevetett. A gyilkos csend perceiben vagy éjszaka, amikor a fülledt melegtől nem tudtak aludni, nők tomboltak a képzeletükben: Alga a bögyösökre bukott, az olyanokra, akiket öt férfi se tud megzabolázni. Hányszor mondta el, hogy Leonida utolérhetetlen volt, s hogy bebújt a bal melle alá, és a kis dög nem engedte, hogy levegőt vegyen.
- Ja - kortyintott a poharából Abakusz -, azért lett belőled füvesember. Isten tudja, mit szagoltatott meg veled a lucskos dudája alatt.
Abakusz viszont a nyiszlett lányokat szerette. Az olyanokat, akiknek megszámolhatta a bordáit. Az olyanokat, mint Monikája volt.
- Nem, nem, egy nő ne legyen húsos. És hosszú hajú. És szőrös, mint a majom - hajtogatta Rébusz. - Nincs jobb - nyalta meg az ujját -, mint mikor az ember egy forró muffba temeti az arcát...
- Hogy megolajozza a száját, hukk - csuklott Dedra, és a falra rajzszögezett szőke bombázóra mutatott. - Valljátok be, hogy mind az ő számlájára hokiztok, mi? - nézett körül féltékenyen.
A többiek röhögtek. És azzal heccelték egymást, hogy melyikük a nagyobb disznó.
- Ki állna egyáltalán szóba velünk, amikor a tökünket bármelyik pillanatban leszakíthatja egy akna - mekegte a Légiós. - Ezért nuku szerelem, Brüderweiss csapat, nuku levelezés vagy fülbe sugdosás - ismételgette, amíg ki nem fogyott a szuszból. - Egy nő százszor jobban kikészíti az embert, mint egy teknőc.
Ebben titokban mindannyian egyetértettek.
- És ezért Okinavának a maga módján igaza van - fordult a Légiós Körtéhez, aki nesztelenül meghúzta a závárt. - Végül is három-négy napi munkával az egész nyarunkat felszabadíthatjuk...
Akkor robbanást hallottak, füst szállt fel, a keselyűk fülsértően felvijjogtak.
- A rohadt életbe, Alga! - üvöltött fel a Légiós, és odarohant Algához: bal kezével a fiú szétroncsolt jobb könyökét fogta, alkarja élettelenül himbálódzott.
- Vigyázz, Légiós! - ordította Körte, és a földre vetette magát.
És most is szerencséje volt. A következő pillanatban már Alga mellett állt, aki a fájdalomtól szinte eszméletét vesztette. Görcsbe rándult, verejtékező arca elárulta, hogy rosszul áll a szénája. Csak akkor nyugodott meg, amikor egy szíjjal elszorították a felső karját. Meg se nyikkant, csak az ajkát harapdálta véresre.
Addigra már a többiek is körülvették. Nem mintha sajnálták volna Algát, ezt az érzést nem ismerték, csak segíteni akartak rajta.
- Mázlid volt, Alga, hogy nem a pofádat találta el - fordult hozzá a Légiós.
- Pedig azt kellett volna - csaholta a váratlanul föléjük tornyosuló nagy árnyék -, az orrát kellett volna eltalálnia, hogy ne dugja bele feleslegesen minden szarba...
- Fogd be, Főnök, segítenünk kell neki - sziszegte Körte.
- Mióta tegeződünk, he? - A Főnök csücsörítve kiköpte a cigarettáját.
- Kórházba kell vinnünk, Főnök, itt elvérzik - dörmögte a Légiós, és lassan felemelte Algát.
- Nyalja ki maga a sebét, mint a kutya - fintorodott el a Főnök, és sarkon fordult.
- Te állat! - ugrott rá Dedra, és megpróbálta hátulról a földre rántani.
De Okinava a szó szoros értelmében leseperte: mint a vidra, villámgyorsan megfordult, és egy jól célzott ütést mért Dedra állára. A többiekben felforrt a vér, de senki se mozdult.
- Mire vártok még, tetűk, dobjátok be Algát a dzsipbe! Te is eriggy vele - mutatott Okinava Debrára -, hadd stoppolják be azt a mocskos pofádat...
Mint a páncélkocsi, Okinava eldülöngélt.
- Ütni azt tud, a rohadék - Alga most szólalt meg először. - A szemüvegét se vette le...
- Még éjszakára se teszi le, Alga - mondta a Légiós, és megigazította a fiú vérző karját.
- Éjszakára se? - suttogta Alga.
- Mert a bal szemét cefetebbül elintézték, mint ő a Dedra száját - folytatta kisvártatva a Légiós, és a visszapillantó tükörben Debrára lesett.
- Okos fiú ez a mi Debránk - élénkült fel Alga, miközben zavaros szeme tükréből eltűnt a domb, amely mögött a többi aknaszedő Körtét csillapította: megesküdve mindenre, ami szent, Körte fogadkozott, hogy még aznap éjjel kitapossa Okinava belét.
A nőket már megrendelték, és Dedra ajka is szépen gyógyult. A szivarok háromnegyede a levegőbe röpült, a domb már csak puskalövésnyire volt, az emberek napról napra elégedetlenebbül morgolódtak, s ezt Okinava is észrevette.
- A következő két nappal ti rendelkeztek, Brüderweiss csapat - veregette keresztbe tett karral a vállát. - Az elsőt azért kapjátok, hogy könnyítsetek a mogyoróitokon, a másodikat, hogy összeszedjétek magatokat!
Az emberek meg se nyikkantak, csak összenéztek: Okinava ki akarja őket engesztelni, De nemcsak Dedra szája miatt, amit a sebészek még aznap este összevarrtak, hanem azért is, mert leejtett egy félig hatástalanított robbanószerkezetet. A Légiós is megenyhült, összecsapta a bokáját, és ledarálta Okinavának a jelentést. Az agyafúrt Légiós, aki hajnalig ücsörgött Okinavával az Oregonban, holott végig csak málnaszörpöt ivott. Jól tudta, hogy az ujjai nem hagyhatják cserben, jól látta Alga könyökét, három éjjel azzal álmodott. Okinava viszont állta a sarat: minden reggel a dzsipje úgyszólván a földet súrolta, akkora porfelhőt kavart fel vele, minden reggel az ő hangja harsogta túl a keselyűk rikoltozását, pedig Körte nap mint nap forró ólommal fenyegette.
- Hogy ne gondoljátok rólam, Brüderweiss csapat, hogy közönséges vadállat vagyok, a nőket is kifizettem nektek. A saját zsebemből perkáltam a tele tökötökért! De nem azért, hogy egy szétvert pofáért kiengeszteljelek titeket, nem. Azért csináltam, mert rendes ember vagyok!
Csak Dedrának fordult fel a gyomra, de egy arcizma se rándult. Két Underberggel tudta csak háborgó bensőjét lecsillapítani, mielőtt az ócska karosszékbe vetette magát. Rébusz is azonnal italt rendelt, Abakusz pedig egy hajtásra döntötte magába a dupla whiskyt, hogy többé ne is lássa. A Légiós volt az egyetlen, aki dupla kávét kért: illata a többiek orrába tódult.
- Az, hogy kanosak vagytok, még nem elég a nőknek, kedveseim - mondta nyáladzó szájjal. - A részeg fejetektől se lesznek boldogok - figyelmeztette a többieket.
De szavait senki se vette komolyan: az emberek tudták, hogy a Légiós meg Okinava jól megfűszerezte ezt a dohányfüstbe és szúrós pálinkaszagba merülő estéjüket.
- Hé - intett Rébusz Debrának -, lekaszált a Főnök, mi?
- Fordulatból viszi be a horgot, kedveseim - magyarázta a Légiós.
- Váratlanul ért, igaz, Dedra? - kérdezte Abakusz.
- Olyan a válla, mint a bikának, mi, Dedra? - mondta valaki a sarokban.
Dedra nem válaszolt: csak a még sajgó ajkát nyalogatta, és néha az ajtóra lesett.
- Pedig biztosan nem edzett annyit, mint ezek - mutatott Abakusz a váltakozva vetkőző két örömlányra.
- Edzett? - horkant fel Dedra.
Arcából csak óriásira tágult szeme látszott: valahol a mélyén az örömlányok körvonalai táncoltak, akik ingerlően vonaglottak az alacsony dobogón. A férfiaknak csillogott a szeme: Abakusz a cingár lányba fúrta tekintetét, akinek sötét pamacs volt a hóna alatt, Dedra le nem vette szemét a barna bőrű nő széles csípőjéről, csak a Légiós bámult unottan a semmibe.
- Alga nincs itt, az a fejőstehén az övé lehetne - mutatott Rébusz az egyik kurvára, akit szinte lehúzott óriási keble.
- Fogadjunk, hogy szilikonnal van kitömve - töltött a poharába Abakusz -, ha gránátot robbantanék a két csöcse között, a plafon tele volna kocsonyával...
A férfiak röhögtek.
- Fő, hogy nincsenek kiborotválva - hunyorgott Rébusz, és újabb rundot rendelt.
- Mert Okinava mindenre gondol - jelentette ki a Légiós, és az ajtóra bökött: mint valami látomás, a küszöbön Okinava állt, és mellette egy olyan kéjnő, hogy az embernek elállt a szava.
Még mielőtt a recsegő hangszóróban elhangzott, hogy Okinava és Sylvia lépett a terembe, az aknaszedők felálltak, és megtapsolták őket. A sötét szmokingban és csokornyakkendőben feszítő Okinava úgy vonult a könyökébe kapaszkodó hölgye mellett, mint a moziban: semmi kapkodás, semmi merevség az arcán, még a kissé giccses, aranyozott keretű ray ban szemüveg sem hatott erőltetettnek.
- Fogadok, hogy a tigrisbunda alatt pucér a spinkó - csúszott ki a Légiós száján.
- Én meg abban fogadok, hogy alul is ilyen - tette hozzá Rébusz, és mutatóujjával megkopogtatta az asztalt.
- Jó bőr, nem vitás, és a szemében is van valami különös - állapította meg Abakusz, és megemelte poharát.
- Pokolba a szemével - sziszegte Dedra, és elfordult a pártól.
Aztán a nő mindenkit elnémított: a tigrisbőr alatt tejfehér volt a bőre, szemérmes pihéi áttetszően fénylettek.
- Biztos egy vagyonba kerül, mi? - szólalt meg Abakusz, és zajosan kinyitott egy sörösdobozt.
- Az ízlések és a pofonok különbözők - mondta Dedra, aztán fészkelődni kezdett, mert a vadító csípőjű barna lány már elindult hozzá.
- Hi, fiúk - buggyant ki a lány száján -, kellene a gyújtószerkezetünk?
Az aknaszedők megkukultak. Talán mert még nem volt bennük megfelelő nyomás. Akárhogy volt is: még mielőtt észbe kaptak, mindannyiuk térdén egy-egy lány ült.
- Ugye nem nyomlak nagyon - csipogtak, és fenekük az aknaszedők sliccén csúszkált.
Az emberek látták egymáson, mit éreznek. Hogy milyen átkozottul igaza volt Okinavának, hogy meghívta őket ide. Hol egymásra néztek, hol a lányok illatos bőrébe fúrták orrukat: mindegyiknek más volt a szaga, mindegyik másképp fésülte a haját, mindegyiknek másképp babrikáltak az ujjai a térdükön, hosszas rábeszélés után mindegyik megengedte, hogy kikapcsolják melltartóját, csak Sylvia szopogatta szótlanul az osztrigát, és cipője az asztal alatt Okinava lágyékán körözött.
Kettőjük játszadozását azonban senki sem vette észre. A többiek azt látták, hogy ők egytől egyig vén gazemberek, hogy a Légiós javíthatatlan bunkó, és nem engedi meg a nőjének, hogy megoldja a nadrágszíját. Okinava bezzeg tudta, hogy kerülje el a kíváncsi szemeket: Sylvia a lábujjaival nyitotta ki a csatját, ő a lábával húzta le Sylvia harisnyakötőjét, és közben úgy tett, mint akit csak az az átkozott osztriga érdekel, amelynek olyan a szaga, mint Sylvia muffjának.
Kisvártatva a pincér egy nagy perzsa macskát tett Sylvia ölébe. Egy hatalmas, hosszú szőrű macskát, amely úrnője arcához nyomta az orrát, holott Sylvia csak egy pillantásra méltatta.
- Hát nem gyönyörű ez a mi Dominikánk? - gőgicsélte, és tovább játszadozott Okinava sliccével -, nem gyönyörű ez a cica, megszépíti napjaimat, amikor te nem vagy velem...
Okinava jó képet vágott a dologhoz, de a macska idegesítette.
- Hűha - nyerített fel Rébusz -, a te macskádnak viszont nincs karma, aranyos...
Az ölében ülő nő elnevette magát. A többi lány is vihorászott, ahogy a férfikezek egyre tolakodóbbak lettek.
- A főnöknőnk ma éjjel táncolni fog - súgta a nagy fenekű, aztán hangosan megszámolta Dedra mellén a szőrszálakat.
- Én még Sylviánál is jobb vagyok - bazsalygott Abakusz nője, és csábosan megvonaglott.
Addigra már a Dominika Okinava ölében szundikált. Alighanem jólesett neki a meleg, mert jóformán a férfi zakója alá mászott.
Úrnője felhajtott egy jókora pohár koktélt, majd a zenét hallgatta. Okinava nagyokat nyelt, és megfeledkezett a macskáról. Figyelte Sylvia minden mozdulatát, látta, hogy a nő mosolyog rá és felkínálkozik, mikor aztán a melltartóját is az arcába dobta, Okinava minden porcikáját átjárta a gyönyör, és elsötétült körülötte a világ.
Egy pillanatig úgy látszott, Sylvia féltékennyé tette a többi lányt, mert azok úgyszólván rávetették magukat a férfiakra. Nyilván így beszélték meg Okinavával, gondolta Dedra, Okinava csak magának akarja Sylviát.
- Rendőrség, gyorsan! - sziszegte hirtelen valaki, és abban a pillanatban a lámpák is kialudtak.
- Vigyázz a Dominikára, Főnök, akkor majd mi is... - hallatszott a pulttól, és a pult mögött összecsukódott a függöny.
Mintha csak látomások lettek volna: a lányoknak még az illatuk is elszállt, már a ventilátor is nyiszorgott. Mire a rendőrök bejöttek, az emberek mintha buja álomból ébredeztek volna. Sebtiben megigazították ruhájukat, és részegnek tettették magukat, amikor a rendőrök igazoltatták őket.
Okinava is úgy ült, mint egy leforrázott isten: zakója mélyén hangosan dorombolt a Dominika, fejét Okinava széles nyakkendője alá dugta.
- Aztán úgy vigyázz a Dominikára, hukk, mint apád a lányára - vigyorgott részegen Körte; ő volt a legokosabb, még a rendőrök érkezése előtt eltűnt a barna hajúval. - Különben - folytatta - az örökkévalóságig kemény bottal fogsz vándorolni ezen a világon... Hacsak a macskád...
Befejezni már nem tudta, mert a következő pillanatban a porban hempergett.
- Balegyenes - dörmögte Dedra, és hidegvérrel átlépett Körtén, mert Okinava már jó ideje nyomta a dzsip dudáját.
A képeslap is, amit "Olga és Alga" aláírással a kórház nővérkéjével íratott meg Alga, a macska fogai között végezte.
- Dominikának egyetlen szőrszála se görbülhet meg - ugatta Okinava, miközben a macska a képeslapot kóstolgatta. - Alga maga tehet a bajáról, senki se mondta neki, hogy átkúrja az aknát...
Nem elég, hogy goromba volt, Okinava egyre trágárabbul beszélt. Valószínűleg a Dominika miatt: elvárta, hogy a többiek istenként tiszteljék a macskát, holott legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Már gyerekkorában is utálta a macskákat, mikor aztán a fülébe jutott, hogy egy macska lerágta egy halott ember fülét, ez olyan hatással volt rá, hogy szíve szerint az összeset kinyírta volna.
- Megosztjuk egymás közt a munkát, Brüderweiss csapat - villámlott a szeme a szemüveg mögött -, Dominikát mindennap másvalaki fogja kényeztetni. Nemcsak hogy megfürdeti és megfésüli, de ha kell, a konzervét is megcsócsálja! Dominika nem akármilyen macska, nem bizony, mint ahogy Sylvia sem akármilyen nő, he?
Legokosabb volt hallgatni. Aki felemelte tekintetét, az sem azért tette, hogy feleseljen. Csak a Légiós pusmogott valamit. Nyilván még mindig jóban volt Okinavával. Még mindig együtt iszogattak hajnalig az Oregonban.
- Mától kezdve minden másképp lesz, Brüderweiss csapat - hőbörgött Okinava. - Mától kezdve vége a lustálkodásnak. Mit képzeltek? Ki fizet azért, hogy a bokrok között sétafikáltok? Nekem többé senki se akarja beadni a maszlagot, nézzétek meg - mutatott az összetekert térképekre -, a koordináták milliméterre pontosak, a rézangyalát!
Abakusz összerezzent. Rébusz száján is kiszaladt egy böffenés.
- Tudom, hogy a hátam mögött Okinavának csúfoltok. Jó, legyek Okinava, legyek akárki, de én elvállaltam, hogy az első esőkig megtisztítjuk ezt a rétet!
Az egyik detektorban kattant valami: a műszer vadul felberregett, Dominika felkapta a fejét.
- Elő ne forduljon még egyszer ilyesmi! Örüljetek neki, hogy most futni hagyom a bűnöst, különben...
Okinava arca torz mosolyba rándult.
- Akkor holnap ki a soros Dominikánál, Főnök? - jelentkezett Körte.
- Ábécésorrendben megyünk, fiúk - vetette oda Okinava, és lehalkította a tévét.
Valami átsuhant a levegőben. Talán egy éjjeli madár.
Jó félóra múlva Okinava ágyba kergette őket. Ő is elterült a rozzant karosszékben.
- Főnök - hallatszott az egyik sarokból -, ugye lesznek még lányok?
- A jobb kezed még ép, nem? - mondta mogorván Dedra.
- Húzz be neki egy jobbegyenest, hehe - vihogott Körte, és belefújt puskája csövébe.
De a szivarok csak nem akartak elfogyni. Mintha a mezőt aknákkal vetették volna be, vagy útközben potyogtatták volna el őket. Néha már a Légióst is kirázta a hideg. A nap a domb tetejére ereszkedett, és vakított.
- A rohadt életbe, olyan régen vagyunk már itt, hogy megszelídíthettük volna a keselyűket, és vadászhattunk volna velük. A sólymok cseppet sem okosabbak - tűnődött Rébusz, és óvatosan lecsavarta a gyújtófejet.
Az emberekre kishitűség és csömör telepedett. Csak Körte sütött el néha egy-egy viccet. És mindig töltött puskával járt.
- Az ördög se ment meg a kivégzőosztagtól, ha szitává lövöm Okinavát - dünnyögte bizalmasan Debrának -, ki tudja, melyik brancshoz tartozik.
- Brancshoz, Körte?
- Brancshoz, igen - bólogatott Körte -, a maffia valamelyik brancsához, öregem, különben nem szobrozna mindennap az Oregonban, és abból a rohadt macskából is gulyást főzhetnénk.
Igen, a macskát, amelynek Okinava minden este mérte a súlyát, a macskát már egyikük sem bírta cérnával. Ráadásul a Dominikával eltöltött napokért nem kaptak pénzt.
- Dominika csontjai nem papírból vannak, Dedra - sziszegte Okinava -, több kalciumra van szüksége! Büntetésből még két napig te fogod dajkálni a cicámat, mindnyájunk cicáját!
Nem sok hiányzott hozzá, hogy Dedra Okinava torkának essen. Gyűlölte erőltetett vigyorát és önteltségét, gyűlölte a dzsipjét, már mikor messziről meghallotta, gyűlölte nyomorék orrát, örökké elfedett szemét, kopaszra borotvált fejét, mindent gyűlölt rajta.
Másnap - a macska épp a dolgát végezte a homokban - Körtét lekaszálta egy akna. Jóformán a fél arcát elvitte.
Alighogy szétoszlott a füst, Dedra kiugrott a konténerből, és Körtéhez rohant. Szinte repült a levegőben, érezte, hogy talpa alig érinti a talajt, hogy alatta, a földben, elmozdulnak az aknák, látta, hogy a Körte fölött hajlongó társai is jóformán repülve értek oda, hogy az integető Légiós még kísértetiesebbnek tűnik, mint az összeroncsolt Körte.
- Hé, lusta banda, mi van már megint - hallatszott a dzsipből.
- A Dominika, hé, Főnök, a Dominika! - üvöltötte teli torokból Dedra, és a bokrokra mutatott.
- Dominika? - ágaskodott fel Okinava. - Nem, nem igaz...
Mint akit kilőttek, mint akinek elborul az agya, a bokrok közé csörtetett.
- Merre ment, Dedra? - bömbölte, és négykézlábra ereszkedve kúszott tovább.
Az emberek mintha megfeledkeztek volna a sebesültről. A baleset nem volt olyan súlyos, mint első pillantásra látszott: a sebek mélyek volta, igaz, de a repeszek nem értek agyat.
- Kicsit balra, Okinava - harsogta Dedra -, három lépésre a tölgyfától, két lépésre a bodzától... Még, még, még egy kicsit, és mindjárt a farkára lépsz...
Csak amikor lihegve a tölgyfának dőlt, akkor vette észre Okinava, hogy csapdában van. Hogy nem hagyott maga után elég világos nyomot ahhoz, hogy visszafordulhasson.
- Látod a macskát, Dedra? - emelte meg a hangját.
- Talán azok a dögök csaptak le rá fentről - mutatott Dedra a keselyűkre.
Okinava sírt. Könyörögve kérte Debrát, vezesse ki ebből a pokolból.
- Ohó - mondta Dedra -, most bőgsz, mint a taknyos kölyök! Bezzeg akkor nem bőgtél, mi?
- Ne hülyéskedj, Dedra, az a szorítóban volt, és nem...
Mihelyt úgy-ahogy bekötözték Körtét, az emberek felálltak, és szótlanul nézték a jelenetet.
- Mondd csak el nekik, hogy már akkor is mekkora disznó voltál, Okinava! - kiabálta Dedra. - Mondd csak el, mért nem mersz a szemembe nézni, mondd csak el, mért terítettél le a ringben egy balegyenessel engem, a bírót? Tehettem én róla, hogy az a néger, aki jobban kicifrázta a pofádat, mint most Körtéét az akna, folyton lefogott, he?
Ordítoztak. Egyikük sem engedett. Már több vaskos trágárságot vágtak egymás fejéhez, amikor Dedra meghúzta a ravaszt.
Jó egy méterre Dedra előtt felporzott a föld. A robbanás egyarasznyit megemelte a testét, de talpon maradt.
- Úgy, most kvittek vagyunk - vigyorodott el, és behúzta a závárt.
- Úgy, most kvittek vagyunk - ismételte meg Abakusz, és rohant a hordágyért. Még szerencse, hogy nem botlott el a macskán, amely szeretett az emberek közelében lábatlankodni.
- Dominika, te átkozott bestia! - rúgott bele Abakusz ádázul a mit sem sejtő állatba. Dominika felborzolta szőrét, és vaktában a cserjésbe iszkolt.
- Dominika, cicuskám! - üvöltött magánkívül Okinava a nyívó macska után, amely ijedtében elbújt.
- Fedezékbe, Brüderweiss csapat! - sikerült még kiáltania Debrának, mielőtt egy ugróegér elfűrészelte Okinavát, és a közeli tölgyfának csapta, amelyen nem sokkal később Dominika és a macskát boldogan befogadó Brüderweiss csapat szintén a másvilágra távozott.
KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása
Francis Bacon: Három tanulmány egy keresztre feszítés alsó alakjaihoz (A triptichon első tanulmánya)
