VLADIMIR ARSENIJEVIĆ

Mexico

Xhevdet és én

Vladimir Arsenijevićet 1998 őszén különleges meglepetés érte: megszólalt a telefon, és az Írók Nemzetközi Parlamentjét képviselő Bashkim Shehu albániai író, aki Barcelonában él, felajánlott neki egy egyéves velencei vagy mexikóvárosi ösztöndíjat. Arsenijević Mexikót választotta, de még sok minden történt (közbejött például Jugoszlávia NATO általi bombázása), míg a családjával eljutott oda. A bombázás idején Belgrádba szorult, és csak roppant bonyodalmak árán sikerült kilopnia magát az országból. Minderről részletesen beszámol Mexico című "háborús naplójában", mely Belgrádban kezdődik és Mexikóvárosban ér véget. A könyv első része napló a bombázások idejéből, második része pedig, mely a Xhevdet és én címet viseli, Mexikóban keletkezett összefüggő, keretes elbeszélés, melynek törzsrészét Xhevdet Bajraj koszovói albán költő háborús hányattatásainak elbeszélése képezi. Bajrajról már az említett Bashkim Shehutól hallott Arsenijević, de majd csak Mexikóban ismeri meg személyesen, ahova Bajrajék nem sokkal Arsenijevićék után, még elképesztőbb bonyodalmak árán, szintén a nemzetközi írószervezet segítségével jutottak el. A "háborús napló" mexikói része kettejük barátságáról és együttléteikről, valamint Bajrajék, tágabban a koszovói albánok tragédiájáról szól. Az itt közölt részletek csupán a hosszú elbeszélés "keretét" villantják fel. Talán akad kiadó, amely majd vállalkozik az egész könyv megjelentetésére. Miként Vladimir Arsenijević is vállalkozott arra, hogy lefordítsa, és Belgrádban kiadja az albán költő verseit. (R. V.)

Milyen nagyszerűen éreztük magunkat az első napokban, amikor megérkeztünk ebbe az áttekinthetetlen városba! Milyen fantasztikusan jó volt távol lenni a háborútól, ideiglenes szállásunkon, egy kertes házban, melyet hatalmas vörösréz kapu és magas, a házhoz hasonlóan kékre és narancssárgára festett betonfal választott el az utcától! Ám a fal túloldalán elterülő végeláthatatlan, ismeretlen világ persze még csalogatóbb volt. Azokban a napokban hihetetlenül felfokozódott bennünk az izgalom, mihelyt kitettük a lábunkat a mi keskeny, de hosszan kanyargó utcánk hepehupás járdájára. A Szentlélekről kapta a nevét az utcánk - Espiritu Santo -, mindkét oldalról lazán egymás mellé dobált, jobbára egyemeletes, harsány színűre festett házak szegélyezték, ablakaikban virágokkal, az egyébként egyszerű, csupasz, mértanian szabályos - prehispanikus - homlokzatokon a napot vagy a félholdat ábrázoló stukkódíszítéssel. Gyakran találkoztunk a falba vájt fülkékben a sötét bőrű Guadalupei Szűz szobrával vagy ábrázolásával, amint angyalszárnyak emelik fel és fényes glória övezi, alatta pedig feltétlenül ott ringtak az agyagedények, tele friss virággal és gyertyákkal.

Elcsigázva a mindent behálózó gyilkos gyalázattól, melyhez hozzászoktatott az élet, káprázó szemmel, teljesen kritikátlanul szemléltük ezt az új világot, mely oly valószerűtlennek tűnt a maga csupán látszólag egyszerű szépségében. Kóboroltunk a keskeny utcácskák áttekinthetetlen labirintusában, balra fordultunk, aztán jobbra, balra, balra, majd ismét jobbra és így tovább a bolondos coyoacani hullámvasúton, és minden érdekelt bennünket, fenntartás nélkül csodáltunk mindent, minden homlokzatot, sarkot, kerítést, virágállványt, fát vagy bokrot, kivéve talán a gazdagok villáit - ezekből a Coyoacanon sok van -, melyek iránt megvetést éreztünk, visszataszítónak és szánalmasnak találtuk őket, amint megbújtak a harsány színekre festett, túlontúl magas falak mögött. A vidám színek arra kellenek, gondoltuk, hogy a gondtalanság benyomását keltsék, és beolvadjanak a kis, festői utca idillikus atmoszférájába, habár ez sehogy sem sikerül: ezeken a "gondtalan" falakon mindenfelől elektromos huzalok vagy szögesdrót karikák gomolyognak, nyakig felfegyverzett, egyenruhás őrök veszik körül őket rövid pórázon tartott dobermanokkal, a súlyos, dupla kapukat érzékeny elektronikus berendezés biztosítja, a CCTV-kamerák pedig napi huszonnégy órán át ellenőrzik, hogy ki halad át azon a szakaszon, melyet a fáradhatatlan elektronikus szemek befognak.

*

Érdekes, hogy amilyen halványan emlékszem a háború utolsó napjára, olyan elevenen maradt meg emlékezetemben a Bajrajékkal való első találkozásunk megannyi részlete, s örömmel idézem fel azt a június eleji estét. Sladjana, a gyerekek meg én már jó ideje feszülten vártuk őket. Tudtuk, hogy Bajrajék, Phillipe Olé és Monica társaságában meg fognak látogatni bennünket, mégpedig Xhevdet kívánságára (Xhevdet, mint a megelőző napokban alkalmam volt megtudni Bashkimtól és Phillipe-től is párhuzamosan, ugyanannyira óhajtotta a megismerkedésünket, mint én), mihelyt megérkeznek Mexikóvárosba, és elhelyezkednek a házban, ahol itteni életük első tíz napját fogják eltölteni, míg valamennyien át nem költözünk végleges helyünkre a La Condesába, az Írók Nemzetközi Parlamentjének vendégházába, melynek nagyarányú felújítása, több hónappal az előre látott határidő után, a végéhez közeledett.

Tehát meglehetősen türelmetlenül vártuk őket; ahogy múlt az idő és egyre jobban ránk esteledett, s ők még mindig nem jelentek meg, aggódni kezdtünk: nem jött-e közbe megint valami előreláthatatlan őrültség, ami ismét megakadályozta őket abban, hogy Mexikóba érkezzenek. A percek óráknak tűntek; csak később tudjuk majd meg, hogy a repülő egyáltalán nem késett, hanem mi egyszerűen túl feszültek voltunk, nyomasztott bennünket mindaz, amit addig hallottunk a tragédiákról, bonyodalmakról, félelmekről, kóborlásokról és bizonytalanságokról, amelyek az utóbbi hónapokban kísérték sorsukat; tudat alatt meg voltunk győződve, hogy Bajrajék voltaképpen sohasem fognak eljutni Mexikóba.

Ezért amikor a vörösréz kapu feletti nyílásban vidáman megcsendült a harang, egyszerre ugrottunk talpra mindannyian, és az udvaron át coyoacani otthonunk kapuja felé rohantunk. Filip ért oda elsőnek (habár közben kénytelen volt megküzdeni Nadjával, aki botladozva loholt utána, visongva és a nevetéstől fulladozva szorongatta pólójának csücskét), rohanvást megmarkolta a kilincset, és kitárta a kaput. Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam kellőképp felkészülni, úgyhogy egy kishitű pillanatomban legszívesebben megszöktem volna, hogy összeszedjem magam; összeszorítottam és a szemüvegem alatt megdörzsöltem a szemem, s mire ismét felnyitottam, egy másodperc erejéig homályos alakok imbolyogtak előttem, de rögtön kiélesedett és formát öltött a kép. Többé nem volt választásom, ezt egészen határozottan éreztem.

Íme, ütött az óra, gondoltam futtában, s végre rányitottam a szemem a látványra, melyet olyannyira vártam: a coyoacani Espiritu Santo utca hepehupás, napszítta aszfaltján, éjjeli lámpánk fénykupolájában ott álltak Bajrajék, és ugyanolyan érdeklődve néztek bennünket, mint mi őket - és ugyanolyan zavartan. Mögöttük a félhomályban, a lámpa fénykörén kívül állt Phillipe Olé, és elégedett mosollyal nyugtázta első találkozásunk rég várt látványát; hamarosan, mihelyt leparkolja az autót, megjön Monica is. Csak egy pillanatig haboztunk a kapuban, belefagyva a csoportképbe, de ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt; utána ismét teljes erejéből meglódult az idő, mintha katapultált volna, telítve a hatalmas energiával, mely belesűrűsödött a különös pillanatba. A kölcsönös tanácstalanság után Xhevdet mozdult meg elsőnek, s elkapva a tekintetem, mosolyogva megszólított: "Arsenijević!", amitől nekem is el kellett mosolyodnom; ezt aztán teljes fordulat követte, a ráismerés valódi kirobbanása és hangos, kellemes kavalkád keresztül-kasul röppenő üdvözlésekből, kézrázásokból, ölelésekből, udvarias vendégváró szavakból szőve - azokból a baráti jelzésekből, melyek az első találkozás jellemzői, ha azt mindkét fél egyformán fontosnak érzi, s mindenkit egyaránt feszít a jóindulatú érdeklődés.

Hamarosan befutott Monica is. Körbejártuk a kertet, melynek formái puhán, kékesen derengtek a sötétben, majd letelepedtünk a hangulatos nappaliban, de előbb, a tulajdonos teljesen jogtalan büszkeségével, megmutattuk Bajrajéknak a "mi" (ideiglenes) házunk minden zegét-zugát. Az első pillanattól fogva szerbül beszéltünk, de időnként áttértünk angolra, hogy Phillipe Olé és Monica is bekapcsolódhassanak a társalgásba. Azonban az első perctől a szerb volt és maradt mindmáig a nyelv, melyen beszélgettünk. Megállás nélkül folyt belőlünk a szó, a beszélgetést nem zavarta semminemű berzenkedés, félreértés vagy kellemetlen szünet, mindketten egyformán tápláltuk a dialógust, mely ezekben a percekben (amelyeket csupán azért írok le így széltében-hosszában, mert mélyen belevésődtek az emlékezetembe) csak a legkezdeténél tartott, majd az elkövetkező hét hónapban, amióta a barátságunk tart, oly mértékben kibontakozott, hogy Xhevdet és én továbbra is képesek vagyunk órákig megállás nélkül beszélgetni anélkül, hogy csöppnyi fáradtságot éreznénk.

Miként mi, a gyerekek is percek alatt megbarátkoztak. Miközben mi lármásan beszélgettünk a kávé és a cigaretta mellett a nappaliban, ahol eléggé hangosan szólt a zene, ők már nagyban játszottak, mintha világéletükben ismerték volna egymást. Gent és Filip az udvarban Filip új, vicsorgó sárkánnyal díszített gördeszkájával szórakoztak. Nadja és Lorik vidáman rohangáltak szobáról szobára a ház tágas földszintjén, elbújtak a kiszögellések, az oszlopok mögé, a falépcső alá, a régi kredenc mögé az ebédlő és a konyha közti keskeny átjáróban, meglepték és ijesztgették egymást, ijedtükben hangosan visongva és kacagva ugrabugráltak. Csupán nekik voltak bizonyos kommunikációs nehézségeik, tekintettel arra, hogy, lévén kicsik, természetesen csak anyanyelvükön beszéltek, Nadja szerbül, Lorik pedig albánul, ám csakhamar kiderült, hogy mint afféle kisgyerekeknek szinte nincs is szükségük nyelvre és verbális kommunikációra ahhoz, hogy megértsék egymást. Valamivel később azonban, a kisgyerekek hihetetlen képességét kamatoztatva, a négyhavi intenzív barátkozás során (szeptember végéig, amikor is Sladjana és a gyerekek visszatértek Belgrádba) Lorik és Nadja megtanulták megérteni egymást mind szerb, mind albán nyelven.

Ahogy telt az idő, úgy vált egyre hangosabbá és intenzívebbé a beszélgetésünk, s végül olyannyira felizzott, hogy nehéz volt megmondani, ki mit mond s ki kihez beszél. Tudatában lévén a ténynek, hogy ez nem csak egy egyszerű, szívélyes találkozás, egy pillanatban visszahúzódtam és bevackolódtam magamba, hogy onnan jobban áttekintsem és emlékezetembe véssem ezt a különös, számomra oly fontos percet. Eközben oly fokú izgatottság lett rajtam úrrá, hogy hevesen kalapált tőle a szívem, alig sikerült fegyelmeznem magam és egyenletesen lélegeznem.

Ebből a szögből előbb figyelmesen szemügyre vettem Xhevdetet, aki csak egy-két méternyire ült tőlem a sötétkék kanapén, szétterpesztett lábbal, előrehajolva, a térdére könyökölve, kezében égő cigarettával, rövid ujjú pólóban és fakó farmernadrágban. Sladjanát hallgatta, és érdeklődő mosollyal bólogatott. Amikor válaszolt, lassan sorakoztatta, szinte erővel lökte ki a szavakat, úgyhogy minden mondata olyan súlyos volt, mint egy verssor. Ekkor felfogtam, hogy Xhevdet nem fecseg olyan hülyén, hadarva és félig átgondolatlanul, mint én; költő, nem regényíró.

Aztán Vjolcára néztem, aki szintén a kanapén ült, a férje mellett. Habár egészen eddig aktívan részt vett a beszélgetésben, véletlenül abban a pillanatban kaptam el, amikor diszkréten visszahúzódott. Kiegyenesítette a hátát, felemelte a hosszú nyakán szépen mutató fejét. Látószögemből világosan megfigyelhettem, hogy tekintete üvegessé és bánatossá válik, ajka elsápad, arca elcsügged, egyre inkább magába zárul, mígnem végül semmit sem látott maga körül, még az én tekintetemet sem, mely a legjószándékúbb, a lehető legbarátibb együttérzéssel, de egyúttal analitikus, kíméletlen hidegséggel szemlélte őt. Ez a dermedtség csak néhány pillanatig tartott, Vjolca hirtelen megrándult, feleszmélt, ismét tudatosította, hol van, az álcázás kedvéért félrefordította a fejét, hogy utánanézzen Loriknak és Gentnek.

Miután visszatért közénk, Vjolca gépies mosollyal nyugtázta a pezsgő beszélgetést, de én tudtam, hogy továbbra sincs köztünk, a szemszögemből egészen világosan láthattam, mi a helyzet: ezek azok a pillanatok, amikor Vjolcának meg kell birkóznia a kimérákkal, melyeket, mert nem tehetett mást, magával hozott ide, Mexikóba. Az arcán határozottan kirajzolódott a súlyos fáradtsággal elegy bánat, mely nem fog egykönnyen elmúlni, mely kigyógyítatlanul - lévén lényegében gyógyíthatatlan - akkor is rajta marad, amikor a fájdalom már teljesen elpárolog...

"Bajrajék", mondtam ki magamban akkor, ízlelgetve vezetéknevük szokatlan dallamát, de ez a név már nem csüggött oly üregesen és üresen a gondolataimban, mint azelőtt. Tulajdonosai itt ültek előttem, és éppen olyan hétköznapiak és kedvesek voltak, amilyen csak egy ember lehet. A nem kevesebb, mint hét hónap alatt, ameddig a koszovói tragédia utolsó és legtombolóbb szakasza tartott - amit ezeknek az embereknek át kellett élniük -, bennem felébredt, majd egyre fokozódott a pozitív izgatottság e találkozást illetően, melyben, szó ami szó, nem hittem igazán, ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy felékesítsem latens lehetőségeivel, míg csak gondolatban el nem vittem az abszurdumig - ám csak most ébredtem tudatára annak, voltaképpen miről is van szó! Hányszor tanakodtam reájuk várakozva, hogy miként fog lefolyni megismerkedésünk, és most, íme, meg kellett értenem, hogy a dolgok már-már álomszerűek a maguk teljes, szent egyszerűségében, amit úgy a szívembe zártam, hogy újra meg újra beleborzongtam.

Szebben nem is történhetett volna, gondoltam a fotelben elterülve, égő cigarettával az ujjaim közt, miközben testet-lelket átjáró megrendítő érzés szorongatta a torkomat és a mellkasomat. Vjolcához hasonlóan be-bekapcsolódtam a közös beszélgetésbe, bár voltaképpen a saját gondolataimba temetkeztem.

*

Mexikóvárosba érkezvén Bajrajék nap mint nap nálunk töltötték idejük jó részét. A forró júniusi délelőttöket a spanyol nyelvóráknak szenteltük, "minálunk", a ház nappalijában, melyet beragyogott az izzó fehér napfény ágyútüze, utána rendszerint elmentünk valahova ebédelni és kávézni, vagy egyszerűen csak sétáltunk ismét egy nagyot a Coyoacanon. Mi, földiek, jólesőn járkáltunk a zajos tömegben a négy vidám, pajkos gyerek társaságában, benépesítettük az egyébként eléggé keskeny, magas padkájú, egyenetlen járdát, úgyhogy a járókelők már messziről nagy ívben megkerültek bennünket.

E hosszú séták alatt Sladjana vagy én megmutattunk Xhevdetnek és Vjolcának mindent, amit előzőleg megfigyeltünk és megjegyeztünk itt a Coyoacanon, és érdemesnek tartottunk megemlíteni. Egy hónap alatt annyira megszerettük ezt a negyedet, hogy előre szomorkodtunk az egyre közeledő átköltözés miatt: La Condesa urbánusabb ugyan, modernebb, de abban az időben nemigen ismertük, és így nem nagyon kedveltük. Séta közben megmutattuk nekik a legkülönfélébb tereket, utcákat, a keskeny, kanyargós utacskákat, a békés zsákutcákat és a legeldugottabb sarkokat, melyeket sikerült felfedeznünk, aztán a különböző tetőket, homlokzatokat és az itteni házak egyszerű díszítéseit, a mélyzöld parkokat, üdítő szökőkutakat, a katonás fasorokat, a barokk katedrálisokat, a templomokat és a kápolnák pompás, aszimmetrikus, szinte organikus homlokzatát, a kis múzeumokat és alapítványokat, melyekből a Coyoacanon oly sok van, a műtárgyboltokat és a miniatűr galériákat, a jó kávéházakat és a még jobb éttermeket, az édességboltokat, az üzleteket, a közérteket meg a piacokat...

Nem volt ritka az sem, hogy séta közben nemek szerint kettéváltunk, és külön-külön beszélgetésekbe merültünk. Úgyhogy nem tudom, Sladjana meg Vjolca miről beszélgetett ilyenkor, azokra a beszélgetésekre azonban, amelyeket Xhevdettel folytattam, félek, a kelleténél melankolikusabban emlékszem vissza, mintha sokkal régebben zajlottak volna le, mint a valóságban. Lehajtott fejjel lépegettünk egymás mellett, könyökünk menet közben olykor egymáshoz ért, csak látszólag figyeltünk a lábunk elé, mert lenyűgözött bennünket a beszélgetés. Hagytuk, hogy a gondolatok és a válaszok lépteink előreláthatatlan ritmusa szerint kövessék egymást, és ontottuk a szót mindenféléről, ami érdekelt és megismerkedésünk pillanatától kezdve összekötött bennünket: az irodalomról és a zenéről, a politikáról meg a háborúról, Szerbiáról, Koszovóról vagy Mexikóról. Egészen szabadon belebocsátkoztunk minden új, kínálkozó témába, lett légyen az potenciálisan bármily bonyolult; az az igazság, hogy nem tartottunk semminemű kisiklástól, mert kezdettől fogva mélységesen bíztunk egymás józan eszében. És valóban, egészen eddig a pillanatig, amikor ezeket a sorokat írom, mikorra barátságunk többszörös megpróbáltatásokon esett át, és immár hatalmas helyet foglal el a lelkemben, egyszer sem, de tényleg, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamelyikünk mértéket veszítsen, s a hosszú, sokrétű, visszaadhatatlan beszélgetések során önmagán kívül bárki mást képviseljen. Mi több, le merném szögezni, hogy van köztünk valami elementáris hasonlóság. Az a benyomásom, hogy mindketten majdnem azonos módon ellenállunk a különböző ideológiák és dogmák "csábításának" - rég átláttunk rajtuk, csöppet sem hiszünk bennük, képtelenek vagyunk a magunkénak érezni őket, ám szabadon irtózhatunk tőlük, csodálkozhatunk vagy gúnyolódhatunk rajtuk, pillanatnyi hangulatunktól függően, tekintet nélkül arra, mely oldalról érkeznek. Barátságunknak kifejezetten jót tett ebbéli egyetértésünk. Amennyire én képtelen lennék felvenni a miloševići népviseletet, pontosan ugyanannyira képtelen Xhevdet is arra, hogy bedőljön az újsütetű albán "patriotizmusnak", mely legjobban hadseregüknek, az UČK-nak a médiában exponált vezéreiben, azok merev magatartásában és még merevebb mentalitásában testesül meg; erre még akkor sem volt képes, amikor az effajta "patriotizmus", leginkább a szenvedések miatt, melyeknek a koszovói albán nép oly sokáig ki volt téve, a szerb rezsim iránti (de, ezt ki kell mondani, a szerb nép aggasztóan nagy hányadát is érintő) gyűlöletből fakadón teljesen legitimmé vált, mégpedig világviszonylatban is. Kizárólag mint "Xhevdet" és "Vladimir" barátkoztunk és beszélgettünk mindenféléről, sohasem mint "egy albán" és mint "egy szerb"; felfedeztük, hogy tekintet nélkül a kollektív antagonizmusokra, melyek oly régóta feszítik a húrt e két nép között, képesek vagyunk teljesen szabadon beszélni mindenről, amiről csak akarunk, és sohasem kell félnünk attól, hogy tévesen vagy rosszindulatúan értelmezzük egymás szavait.

Habár beszélgetéseink hihetetlenül hosszúak, kanyargósak voltak és a legkülönbözőbb irányokba ágaztak el, ahogy teltek-múltak együttlétünk napjai, szinte maguktól egyre nagyobb, érthetőbb tömböket alkottak. Ezek utólagos elemzése hozzásegített, hogy határozottabban, mint valaha, lassan kirajzolódjanak előttem annak az egyetlen történetnek a körvonalai, melyet Bajrajék meséltek el nekünk magukról, márpedig nem mesélhettek mást, mint életük legutóbbi évének tragikus történetét - ennyi ideig tartott az a végső, legszörnyűbb terrorhullám, mely a koszovói albán lakosságot érte Milošević részéről, akinek haderői falvakat és városokat gyújtottak fel, útjukon családokat pusztítottak el... Figyelmesen emlékezetembe véstem minden újabb részletet, amit Xhevdettől vagy Vjolcától megtudtam, és így lassan kitöltöttem a hézagokat a furcsa történetben, mely fokozatosan összeállt előttem. Miközben az apró töredékekkel foglalkoztam, melyek egy hatalmas puzzle részecskéi voltak, és szinte megkövetelték tőlem, hogy állítsam össze őket, meg voltam rökönyödve, hogy mennyi borzalom fér bele egy lényegében oly kicsi és - ami kétségtelenül mindennél morbidabb - viszonylag szokványos családtörténetbe, mely nem másutt, hanem a mi szerencsétlenség sújtotta térségeinkben játszódott le.

Mégis elég sok, egész napos együttlétekkel és folytonos közeledéssel eltöltött időnek kellett eltelnie ahhoz, míg végre ők is és mi is olyannyira felszabadultunk, hogy fejest ugorjunk ebbe a mind közül messzemenően legfájdalmasabb, legintimebb és legmegrázóbb történetbe. Ez a jelentős kommunikációs gátszakadás a Coyoacanon töltött rövidke időnk egyik utolsó (ha nem a legutolsó) napján esett meg, aznap, amikor végül éltünk az alkalommal, és meglátogattuk Bajrajékat, hogy megnézzük és bejárjuk a házat, melyben laktak; az épület már korábban, az első környékbeli sétáinkon szemet szúrt igazán szép, habár egyúttal igen sötét, már-már gótikusan gőgös formáival, melyekkel kivált a paradicsomi környezetből, a magas, mohlepte törzsű, ernyős levelű pálmafákkal és óriás páfrányokkal tűzdelt nagy kertből. A ház sötét oldala, s ezt mi azonnal észleltük, nem mindenki számára látható. Rejtelmes csáberejének részét képezi, ez az ő megfejthetetlen, aligha megmagyarázható misztériuma - gótikus elemek ugyanis ezen a házon voltaképpen egyáltalán nincsenek. Mint annyi más század eleji, modernizált hacienda stílusú villa, szélesen és lustán terpeszkedik a szelíd kert közepette. Haláláig itt élt és alkotott Luis Cardosa y Aragón, a guatemalai származású költő és regényíró, aki elég korán elhagyta hazáját, és élete legnagyobb részét, egészen a halála napjáig Mexikóban töltötte. Mivel a házat végrendeletében a városra hagyta, halála után kultúrközponttá és emlékházzá nyilvánították, jelenlegi igazgatója pedig nem más, mint Gabriel García Márquez. Az ő szívélyességének és jóságának köszönhetően tették lehetővé, hogy Bajrajék ideiglenesen itt lakjanak.

Mindennek ellenére mégsem érezték jól magukat ebben a házban, s velünk ellentétben türelmetlenül várták a napot, amikor végre mi is meg ők is a La Condesára költözhetünk. Habár mi sokkal szívesebben maradtunk volna a Coyoacanon, nem volt nehéz megértenünk őket. Bár szépségével kétségtelenül mély benyomást tett a szemlélőre, ez a ház már régóta nem tudta még csak színlelni sem az otthont. Amikor bejártuk helyiségeit, hangosan gyönyörködtünk benne, ám ugyanakkor világosan megéreztük, hogy igazából hidegen és taszítóan viseltetik pillanatnyi, hívatlan vendégei iránt. És a legőszintébben együtt éreztünk Bajrajékkal. Egy emlékházban, bármily szép legyen is, egyszerűen nem jó élni.

Miután megnéztük a házat, s a lágy délutáni napsütés derűs hangulatba ringatott bennünket, felmentünk az emeleti lakosztályba, melyet ideiglenes használatra átengedtek nekik, és könnyed beszélgetésbe kezdtünk. Ám hamarosan eléggé durva módon tört meg a kellemes hangulat, ugyanis az egyik közeli kertben, ahol szemlátomást valami ünnepség folyt, éktelen pufogással tűzijáték kerekedett, petárdák robbanásával és hangos kiáltozásokkal, füttyögéssel és a sok vendég tapsával kísérve. A lövedékek baljós süvöltéssel röpültek fel és robbantak egymás után, magasan fent a coyoacani égen. Habár természetesen kezdettől fogva tudtuk, hogy mindebben nincs semmi, de semmi fenyegető, akkoriban még mind túlérzékenyek voltunk az ilyen hangokra, és úgy megrándult az arcunk, úgy összerezzentünk minden újabb robbanástól, hogy hamarosan teljesen lehetetlenné vált folytatni az "egyszerű" társalgást.

Ez a zajos tűzijáték jó tíz percig elhúzódott, s közös agóniánk is addig tartott. Mikor aztán végre minden bengáli tüzet elsütöttek, s a vidám vendégsereg bevonult a házba, szinte parancsszóra ismét felvettük a beszélgetés fonalát, csakhogy már nem ment: az én hangom idegesen remegett, Sladjana tompán meredt maga elé, Vjolca szeme vörös volt és nedves, Xhevdet pedig, aki a legnehezebben viselte a robbanásokat, amikor már minden elcsendesedett, még sokáig ült összeszorított, sápadt ajakkal, halkan káromkodva, a fejét hitetlenül ingatva.

Az elborult hangulatból nem volt más kiút, megpedzettük az egyetlen témát, mely ebben az állapotban egyáltalán lehetségesnek és természetesnek látszott: előhozakodtunk a mindannyiunk által oly jól ismert panaszos melódiával, visszasírván az országot, mely közös hazánk volt mindaddig, míg rá nem támadtak és szét nem szaggatták (olyan erővel, hogy hamarosan belehalt súlyos sérüléseibe) azok, akiknek pedig éppenséggel legfőbb kötelességük lett volna életben tartani minden tökéletlenségével, komplikáltságával, belső ellentéteivel, diszharmóniáival és tápláló, belülről emésztő különbségeivel együtt; megtartani nekünk olyannak, amilyen volt, összes belső fogyatékosságával együtt, melyek egyúttal mindig is a legnagyobb erényei voltak - az erényeivel együtt, melyek oly könnyen fogyatékossággá változtak; megtartani az országot, melyet legalább képesek voltunk tisztelni és utálni, tudtuk, miként kell egyszerre szeretni és gyűlölni, melyet ismertünk és elfogadtunk, amely azonban nincs többé.

Mivel ezek után a hangulatunk csak még jobban elsötétült, Bajrajék, talán mert egy kicsit fel akarták élénkíteni a beszélgetést, előhoztak valahonnét egy halom fényképet. Voltak annyira összeszedettek, magyarázták, hogy legalább ezeket a fényképeket magukkal hozták akkor, amikor elhagyták Orahovacot és Koszovót. Hogy együtt nézegethessük őket, szorosan összetömörültünk, annyira, hogy összeért a térdünk. Házigazdáink rövid magyarázatainak vagy kommentárjainak kíséretében a fotók puhán, egyenletes tempóban siklottak kézről kézre. Szokványos, többé vagy kevésbé sikerült családi fényképek voltak ezek, senki sem sejtette, hogy egy napon ennyire távolivá válnak, szokványosságuk ennyire furcsává, s ettől ily megrendítővé változik. Az egyszerű, szent boldogság kifakult, megtört, de a képeknek felbecsülhetetlen értékű bizonyítékai voltak immár - a boldogságé, mely egyszer valóban létezett, de soha többé nem lesz lehetséges.

Az előttünk sorakozó fényképek csendes mesét mondtak egy igazságtalanul romba döntött élet néhai mindennapjairól. Vjolca orvosi köpenyben a számítógép előtt egy nőgyógyászati magánrendelőben Orahovacban - ez volt a munkahelye mindaddig, míg a rendelőt fel nem gyújtotta a szerb rendőrség az egyik fegyveres hadjárat során -, Vjolca Xhevdetet öleli át mosolyogva a dolgozószobában, egy vendéglői asztalnál vagy a feldíszített karácsonyfa előtt. A haja hol hosszabb, hol rövidebb, hol sötétebb, hol világosabb, valahol idősebb, valahol fiatalabb, öntudatosan pózol a prizreni kőhíd előtt, hosszú séta után pihenget egy tengerparti városka mólóján, mellette a kis Gent babakocsiban, Vjolca a homokos strandon lebarnulva fintorog a szemébe sütő naptól, férje könyvének bemutatóján a verseiből szaval, miközben Xhevdet mosolyogva beszélget a barátaival, vagy ünneplő fehér ingben, igaz, kigombolt gallérral és könyékig felgyűrt ingujjal, pityókosan mosolyog a fényképezőgépbe, vagy Lorikot öleli úgy, hogy összeér az arcuk, valamit súg a fülébe, emitt édesanyja, Camila és két, fehér turbánt viselő afrikai néger nő társaságában, ott egy kávézóban presszókávét iszik, és LM-et szív; Gent legtöbbször gitárral a kezében jelenik meg a fényképeken, itt komolyan pózol anyja és öccse mellett, amott gitározva szórakoztatja barátait egy születésnapi bulin, szimpatikus a csíkos trikóban meg a fakó farmernadrágban, de a következő képen már meg van fésülve, és ki van csinosítva, makulátlan öltönybe bújtatva, egy idősebb zenész társaságában gitározik valami ünnepségen, háta mögött a homályban ünnepi kórus sejlik, és íme a kis tanteremben, melynek falán az áll: "ME FAT DITA E SHKOLLES", fekete Fender Telecasteren játszik, miközben három egyformán öltözött fiatal lány, testhez álló fehér blúzban és fekete miniszoknyában, egymás felé fordított arccal énekel; végül pedig Lorik - Lorik, amint a születésnapi torta előtt pityereg, Lorik, amint vidáman kacag a születésnapi torta előtt, Lorik a gyerekek közt, akik legjobb ruhájukba öltöztetve, türelmesen várják, hogy az ünnepelt befejezze a gyertyafújás szertartását, amit majd a torta felszeletelése és igazságos szétosztása követ, Lorik, amint kényelmesen fészkel Xhevdet bátyjának, Fadiljnak az ölében (aki engem hosszú haja, szakálla és kerek szemüvege miatt némileg Jerry Garciára emlékeztet), és semmibe veszi a nagybácsi büszke rokoni tekintetét, biggyesztett szájjal integet a fényképezőgép felé, fényképről fényképre kitartóan növekszik, és egyre ismerősebb, lám, itt már apródfrizurája van, mint most (habár makacsul állítja, hogy olyan frizurát szeretne, mint amilyen Ricki Martiné).

E sorokat jegyezve nem tudom nem feltenni a kérdést, hogyan is hihettük egyáltalán, hogy ez a közös fényképnézés és megismerkedésünk a koordinátákkal, melyek Bajrajék koszovói életét alakították, megmenthet bennünket a váratlan csüggedtségtől, mely hirtelen valamennyiünket elfogott. Mert habár a hangulatunk kezdetben valóban észrevehetően felélénkült, a rövidke idill vékonyka hártyája nagyon gyorsan és könnyen szétpukkant, amint belecsapott a valóság elemi ereje. Miközben Xhevdet és Vjolca bemutatták nekünk a különféle embereket, akik ezeken a fényképeken mellettük álltak, hirtelen rájöttek, hogy bajba keveredtek. Ahogy szaporodtak az iszonyú történetek, úgy halkult el a hangjuk, borult el a tekintetük, a mi kezünkben pedig felforrósodtak a fotók. Ki gondolta volna, hogy mindössze néhány hónap leforgása alatt a fényképen szereplők közül annyi embert elűznek, letartóztatnak, elhurcolnak vagy az elképzelhető legkegyetlenebb módokon legyilkolnak, hogy annyian eltűnnek. Szemlátomást ők maguk sem sejtették, milyen sors vár rájuk, szívélyesen és naivan mosolyogtak a fényképekről a boldogtalanok, egyenesen a szemünkbe nézve, félelem nélkül, gyanútlanul, hisz halvány sejtelmük sem volt róla, hogy a balsors hamarosan végez velük. Éreztem, hogy miközben szomorúan nézem őket, megszédülök. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám ezt meg a legmegfelelőbben, de most úgy tűnik, hogy épp a halál és a balsors igazságtalan önkényessége fájt mindennél jobban.

Mivel mindezek fragmentumok egy nagy történetből, melynek lejegyzése még előttem áll, hagyom, várjanak még egy egészen kicsit, hogy végre befejezzem a Bajrajékkal tett látogatásunkkal végéhez közeledő coyoacani napjaink elbeszélését.

Amikor tehát végeztünk a fényképek nézegetésével, már teljesen világos volt, hogy többé semmi sem javíthat a köztünk eluralkodott komor hangulaton. Vjolca arcán egymás után gördültek le a nagy könnycseppek, Xhevdet pedig lehajtott fejjel ült mellettem. Némán mozgatta az alsó állkapcsát, és közben ökölbe szorította a kezét. Sladjana és én tehetetlenek és némák voltunk fájdalmuk előtt. Kemény, keserű gombóc ugrált a torkomban. Egyre szabálytalanabbul lélegeztem. Halk zokogást hallottam, és erősen megreszkettem. Nem mertem felemelni a tekintetem, de úgy tűnt, hogy Vjolca felől hallatszik. Megrázkódtam és megpróbáltam lenyelni a gombócot, de az keményen beleszorult a torkomba. A szemem sarkából láttam, hogy Sladjana, ujjai közt az ott felejtett, meggyújtatlan cigarettával ismét felvette a fényképeket az asztalról, és nézi őket. Ebben a pillanatban mondani akartam valamit, még a számat is szóra nyitottam, hangot is hallattam, de cserbenhagyott a nyelv. Xhevdet és Vjolca egyszerre néztek rám. Nem álltam ki a tekintetüket, lehajtottam a fejem, és egész testemet elöntötte a forróság. Egy váratlan kérdés villant fel akkor a tudatomban: vajon bocsánatot kért-e ezektől az emberektől valaha is valaki mindamiatt, ami történt velük?

"Bocsánat", ez volt minden, amit ki tudtam bökni egy szörnyű pillanatban, vakon a könnyektől, melyek a következő pillanatban hirtelen legördültek az arcomon.

RADICS VIKTÓRIA fordítása