CHARLES OLSON

Az emberi univerzum

Vannak törvények, azaz az emberi univerzum éppoly felfedezhető, mint a többi. És éppoly meghatározható.

Csak épp az embert annyira megdöbbenti, hogy győzedelmeskedni tud saját inkoherenciája felett, hogy beéri vele, ujjong fölötte, és újra napot kezd, boldogan, amiért legalább valami értelme van. Ha mond valamit valaki másnak, azt gondolja, hogy elég azt - hisz az igyekezet oly munkát és rettegést von maga után - egy kis misztériummal körülvenni: ó, az út nehéz, de ez van, ha ezt választod.

A szükség most mérsékeltebb, egy különbségtétel és aztán egy kiáltás. Der Weg stirbt, mondta valaki. És nem volt igaza? A kérdés már csak az: was ist der Weg?

I

A felfedezés bonyolultsága (abban a zárt világban, amilyen az emberi, hiszen abban csak mi vagyunk és senki más rajtunk kívül) abban áll, hogy a meghatározás is éppannyira része a cselekvésnek, mint amennyire maga az érzékelés, abban az értelemben, hogy az élet magába való belefeledkezés, hogy a róla való találgatás éppannyira maga az élet, mint amennyire felénk való közeledése és távolodása. Más szóval, mi magunk egyszerre vagyunk mind a felfedezés, mind a meghatározás eszköze.

Természetesen ez az, amiért a nyelv a probléma lényege, és amiért, ha újra meg akarjuk vizsgálni a törvényeket, először a nyelv jelenlegi állapotát kell áttekintenünk - és itt nyelven a nyelv kétértelműségét: a megkülönböztetést (logoszt) és a kiáltást (emberi nyelvet) értem.

Régóta élünk olyan időben, mely gyakorta általánosít, legalábbis Kr. e. 450 óta. Ez persze a legjobb emberekre, a legjobb dolgokra is hatással volt. Például abban az időben a logosz vagy diskurzus elvont fogalmai mérhetetlenül beleivódtak felfogásunkba és nyelvhasználatunkba, és másik funkciója, a beszéd oly mértékű restaurációra szorul, hogy néhányunk az egyensúlyba hozatala végett visszatért a hieroglifákhoz, illetve a képírás jeleihez. (A különbség itt a nyelv mint pillanatnyi cselekedet és a nyelv mint a pillanatról való gondolkodási folyamat között van.)

Az ember itt már nem állhat meg, ha egyáltalán valaha is meg tudna állni. Mert a gondolkodás szokásai egyben a cselekvés szokásai, és itt újra harcolni kell a partikularizmus ellen. Hiszen ki tudná elválasztani a nyelvet a cselekedettől a meghatározás és a felfedezés törvényszerűsége által? (Habár ez az első hamis törvényszerűség, amit megpróbálnék kiiktatni, teljesen érthető, hogy a görögök folyamatosan hangoztatták mindennemű elmélkedés zártságát "a diskurzus UNIVERZUMÁBAN".) Ez az ő szavuk, és az ő koruk óta az összes metafizikus menedéke, mintha a nyelv is abszolútum volna, nem pedig - akár az ember - eszköz. E szót nem szabad kiterjesztő értelemben használni, bármennyire nagy is a késztetés arra, hogy eltakarjuk, minek az eszköze ember és nyelv egyaránt: annak, ami mindannyiunk osztályrésze, és ami elég hatalmas és gyönyörű ahhoz, hogy ne legyen szükséges olyan eltúlzott szavakkal illetnünk, mint a terjengős "univerzum". Mert a diskurzus alig vagy legalábbis csak önkényesen mondható univerzumnak. Mindenesetre az így, kiterjesztett értelemben használt diskurzus (amelyben a logosznak sokkal nagyobb szerep jut, mint az élőbeszédnek) a megszerzett tapasztalat jó részét magának követelte. A diskurzusnak vissza kell térnie ahhoz a két univerzumhoz, ami számít, a két rendkívülihez, amelyeket az ember uralni akar, és amelyek befolyásolják: magához az emberhez mint szervezethez, illetve a környezetéhez: a földhöz és a bolygókhoz.

Nem vagyunk tudatában annak, hogy a diskurzus két eszköze, melyeket, úgy tűnik, a görögök dolgoztak ki, jelentősen meggátolja részvételünket a tapasztalásban, megakadályozva ezáltal a felfedezést. E két eszköz Szókratész általánosításra való hajlamának a következménye, illetőleg azon (előítéletéből adódó) késztetéséé, hogy a diskurzuson kívül hozzon létre "univerzumot" ahelyett, hogy hagyta volna békén az arra legmegfelelőbb helyen. (Nem kap elég hangsúlyt az a tény, hogy a logosz - és a hozzá szükséges ítélőerő - csak elérendő fejlődési fokozat, nem pedig az, aminek hiszik: végleges tudományág. E két eszköz mögött található a közvetlen érzékelés, valamint az argumentumértékű ellentétpárok. Az univerzum harmóniája, amelybe az embert is beleértem, nem logikán alapuló, vagy inkább posztlogikus, mint bármi a teremtett dolgok rendjében.) Arisztotelésszel két nagyszerű eszköz jelenik meg: a logika és az osztályozás. Azt mondanám, hogy ezek úgy beleivódtak gondolkodásunkba, hogy a cselekvést teljes mértékben meggátolják.

Nem hagyhatom említetlenül a harmadik görögöt, Platónt sem, akiben megvolt az a széleslátókörűség, amiért a magamfajta emberek is követik. Ideái - a tartalomtól elszakítható formák világa - éppannyira veszélyesek, mint a logika és az osztályozás - ebből kell kiindulni, ha alternatívát akarunk kidolgozni a görög rendszerrel szemben. Lehet Platón "mézcsapda", ahogy Melville nevezte, de pontosan ezért csalja meg a hangyákat, pontosan e tulajdonsága következtében hal meg egyre több kortársam, emiatt emésztik el magukat a legjobbak. Bármiféle idealizmus, mint az osztályozás vagy a logika, akkor válik kerékkötővé, amikor több lesz puszta eszköznél, amikor eszközből céllá válik, CÉLLÁ, ami soha nem több, mint ez a pillanat, mint te ebben a pillanatban, ahogy kitalálod és eljátszod. Ha van tökéletes, abszolút, az sohasem több mint ez, te, ez a pillanat, mozgásban.

Haladjunk tehát tovább. Ami a legtöbb cselekedetet - élőt és írottat - elégtelenné teszi, az a személy és/vagy az író, aki megelégszik azzal, hogy csak formát tud előállítani (amit mond vagy tesz, egy történetet, egy verset, bármit), kiválasztva a teljes tartalomból egy felszíni részt vagy néhány részletet. És ennél a pontnál, ezzel a tettel beletörődnek abba, hogy a diskurzus kicselezi őket, miáltal azonnal elvesztenek engem; többé már nem vagyok érdekelt; ez nem az, amit én a történésnek vélek (és amely történéstől én, mint ahogy ők is, némi illúziót és élvezetet akarok). Amit ők tesznek, szemléltetésként, elkülönítésként, osztályozásként, végül is megtorpanásként jelenik meg, és én csak azt tudom, hogy a lényeg elveszett, rosszra fordult. Mert bármelyikünk bármely pillanatban bármilyen tapasztalatnak ki van téve, még ha egyetlen ellenállhatatlannak is, és sokkal több síkon, mint az önkényes és diszkurzív tapasztalat, melyet örököltnek mondhatunk.

Nem a görögöket hibáztatom. Végső soron mi magunk vagyunk azok, akik nem találjuk a módszereket ahhoz, hogy alkalmazkodjunk a tapasztalathoz, ahogy meghatározásunk és kifejezésünk szerint létezik, nem találunk módot arra, hogy az emberi univerzumban maradjunk, és ne jussunk arra, hogy felosztjuk a valóságot. Mert ezt tesszük, ez korábbi tevékenységünk valódi következménye, és a módszer, ahogyan most nevezi magát, tetten érhető. Ez ugyanis nem más, mint a funkció, az összehasonlítás, vagy bombasztikusabb szóval élve jelképtan. Ezek azok a talán túl sokszor látott álarcok, arculatok, amelyek elrejtik előlünk a tevékeny intellektuális állapotokat, a metaforát és a teljesítményt. Az összehasonlítás annyit tesz, hogy kijelöl egy sor hivatkozási pontot: összehasonlítani azt jelenti, hogy az ember kiválaszt egy dolgot, megpróbálja megérteni, megjelölve hasonlóságait és eltérőségeit egy másik dologhoz képest. A probléma abban áll, hogy a dolgok nem elsősorban hasonlóak vagy különbözőek (ezek a hasonlóságok és különbségek nyilvánvalóak), az analízis mégis csak leírást eredményez, és nem képes megragadni, ami igazán számít: azt, hogy egy dolog, bármely dolog, sokkal fontosabb ténynél, önálló léténél fogva gyakorol hatást ránk anélkül, hogy bármi másra vonatkozna. Röviden: figyelmünket sajátossága hívja fel, amely azt akarja, hogy többet tudjunk róla, egyedülvalóságáról. Ez az, amivel szembesülünk, nem a minősége vagy a mennyisége, nem az, hogy milyen "osztályba" tartozik, milyen helyet foglal el bármilyen hierarchiában, hanem maga a dolog és annak ránk, tapasztalóira való vonatkozása (jelentsen ez akármit is valaki másnak vagy legyen bármely más vonatkozása is).

Kell hogy legyen erre egy kifejezőeszköz, módszer, amely nem megosztó, mint a görög. Kell hogy legyen egy út, amely belátáshoz, nem pedig elragadtatáshoz vezet, amelyen szembetalálkozunk azzal, ami a másodperc ezredrésze alatt megy végbe; módszer, amely meghatározza, nem pedig megakadályozza, elrettenti, megzavarja és megszünteti a felfedezést.

Egy ideig olyan emberek között éltem, akik többé-kevésbé közvetlen leszármazottai egy kultúrának és civilizációnak, annak, amelyet mi ismertünk, és amelynek mi a házasságon kívül született gyermekei vagyunk. Feltűnő, hogy pusztán a szeretet és a test viseli eredetük nyomát, és hogy minden más nagyszabású, ami egykoron a sajátunktól különböző volt, eltűnt, mielőtt mi döngölve utat törtünk volna. Most már - kivéve talán, ahogy a testük összeütközik a buszon, vagy ahogy a családon belül leleplezik az egymás iránt érzett szeretet mélységét és állhatatosságát - csupán a modern világ torzszüleményei, akik még arra is képtelenek, hogy amikor júniusban az esők még nem érkeznek meg, feltöltsék a kutakat, ivóvizet vagy mosdóvizet biztosítsanak maguknak. Elvesztették őseik azon képességét, hogy bármi egyszerűt elvégezzenek. De egyvalamire képesek, aminek a modern ember nem ismeri a titkát, annak ellenére, hogy természeténél fogva részese: ez pedig az, hogy olyan magától értődően hordják a testüket. Amikor nekik ütődöm, legyen az gyerek, nő vagy férfi - a testük a leggyengédebb, az érintés semmi más, mint a test természeti törvénye, nincs az az elhúzódás, ami az Államokban az embernek egész életén keresztül a legmesszemenőbbig megkérdőjelezi a jogait testének vad kiterjesztésére. Ezek az emberek közvetlenül magukhoz engednek engem és egymást, és az egyén, aki testéből kifelé tekint, pontosan saját maga, olyan kíváncsi, csodálkozó állat, mint én. Milyen gyönyörűek az állati emberszemek, amikor a test nincs fullasztó közelségben, milyen emberi és egyéni a tekintet, amely az emberi szemből árad, amikor háza nincs eltúlozva.

Nem könnyű a szubjektivizmust megmenteni, kijelenteni, hogy nem pusztán nézőpont, hanem az első törvény az emberi természet restaurációjáért folytatott törekvésben. A feltűnő dolog ezekkel a lermaiakkal kapcsolatban, akikkel együtt élek (ellentétben azokkal az emberekkel, akik a közeli városban élnek), hogy itt a nagy fülű, kis szemű teremtmények kisebbségben maradnak, mint ahogy eddig is, mielőtt a garázsok értékessé tették őket, megengedve nekik, hogy kimásszanak lyukjaikból, elszaporodjanak és lerohanják a Földet. Semmi sem véletlen, és az ember, akárcsak a természet, nem tesz semmit terv vagy azon elszántság nélkül, hogy a tervet ténnyé alakítsa. És ha igaz, hogy manapság a saját házunktól való félelemben élünk, és ennek megvannak az okai, akkor annak is megvannak az okai, hogy azok, akik nem így élnek vagy éltek, miért cselekedtek másként, mint mi.

Az én feltételezésem az, hogy ezek a mai maják azért azok, amik, mert az egykori felfogás miatt 1. az embereket annyira érdekelték más teremtmények kifejezései és gesztusai, beleértve legalább három bolygót, az emberi arcot, szemet és kezet, hogy kialakítottak egy olyan írásrendszert, a hieroglifákat, amely ránézésre vers, a jeleket olyan alaposan és pontosan választották ki, hogy kőbe vésve visszaadják a tárgyak erejét, amelyeket jelképezni hivatottak; 2. a közeli dombokra díszítésül annyi követ halmoztak fel, amennyiből már egy tűztorony vagy csillagvizsgáló vagy olyan építmény is kijött, amelynek árnyékában az emberek édesburgonyájukat szandálra cserélhetik; és 3. agyagot égettek edényekké, amelyek annyira porózusak, hogy átszűrik és így lehűtik a vizet, amelyek elég erősek ahhoz, hogy iguánát és halat pároljanak bennük, és amelyek elég szépek ahhoz, hogy az ünnepet a legelemibb emberi aktusok közé emeljék. És amikor egy nép ennyire kezdeményező, nem meglepő, hogy még bármelyik eredmény elérése előtt - a kukoricanemesítéssel - tökéletesítették a természetet, ami ma is a világ egyik csodája, még a Burbankek nemzete számára is, és hogy még sokkal az eredményeik elérése után is ugyanazzal a méltósággal viselik testüket, amely az amerikaiakból úgy hiányzik, ahogy az íz salátáikból és zölden leszedett, hűtőgép érlelte gyümölcseikből. Az igazság az, hogy a természet kívülről való kezelése, úgy, hogy semmilyen erénye ne vesszen el, sem a növényeknél, sem a művészetben, éppolyan kényes bűvészmutatvány annak tartalmával, mint amennyire saját magunkkal bűvészkedünk. És amikor az emberek nem bűvészkednek, amikor nem képesek a saját maguk vagy a természet bonyolultságának megfelelő kifejezőeszközöket kezelni, akkor a test megfullad. A szórakozás fogalma kezdi elmozdítani helyéről a munkát, és ez az, amiért itt tartunk. A kultúra mai állása szerint a megfigyelői álláspont kiszorítja a résztvevőit. Prémiumok és kitüntetések a munkadíjai, amelyeket a kormány és az üzleti monopóliumok találtak ki, azért, hogy megvédjék magukat a tehetséges emberek előmenetelétől vagy az ötletes emberek régi követelésétől, a saját vállalkozástól. Mindennemű sajátos tetterő és ötletesség pénzzel megváltott, vagy a javaslatokat tartalmazó doboznál, vagy a moziban. A passzivitás mindent legyőz. Még a háború és béke is kihal (hogy a kormány által helyettesítsék?), az ember pedig visszatér két alkotóeleméhez: az élettelenséghez és a gázhoz.

Könnyű megfogalmazni, talán túl könnyű, hogy elegünk volt a fényes magyarázatokból. Azt mondani, hogy Amerikában az áruk olyanok, mint a gyümölcsök és az emberek olyanok, mint az áruk, mind fényes, de íztelen, magában semmit sem old meg. Hiszen a nyomasztó tény az, hogy a világ maradék része semmi mást nem akar, csak hogy ugyanaz maradjon. Az érték kipusztul a világból, mert senki sem érdekelt abban, hogy küzdjön érte, és mélyebbre ásson, mint a fénylő felszín, amely mindenkinek oly tetszetős. Der Weg stirbt.

II

Újra tudná fogalmazni, vagy helyre tudná állítani valaki valamilyen módon az embert, hogy újfent tetterős legyen? Nem tudom. Számomra viszont az elsődleges válasz rendszerszerű részleteiben rejlik. A probléma az ember szétrombolását elősegítő örökölt formulákkal (vagyis hogy egy "legyen" által ő lett a jelenségek központja, illetve hogy Isten a központ, és az ember Isten fő tükörképe) az, hogy mindkettő mellőzi a természetet, mint el nem fogadott, háttérbe szorított harmadik felet, egyfajta Szentlelket, amelynek csak egyszer adatott meg, hogy megérintse az emberi nyelvet, aztán, mert a tűz túl nagy volt, azonnal száműzték egy isten és ördög közti helyre - miáltal természetesen a leghatalmasabb természeti erő lett mind közül. Az eredmény, amelynek tanúi vagyunk: ennek a félredobott, a tudomány által mindenestül elsodort dolognak, a természetnek a felfedezése. Próbálgatva erejét, megtapogatva, mint egy gyermeket, újra biztosítva számára az őt megillető helyet, ám anélkül, hogy emlékezne arra, mi volt az igazi oka, hogy az ember saját magába központosított istent, ördögöt és szentlelket, a tudomány felborított minden egyensúlyt és szétszórt minden értéket, az ember különlegességét is beleértve.

Ha az ember eredeti állapota a ki nem választottság (ez a szó egyébként sokkal pontosabb, mint a kedves kis "káosz", ami úgy hangzik, mint ami: a legnagyobb általánosításnak, amely szerint az ember egyértelmű szükséglete, hogy kitaláljon egy szakállas óriást a maga képére), ugyanakkor, ha hasonló módon a kiválasztás is olyan eredeti ösztönzés volt, ami által az embernek kezdenie kellett valamit a ki nem választottsággal, akkor, ugye, erősen felmerül, hogy megkeressük azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik a választást. A tudomány odáig jutott, hogy azon töpreng: vajon az ujjbegyek önmagukban a megismerés forrásai-e, kis elmék (kis fotoelektromos cellák, amiket, azt hiszem, mostanában bőrnek hívnak), amelyek a külső ingerekre azonnal válaszolva maguk hoznak döntéseket. Figyelemre méltó és használható gondolat. Ugyanis az ember mindenekelőtt azon csodálkozik, hogy milyen gyorsan képes a tapasztalataiból befogadni dolgokat.

De ha így beszélsz, és nem beszélsz-e néha így?, akkor vagy örökre elátkozod magad azáltal, hogy mechanikusan fogod fel a "lelket" (e lélek sokáig csendesen állt, mint egy szó, hogy eltakarja az embert, mint választásra képes belső valóságot a veszélyes külső valóságba belevetve, mely utóbbit viszont a káosz szó takarja nagyvonalúan, akár Williams festéke), vagy esetleg még nagyobb bűnt követsz el. Megengeded, hogy a külső valóság több legyen, mint az ember által befogadott anyag. Azáltal, hogy a befogadás kezdetét olyan fontosnak tartod, és azáltal, hogy jó messzire helyezed a választás eszközeit annak tradicionális helyétől (a legnagyobb humanisták mind így kezdtek egy szonettet: "Szegény lélek, bűn-földem közepe"), odáig merészkedsz, hogy azt sugalmazod: maga a bőr az ember és a külső valóság találkozási pontja, az a hely, ahol minden, mi fontos, történik, és hogy az ember és a külső valóság annyira egymásba fonódtak, hogy az ember céljaira tekintettel inkább egynek tekintendők.

Hasonló típusú bűn, amikor megkockáztatom a feltevést, hogy az ember elveszett fontossága részben helyreáll. Mivel az érzékek e metaforája - a szó szerinti fénysebesség, amellyel az ember pillanatról pillanatra magába nyeli mindazt, amit a jelenségek nyújtanak neki - tapasztalatom szerint igen találó képe a belső energiák útjainak is, azon egyéb dolgok útjaié, amelyek általában valamilyen oknál fogva el vannak választva a kívülről felvett dolgoktól - mint például az álmok vagy a gondolatok (hogy úgy beszéljünk, ahogy az elődök beszéltek), a vágyak, bűnök, remények, félelmek, hitek és szerelmek. Nem vagyok képes meggyőzni magam arról, hogy ezek az úgynevezett belső dolgok annyira elválaszthatók lennének a tárgyaktól, az emberektől, eseményektől, amelyek a tulajdonképpeni tartalmaik, és amelyek által az ember kifejezi vagy újra előadja őket, annak ellenére, hogy a nagy görögök óta, akik először kezdték hangoztatni a formák transzcendens világát, a szimbólumok egyre inkább beszippantják őket. Én azt látom, hogy minden ember sajátosan választ a jelenségek mezéjéből, és bár igaz, hogy személyiségről kezdünk beszélni, nincs róla tudomásom, hogy ez a sajátságos "egyéniesítő tett" az emberre lenne jellemző, minthogy megfigyelhető a természet más teremtményeinél is (most már hasznára válik az embernek, hogy ne válassza el túl könnyen önmagát egyéb teremtményektől).

De még ha valaki tovább követi is a személyiséget funkcióinak azon területeire, amelyek sokkal emberibbek (legalábbis humanista szemszögből nézve), akkor sem tudom elfogadni, hogy a folyamat, amellyel az ember jelenségeket helyez át a saját maga használatára, a befogadástól jobban elválasztható lenne, mint maga a befogadás a világtól. Ami a bőrön történik, az sokkal inkább hasonló ahhoz, mint különböző attól, ami belül történik. A képzetalkotás folyamatát (hogy pontosabbak legyünk az átvitellel kapcsolatban, mint amennyi pontosságot a lélek megenged, vagy az analitikusok, trükkös kis "szimbólumgyártójukkal") nem lehet megérteni attól az anyagtól elválasztva, amelyen dolgozik. Itt ugyanúgy, ahogy végig a tapasztalat során, a törvény fennmarad, a forma nincs elszigetelve a tartalomtól. Az összes többi metafizika hibája leíró jellegű, olyan óriási hiba, amelyet Heisenbergnek volt mersze elismerni: hogy egy dolog tömegét meg lehet mérni, azonban csak úgy, ha önkényesen feltételezzük mozgása megállását, vagy mozgását lehet megmérni, elhanyagolva a mérés idejére a tömegét. És így is, úgy is elvesztjük azt, amit keresünk - az ember esetében az életét. Egyvalamit tehetünk a mozgástannal: újra életbe léptethetjük. Ezért mondják, hogy aki a ritmust birtokolja, az univerzumot birtokolja. És ezért a művészet az élet egyedüli metafizikája. A művészet nem szándékozik leírni, csupán előadni. Ha az ember még egyszer a szándék birtokában akar lenni, és vállalni akarja az életében levő hallgatólagos felelősséget, akkor sértetlennek kell felfognia a folyamatot, amely kívülről befelé a bőrén keresztül zajlik, és aztán újra kifelé, saját átalakulásának ereje által.

Itt újfent meg kell vizsgálnunk a mozgás egy másik oldalát, amelyet életnek hívunk és amely iránt túlzott szeretetet tanúsítunk. Az emberi cselekedetet, ezt a hihetetlen kiáramló erőt, amelyet túlságosan szeretünk, amikor önmagáért szeretjük, de amely (ha jó) felér mindennemű befogadással és továbbítással. Megérdemli ezt a szót, azaz felér saját okával, de csak amikor az ember küszöbéről kiindulva töretlenül halad előre, befelé, keresztül rajta és végül újra ki, anélkül, hogy minősége változna, a külvilágba, ahonnan jött, függetlenül attól, hogy ez a külvilág egy másik ember alakját veszi-e fel, vagy az általánosító "társadalom" által rejtett több más emberét, vagy magukét a dolgokét. Más szóval az ember veszélyhelyzetben bármely ponton megtöri a tárgy, a kép és a tett által létrehozott kört. Az ember és a külvilág közti találkozási felület egyben az ember vágófelülete is. Ha az ember tevékeny, pontosan ott, ahol a tapasztalat belép, ott is távozik, és ha az ember elég friss a belépéskor, távozáskor is az lesz. Ha nem, akkor minden, amit házában tesz, állott lesz, annál inkább, minél kevésbé éber a bejáratnál. A bejáratnál, ott, ahol nem csak magának tartozik felelőséggel. Az ember befolyásolja a külső valóságot, és ezt anélkül állíthatjuk, hogy a miszticizmus ostobaságait a magunkévá tennénk (a miszticizmusét, amely, úgy tűnik, ugyanúgy szereti a külső, mint a belső titokzatosságot). Ha az ember úgy dönt, hogy másként kezeli a külső valóságot, mint fejlődésének részét, azaz másként, mint a saját belső élete számára lényeges dolgot, akkor (mivel megátalkodott és mivel a természet kifinomultságának köszönhetően valamilyen módon mindenképp felhasználja az energiáját) másként is fogja használni. Ugyanúgy fogja használni, ahogy eddig is tette, túlságosan is régóta, önkényes és voluntarista célokra, melyek hatásukban nemcsak hogy megváltoztatják a természet arculatát, hanem fékezik és elterelik annak erejét, egészen addig, amíg az ember, ez a kicsiny, ám oly hatalmas lény, saját maga ellen fordítja. De amit ez a kis voluntarista modern ember nem ismer fel, az az, hogy ha a természetet a természet ellen fordítja, akkor egyúttal saját maga ellen is fordítja, hiszen a természet örökre a keze között tartja, fordítsa az ember akár hasznára, ha úgy tartja kedve, akár kárára, ahogy jelenleg.

Felfoghatatlan, mennyire nem ismeri fel az ember annak következményeit, hogy kiáll a saját ajtajába - mintha egy csók vagy mintha ő maga csupán olcsó valami lenne. Egy Rimbaud-versről csak beszél mindenféle eredmény nélkül, mintha Rimbaud csak a természet sportja lenne, nem pedig bizonyíték. Vagy azok a népek, amelyek tőle különbözőek: a történészek tanulmányai, a turisták kíváncsiságának tárgyai lesznek, semmi több, hiszen nem számít, milyen értékeket tárnak fel, amelyeknek - vélnéd - hasznát tudnák venni. Úgy találtam például, hogy a maja hieroglifák azt árulják el: természetben betöltött helyük mérhetetlenül különbözik a mienktől, és még sincs tudomásom arról, hogy ennek a különbségnek bármiféle hasznát vették volna a jelen társadalomban. Mindössze annyi történt, amit Toynbee tett: csökkentette azt az energiát, amely a fonetikus szavak szűrőjében összegyűlt, hogy aztán, mint a természet csirizét, amit mi ékszernek nevezünk, a tudás dekorációjaként valami keresztény, ezáltal örökkévaló és szent nyakba akassza. Elviselhetetlen, hogy mivé lett a múlt tudása, hogy az emberi emlékezet hogy elszivárgott azoknak a tanult szörnyeknek a kezéből, akik elhitetik az emberekkel, hogy a tudás birtokában vannak. Tudatlanságukban nem tudják, hogyan kezeljék, amit tudnak. Még ennél is rosszabb, hogy nem tudják, hogyan adják át nekünk a magától értődő energiát, amely a múlt bármely fontos munkájában rejlik, inkább megsemmisítik, mint olyan energiát, amely veszélyes az állam számára, amelynek dolgoznak. És ebben igazuk is van, mivel a konkrét dolgok ugyanolyan veszélyesek a retorikusok és politikusok számára, mint amilyen az érme a bankár számára. Minél tovább élek, annál csábítóbb az a gondolat, hogy az alapvető ok, amiért az ember eltávolodik a természettől, ezáltal saját lehetőségeitől is, az, hogy része egy csordának, amely pontosan azt akarja csinálni, amit a természet nem enged - hogy az energia elvesszen. Amikor az erkölcstelenségre és arra a sok felesleges dologra gondolok, amely az embert irányítja, a legnagyobb teljesítményét ebben a gyerekes képességében látom - hogy milyen átkozottul jól tudja szétrombolni, szétrombolni és megint csak szétrombolni az energiát nap mint nap. És ez túl sok. Túl sok idő telik el azzal, hogy ez az idióta vad, garázda és gyökértelen módon pazarolja folyadékjait, vizet pazarol a szivattyúnál akkor, amikor a madarak mindenfelé elpusztulnak a legforróbb hónapokban, és amikor a nők tömegekben jönnek reggelente, könyörögve, hogy akár egy csészényit tölthessenek a drága nedűből amforájukba, amelyet úgy ringatnak csípőjükön, ahogy gyereküket hintáztatják. Az ember rúttá és unalmassá tette magát.

Sokkal jobb volt madárnak lenni, ahogy talán ezek a maják is madarak voltak, akik oly idegesen forgatták fejüket, hogy életben maradjanak, hogy éberek maradjanak az őket körülvevő világban, hogy még arra is figyeljenek, amit kígyónak hittek, vagy azokra a nagyobb madarakra, amelyektől félniük kellett; a keselyűkre, akik belőlük táplálkoztak, amikor halottak voltak, vagy akikre reggel néztek, amint nagy, fekete tömegben, mint a sáskák, széttépnek egy szarvast, amely éjszaka eltörte a lábát. És még a Vénuszt is figyelték, mintha ők is csókák lennének és meg tudnák támadni lyukakkal teli házát, amely olyan volt, mint egy fuvola, amin a keleti széllel betegségeket és pattanásokat küldött rájuk, amelyeket ők kiütésnek hívtak. Amikor még új volt, amikor megbolygatta a reggeli égboltot, az emberek félelemmel telve bújtak házaikba, Shoosh Ektől, a szúrásától félve, a Darázstól, attól, hogy le tudja teríteni őket, mint az az "elektromos bot", amely tavaly csípte meg az egyik halász arcát, csónakja orrából, ahogy bottal a kezében macskacápára horgászott, holtan zuhant ki az öböl vizébe, nem maradt rajta nagyobb nyom, mint azé a csóké, amit a felesége kapott, amikor partra húzták, ahogy ő húzott volna ki egy jó pénzért eladható cápát.

Sokkal jobb lenne olyan férfinak és nőnek lenni, mint amilyen a nap is volt, akinek a kezdetektől a végig ki kellett jönnie a holddal, úgy, ahogy volt, ahogy viselkedett; de a nap szembeszegült a holddal, mert megvolt az az előnye, hogy gyorsabban mozgott. A kezdetekkor fiatal és öntelt volt, és a hold, hát ő a nagyapjával élt, azt tette, amit egy lánynak tennie kell, ruhát készített. Még akkor is a nap volt előnyben, mert ő inkább vadászott, és mivel vadászhatott, kolibrivé változhatott, amit meg is tett, csak azért, hogy közelebb kerüljön a holdhoz, ehhez a gyönyörűséghez, amelyet meg akart ízlelni. A baj csak az volt, hogy álarcot kellett viselnie, és mialatt egyre közelebb került, egyik dohányvirágról a másikra repülve a házhoz, a hold nagyapja egy puskalövéssel leterítette. A nap leesett, épp a hold karjaiba, aki a szobájába vitte, anyáskodott felette, hisz kész volt arra, hogy feleség legyen, egy férfi második anyja, amilyenek a feleségek errefelé, ahol a madarakat oly sokszor megkövezik, és ahol fel kell éleszteni őket, és ha a szárnyuk ép, újra elrepülhetnek. Ahogy a nap is. Csakhogy ő beszélni is tudott, meggyőzte a holdat, hogy szökjön meg vele egy kenuban. De a veszély mindig ott leselkedik. A nagypapa esőt szerez, hogy haragját rájuk zúdítsa, és habár a nap teknőssé változik, és olyan kitartó, hogy megmenekül, a hold rákpáncélt ölt magára, amely nem óvja megfelelően, és elpusztul.

Persze ez csak az egyik rész, csupán a felszín, amely úgy tűnik, az összes drámaiságot tartalmazza. De csak úgy tűnik. Mert a szitakötők összegyűjtik a hold testét és a hold vérét, tizenhárom üres fatuskóba, olyanokba, amilyeneket a nap kétségbeesett meneküléséhez vájt ki, miközben azt gondolta, hogy végre megvan, végre övé a hold. Bolond nap. Hiszen most újra itt van tizenhárom nap után, kiássa a tizenhárom tuskót, és rájön, hogy közülük tizenkettő semmi mást nem tartalmaz, csak bogarakat és kígyókat, amelyek az ember földjén másznak és repkednek, pestist hozva rá a forró égöv alatt, aminek következtében sokan meghalnak, még mielőtt a rovarok és csúszómászók igazán rákezdenének, és a legtöbben bármely pillanatban megbetegedhetnek és felpuffadhatnak, így hát a legjobb, amit tehetnek, az az, hogy nyugodtan fekszenek és várják, hogy kiürüljön a méreg. Mert ott a tizenharmadik tuskó, amely elárulja, hogy hold életre kelt, csupán az a része hiányzik, amely a nőt nővé teszi, és csak és kizárólag szarvas adhatja meg holdnak, amit meg is ad neki, miáltal hold és nap azt teheti, amit férfi és nő egyaránt örömmel tesz, hogy nyugta legyen az állandó kalapálástól.

De, mint látható, semmi sem tart örökké. Napnak van egy bátyja, aki hozzájuk költözik, és nap joggal gyanítja, hogy van valami hold és a nagy csillag között, mert ez a báty a harmadik az égen, az ördögi és tüskés természetű, aki oly sokszor van együtt holddal. Egy csel által nap rajtuk üt, és holdat, aki csüggedten ül a folyóparton, meggyőzi egy keselyű, hogy menjen vele a keselyűkirály házába. És bár a keselyű nyilván nem olyan jóképű, mint a nap, ne legyen senki olyan bolond, hogy azt gondolja, ez a madár, amely el tudja feketíteni az eget, amely addig tud táplálkozni a halott dolgokon, amíg csupa csont nem lesznek, hadd fehérítse őket a nap, hogy ez a madár, főképp pedig e madarak királya, nem vonzotta holdat. Elfogadta harmadik uraként, és a felesége lett.

De nap még nem végzett holddal, továbbra is vágyakozott rá, és ahhoz a teremtményhez fordult, aki visszaadta hold nőiességét: a szarvashoz. Kölcsönvett egy szőrmét, és alábújván - mivel mint forró nap, tudván tudta a keselyűk szokásait - tetemnek tetteti magát. Megérkezik az első keselyű, ügyetlenül leszáll egy kissé távolabb, és addig-addig biceg egyre közelebb, hogy felkapja, amit kis szarvasnak vél, hogy nap a hátára ugrik és elrepül rajta holdhoz. Diadalmasan megragadja, de valahogy azt érzi, hogy hold nem akar visszatérni vele.

Ekkor - okkal, ok nélkül - nap és hold felmennek az égbe, mindörökre magukra vállalva planetáris kötelességeiket. De van még valami, amit napnak meg kell tennie, hogy az emberek megelégedjenek holddal. Ki kell nyomnia egyik szemét, mivel arra panaszkodnak, hogy túl fényes, és nem tudnak tőle aludni, mivel az éjszaka szinte ugyanolyan, mint a nappal, és a nappal is valahogy túl sok, ezért az embereknek kell egy kevés az éjszaka szelíd édességéből. Ezért nap kitolja hold szemét, és megadja az embereknek, amit akarnak. De amikor többet tesz, amikor alkalmanként elsötétíti holdat, néhányan azt mondják, hogy ez még mindig annak a jele, hogy ők ketten harcban állnak, feltehetően azért, mert nap nem tudja megbocsátani hold hűtlenségét; habár mások szerint hold kiszámíthatatlan hazudozó, aki állandóan arról beszél napnak, hogy a földön az emberek ugyanúgy viselkednek, mint ő; lerészegednek, azokat a dolgokat teszik, amelyeket ő is tesz, sőt az öregek azt mondják, holdat éppoly nehéz megérteni, mint egy szajhát.

Ó, ezek a maják úgy lelkesedtek a világért, amelyben éltek, lelkesen figyelték meg olyannak, amilyen volt - amilyen, polgártársaim.

GEIGER ILDIKÓ fordítása