|
|
|
|
|
||
Tehát ez a félelem.
A sötét pók
a deszka alá iszkol.
Nézem a vérgyöngyöket bőrömön,
és sebesen gondolkozom:
az utolsó dollár,
az utolsó szelet kenyér,
az ajtó alatt sistergő villám.
Nem tudom, fáj-e vagy nem,
de úgy hiszem, igen.
Emlékszem a denevérre, amit
évekkel ezelőtt a padláson találtunk,
hogy kimerült a lógó partvisok közt,
nem sejtvén, hogy elengedjük.
Felállok, hogy lássam, tudok-e járni.
Tehát ez a félelem.
Kinyílik
a csapóajtó; a homályban
megmozdulnak a függönyök,
mintha csontjai lennének a szélnek.
Íme a végtelen
nedves, vaskos
kozmosz, a minden
közepe - az aranyrög
sűrű nedvben, kusza
ágak-bogak,
a sötét tüskés elhalóan
böffenő ingovány. A
mocsár ez,
küzdelem,
bezártság -
ösvénytelen, egyöntetű,
társtalan mocsár. Halvány
eresztékeiknél összekoccannak
csontjaim, próbálom
megvetni lábamat, ujjaimat,
elmémet
a nyálkás kereszteződéseken,
mélységeken, a némán
sötétbe süppedő
halmokon, a pangó
földkotyvalékon. Nem nedvesnek, inkább
festékesnek, csillogónak
érzem magam
a kövér füvű
sárban, a föld
nedvdús
velejében - egy szegény
száraz bot még egy
esélyt kap a rigolyás
mocsári víztől - egy ág
amely még most is, évek múltával
gyökeret ereszthet,
csírázhat, lombot hajthat, bimbózhat -
lélegző levélpalotává
varázsolhatja életét.
