Peter Stamm

Nyári passió

Ahányszor csak Mariára gondolok, egy este jut eszembe, amikor főzött nekünk. Mi, többiek már a kertben ültünk az asztalnál, Maria az ajtóban állt, kezében egy lapos tállal. Arca pirosra hevült a konyha forróságától, és ragyogott a műve fölött érzett büszkeségtől. Ebben a futó pillanatban kimondhatatlanul sajnáltam, és vele együtt a világot és magamat is, s ugyanakkor jobban szerettem őt, mint valaha. De nem mondtam semmit, Maria az asztalra tette az ételt, és hozzáláttunk.

Négyesben jöttünk Olaszországba, Stefan, Anita, Maria és én. Maria ötlete volt, hogy menjünk el a nagyapja falujába. A nagyapa sok évvel ezelőtt, még fiatalon vándorolt ki Svájcba, és az óhazát már Maria apja is csak a nyári vakációkból ismerte.

Egy kicsi, kissé lepusztult bérelhető nyaralóban laktunk, a tenger mellett, egy píneaerdő közepén. Az erdő tele volt házakkal; többségük nagyobb és szebb volt, mint a miénk. A teleptől nem messze egy parti sétány húzódott, éttermekkel, szállodákkal és üzletekkel. A falu régebbi része valamelyest beljebb épült, messzebb a tengertől, a domb lábánál. De mi rendszerint az új részben, a házunkban maradtunk, mert nem volt autónk. Csak egyszer ültünk egy kései reggeli után taxiba, hogy bemenjünk az ófaluba. Az utcák néptelenek voltak; csak egy-egy autót láttunk időnként elhaladni. Egy nyitott ablakból konyhai zajokat hallottunk, és egyszer láttunk két fekete ruhás asszonyt. Maria érdeklődött volna tőlük a nagyapja után, de amint közelebb értünk hozzájuk, eltűntek egy házban. Azután találtunk egy kis bárt, amelyik nyitva volt. Leültünk egy asztalhoz, hogy igyunk valamit. Maria megkérdezte a tulajdonost, lakik-e a faluban ilyen és ilyen nevű család. A tulaj vállat vonva azt mondta, ő északról jött; a helybeliek közül csak azokat ismeri, akik hozzá járnak. De általában nekik is csak a keresztnevüket vagy a csúfnevüket tudja.

Azután a temetőbe mentünk, de ott sem volt semmi nyoma Maria családjának. Sem a sírkövek, sem az urnasírok semelyikén nem találtuk meg a nevüket.

- Biztos vagy benne, hogy ez az a falu? - kérdezte Stefan. - Elvégre a legtöbb olasz Szicíliából jön.

Maria nem válaszolt.

- Mindenki alszik - mondta Stefan. - Legalább fölkelhettek volna a rokonaid, ha látogatóba jössz hozzájuk.

- Csalódott vagy? - kérdeztem.

- Nem - mondta Maria -, szép falu ez.

- Éreztél valamit? - kérdezte Anita. - Nem tudom, gyökereket vagy valami hasonlót. Talán élnek itt még ...kicsodája az embernek az unokafivére unokafivére?

Eredetileg tovább akartunk maradni, de nem volt már itt semmi dolgunk, és még csak egy vendéglőt sem találtunk, ahol ehettünk volna. Gyalog mentünk vissza; végtelen földutakon bandukoltunk a forró és árnyéktalan síkságon át. Egyszer egy férfi húzott el mellettünk robogón. Intett, és odakiáltott nekünk valamit, amit nem értettünk. Visszaintettünk, ő pedig eltűnt egy szürkés porfelhőben.

- Lehet, hogy egy rokonod volt - mondta vigyorogva Stefan.

Amióta Olaszországban nyaraltunk, végig hőség volt, olyan iszonyú hőség, amely még a fák árnyékában is alig volt enyhébb. Nappal álmosan kóvályogtunk, viszont éjjel alig aludtunk; részben a szörnyű meleg miatt, meg azért sem, mert a tücskök olyan éktelenül harsogtak, mintha valami szerencsétlenség történt volna. Azt hiszem, valamennyien szívesebben lettünk volna otthon, a hűs erdőkben vagy a hegyekben, még Maria is. De nem volt menekvés a hőség elől, bénultságunkban a foglyai voltunk, és ha drasztikus időjárás-változásra hiába vártunk, az volt az egyetlen reményünk, hogy hamar véget ér a nyaralás.

Napokig nem csináltunk semmit. Aztán Anita megtudta, hogy van a közelben egy lovasiskola. Gyerekkorában egy időben lovagolt, és most kedve támadt újra kipróbálni. Stefannak nem volt kedve, Maria pedig azt mondta, fél a lovaktól. Végül én ígértem meg Anitának, hogy vele megyek. Ezen az estén mindenféle lovastörténeteket mesélt nekünk, aztán lovagló ülésben leültetett egy székre, és megmutatta, hogyan kell irányítani a lovat, és mit kell tennem, ha netalán megbokrosodna.

Amikor másnap reggel meglátta a lovakat, csalódott volt. Öreg, piszkos állatok voltak; közönyösen, fejüket lógatva álldogáltak az istálló előtt. Befizettük az óradíjat, és csatlakoztunk a várakozók kis csoportjához. Egy idő múlva egy lány lépett hozzánk, szűk nadrágban és magas szárú csizmában. Mondott valamit olaszul, mindegyikünknek adott egy lovaglókorbácsot, és kinek-kinek megmutatta a maga lovát. Játszotta az agyát előttünk, és úgy beszélt a lovakhoz, mintha ők béreltek volna ki minket. Egy fiatalember vágott át a térségen, felénk tartva. Még mielőtt odaért volna hozzánk, valami üdvözlést kiáltott oda nekünk, és megkérdezte, hogy mindnyájan beszélünk-e olaszul. Amikor néhányan nemmel feleltek, azt mondta: - We will explore the beautiful landscape on horseback.

Fölsegített minket a lovainkra, azután maga is nyeregbe szállt, és elindította a lovát. Röviden elmagyarázta, hogyan irányítsuk az állatokat, de azok, bármit csináltunk is, egyforma lassúsággal poroszkáltak egymás mögött. Nevetségesnek láttam magamat.

Egy sűrű erdőn lovagoltunk keresztül. A fák közt az aljnövényzetben mindenütt szemét: üres műanyag palackok, odébb egy régi bicikli és egy kiselejtezett mosógép. Az ösvényt, amelyen haladtunk, a sok lovas egészen mélyen kitaposta. Én leghátul lovagoltam, és a lovam néha megállt leveleket tépdesni az útszéli bokrokról. Vezetőnk egy idő múlva hátrafordult. - Húzzon rá! - kiáltotta. És ha nem ütöttem elég keményen, ráhúzott a saját lovára, és odakiáltott: - Nem paskolni; ütni!

Anita előttem lovagolt, hátrapillantott, és nevetett. - Nem fáj neki - mondta.

Éreztem magam alatt a nagy állattest melegét, lábamon pedig, amellyel a véknyát szorítottam, az izmok mozgását. Egypárszor a nyakára tettem a tenyerem.

A lovaglás alig tartott egy félóráig. Anitával fürdőruhát is hoztunk magunkkal; az erdőben átöltöztünk.

- Nem bírom újra fölvenni ezt a ruhát - mondtam -, annyira bűzlik.

- Én szeretem ezt a szagot - mondta Anita. - Legszívesebben újra elkezdenék lovagolni. Csak a lovasokat nem csípem. Csak a lovak érdeklik őket. Meg a szex.

- Ez a szag miatt van - mondtam, és Anita nevetett.

Felmásztunk a meredek dűnéken. Lábunk mélyre süppedt a laza homokban. Anita előttem ment, néztem, hogyan tapossa a homokot, és arra gondoltam, milyen szívesen tenném a kezemet a nyakára, hogy érezzem a melegét. Aztán elcsúszott. Hátulról a derekára tettem a kezem, elcsúsztam én is, és együtt estünk el. Nevetve segítettük talpra egymást. Izzadtunk; testünkre rátapadt a homok. Mielőtt továbbindultunk volna, kölcsönösen lesöpörtük egymás hátáról és karjáról a homokot.

Nem sokáig maradtunk a parton. Kosz volt, a víz zavaros, túl meleg, és poshadt szagot árasztott. Túl nagy volt a hőség, és túl sokan nyüzsögtek ott. Amikor visszaértünk a házba, Stefant és Mariát már nem találtuk ott. Le voltak eresztve a redőnyök, így bent sötét volt, de nem volt hűvösebb, mint kint.

Lustán elnyúltunk a Mariával közös ágyunkon. Még mindig fürdőruhában voltunk. Anitára néztem. A feje fölé emelte a karját, jóízűt nyújtózott, és szinte csukott szájjal ásított.

- Ezt élvezem a legjobban - mondta -, ha az ember napközben sötétben fekszik, és semmit sem kell csinálnia.

- Az ilyen napokon legszívesebben valami állat lennék - mondtam -, amelyik csak alszik és iszik. És arra vár, hogy valamikor csak hűvösebb lesz.

Anita felém fordult. Fél könyökére támaszkodva a tenyerébe fektette az arcát. Azt mondta, eltávolodtak egymástól Stefannal. Unalmasnak érzi a kapcsolatukat, unja Stefant. Stefan nem tud együtt lelkesedni vele. Az is jellemző, hogy nem jött vele lovagolni. Bár ezt ő, Anita, tulajdonképpen egyáltalán nem bánja. - Veled sokkal szórakoztatóbb.

- Én mindig azt gondoltam, hogy tökéletes pár vagytok.

- Hát igen - mondta Anita -, lehet, hogy az is voltunk. Most meg már nem vagyunk azok. És ti?

- Mikor hogy - mondtam -, újabban megint nézegetem az idegen nőket. Ez nem jó jel. Biztos, hogy Maria észreveszi, de nem szól semmit. Engem meg piszkál a lelkiismeret.

- Nekem is föltűnt - mondta Anita, és könyökét a feje alól kihúzva, nevetve a hátára gurult.

Aztán még nagyobb lett a hőség. Reggel még tiszta volt a levegő, ám délfelé már mindent valami tejfehér pára ült meg, mintha fojtott tűzben izzana el körülöttünk és alattunk a táj. A következő napokban már semmilyen programot nem csináltunk. Néha kora reggel vagy este, amikor lement a nap, fürödni mentünk. Bevásároltunk, mielőtt délutánra bezártak az üzletek: sajtot és paradicsomot, sószegény kenyeret és olcsó bort nagy üvegekben. Azután leültünk a fenyők árnyékába, és olvasni próbáltunk, de legtöbbször csak bóbiskoltunk vagy felszínes dolgokról fecsegtünk. Esténként főztünk, és evés közben hangosan vitatkoztunk olyan témákról, amelyekről mindnyájunknak megegyezett a véleményünk. Míg vitatkoztunk, Maria általában hallgatott. Figyelte a vitánkat, amíg tartott, és amikor kibékültünk, felállt, és elvonult olvasni.

- Szeretem ezt a nyárillatot - mondta egyszer -, bár nem tudom, hogy mi is ez. Inkább érzés, mint illat. Az ember a bőrével, az egész testével érzi.

- Régebben több szagot éreztem - mondta Stefan. - Nem furcsa? Éreztem még a levegő szagát is, az esőét és a hőségét. Már nem érzek semmit. Biztos a levegőszennyezéstől van. Nem érzek már semmi szagot.

- Túl sok cigit szívsz - mondta Anita.

- Néha - mondta Stefan -, néha, amikor reggel kiköpöm a nyálam, véres. De nem hiszem, hogy ez jelentene valamit. Lehet, hogy a bor az oka.

- A kutyák agyának több mint a fele csak a szaglást szolgálja - mondtam.

- Minden olyan bonyolult - mondta Anita. - Régebben minden sokkal egyszerűbb volt.

Maria azt mondta, lemegy a partra. Mi beszélgettünk még egy darabig, aztán utána mentünk. Beletelt némi időbe, amíg megtaláltuk a sötétben. A homokban ült, és a tengert nézte. A hullámok zúgása most mintha hangosabb lett volna, mint napközben. - Ha jóban vagytok, még elviselhetetlenebbek vagytok, mint amikor veszekedtek - mondta Maria.

Maria néha olasz ételeket főzött nekünk. Ilyenkor ő maga vásárolt be, és órákig matatott a konyhában, ahonnan mindenkit kitiltott. Szeretett volna jó szakácsnő lenni, de nem volt az.

A legkevésbé Maria szenvedett a hőségtől, és láttam rajta, hogy napról napra türelmetlenebb lesz. Egyik este azt mondta, hogy másnapra bérelt egy autót, és kirándulni készül. Vele mehetünk, ha akarunk. Anita és Stefan lelkesedtek a dologért, nekem viszont sehova sem volt kedvem autózni, és meg is mondtam, hogy nincs. Maria kevés szóval reagált, csak annyit mondott, hogy úgysem tud kényszeríteni. Túl sok bort ittam, ahogyan minden este, és azt mondtam, megyek lefeküdni. Az ágyban fekve a nyitott ablakon át hallottam, hogyan beszélik meg a többiek a kirándulást, hogy hová akarnak menni, és mit akarnak megnézni.

- Korán kell indulnunk - mondta Maria -, hogy odaérjünk, mielőtt teljesen kitör a hőség.

- Magammal viszem a fényképezőgépet - közölte Stefan, Anita pedig azt mondta, egy kalapot akar venni, egy szalmakalapot.

Arra gondoltam, hogy mindig így szeretnék feküdni, a nyitott ablak alatt, és hallgatni, amint a többiek tervezgetnek. Azután elfújták a gyertyákat, behozták a piszkos edényt; halkan, hogy ne zavarjanak. Amikor Maria mellém csusszant a takaró alá, úgy tettem, mintha már aludnék.

Ez volt az az este, amikor annyira sajnáltam Mariát, amikor olyan mély részvétet éreztem iránta, magam iránt és az egész világ iránt. És ahogy ott feküdtem az ágyban, s nem tudtam elaludni, és hallottam magam mellett Maria lélegzését, ismét elhatalmasodott rajtam a teljes értelmetlenség érzése, amely egyszerre volt szomorú és felszabadító. Arra gondoltam, hogy soha életemben nem fogok már mást érezni, csak ezt a részvétet, ezt a mindennel és mindenkivel való összekötöttséget.

Amikor másnap reggel fölébredtem, a többiek elmentek már. Az egész házban friss szappan- és dezodorillat érződött. Föltettem egy kávét. Előző nap elfogyott a cigarettám, és elhatároztam, hogy akkor most végre abbahagyom a dohányzást. De ahogy megláttam kint az asztalon Stefan cigarettáját, kivettem egyet és rágyújtottam. Megittam a kávét, és az erdőn át besétáltam a centrumba cigarettáért. Még nem volt kilenc, de már hőség volt, és mindenütt emberek igyekeztek a strandra.

Amikor visszajöttem, elhagyatottságot sugárzott a ház, mintha régóta nem lakott volna benne senki. A szomszédos kertekben gyerekek lármáztak játék közben, és a távolból elhúzó autók és motorok zaját hallottam. A kerti székek a fenyők alatt álltak, ott, ahol árnyékot keresőben éppen hagytuk őket. Újságok és nyitott könyvek hevertek rajtuk lefelé fordítva. Az egyik fa csúcsán egy madár rikoltozott hangosan, de csak egészen rövid ideig. A gyerekek most csendben voltak, vagy eltűntek a házban vagy a ház mögé vonultak. Ürességet éreztem a gyomromban, de nem volt kedvem enni, helyette elszívtam még egy cigarettát.

Mióta itt voltunk, sokkal kevesebbet olvastam, mint ahogyan szerettem volna. Most, hogy végre volt időm, inkább egy kis életre, mozgalmasságra vágytam, mindazonáltal örültem, hogy nem egy felforrósodott autóban ücsörgök, vagy álmos városokban tévelygek, izzadt turistáktól hemzsegő sétálóutcákban, és nem kávézom valami zsúfolt teraszon. Egyedül éreztem magam, ahogyan csak nyáron vagy gyerekként érzi magányosnak magát az ember. Olyan érzésem volt, mintha valami különálló kivétel lennék egy olyan világban, ahol csupa társaságok, párok és családok vannak, valahol messze, el nem érhető távolságban. Olvasni kezdtem, de hamarosan félretettem a könyvet. Képes magazinokat lapozgattam, aztán csináltam még egy kávét, és megint cigarettáztam. Közben dél lett, és bementem a házba, hogy, napok óta először, megborotválkozzam.

Már kezdtem aggódni, amikor este végre visszaértek a többiek. Úgy tűnt, lelkiismeret-furdalásuk van, amiért ilyen szép napjuk volt. A kocsit már visszaadták.

A kerten át a házhoz jöttek; mindenféle táskák és nejlonszatyrok lógtak rajtuk. Anita fején szalmakalap volt, Stefan egy tarka sárkányt cipelt. Maria futólag szájon csókolt. Föl volt hevülve a hosszú autózástól, és izzadságszagát éreztem.

Lementünk a tengerhez; a parton már alig voltak néhányan. A nap már csak kevéssel állt a láthatár fölött. A többiek beleszaladtak a sekély vízbe. Én a homokban ültem cigarettázva, és néztem, hogyan spriccelik össze egymást. Anitán még mindig rajta volt az új kalapja.

Némi idő elteltével kijöttek a vízből. Maria egészen szorosan elém állt, és megszárítkozott. Az ellenfényben csak a sziluettjét láttam. Azután a fejemre dobta nedves törülközőjét, és így szólt: - Na, lustinger, legalább szép napod volt?

A három kiránduló csak most mesélt a napjáról. Egy pillanatig sajnáltam, hogy nem voltam velük. Nem mintha valami különleges élményben lett volna részük, de szívesen osztoztam volna velük az emlékezésben. Azt mondtam, egész nap olvastam, és talán a többiek is irigyeltek érte egy kicsit. Anita azt mondta, hoztak nekem valamit, egy ajándékot. Stefan a sárkányával végigrohant a part mentén, de teljes szélcsend volt, úgyhogy végül feladta. A parton maradtunk, amíg egészen le nem ment a nap, azután visszamentünk a házba enni.

Evés közben Maria célzásokat tett a lustaságomra, míg tele nem lett vele a hócipőm, és azt nem mondtam, hogy most már elég lesz, hagyja abba. Nem igaz, hogy ne bírna ki egy napot nélkülem. Erre azt mondta, mindig is ilyen voltam, mísz, otthon ülő alak, otthon is. Fölálltam, és kimentem a kertbe. Hallottam, amint a többiek bent szó nélkül tovább esznek. Azután Maria kijött. Megállt az ajtóban, elnézett a fák közé, és egy idő múlva azt mondta: - Ne legyél már ilyen gyerekes.

Azt mondtam, nem vagyok már éhes, Maria pedig azt, hogy szeretne sétálni velem a parton.

Nem volt teljesen sötét. Végigmentünk a strandon, közel a vízhez, ahol nedves a homok, és könnyű a járás. Sokáig hallgattunk. Aztán Maria így szólt: - Egész nap előre örültem, hogy este újra látlak.

- Mondanod kellett volna valamit tegnap - mondtam. - Túl sokat ittam, és semmibe nem volt kedvem beszállni. Nem tesz jót nekem ez a hőség.

- Mi ketten nagyon mások vagyunk - mondta Maria. - Nem is tudom. Talán...

- De hát egyszer külön is lehetünk egy napot.

- Nem erről van szó - mondta, majd inkább csodálkozva, mint bosszúsan azt kérdezte: - Mit akarsz tulajdonképpen...?

Megállt, én azonban továbbmentem, gyorsabban, mint az előbb. Utánam jött.

- Mindig mindent rögtön dramatizálsz - mondtam. - Semmit sem akarok.

- Semmit sem dramatizálok - mondta Maria. - Egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók.

- Hogy érted ezt?

- Nem a te hibád.

Maria ismét megállt, és most én se mentem tovább. Hátrafordultam hozzá. Lába előtt egy medúza hevert a homokban; mint egy kis áttetsző kocsonyás lepény. Maria megbökte a lábával.

- Buta állatok - mondta. - A vízben szépek. De ha partra sodródnak... Nem lehet segíteni rajtuk.

Fölemelt egy marék homokot, és lassan a medúzára pergette. Várt.

Eltelt némi idő, majd azt mondtam: - El akarsz...?

- Ha kisüt a nap, nem marad belőle semmi - mondta Maria, majd némi habozás után azt mondta: igen.

- Ez Olaszország - mondtam -, az egész attól van, hogy itt vagyunk, Olaszországban. Otthon minden mindjárt másképp néz ki.

- Igen - mondta Maria -, másképp.

Azt mondta, nem érzi itt jól magát. - Nem a hőség. De egyáltalán nincs az az érzésem, hogy innen származnék. El se tudom képzelni. Fogalmam sincs, hogyan élhetett itt a nagyapám. De még azt se tudom elképzelni, hogy apám itt vakációzott. Azt hittem, találok itt valamit. De teljesen idegen minden. És te... Szükségem van rá, hogy otthon legyek valahol, valakivel.

Megfordult, és elindult visszafelé. Leültem a döglött medúza mellé a homokba, és rágyújtottam. Sokáig ültem ott, dohányozva.

Amikor visszaértem a házhoz, a többiek még kint ültek, beszélgettek és boroztak. Bementem, egyetlen szó nélkül. Maria utánam jött. Egymás mellett álltunk a nappaliban lévő heverő előtt, amelyen Maria megágyazott magának. Nem mondott semmit, és én is hallgattam. Bementem a hálószobánkba, levetkőztem és lefeküdtem. Sokáig nem tudtam elaludni.

Fölébredtem, mert éreztem, hogy van valaki a szobában. Kint szürkült az ég. Maria csomagolt. Igyekezett a lehető leghalkabban csinálni. Lopva figyeltem, de amikor hátrafordult, behunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Kivitte az utazótáskáját a nappaliba, azután még egyszer visszajött; az ágyhoz lépett, sokáig ott maradt állva, aztán megfordult, kiment, és csöndesen becsukta az ajtót. Hallottam, amint telefonál. Valamivel később egy autó gördült a ház elé. Megállt, de a sofőr tovább járatta a motort. Azután hallottam az ajtók csapódását és hogy az autó elhajt. Fölálltam, és bementem a nappaliba.

A heverő üres volt. Az ágynemű összehajtva hevert mellette a földön. Az asztalon egy papírlap várt. Amíg olvastam, Anita jött ki a hálószobájukból. Kérdezte, mi van; Maria hazautazott, mondtam.

- Valami valahol félresiklott - mondtam. - Nem tudom, mit csináltam rosszul.

- Hány óra? - kérdezte Anita.

- Hat - mondtam.

- Még csak? Visszamegyek, lefekszem.

Visszamentünk; ki-ki a szobájába. Az ágy mellett Mariának egy pólója hevert. Fölemeltem. Maria-szaga volt; a verejtéke, az alvása volt benne a póló szagában, és egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha még itt lenne, és csak egy pillanatra ment volna ki.

Reggelinél nem beszéltünk Maria elutazásáról. De amikor Stefan kiment a partra, hogy még egyszer megpróbálja felröptetni a sárkányát, Anita megkérdezte, miért hagyott el Maria.

- Van valami köze Olaszországhoz?

- Igen - válaszoltam meggyőződés nélkül -, minden olyan bonyolult.

- Gondolod, hogy összejöttök még? - kérdezte Anita.

Azt mondtam, nem tudom, sőt azt sem tudom, hogy akarnám-e.

Anita azt mondta, hogy tulajdonképpen irigyel minket. - Már rég meg kellett volna tennem nekem is. Csak ne lennék olyan kényelmes...

- Nem tudom elképzelni, hogy néz majd ki az élete nélkülem - mondtam.

- Azt sose tudjuk elképzelni, aztán végül csak megy valahogy a dolog - mondta Anita.

Valamivel később megjött Stefan. Most sem volt szél, és ahogy a homokban húzta maga után a sárkányt, egy kutya utánakapott, és szétroppantotta a fogával. Anita vigyorgott.

- El kellett volna temetned rögtön ott, a baleset helyén - mondta.

- Gyerekkoromban mindig szerettem volna egy sárkányt - mondta Stefan -, de aztán mindig csak ruhákat kaptam meg iskolatáskákat meg könyveket.

- Még nem adtátok oda az ajándékomat - reklamáltam -, azt, amelyiket a kirándulásból hoztatok.

- Mariánál van - mondta Anita. - Nyilván magával vitte.

- Mi volt az?

- Nem tudom. Nem voltunk ott, amikor megvette. - Maria állítólag titokzatoskodott és nem akarta megmondani.

- Biztos valami hülyeség - mondta Stefan.

- Talán elküldi nekem - mondtam -, vagy fölhívom valamikor.

Eljött a nyaralásunk utolsó napja. Becsomagoltunk, és kitakarítottuk a házat. Mindent homok borított. Este lementünk a parti sétányra; étteremben akartunk vacsorázni.

- Miért tartják az olaszok állandóan lehúzva a redőnyöket? - kérdezte Stefan, miközben átvágtunk a nyaralótelepen.

- Ebben a hőségben... - mondta Anita.

- Nálunk is - mondta Stefan. - Voltak olasz szomszédaim. Mindig leeresztették a redőnyöket. A balkonjukon meg óriási műholdvevő antenna.

- Talán a honvágy miatt - találgatott Anita.

Végigsétáltunk a parti sétányon. Már lement a nap, de még mindig forróság volt. Asztalok és székek álltak az éttermek előtt. Nagy, kivilágított táblákon a kínálatban szereplő ételek képei voltak láthatók. A táblákon a piros kifakult, így minden étel kékes színű volt, s nem valami étvágygerjesztő. Az egyik étterem előtt kosarakba halmozott jégdarabokon halak és egyéb tenger gyümölcsei hevertek.

- Éreztek valamit? - kérdezte Stefan. - Én nem érzek semmit. Valamilyen szagot csak kéne éreznünk.

- Ha a halnak érezni a halszagát, akkor már nem friss - mondta Anita.

Egyik étterem mellett sem tudtunk dönteni; elmentünk a sétány végéig, ahol leültünk egy alacsony kőfalra. Az ég üres volt és tömbszerűen tagolatlan a közeli étterem neonfényétől. Stefan végigfeküdt a kőfalon, és Anita ölébe fektette a fejét. Anita a haját simogatta. Én Anita mellett ültem; a vállunk összeért.

- Nézzétek ott azt a csillagot - mondta Stefan -, biztosan állócsillag, amilyen fényes.

- Az egy repülő - mondta Anita -, csak a repülőknek ilyen erős a fényük.

- A repülők villognak - mondta Stefan -, ezenkívül piros és zöld lámpáik vannak.

A ragyogó fénypont lassan átszelte az eget. Hallgatagon bámultuk, amint nyugat felé eltűnt.

- Olyan izgalmas érzés - mondta Anita -, hogy emberek ülnek ott, és belerepülnek a reggelbe. Hogy valahol mindig kezdődik egy nap. Nálunk még éjszaka van, amikor ők már látják a napot. Az amerikai napot.

- Olyan érzésem van, mintha már időtlen idők óta lennénk itt - mondta Stefan.

- Én élni is tudnék itt - mondta Anita -, folyton csak bámulnám a repülőket, ennék meg olvasnék. Frankón otthon érzem már magam itt.

- Szeretném tudni, hol lehet most Maria - mondtam. - Jó lenne tudni, mit akart adni nekem.

TATÁR SÁNDOR fordítása