|
A temető egyre csak terjeszkedett és növekedett, a holtak évről évre újabb hektárokat hódítottak el az élőktől, míg az emberek végül határt szabtak, és kerítést állítottak fel azokból a panelekből, amelyeket új házak építéséhez szállítottak oda. De a kerítésen belül, ha jól belegondolunk, egy többlakásos ház megszokott életrendje zajlott. A temető négyzetmétereit és parcelláit azok népesítették be, akik valaha a szomszédban egy ágyban feküdtek, az anyák ide is követték gyermekeiket, a nagyszülők - és ez nyomasztóan hatott - kioktatták az unokáikat. Azok az emberek, akik életükben szégyelltek bemutatkozni úgy, ahogyan az útlevelükben állt, most minden félelem nélkül hirdették a világnak a zsinagógákban, mecsetekben vagy anyakönyvi hivatalokban kapott nevüket. A másvilágra költözöttek számára olyan szavak váltak fontossá, amelyeket korábban senki sem ismert; a sírfeliratok cenzúrázatlan, földöntúlian szomorú sorokból álltak, és Oparin, aki negyedévenként kijárt a temetőbe, gyakran megállt a szinte biblikusan hangzó sírfeliratok előtt, és arra gondolt - nem, semmire sem gondolt, csak magába szívta a levelek suttogását, a hópelyhek szállingózását, belélegezte a föld illatát, a föld mélyének csendjét. Voltak napok, amikor különösen fájdalmas volt a szülei kettős sírjára néznie, és vigasztalást csak az jelentett számára, hogy szerencsére a földi világ az egyedüli világ, hogy semmiféle mennyország nincs, másként nem ragaszkodtak volna az öregek annyira az élethez, nem nyújtották volna hosszabbra létezésük idejét.
Egyik alkalommal rendbe hozta szülei utolsó lakhelyének tetejét, kihúzgálta a gyomokat, gereblyével porhanyóssá tette a virágok számára a táptalajt, és egy kis vödörrel vízért indult a szomszéd telekre, amikor észrevette, hogy nem messze tőle vagy tíz ember áll egy frissen ásott, téglalap alakú gödör előtt; a sírásók félrehúzódtak, hogy ne zavarják az utolsó eseményt, ami valami oknál fogva csak nem akart elkezdődni, mert a társaságból senki sem szánta rá magát, hogy sajátos, temetéshez illő hangon elmondjon néhány szót úgy másfél, kétperces időtartamban, ami nélkül nem lehet rászögelni a fedelet a koporsóra. Ez a tíz ember valahogy furcsán viselkedett, valami furcsa zavartsággal tekingetett körbe. Mindannyian tisztességesen fel voltak öltözve, mindannyian józanok voltak, és - ezt a sokat megélt Oparin azonnal észrevette - mindannyian azok közül valók voltak, akiket fekete autón visznek a munkahelyükre.
Oparin apró léptekkel közeledett feléjük, és a vödröt továbbra is a kezében tartva hallgatózni kezdett. Volt ott egy fényűző, nyilvánvalóan nem ehhez a temetőhöz illő "A szomszédoktól" feliratú koszorú, de úgy látszik, a szalagon megnevezett emberek nem tudták pontosan az elhunyt nevét, mert halkan arról vitáztak, Gosa vagy Tosa bácsi, azaz Grigorij vagy Anton volt-e a halott. A tájékozatlanságot még csak fokozta, hogy az erősen ittas sírásók a nyélre erősített táblácskát, amit sablonnak neveznek, félrelökték a sárba, és kivehetetlen volt, mi áll rajta. Világosan csak a számok látszottak, amelyeket az a kötőjel kapcsolt egybe, amely az újszülött sírását és az öregember halálhörgését egymástól elválasztja: 1900-1987. Amikor egészen közel ért a sírhoz, Oparin meglátta a halott szokványos, halovány arcát, ritkás, ősz hajszálait, elkékülő vékony nyakát, amelyet nyakkendő övezett, zakóját amelyet nem tett tönkre sem idő, sem viselés, rajta egy kis foglalat - az elhunytat kitüntették egyszer, kapott valami kis medáliát.
Megmagyarázhatatlan erő lökte Oparint a sír felé, lepillantott a mélyére, aztán tekintetét az égre emelte, majd kezét az elhunyt homlokára tette. Oparin sohasem mondott beszédet gyűléseken, sohasem mondott valakire vagy valamire pohárköszöntőt, a munkahelyén pedig általában csak papírmunkát kapott: grafikonokat, vázlatokat, tervezeteket.
Ennek ellenére most hatalmas beszédbe kezdett.
- Kedves barátaim! Ideiglenesen létező embertársaim! Meleg tenyeremmel áhítatosan érintem meg ennek a kiváló embernek hideg, érzéketlen homlokát. Jeges ez a homlok, a hőmérséklete talán alig különbözik attól, amilyen majd a sír mélyén lesz. Amikor föld fedi be ezt a testet, el fog indulni az úgynevezett hőkiegyenlítődés, a bomlás kémiai folyamait hőkibocsátás és hőelnyelés egyaránt fogja kísérni, egészen addig, míg nem jut győzelemre az energetikai egyensúly. Ez az ember életében sem forrt szenvedélyektől, hanem csak egykedvűen szemlélte a többi fürge kétlábút, akik - temperamentumuknak megfelelően - rohangálnak, hogy átalakítsák a világot.
Ez az ember nem piszkolta be magát valami gépezet feltalálásával, amely állítólag időt és fáradságot takarít meg az embereknek, valójában pedig csak lustaságra és arra szoktatja őket, hogy mindent gombnyomással oldjanak meg.
Nem mocskolta be tisztességes nevét regény, színdarab, oratórium vagy festmény megalkotásával, következésképpen nem tette tönkre az ember védekezőmechanizmusait valami ravasz módszerekkel, hogy felpiszkálja benne a vadállatot.
Nem volt tagja egyetlen pártnak sem, vagyis személyes viszonyát az aljasságokhoz megtartotta magának, és senkinek sem engedte meg, hogy állítólag az ő nevében cselekedjék.
Hosszan tartó tűrőképessége nem volt végtelen, amiről azok a vezetők is meggyőződhettek, akik a hozzá hasonló embereket körültekintően elpusztították, de az általuk meggyilkoltak számát sohasem vitték el a nemzet számára sorsdöntőnek bizonyuló határig. Ez az ember hitt vagy legalábbis tettetni tudta, hogy hisz a hatalom múló bölcsességében, de a vezetők minden ostobaságuk ellenére mégsem merték kijelenteni, hogy mondjuk minden vörös hajú kártékony és kém, mert az ehhez az emberhez hasonló milliók a maguk tömeglétében sokkal okosabbak voltak, mint a mindenféle korifeusok, titánok, fáklyák és vezérek.
Ez az ember, akinek élettelen teste most elhantolásra vár, az integrált társadalomnak csak nagyon kicsiny részét tette ki, de az emberiség éppen neki köszönhetően őrizte meg nemzedékről nemzedékre egészséges konzervativizmusát, és nem engedte, hogy a politikai és gazdasági kalandorok a természeti törvényeket saját zavaros teóriáikkal váltsák fel.
Hangosan megtapsolva a hírességeket ez az ember - legyen áldott a neve örökkön-örökké! - nem alaptalanul vádolta őket gőgösséggel és egyéb bűnökkel.
Úgy élte le életét, hogy egyetlenegyszer sem süllyedt le a dicsőségszerzés vádjáig, és csak most, amikor ez az ember már nincs, kell előtte mint legeslegnagyobb előtt fejet hajtanunk...
Saját ékesszólásától meglepődve Oparin rövidebbre fogta beszédét, és rápillantott a kezében lévő vödörre: úgy tetszik, úgy csapkodott közben vele, mint valami szertartáshoz tartozó eszközzel.
Beszédét teljesen csendben hallgatták, mindenki lesütötte a szemét, és még akkor sem emelték fel, amikor Oparin zavarában elnevette magát és a sírásókra nézett: gyerünk, gyerekek. Kopácsolni kezdtek a kalapácsok, amint beverték a szögeket, és a lefedett koporsó, amelyet bonyolult díszítés szegélyezett, a mélybe ereszkedett, miközben fejrésze a falnak ütközött.
Oparin pedig elindult a vízcsap felé. Aztán visszatért a szüleihez. Megöntözte a földet. Leguggolt, és úgy nézte, hogyan nyeli el a vizet a porhanyós talaj.
Valaki mellé guggolt. Oparin oldalra nézett, és ismerősnek tetsző lányszemek elragadtatott kifejezésével találkozott.
- A szülei? - kérdezte a lány, csak hogy elkezdje a beszélgetést. Aztán szomorúan hozzátette: - Mintha végre felnőttem volna, miután magát meghallgattam. Hisz úgy éltem eddig, hogy észre sem vettem az embereket. És akkor hirtelen kiderült, hogy ember vagyok, méghozzá milyen ember!... Ha meghalok, az én sírom felett is mond majd egy ilyen beszédet?
- Hát valószínűleg más fog ott már beszélni... Hány éves?
- Húsz.
- Én pedig kétszer annyi. Ki volt ez az ember?
- Gosa bácsi. De lehet, hogy Ványa bácsi. Mindenki elfelejtette. Állt egy nagy moszkvai ház, benne nagy családokkal, a ház alagsorában pedig élt egy ember. A kisfiúk nagyon szerették. Megjavította a biciklijüket, megragasztotta a labdájukat. A kisfiúk aztán nagyobbak lettek, elkezdtek az odújába egy-egy félórára lányokat cipelni, volt, hogy borra, mozira kértek tőle kölcsön. Aztán a gyerekekből férfiak lettek, szétszéledtek, az öreg meg fogta magát és meghalt, az öregasszonyok meg telefonálgatni kezdtek a hajdani fiúcskáknak, mert nem volt miből eltemetni az öreget. És most összegyűltek, összeverődtek.
Oparin felállt. A lány is. Egymás mellett álltak. A lány csodálatos szemében homályos álmodozások kavarogtak. Odamentek a vízcsaphoz, megmosták a kezüket. A kerítésen túl fényes paralelepipedon emelkedett, írott aranybetűi ezt hirdették: "Az éjszakában tévelygek, és gyermekkoromra emlékezem." A lány felvetette éles állát, amint olvasta, és elgondolkodott.
- Hogy kell ezt érteni?... Miért csak a gyermekkorra?
- Számára a gyermekkor az egész sírig tartó létezést jelenti. Felnőtté csak ott vált - és Oparin a föld felé bökött. - És még sokáig, sokáig felnőtt marad, örökre.
A lány összerázkódott, fázósan fölvonta a vállát. Ajka pedig ezt suttogta: "Micsoda szörnyűség..."
Mesélni kezdett magáról. Most fejezi be a Filmművészetit, filmszínésznő lesz, már el is játszott néhány kisebb szerepet, hiszen az egyetemistáknak évfolyamdolgozatként, diplomamunkaként rövidfilmeket kell készíteniük. A színházban is kapott már egyszer egy egészen kicsi szerepet, nagyon jelentéktelennek nézett ki ott a színpadon, de többet nem is vártak tőle. Még csak nem is másod- vagy harmadrendű hősnő, hanem csak úgy, valami hétköznapi ember volt. Különben pedig, folytatta lelkesen a lány, göröngyös a kezdő színésznő útja, de a halhatatlanságba vezet! És ő el fogja érni a célját, feltétlenül! Hiszen olyan erőteljesen hatoltak belé az egyszerű, nagy emberről mondott szavak, hogy most már tudja, hogyan játssza majd el az egyszerűségükben jelentős asszonyokat. Megjeleníti majd a vásznon Opheliát meg Osztrovszkij hősnőit, aztán a kortársakat, és eljön az idő, amikor a nevezetes cannes-i lépcsőn kézen fogva vonul fel egy híres rendezővel, és a film hírnevet fog neki szerezni!...
A hajdani kisfiúk már beültek a kocsijaikba, integettek a lánynak is, hogy menjen, valaki még dudált is egyet.
A lány elköszönt Oparintól, búcsúzóul a kezét nyújtotta, és rápillantott csodálatos szemével. Oparin utána nézett, és lelkét sír előtti bánat nyomasztotta. A szülei itt nyugszanak, a felesége egy másik temetőben, otthon csak üresség várja, és időnként annyira vágyódik valami jelre a sorstól, amelyik egyszer csak úgy, minden ok nélkül egy csokor réti virágot vinne a lakásába.
Közben rájött, honnan volt ismerős a lány csodálatos szeme. Ránézett, amikor elment a koporsó körül álló meglepett társaság mellett. Kérdezett ez a szem tőle valamit, ígért neki valamit, könyörgött hozzá, ő pedig engedett, mert szeretett volna jobbnak, többnek, okosabbnak mutatkozni, mint ezek a férfiak, le akarta győzni őket valamivel, ha mással nem, hát ezzel a fellengzős szóáradattal, hogy a lány észrevegye őt, hogy nem, nem egy egyszerű ember válaszolt annak a csodálatos szempárnak a hívására.
1997. március
GORETITY JÓZSEF fordítása