|
|
|
|
|
||
1
Volt, hogy így kezdődött, valami alig érzékelhető zaj, mint egy kis dallam, máskor egy szín, egy folt, amely a szem mögül előkúszva rátelepszik a tájra, aztán visszatér, és újra elárasztja a szemet, majd onnan kinyúl a lélek felé: az indigókék például. Az indigókéknek olyan a hangja, mint az oboáé, néha pedig, vidámabb napokon, mint a trombitáé. A sárgának viszont orgonahangja van.
A nyárfasorokat nézte, amelyek úgy emelkedtek ki a ködpaplan alól, mint az orgona sípjai, és látta fölöttük lebegni az alkony sárga dallamát és aranyszínű hangjait. A vonat keresztülszáguldott a tájon, a szemhatár bizonytalanná mosódott vonala el-eltűnt a támadó ködhullámok mögött. Orrát az ablakhoz nyomva mutatóujjával írni kezdett a párás üvegre: indigókék az ibolyaszínű éjszakában. Valaki hátulról megérintette a vállát, és ő felugrott.
- Megijesztettem? - kérdezte a férfi. A testes, középkorú úr mellényén aranylánc fityegett. Meglepettnek látszott, és valami kellemetlen kifejezés suhant át az arcán. - Bocsásson meg, nem gondoltam, hogy...
- Ó, nem történt semmi - mondta, és egyik kezével sietve szétmázolta a párába írt szavakat.
A férfi bemutatkozott. A vezetéknevét mondta először. Állatkereskedő volt, és Borgo Panigaléból jött.
- Modenába tartok, a vásárba - mondta -, és maga messzire utazik?
- Nem tudom - válaszolta -, nem tudom, hová megy ez a vonat.
- Akkor miért szállt föl rá - vetette fel a logikus kérdést a férfi -, ha még azt sem tudja, merre megy?
- Mert utazni akartam - válaszolta ő -, hiszen a vonattal utazni szokás.
Az állatkereskedő nevetett, és előhúzott egy szivart. Meggyújtotta, majd kifújta a füstöt.
- Hát hogyne, a vonat utazik, és vele együtt mi is utazunk. Hogy hívják magát?
- Dínónak.
- Szép név. És még?
- És még micsoda?
- A vezetékneve.
- Művész.
- Ez a vezetékneve?
- Igen, Művész. Dínó Művész.
- Érdekes vezetéknév, még sohasem hallottam.
- Én találtam ki. Afféle álnév.
- Ezt hogy érti?
- Művésznév. S mivel művésznév, a Művészt választottam.
- Szóval maga művész?
- Pontosan - mondta, és felírta az üvegre: Dínó Művész.
- És miféle művész? Varieté?
- Ó, mindenféle, mindenféle. Először is bűvész vagyok, másodsorban pedig akrobata. Éppen eszembe is jutott egy mutatvány, meg fogom csinálni, előbb vagy utóbb, elmegyek Amerikába.
- Akrobatának?
- Nem, villamossal. Ez a mutatvány.
- Villamossal? De nem lehet villamossal Amerikába menni, ott a tenger.
- Dehogynem, dehogynem, nem könnyű, de lehetséges.
- Igen? - kérdezte az állatkereskedő. - És hogyan?
- Varázslat - mondta ő -, a művészet varázsereje. - Óvatosan körülkémlelt, és hirtelen témát váltott: - Az ellenőr nem ment még el, ugye?
Az állatkereskedő nemet intett, és egyszerre megértette.
- Nincs jegyed, fiam, igaz?
Bólintott, és lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne.
- Úgy látszik, el kell bújnom az illemhelyen, amíg el nem megy.
Az állatkereskedő nevetett.
- Mindjárt Modenába érünk - mondta -, ha akarod, szállj le velem, meghívlak ebédre a Fratelli Molinariba.
2
Az állatkereskedő ettől kezdve folyton beszélt: ahhoz a kedélyes emberfajtához tartozott, aki szeret kocsikázni, utasításokat osztogatni a kocsisnak a szívélyes ember vendégszerető modorában, és mindez látható megelégedéssel töltötte el.
Előreszólt a kocsisnak, hogy hajtson át a városközponton, mert meg akarja mutatni vendégének a Ghirlandinát: az ember nem jöhet el Modenába úgy, hogy ne nézze meg a dómot és a tornyot. Kesztyűbe bújtatott kezével megmutatta a fogat ablakán keresztül a város nevezetességeit a tanulatlan ember egyszerű szavaival, ugyanakkor az emberek és a dolgok iránti szeretetről tanúskodó, forró lelkesedéssel kísérve mozdulatait.
- Ez itt a Piazza Reale - mondta például -, és most körbemegyünk a Piazza Grandén, nézz csak oda fölfelé, hajolj ki egy kicsit az ablakon!
Azután a hintó befordult egy hosszú útra, amelyet kétfelől paloták szegélyeztek.
- Ez a Corso della Via Emilia - mondta az állatkereskedő. - Azért hívják így, mert a városfalon túl is folytatódik, aztán kettéágazik Bologna, illetve Reggio felé. A mi éttermünk amott van, a San Carlo utca sarkán.
A Fratelli Molinari tágas, zsúfolt étterem volt márványasztalokkal és jókora fogasokkal, amelyekről a törzsvendégek köpenyei csüngtek. Az állatkereskedőt jól ismerték itt, és sokan köszöntötték. A vendéglőt élénk vendégsereg töltötte meg a másnapi ünnepségek miatt. Kiválasztottak egy sarokasztalt; a vendéglős megjelent kezében egy üveg borral, a ház ajándékával. Ebben az étteremben ez volt a szokás. A fiatalember élénken tekingetett szét maga körül. A nyüzsgés felderítette, a helyiségben meleg volt és füst, az ablakokon túl nagy kőfal látszott, a téglák hézagai között a kapri indái kapaszkodtak, a köd pedig lejjebb ereszkedett, és valószínűtlenné tette a tárgyak körvonalait.
Az ételtől és a bortól az állatkereskedő arca kipirult, tekintete kifényesedett.
- A fiam éppen olyan fiatalember volt, mint te, Pietrónak hívták - mondta megindultan -, 1902-ben vitte el a láz, ennek már négy éve. - Kifújta az orrát az asztalkendőbe, és még hozzátette: - Neki is bajusza volt.
Amikor kijöttek a vendéglőből, már kezdett leszállni az este, és a lámpagyújtók nekiláttak, hogy meggyújtsák az első utcai lámpásokat. Néhány üzlet cégtáblája mellett fáklyák égtek, és egyes kocsmák bejáratánál babérágakat akasztottak az ajtófélfára. A boltívek alatt egy papír álarcos kisfiú haladt el egy nő kezét fogva. Február volt.
- Ez a karnevál utolsó napja - mondta az állatkereskedő -, maradj itt velem, lefoglaltam egy szobát az Itáliában, szívesen vendégül látlak, és elmehetünk együtt mulatni.
A fiú csendben követte a már kihalt utcákon. Lépteik visszhangot vertek a kövezeten, és egyikük sem szólt semmit. Újabb boltívek alatt haladtak át, majd megérkeztek egy szürke téglából épült ház elé, és megálltak a nehéz kapu előtt. Az állatkereskedő megrántotta a csengő zsinórját, mire a kapun feltárult egy aprócska ajtó. Felmentek egy hosszú lépcsőn, amely színes üvegablakokkal borított előcsarnokba vezetett. Itt egy virágos ruhás, hirtelenszőke nő fogadta és kísérte őket át a kicsiny szalonba. A falakon szép, fiatal lányok képei díszelegtek, és a fiú nagy érdeklődéssel szemrevételezte őket.
- Már nem olyan, mint régen - suttogta hangját lehalkítva az állatkereskedő -, amikor még Anna la Ferrarina volt a tulajdonos. Ő aztán igazán értett hozzá, csak első osztályú lányokat tartott. Aztán férjhez ment egy római tökfilkóhoz, valami tanárféléhez, és tisztességes asszony lett belőle. Azóta be kell érni azzal, ami éppen akad. - Röviden felnevetett, majd egy barna hajú lány fotóját kezdte nézegetni, aki a kezét a szíve fölött tartotta. - Én ezt választom - mondta -, tetszik a szeme. Te melyiket választod?
A fiú rámeredt.
- Miért kellene választanom? - kérdezte dadogva.
- Hogyhogy miért?
- Minek?
- Minek?! Mit minek?
- Minek?
Az állatkereskedő egyik kezét a homlokához emelte, és felsóhajtott:
- Szent ég!
Aztán megkérdezte:
- Ez az első alkalom?
- Igen - suttogta a fiú.
- De hát hány éves vagy, fiam?
- Huszonegy.
- És még sohasem csináltad?
- Nem.
- Ó, ide figyelj, nem érdekes, majd ők megtanítanak, meglátod, ez a legkönnyebb dolog a világon.
Megrázta az asztalkán heverő csengőt, és a folyosón zaj és kacagás hangzott fel.
- Jövünk már, jövünk! Egy csepp türelmet! - kiáltotta egy női hang.
3
Az ünnepség szétoszlott. A földön eldobált papírok hevertek szanaszét, a bódékat elbontották. Egy kisfiú haladt el mellettük az utcán vásári síppal a kezében, amelynek papírkígyója kigöngyölődött, valahányszor a fiú belefújt. A posta előtt szekerek és áruszállító kordék várakoztak, hogy útnak induljanak Bologna vagy Reggio felé. A kapuban egy vándorárus álldogált. Sovány csavargó, apró harmonika volt nála és egy kalitkába zárt papagáj. Pamutbársony ruhát viselt, a hátán szíjon átvetve láda lógott.
- Ez itt Regolo - mondta az állatkereskedő a fiúnak. - Reggióba megy, onnan pedig tovább, bejárja az összes vásárt, vele mehetsz, ha akarsz.
A fiú és a vándorárus kezet fogtak.
- Rád bízom - súgta oda az állatkereskedő a vándorárusnak -, viseld gondját egy ideig. A fiamra emlékeztet, művész, Dínónak hívják.
A kocsis pattintott az ostorral, és az igásló lassan nekiindult. Ők ketten felugrottak a szekérre, háttal a kocsisnak, lábuk a szekér hátulján lógázott lefelé.
- Isten veled! - kiáltotta az állatkereskedő. - Jó utat!
A fiú ekkor leugrott a kocsiról, és odaszaladt hozzá.
- Ezt elfelejtettem odaadni neked - hadarta gyorsan -, arról a nőről írtam, akit tegnap megismertem, itt hagyom neked emlékbe.
És már szaladt is, hogy utolérje a kocsit, amely időközben befordult a Via Emiliára.
Az állatkereskedő széthajtogatta a cédulát. Gyűrött volt, alighanem egy csomagolópapír darabja. Ez állt rajta: "Örömlány... Ki szólított erre a világra? Honnan jöttél? A sós tirrén kikötők löktek ki magukból, vagy Toscana énekszótól hangos vásárai, vagy a sirokkó forró homokjában hempergett anyád? Vad, állati szfinxarcodra döbbenetet vésett a határtalan. Az élet kíméletlen lehelete, mint nőstény oroszlánét, tépázta fekete sörényedet. És te csak nézed a szőke, bűnös angyalt, aki nem szeret, és akit nem szeretsz, aki szenved miattad, és fáradt csókját kínálja neked."
4
Regolo stoppoláshoz való gubancos cérnamotringokat árult mindenféle színben, meg olcsó, folytatásos regényeket és a bolygók képeit ábrázoló jövendőmondó kártyákat. Anaklét, a jövendőmondó papagáj, a Végzet Vak Halásza mindannyiszor kiválasztott egyet a sárga, rózsaszín vagy zöld lapocskák közül, melyek jelezték a hónapot, és feltárták a jövendőt, majd átnyújtotta csőrében a vevőnek.
Anaklét már nagyon öreg volt, és egyik lábára sánta. Regolo a beteg végtagot kínai gyógyító kenőccsel ápolta, amelyet Genovában vásárolt, a rakparton, ahol a kínaiak időnként vásárt tartanak, és mindenféle haszontalan semmiséget árulnak, kenceficéket fájó ízületekre, fekélyekre vagy férfierő-növelő gyógyírt.
Anaklét azonban makacsul ellenállt a kezelésnek, és szárnyával tiltakozásul dühödten verdesett. Aztán rúdjára telepedett, és fejét szárnya alá dugva elszundított, csak néha borzongott meg szunyókálás közben, és felfújta tollait, mintha álmodna.
Talán a papagájok is álmodnak indigókéket, töprengett Dínó. A kordé lassan dülöngélt előre az úton, az abroncsos kerekek egyhangúan zörögtek. A táj, amelyen megművelt földek és gyümölcsfák sorai váltakoztak, szép volt, végtelen és örökké egyforma. Dínó az indigókékre gondolt, és az indigószín dallama lassan felváltotta a kerekek ütemes nyikorgását. Arra ébredt, hogy Regolo rázza a vállánál fogva, mert megérkeztek Reggio Emiliába.
Derűs délután volt, amikor leszálltak a Porta Santa Crocénál. Gyí! - mondta a kocsis, pattintott az ostorral, mire a ló komótosan továbbindult. Regolo a fürdők felé vette útját, ahol néhány portékát még el kellett hoznia egy kereskedőtől, ezért megegyeztek, hogy a Caffe Vittorióban találkoznak a Piazza Cavouron, Dínó pedig elindult, hogy járjon egyet a városban, mert látni akarta a házat, ahol Ariosto született. Magával vitte Anaklétot is a rúdján, mert Regolónak úgyis csak nyűg volt a nyakán, ő viszont kedvét lelte a madár társaságában. Ahogy a papagájjal a vállán rótta az ismeretlen város utcáit, boldogság szállta meg. Egy dalocskát költött magában, és lépteit a ritmushoz kezdte igazítani:
Szűk, sötét s titokzatos az út, mit lábam követ,
Ablak mögül leskelnek rám Rózsák s Drágakövek.
5
Dínó éppen akkor fejezte be a munkát, amikor Regolo megérkezett a Caffe Vittorióba. A jövendőmondó kártyák szép rendben feküdtek az asztalkán, szín szerint három csomagba rendezve.
- Valamit meg kell értened - mondta Dínó. - Ha veled maradok, én is hozzá akarok járulni az üzlethez, ezért kiegészítettem neked a kártyákat. Minden bolygóhoz kitaláltam egy mondatot.
Regolo leült, és Dínó elmagyarázta neki, hogy miből is áll tulajdonképpen az ő hozzájárulása: minden lapocskát egy-egy mondattal látott el díszítésképpen, mert úgy találta, szép dolog, hogy a művészet így jusson el az emberekhez: egy papagáj csőrében, amely találomra húz a sorsot rejtő kártyák közül. Éppen ez a művészet feladata: hogy a véletlen szárnyán eljusson azokhoz, akiket a véletlen kiválasztott, mert minden a véletlen műve ezen a világon, ez az, amire a művészet emlékeztet minket, ezért szomorít el olykor, és ezért lelünk benne vigaszt. Nem magyaráz, ahogy nem magyaráz a szél sem: csak jön, megrázza a leveleket, átjárja a fákat, aztán továbbáll.
- Olvass fel egy-kettőt! - kérte Regolo.
Dínó felvett egy rózsaszínű kártyát, és felolvasta: "És vándoroltam szerelem nélkül, ajtóról ajtóra vittem a szívem."
Azután felvett egy sárgát, és azt is felolvasta: "Aranyporos szárnyú arany pillangó, mondd, mire jó a bogáncs virága?"
Végül fogott egy zöldet: "Hajadban a szél illatát s kevéske tengeri algát hoztál nekem."
- Ezt annak a nőnek írtam, akivel egy napon találkozni fogok egy kikötőben, de ő még nem tudja ezt.
- És te honnan tudod, hogy találkozni fogtok?
- Onnan, hogy én időnként előre kitalálok bizonyos dolgokat. Vagyis ...ez nem egészen így van.
- Hát hogy van?
- Nagyon erősen elképzelek valamit, és akkor tényleg megtörténik.
- Olvass fel még egyet! - mondta Regolo.
- Milyen színűt akarsz hallani?
- Sárgát.
- Ez az orgona hangjának a színe. A lilának meg oboahangja van, máskor viszont olyan, mint a trombitáé.
- Sárgát szeretnék hallani.
Dínó kezébe vette az egyik sárga színű kártyát, és felolvasta: "Mert felbukkan egy arc, s mint ismeretlen súly függ a rohanó víz felett a kabóca éneke."
6
Házról házra jártak, cérnát árultak, és jóskártyákat osztogattak. Átkeltek a Crostolo völgyén, majd elindultak a Mucciatella és Pecorile felé vezető úton.
Éjszaka pajtákban aludtak és beszélgettek mindenféléről, legtöbbször az égboltról, mert Regolo jól ismerte a csillagokat, és tudta mindegyiknek a nevét.
Regolónak volt egy menyasszonya Casolában, aki öt napra vendégül látta őket. Albának hívták, magányosan élt beteg édesapjával, Regolo évente egyszer meglátogatta, és ilyenkor a férjéül szegődött.
Ezekben a napokban Dínó az istállóban dolgozott, hogy viszonozza a vendéglátást. Szegényes istálló volt, csak egy malac és egy kecske osztoztak rajta.
A hatodik napon útra keltek, és a Campola folyását követve elindultak Canossa irányába.
A környéket elszórtan tanyák tarkították, de ők ezeket elkerülték, és egyenesen a kastély romjai felé vették útjukat. Erről a magaslatról nagyszerű kilátás nyílt a tájra és az alattuk elterülő Pó-síkságra.
Ott, azon a síkságon keresztül futott a Via Emilia mint ismeretlen ígéretek hosszú szalagja észak felé, Milánó irányába, azon túl pedig már Európa kezdődött, az elektromosságtól vibráló, hivatalokkal zsúfolt metropolisok, amelyekben úgy lüktet az élet, mint a láz az erekben. Dínó is érezte most ezt a lázat, ott dörömbölt megint a halántékán, mint azon a napon, Bolognában az állomáson, amikor az utazás nyugtalanságától űzve felszállt a vonatra. Az ég sárgán világított, violaszín foltokkal. Dínó meghallotta az oboák zenéjét, ezt rögtön el is mondta Regolónak. Az út szólongatta így a távolból. Fogta a rudat, és letette Anaklétot a földre, aztán hevesen megölelte Regolót. Otthagyta őt a Canossa felé vezető út egyik kövén ülve, és sietve megindult a síkság felé, az út felé.
Az út és az út csábító sziréndala. Miközben futott, ezt gondolta: "Süket szimfónia harsogó prelűdje, elektromos húron reszkető hegedűszó, görbe vonalak egén futó villamos..." És így szólt magában: "Menj, Dínó, lépkedj szaporábban, fuss el messzire, az élet oly szűk, és oly hatalmas a lélek."
Megjegyzés:
A fenti elbeszélés kizárólag a képzelet szüleménye. Regolo Orlandini alakját is, amely a doktor Pariani által összegyűjtött vallomásokból rajzolódik ki, e helyütt teljes mértékben önkényesen használtuk. Az elbeszélés egyedüli valóságos elemeit Dino Campana verssorai és a benne előforduló földrajzi helyek alkotják: a városok, a tájak és a Via Emilia.
a. t.
ANDÓ GABRIELLA fordítása
A "Boszorkányok dombja" Írországban
