|
|
|
|
|
||
Az indiai Ardzsuna, emberszerető és szelíd király,
gyűlölte az öldöklést. Soha nem viselt háborút.
Ám félelmetes istene a háborúnak megneheztelt -
(megfogyatkozott a dicsősége, templomai kiürültek) -,
és bement nagy dühösen palotájába Ardzsunának.
A király megrémült, és szólt: "Nagy isten, bocsásd meg
nekem,
ha nem tudom életét elvenni senki emberfiának."
Megvetően válaszolt az isten: "Te nálam
igazságosabbnak véled magadat? - Szavakkal magad ne
áltasd!
Semmi élet el nem vétetik. Tudd meg, hogy soha
senki nem született, és nem halt meg soha senki."
Beleuntam, hogy a színpadot nézzem,
és fölpillantottam a páholyokhoz.
Bent, az egyik páholyban megláttalak téged,
különleges szépségedet és romlott ifjúságod.
S rögtön minden eszembe is jutott,
amit nekem délután beszéltek terólad,
s gondolatom és testem megindult.
S amíg csak bámultam megbabonázva
fáradt szépségedet és fáradt ifjúságod,
és választékos öltözeted,
elgondoltalak s elképzeltelek,
ahogy nekem délután beszéltek terólad.
Azt mondta, hogy felhorzsolta a vállát a falon,
vagy elesett. De más oka lehetett,
hogy válla most lehorzsolva és bekötözve.
Egy kissé hirtelen mozdulattól,
hogy egy polcról levegyen néhány
fotót, amelyet közelebbről akart látni,
leoldódott a kötés, és kiserkedt egy kevés vér.
Újrakötöttem a vállát, s kötés közben
elbabráltam egy kissé, mert nem is fájt,
és jólesett látnom a vért. Tárgya volt
szerelmemnek az a vér.
Miután elment, megtaláltam a szék előtt
egy átvérzett foszlányt a gyolcsból,
egy foszlányt, amit egyből a szemétbe
dobnál, és amit ajkamhoz emeltem én,
és amit hosszan tartottam kezemben -
a szerelem vérét ajkamon.
Abból, amit cselekedtem és amit mondtam,
ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam!
Valami utamba állt, és átváltoztatta
tetteimet és életmódomat.
Valami utamba állt, és nemegyszer
megállított, mikor szólni készültem.
Legészrevehetetlenebb tetteimből
és legburkoltabb írásaimból -
csupán onnan érezhetnek rá.
De talán nem érdemes belefektetni annyi igyekezetet
és annyi fáradságot, hogy megismerjenek.
Később - a tökéletesebb társadalomban -
valaki más, aki olyan, mint én,
biztosan megjelenik, és szabadon cselekszik.
Nem lettél az enyém, és nem is leszel az enyém
soha, azt hiszem. Néhány szó, közeledés,
mint minap a bárban, és semmi más.
Nem mondom, nagy kár! De mi, a Művészet emberei
néha az értelem megfeszítésével, és persze csak
kis időre, olyan gyönyört teremtünk,
amely már-már anyaginak látszik.
Így minap a bárban - jócskán besegített
az irgalmas alkoholizmus is -
volt egy tökéletesen erotikus félórám.
És úgy tűnik, rájöttél,
s egy kissé tovább maradtál, szándékosan.
Nagyon is szükségem volt rá. Mert
hiába a képzelet és hiába a varázsló alkohol,
kellett, hogy nézzem az ajkaidat is,
kellett, hogy ott legyen a tested a közelben.
Szeretnék egy nyaralót,
nagy-nagy kerttel - nem is annyira
a virágokért, a fákért, a zöldért
(persze legyen az is, hisz nagyon szép),
hanem az állatokért. Ó, bárcsak lennének állataim!
Legalább hét macska - két koromfekete,
kettő meg hófehér az ellentét kedvéért.
Egy klassz papagáj, hogy halljam,
amint nagy nyomatékkal és meggyőződéssel beszél.
Kutyából, azt hiszem, elég lesz három.
Szeretnék két lovat is (szépek a lovacskák).
És három-négy szamarat
- olyan kiváló, rokonszenves állatok ezek -,
hogy lustán ücsörögjenek, és örüljön busa fejük.
DÉRI BALÁZS fordításai
