|
|
|
|
|
||
Mindenfelé kidöntöttelek
mint egy vödröt,
ez így nem ment tovább,
víz mindenütt, túl sok nedvesség, túl
sok kék a földön, minden túl vizes lett,
ez így nem ment tovább.
Hagytam, hogy felszáradjon minden.
A verőfényben.
Hogy minden felszáradjon, visszahúzódjon, összemenjen.
Most egy egész kicsi jégkockás tálkában
tartalak
a hűtőszekrénybe
szépen betéve,
szép nyugodt,
aprócska kocka,
kicsi kék jégdarab,
kicsi lány.
*
Olykor-olykor a nyárra gondolok.
Olykor-olykor arra gondolok, folyékony
a nyár, olvadó kék,
illanó kék, a nyár
az epernyár,
nyers mozdulattal belökted az ajtót,
úgy éreztem,
könnyű szoknya, eper-,
tejízű mellek,
mi volt ez,
nem is tudom már,
cseppet sem hiányzik,
epermellek, enciánkék
szemek,
hatalmas gyöngyszem.
*
Mondhatni mint egy üres szoba,
szerintem mondhatni
úgy viselkedsz, mint egy
üres szoba,
szoba,
nem mintha ne tudnád, ki is
jön be valójában,
ki jött be vagy épp fütyülnél rá
vagy ne tudnád megmondani
ki jött be, ki mit keres
itt,
éppcsak lomha maradsz,
határozatlan, messzi,
mint egy szoba,
amely közönyösen mindent megenged,
szoba, bebútorozatlan,
ha benn vagyunk, ha nem,
nyomunk se marad ott, nincs otthon
senki nálad,
mikor megjövök,
senki,
mikor távozom.
*
Vannak kövek, nem nyílnak
szét soha,
ha arra járunk, megbotlunk bennük,
beléjük ütközünk,
meg se mozdulnak,
vannak mozgathatóbb kövek is,
ezeket
hajigálni szokás,
nekünk ütköznek éppúgy,
de inkább az arcnak
vagy a hátnak.
Alszom
szagod legbelsejében,
alszom csended,
csended
legbelsejében,
tömött, sűrű, ásványi
csended mélyén,
szagod, csended
mélyén békén.
Egész éjszaka alszom.
Utána rögtön
felröppen a nappal, mint egy kő,
mint egy kavics, mely homlokomon talál.
*
Mindabban, amit együtt csináltunk, nincs
semmi túl érdekes, milyen szomorú is
tud lenni a szerelem, ha elrejtőzik,
milyen nyomorult is tud
lenni, ha nincs ki örüljön, senki a tűz körül,
kit érdekel,
ragyog vagy sem?, milyen szomorú
és visszataszító tud lenni a szerelem,
rosszabb, mint egy kutya,
akkor is, ha felugrál, hangosan vonít,
vagy rohangál,
mert egyedül van,
és senki sem akarja
különösebben befogadni, tűnjön innen,
ugráljon máshol,
milyen könnyű is üvölteni, ha azt
akarjuk, ugráljon már máshol az a kutya.
*
Úgy elmondanám, hogy a kék és rugalmas tóban, mely mindkét szemed
mélyén ott csurog,
ott van egy csepp teherautó,
egy csepp kihunyt csempe,
hogy a kék és rugalmas tó
találkozik
egy lefelé menő lifttel meg egy felfelé menővel,
egy induló vonattal,
egy folyó szőke sziesztájával,
messze
a hidak mintha feltűrnék szoknyájukat,
aztán az autópályák visszasiklatnak
a belváros közelébe, a szürke utcákra, a kapuhoz
egy délután a Loire mentén,
egy éjszaka az utcán
semmi tó, semmi nyár,
semmi, csak egymásba hajtogatott, gyűrött napok,
semmire se jó napok, hang a telefonban,
más arcok, más kezek, más pályaudvarok.
Semmi lankás mező.
Puszta kémia terjeng a levegőben,
egyszerűen a szemedet lesem,
egy molekula kettéreped
az artériákban, elvarázsolt fűszerek hancúroznak
a hajszálerekben, paprika, tekintetektől dagadó
illatokkal teli zsákok, halott gyerekek
szempillái, húsevő halak,
elég, ha kettőbe hajtjuk őket, úgy, aztán újra négybe,
akkor sokkal kevesebb helyet foglalnak,
rángatózik talán, s ilyenkor
a tó akkora, mint egy halottkék
zsebkendő, nedvessége kiapadt
tizenkétrét hajtva,
pont ahány hónap van az évben.
LACKFI JÁNOS fordításai
SAUVAGNARGUES, ANNE
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Vers. ]
Lackfi János fordítása.
