|
|
|
|
|
||
Útban hazafelé átvágtam a temetőn
reméltem az estében látok talán lidércfényt
vagy kezünk nyugodt árnyalakját De holmi nesz
keltette fel figyelmemet - akárha zümmögés
Földre tapasztott füllel hallgatózva felismertem
az apró elektromos motor rágcsálóneszezését
Sosem jutott eszembe hogy a halottak is borotválkoznak
tudom pedig hogy vastag árny nő az arcukon
Ez egy Saint-Antoine
környékén felszedett
hosszan simogatott
dió kezemben ősz
sárgítja bőrömet
megszürkül ellilul
mint saint-antoine-i est
néma októberen
E hangtalan dió
ásványi ráncait
egyre simogatom
mintha holt arcokon
törölném el a ráncokat
s gyöngyözik emlékezetemben
langy olaja egy nesztelen
saint-antoine-i estnek
Széttöröm a diót
pokoli reccsenés
s végre tapinthatom
mit sejtettem a káoszt
lám máris sárgulok
szürkülök lilulok
nézem az aprócska szét-
tört sírt éjhabarcs ragasztja
A röntgenorvos vízszintes rendelőjében
életed zsebeit kifordítottad akárcsak
nem érző anyaméhét a beszédnek
mely belefúl a fény tollpaplanjába
Máris az utcán gázolsz száraz levélben
hónod alatt a fekete film amely akárha
Pompeji térképe közszemlére kitéve
így tán a világ összes járókelője megcsodálja
hogy megértse hová gyűlik télen kék rejtélye
az árnynak
Szüntelen visszatér a langyos homlokú álom
mint kikapcsolt vasaló mely alatt
az élet tudjuk jól mindig gyűrött marad
s melyben mégis szeretjük a féken tartott izzást
Vajon valóban arról álmodunk-e hogy megtapintjuk
s teljesen sima lesz képünk reggelre kelve?
Hisz jól tudjuk hogy épp ahol ráncokat gyűr az idő
ott kapaszkodunk leginkább önnön végzetünkbe!
Nyilván ezért is nem menesztjük a lányt
ki pedig mindig lecsal kicsit a napok útkeresztjén
nem szűnő Sziluett melynek jövés-menése
őrzi a vasaló nő horzsolt karjának titkát
Nagy napsütésben ültem először repülőre
egy nappal nagyapám temetése után
s a kerek ablakból sírját jobban láttam mint előtte:
szép időben a semmi tisztábban látszik ám
Néhány lábnyira hevert tőlem én tízezer méter magasban
tekintetünk össze igazán most találkozott
nem szólt a kapitány egy szót sem hogy alattam
egy apró ország frissen megforgatott földje az ott
s lebeg mint zsebkendő ha rátapad a könnyre
A repülő földet ért a lapos pályán zötyögve
mint ahogy kötélen leeresztett koporsó dobog
eladdig, hogy mikor a vámkapun kijöttem
nem tudtam ki utazott többet kettőnk közül
London, 1984. pünkösd
POBEL, DIDIER
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Vers. ]
Lackfi János fordítása.
