Szemle

THOMAS STANGL

Tovább írni.
Utazás a szellemvilágban

Az őrület (vagy tisztánlátás) egy bizonyos pontján túl a jelen már csak az emlékezés egy formája, illetve harc ez ellen a forma ellen. Kirángatja az embert (alig érzékelhető) tartózkodási helyéről, és ugyanakkor nem engedi, hogy elmozduljon: lehet, hogy segít megnyílni, de az is lehet, hogy tönkretesz. A hamburgi eppendorfi Egyetemi Kórház pszichiátriai osztályának egyik betege, a harminchárom éves Bernward Vesper 1971. május 5-én öngyilkos lett. Vesper élete folyamán egyetlen könyvet írt, amelynek címe Az utazás. Ez a befejezetlen mű igen sokat elárul keletkezése folyamatáról, az író eredeti tervei az őt érő sorozatos ellenhatások következtében folyamatosan megváltoznak, a szerző letér a kijelölt útról, az új út pedig olyan tájakra vezeti, amelyek fölött, úgy érzi, elveszíti uralmát. Az írás végigkíséri életét, beleavatkozik, illetve más irányba tereli azt; vagy fordítva, Vesper maga az, aki felborítja, eltéríti, kizökkenti a megszokott kerékvágásból. Itt van egy ember, aki megpróbálja elmesélni gyerekkorának és felnőtté válásának történetét, és egyszersmind szeretne megszabadulni tőle; az egyes részletek az álomképekhez hasonlóan akadálytalanul nyílnak egymásba az emlékek és a jelen, a betűk világa és a valóság között, a szerző egy történelmi átalakulás pillanatában, a változás küszöbén érzi magát, és szeretne e megújulás előfutáraihoz tartozni. Ez a feszültség kiveti egyensúlyából. Írni kezd, hiszen egy vékony törésvonal máris elválasztja azoktól a megújuló törekvésektől, amelyekről pedig úgy érezte, hozzájuk tartozik, és minél intenzívebben ír, annál kevésbé képes cselekedni; minél jobban megérti saját történetét, annál végérvényesebb és nagyobb lesz a távolság. Rájön, hogy nem tud és nem is lenne okos dolog változtatnia ezen a történeten (a sajátján), illetve a valóságon; végül annyira úrrá lesz rajta a bénultság és a gyűlölet amiatt, amit magában talál, hogy mondanivalója mondat- és gondolattöredékekre hullik szét, írásából olvashatatlan macskakaparás lesz, és a szöveg nehézkessége elárulja, milyen kínokat kellett kiállnia, mikor az ésszerűség minden formája elviselhetetlenné vált számára. “Más, mint” - “pont úgy, mint” - “Szerencsére időben eszembe jutott az önmeghasonlás, módszerek, hogy kivonjam magam a felelősség alól” - “A lány betépett, hogy ha ma gyűlölettel és megvetéssel néz a világra, akkor gyűlölettel és megvetéssel nézhessen magára.” Ezek Vesper könyvének utolsó szavai; írásának és életének folyamata, a jelen és a múlt sűrűsödik össze a kétségbeesésnek ezen apró, tömör, szinte egy ponttá szűkült kilátástalan terében.

Emlékeiben (elbeszélésbe vagy körképbe illeszthető világos képek helyett) az emlékezés minden erejét felemésztő iszonyat, illetve a múlt képeit egymáshoz vonzó és széttaszító sötétség dominál: e két dolog ott kerül nyomasztóan és félelmetesen közel egymáshoz, ahol a nemzetiszocializmus rémtetteinek nyomai érhetők tetten a történelmi térben. Ruth Klüger azt írja Tovább élni című művében, hogy az apjával kapcsolatos gyerekkori emlékei nem férnek meg azzal a ténnyel, hogy apja Auschwitzban pusztult el, nem férnek meg a gázkamrában elszenvedett halál képeivel: “Emlékeimben látom, ahogy apám az utcán udvariasan megemeli kalapját, képzeletem pedig érzékelteti, hogy milyen nyomorúságosan pusztult el, azok gyilkolták meg, akiket üdvözölt a Neubaugassén, vagy a hozzájuk hasonlók. A kettő között nincs semmi.” A személy képe tucatnyi pillanatfelvételből áll, “tudom ugyan, hogy mit érzek az élő és mit a haldokló apám iránt, de nem tudom őket egy, elválaszthatatlan személyként kezelni... semmilyen kényszer nem tudja ezt a két különböző darabot összeilleszteni”. Régen meghalt apja alakjára gondolva ott kering fejében a megváltatlan szó; egy szó, amely magában rejti azt a lehetetlen és egyben elengedhetetlen kívánságot, hogy a halottat megmentsük emlékezésünkkel; hogy az, ha megőrizzük emlékeinkben és halálának utólag értelmet keresünk, akkor az egyfajta megbékülést eredményez, mintha rendelkeznénk azzal a gyenge messiási erővel, amit Walter Benjamin hirdet. Amikor emlékeinkben a lemészárolt embereknek újra nevet és arcot kölcsönzünk, és újra személyeknek akarjuk láttatni őket, úgy teszünk, mintha tudnánk a múltban cselekedni, mintha szükségünk lenne rá, hogy történetünket továbbírhassuk, és önazonosságra tehessünk szert: az elérhetetlen múlt és az elérhetetlen másik személy, a lehetetlen és az, hogy valamiről nem tudunk lemondani, egymásba fonódik. Ennek a megoldatlan helyzetnek kissé (de lényeges mértékben) eltolt, illetve elferdített változata mindenkinek ismerős lehet, aki a tettesek oldaláról éli át a (magán-, családi vagy országával történt) eseményeket. Teljesen kézenfekvő, hogy képzetesen átálljunk a másik oldalra, ha meg akarunk szabadulni terhes örökségünktől, és magunk mögött szeretnénk hagyni múltunkat. Sokféle módja létezik, és természeténél fogva nagyon okos és helyes tettekre, meggyőződésekre vezethet, de az is igaz, hogy a múltat mint titkos vagy nyílt vonatkozási pontot sose tudjuk vele elérni. Meg lehet azonban próbálkozni egy olyan önálló, ideológiailag szilárd álláspont kialakításával, amely segít egyesíteni és megérteni a múlt eseményeit, hogy azok aztán a szó hegeli értelmében egy olyan egyetlen hatalmas emlékezetben kerülhessenek nyugvópontra, ami megszünteti az emlékezést, és igyekszik hasznosítani a múltat a haladás számára; amely segít megérteni, és saját, jelenlegi céljainkra felhasználni mások halálát. Az emlékezés és a felejtés magabiztos egymásba csúsztatása előremutatónak és realistának tűnik ugyan; veszélyeket azonban nem csak erkölcsileg rejt magában.

Bernward Vesper, aki Will Vesper nemzetiszocialista költő (“Tartsd tisztán véredet / Nem csak a tiéd / Halhatatlanságod / Leple is”) fiaként a nemzetiszocializmus szigorúan konzervatív értékrendjében nőtt fel, és még fiatalon is sokáig elfogadta és védelmezte azt, látszólag teljesen elkötelezte magát ennek a módszernek: nekifog, hogy megkeresse gyerekkora korlátokkal teli világának ellentétét, először jobb-, majd baloldali lesz, rokonszenvezik a Vörös Hadsereg-frakció kezdeti tevékenységével, és a kifordított idegengyűlölet mazochista önazonosságával a Fekete Párduc szervezettel is. Ezzel egy időben, sok kortársához hasonlóan, eltávolodik szülei életformájától, megszabadul a jól bevett szokásoktól, és mind a szexben, mind a kábítószerekben kizárólag a puszta jelen megtapasztalása érdekli. Világszemlélete mindenre nevet talál, ami gyermekkorát meghatározta és elferdítette, ez lesz a legfontosabb fegyvere származása elleni harcában, s legfőbb támasza az írás során, egyszersmind azonban furcsa, visszacsatolásokkal terhes viszonyban is áll konkrét történetének mondanivalójával. Első terve (álma), illetve célja, hogy szeretné “elhagyni társadalmi osztályát, és kész megküzdeni azért, hogy darabokra hullva, majd újra összerakva más osztályt választhasson magának”. Romboljuk le, majd keressünk új lakot magunknak, aminek az az egyszerű történelmi minta a kiindulópontja, hogy a nemzetiszocializmus, valamint apja mint a nemzetiszocialista mikrokozmosz éltető ereje csupán a német történelem és az osztályharcok történetét megjelenítő világtörténelem termékei; van egy általános törvény és van egy név, ami mindazt magában foglalja, amit elszenvedett, ami minden őrültségre és bűntettre magyarázatot ad, ez pedig az imperializmus. Vesper még röviddel halála előtt, az őrültekházában, elbeszélésének utolsó helyszínén is azt írja (kétségbeesetten próbál meg utoljára belekapaszkodni a történelmi és gazdasági tényekbe, mint a hegymászó a sziklafal kiszögelléseibe), hogy “ez a történet... tulajdonképpen nem is velem vagy az apáinkkal kezdődik”, hanem azzal, hogy Németország Amerika felfedezése után kedvezőtlen földrajzi helyzetbe került, meg hogy megindult a tengerentúli kereskedelem, meg hogy a német kapitalizmus elmaradott volt, meg hogy a feudális uradalmi viszonyok tovább éltek az országban (ami hozzájárult ahhoz, hogy kispolgári származású apja földbirtokos akarhatott lenni és az is lett); egészen addig a pontig, amíg az amerikai imperializmus, ami a leáldozóban lévő polgári kor minden termelőerejét végre egy zászló alatt egyesítette, mint holmi groteszk tükörkép, elvitatta a világ legreakciósabb országától az elsőséget, és a német múlttal közösen a világ tulajdonképpeni ellenségévé vált. Az elemzésnek nem is annyira a tartalma, mint inkább a formája érdekes, ahogy támad és mégis megbocsát, ahogy elátkozza az országot, és ugyanakkor megpróbál ésszerű magyarázatot találni az összefüggésekre; a marxizmusnak ez a túlságosan leegyszerűsítő játéka kettőssé válik a személyes emlékek összefüggésében, elméletileg igaz, gyakorlatilag azonban még a szóválasztását is megkérdőjelezi; így aztán ugyan pontatlanná és támadhatóvá válik, veszítve a neki szánt jelentőségből, ugyanakkor azonban új jelentéssíkok nőnek ki belőle, amivel többrétűvé és a valóságban radikálisabbá válik mindenféle önkényes, pusztán ésszerű, a józanságot a történelem elébe helyező vitánál.

Az, hogy Amerika a történelemben átveszi a stafétabotot Németországtól az ellenség helyén, Vesper fejében először nem gondolat, hanem látomás: egy olyan LSD-s révület (tökéletessége, gazdagsága és tisztasága miatt) annak idején szavakban nem megfogalmazható, ismeretlen nyelvű mondatainak a szellemi termékei közé tartozik, ami a könyvben az egybefonódó jelképes és valódi változásokra való példaként utazásának elejét jelzi. Bebarangolja Münchent; az Angolkertben felmászik a Monopteros-dombra és repülni kezd, minden idegszálában érezve, ahogy eggyé válik az ég kékjével. Megemelkedett távlatokból, “a csillagok és a föld között meztelenül lebegve” tekint le a kezdetektől egészen elnéptelenedett jövőig megmutatkozó világra. Egy egész film pereg le előtte egyetlen pillanatban; 2001-et írunk, egyetlen taglejtés elég arra, hogy érzékeljük a történelmet, és hogy mi van a történelmen túl: egy “örök törvények szerint működő világmindenség. Lebegnek a gemkapcsok, lebeg a hamutartó. Látjuk a nem létezésüket abban a korban, amikor az emberek még köveket hajigáltak, és érezzük a sugarakat, amik összekötik őket az űrhajókkal és Kopernikusz felfelé tekintő ábrázatával.” Vesper gyógyító és megváltó: “Keresztbe tett lábbal ültem egy kopasz hegy lejtőjén, és láttam az emberek életét felvillanni és eltűnni, mint a villám.” Ezekben a teljességre törekvő látomásokban, ahol az absztrakt gondolatmenetek és a tárgyi jelenségek együtt vannak jelen, nemsokára előtérbe kerül a jelképes vesperi tér legsűrűbb jelentéstartalommal bíró része: egyik többértelmű mondatában azt írja, hogy: “Láttam, hogy az ATYA szeret minket”, amit még az “Atyának” “Fölöttes Én”-re való fordításával sem lehet egyetlen olyan jelentésre leszűkíteni, amelyből világossá válna, hogy ez a szeretet mire kényszerít vagy kötelez (minket?), hogy honnan jön és kinek (nekünk?) szánták, és hogy el kell-e (nekünk?) fogadni vagy jobb, ha küzdünk ellene. Fejében istenek, apák és megváltófigurák küzdenek egymással gyűlölet és szeretet, félelem és erőszak, butaság és értelmes válaszok, halálfélelem és életvágy között ingadozva helyükért, majd hirtelen vagy észrevétlen lassúsággal átalakulnak egymásba. Vesper gyerekkorának zárt világában az apa volt abban a boldog háromszögben az isten, amiben a nemzetiszocializmus az emberek szerint túlélte bukását; Vesper apja hívő volt, aki azt hitte, hogy Krisztus meg fogja váltani az emberiséget, a következő megváltást, Németországét pedig Hitlertől, az új Krisztustól remélte; Vesper apjának Hitler volt az apja, az istenek istene; Hitlert a gonosz megtestesítőjeként ismerjük; Vesper apja kínozta fiát (akit szeretett, és akinek, hogy megváltsa a haláltól, továbbadta vérét, a halhatatlanság leplét), gonoszul bánt vele. Hitler lakája és ügynöke volt, vagyis “az uralkodó osztályt szolgálta”. Vesper gyűlöli az apját, és meg akar szabadulni tőle mindennel együtt, amit az továbbadott vagy megtanított neki; szeretné megszabadítani apját ostobaságától, őrültségeitől és félelmeitől, miközben még több évvel annak halála után is ragaszkodik hozzá, és szeretné megengedni neki, hogy szeresse; meg akar szabadulni a történelemtől, ami a gyilkosok oldalára állította. Kábítószeres eksztázisa történelmi megváltó dráma, megpróbálja eljátszani a főszereplőt, de félredobja szerepét. Érzése szerint ahhoz az osztályhoz kellene tartoznia, amelyik hatalmával meg tudja váltani az emberiséget az erőszaktól és az osztályharcoktól: szerinte ez a hatalmi aktus a megbékülés feltétele. Meg akar szabadulni a történelemben elfoglalt helyétől, attól a helytől. ahol felnevelkedett, és ami a gondolkodását és az álmait meghatározta, különben úgy érzi, hogy egy nap ő is vegetálva fog elpusztulni, úgy, mint gyűlölt honfitársai, nem emberként, csak mint állampolgár, a kor gyermeke, tudat és tapasztalatok nélküli élőlény. A forradalom vörös izzásában, ebben az isteni pillanatban (Schreber elnökhöz hasonlóan ő is bele tud nézni a Napba a halál, az idő- és térbeli korlátok, valamint a lába alatt a talaj megszűnnek állandónak és félelmetesnek lenni; de most még érzi a félelmet. “Figyeltem a magam kezdeményezte bűntényeket, a megannyi zsarolást és aljasságot, a kínzásokat és a gyilkosságokat... És a lombkoronák fölött lebegő fehér felhők között ott láttam az ATYÁT, kitártam felé a karomat, letérdeltem a fűbe, és így suttogtam: >>Atyám, eljöttem, én vagyok Jézus<<.” Vesper később kiegészíti a kéziratot: “Az erőszak Jézusa voltam. Apám küldött túszként erre a világra.” Épp ennek az első eksztázisnak a tisztánlátása mutatja, hogy Vesper szellemekkel hadakozik; amennyiben feladja nyelvét, és nem próbál meg a saját belső ellentmondásaira magyarázatot keresni, ha nem keresi belőlük vagy bennük a szabadulás útját, akkor a külvilággal folytatott harca csupán menekülés marad, vakságról árulkodik. Kívülről, felülről érzékeli a képek útvesztőjét, és látja, hogy maga is benne tévelyeg; nemcsak hogy belesüppedt, de gyökeret is vert a hátrahagyott eszmék, ősképek és illúziók ragadós mocsarában, és teljesen eggyé vált vele. “Mi vagyunk Hitler”, mondja egyik életszerűnek éppen nem nevezhető társának, akivel Münchenben együtt kábítószerezik, és aki érdekes módon, kiválóan illeszkedve a jelképes térhez, amerikai zsidó: Vesper megváltásnak érzi, hogy belefoglalhat egy zsidót egy ilyen önkínzó (mi!) mondatba, és magához öleli, még akkor is, ha az nyilvánvalóan nem érti, miről van szó, és azt hiszi, rémálmot lát; ez az amerikai zsidó férfi, aki pusztán a kábítószerezésnél és a könyvben van jelen, és semmit nem kellett a saját bőrén megtapasztalnia, egyszerre tartozik a régi bűntevő Krisztus áldozatai és gyakorlatilag a mai bűnösök közé, akiktől a forradalom kell, hogy megszabadítson. Mint feltételes áldozat és feltételes tettes, mint valóságos ember és mint olyan valaki, akit elmozdítottak a helyéről, Vesperhez hasonlóan ő is ott van mind a két oldalon. “...pontosan tudtam, hogy Hitler voltam a végsőkig”, folytatja, “...de nem is Hitler, az apám, a gyerekkorom, a tapasztalataim VAGYOK ÉN.” Ezekben a mondatokban olvasható a könyv lényege: minden rombolás önrombolás; minden támadásban ott van a menekülés utáni vágy; minden megbocsátás hazug, és érezteti is, hogy az. Hitlernek Vesper apjáért kellett volna megváltania Németországot, Németországnak pedig meg kellett volna váltania a világot; Vesper ellenkező előjellel meg akar felelni ennek az elvárásnak, és magára veszi a megváltó szerepét; aztán meg akar szabadulni ettől az elviselhetetlenül ellentmondásos, a jóban és gonoszban való teljességet hirdető kényszerű megváltó gondolattól: váltsák meg a bosszúálló, forradalmár zsidók meg afrikaiak meg az USA meg a bűnös imperializmusban újjászületett Németország a világot. Nem fog sikerülni, a történelem nem segít az egyes emberen; a forradalom inkább távolodni, mint közeledni látszik; a vietnami háború gaztettei nem feledtetik a náci bűnöket; nem képviselik és nem pótolják a múltat. Vesper elmebajában, ami miatt öngyilkossága előtt, a múltba tett utazását és az írást követően az őrültekházába kerül, visszatérnek a megváltás gondolatai, egy müncheni lakásban az erőszak és rombolás Jézusának szerepében tetszeleg.

A személyiség mélységeibe vezető út, ami egyben politikai és történelmi mélyrétegeket is feltárni hivatott szakadékba omlik. Az én: tele van gyilkos hajlamokkal, le van rombolva, össze van préselődve, és összefüggéstelen részekből áll: sehová sem vezet, ha szétszedjük és újra összerakjuk, pláne nem egy új osztályba, inkább csak azt éleszti újjá, ami egyszer már elmúlt, egyszer már elpusztult; ezzel szemben azt, aki megmentésre és megszabadításra vár, egyre inkább a felbomlás és a semmi veszélye fenyegeti, és egy olyan “folyamat” foglyának érezheti magát, “ami után nem fog tudni ráismerni önmagára”. “Semmi nincs bennünk. Amikor minden kiürült belőlünk, ami bennünk volt, üressé válunk.” “Nincs igazi énünk, amit elfogadhatnánk.” Vesper ezzel a többes számmal egy olyan kor német, illetve európai polgárának és kispolgárának érzi magát, amelyben a polgári és kispolgári értékek elveszítették jelentőségüket, illetve elviselhetetlenné váltak. Arról az idősíkról nézve, ahonnan az olvasó ma, 2001-ben a kezébe veszi a könyvet, új környezetben, más (nyársra szedett) szavakkal kifejezve újra érezhetővé válik a szakadás meg az üresség, és aki akarja, kipróbálhatja, hogyan kell bánni a szellemekkel. Vesper, aki kiváló példája ennek a folyamatnak, még azt mondja, hogy “mi”, és történelemről meg osztálytudatról beszél, ez a “mi” azonban már el van mosódva, és csak feltételesen igaz; Vesper úgy érzi, hogy elsodródott a valós “mi”-től, anélkül hogy biztonságot lelt volna az “én”-ben; már nem hisz az egyén megmenekülésében, az az én, aminek egyáltalán lehetősége volt kialakulni benne, a valósággal való kínos találkozások alkalmával alakult ki, és aztán deformálódva, majd teljesen megszűnve csupán szenvedést hagyott maga után.

A gyerekkor paradicsoma (pokla) az idő elől való menekvés szigete; Vesper családjában olyan örök érvényű, szigorú szabályok uralkodnak, amelyeket még olyan külső események, mint a világháború vagy az úgynevezett összeomlás sem tudnak érdemben megváltoztatni. Aki idetartozik, és elfogadja őket, mindig biztonságban érezheti magát; Vesper cselekedetei és mondatai kezdettől fogva értelmet nyernek ennek a rendszernek a védelmében. Gyermekkorában, beleszületve ebbe a világba, feltétlen engedelmességgel tartozik; gyengéire vagy értetlenkedő megnyilvánulásaira senki sem kíváncsi. A család étkezési szokásai rákényszerítik, hogy bizonyos ételek iránt legyőzze undorát, és felismertetik vele, hogy teste számára nincs kiút, nem menekülhet el és nem vonulhat vissza a felnőttek hatalmas világának előírásaitól. A büntetési rituálék megtörik akaratát, és megtanítják arra, hogy mi a szemérem meg a szégyen, és hogy mit jelent, ha valaki félresikerült, és nem tartozik a többiek közé; szánalmas megfelelni akarását a felnőttek saját nyelvükön, ami csak neki idegen, nem értik, és csak azt éri el vele, hogy még jobban megszégyenül. Szabályok írják elő, hogy miről nem szabad beszélni, sőt tudni, hogy milyen embereket kell elkerülni, és ennek ellenére mégis vannak olyan mocskos szavak, olyan dolgok, illetve emberek, amik és akik iránt vonzódást érez; ez is csak értéktelenségét bizonyítja. A gyermeki érzések nem számítanak; ajándék macskáját, amiről szeretettel gondoskodik, megölik, mivel keleti állatnak számít, hamis és alattomos, éppen az ellentéte az embereket hűségesen szolgáló, alkalmazkodó kutyának, a macska zsidónak számít az állatok között, és semmi keresnivalója egy német háztartásban. Végül mindenki komoran hajtogatja, hogy nem akarták kínozni vagy megbántani, hanem csak az iránta való jó szándékból, szeretetből pusztították el az állatát. Már amit apja szeretetnek tart: továbbadni az örökkévalóságról alkotott képünket, továbbörökíteni vérünket, ami népünk lényegét nemzedékről nemzedékre meghatározza, és irányítani azokat a szertartásokat, amik állandó visszatérésükkel elűzik a halált. Vesper gyerekkori emlékeit felidéző “Egyszerű történeté”-nek egyik központi jelenete a disznóvágás ünnepe, az az évenkénti szertartás, ami a halált és az ölés mozzanatát beilleszti az évszakok körforgásába, értelmet ad nekik, egy vallásos vagy majdnem vallásos közösségi élmény részévé teszi, enyhítve ezzel az emberek irántuk érzett borzalmát. A gyerek, akinek megtiltották, hogy végignézze a disznóvágás aktusát, reggel kioson a szobájából, és titkos leshelyéről figyelve alaposan bevési emlékezetébe az egyik pillanatban még élő, a másikban pedig már holtan elterülő állatok képét. Egy fejszecsapás, egy fémszög a koponyában, egy felvágott torok, egy éles visítás (állati halálsikoly, amiben az ember legnagyobb elszörnyedésére ráismer magára), ezek választják el a halál előtti és utáni állapotot. A jelenetet utólag úgy értékeli, hogy “akkor sejtettem meg először, hogy meg akarom ismerni a halált, mint olyan valamit, ami megtörténik”.

Az állatok “szörnyű, végérvényes, mindennek véget vető, mindent elpusztító” kimúlása teljesen lenyűgözi, “a halál csodálatos, mennyei misztériumában” fedezi fel először, legalábbis most úgy tűnik neki, milyen jó intenzíven részt venni a jelenben, érezni a veszélyt, és a szakadék szélén táncolni: a jelen az élet legkülső őrszeme, az idő csúcspontja, a halál pereme. Gyermekkorában a halál misztériuma “csak abban a mindent átható félelemben jelentkezik”, ami apját jellemzi, és amit az szertartásaival és a rend kényszerű megszilárdításán keresztül (lefordítva ennek a kis közösségnek a nyelvére) továbbad családjának. “...éreztem, hogy a halált nem azért nem volt szabad végignéznem, mert engem akartak megkímélni a véres, szörnyű pillantástól, nem, az apámat óvták tőle”, mert az tényleg gyerekként reagál a halálra, és úgy is viselkedik, mint egy gyerek. Mikor a nagymama meghal, feltűnés nélkül kiviszik a házból, mert az anyja szerint apja, a nagy író és családfő, mi tagadás, nem bírná elviselni a “lassan bomlásnak induló ember” képét. A disznóvágás az apa és fia tulajdonképpeni találkozása nélkül is olyan csomópont, amelyben alakjuk ellentéteik és hasonlóságaik révén a háromszög és az utazás jelképes tereiben egymásba fonódik. Az előjelek megfordításával az apa félelme továbbra is megmarad, Vesper halálfélelmének és halálvágyának titkos egymásba fonódása pedig feltételesen úgy mutatkozik meg, hogy mániákus játékba kezd az idővel.

“1970: négymilliárd éve, hogy a kozmikus ősködből kialakult a Naprendszer, még négymilliárd évünk van a nap elpusztulásáig”, írja (úgymond az idő közepén), amikor élete utolsó évének beköszöntével egyfajta mérleget készít, és visszaemlékezik a régi szilveszterekre. Egyik később betoldott, forradalmi értekezésébe furcsa mellékzöngék vegyülnek; miután a többes szám első személyt magára vonatkoztatva több értelemben is megtagadja (“...a kapitalizmus... halálos harcára készül”, mi meg, igen, mi, “ez a kurva jó, irodalmat művelő kispolgárság mereven figyeljük meghasonlottságunkat”, mi, akik “egyszer már jól elintéztük a munkásosztálynak a fasizmust”), az értekezést egyfajta látomással zárja le: “Néhány százezer évvel azután, hogy az emberiség megszűnik létezni, nyomai a felismerhetetlenségig egybeolvadnak majd a földkéreggel. De az a tudat, hogy az éggömbök látatlanul, senkitől nem hallva és minden meggondolás nélkül újra keringeni kezdenek, félelem helyett megnövelik életünk boldogságát.” A gondolat végén a rövid “életünk” mintha azt jelezné, hogy Vesper hisz a jelenben, a csak itt meglelhető boldogságban, feltéve, hogy a hagyományos, korlátokat szabó felszín és a belénk ivódott félelmek megszűnnek, látomásában ennek ellenére mégis az azután játssza a főszerepet, mikor már nem élnek emberek a földön, és nem ismerni a boldogság, a bánat és az elnyomás fogalmát. Hitének alapja tehát inkább a kurva jóság, a melankolikus ember, aki pipázik, és közben a megsemmisülésről álmodozik; a történet a végéről olvasva megkövesedett ősi tájnak tűnik fel előtte, magányos felfedezése ugyanakkor egy még nem létezőhöz (a nemsokára eljövőhöz) köti. Újra megjelennek nagyszabású kábítószeres látomásai, és életkedve csak kiszipolyozza a halált: félelemmel vegyesen vágyik az egyetemességre, az időntúliság eljövetelére, a forgandóság, törékenység, szétszakíthatóság és széttörhetőség állapotának megszűnésére: egész életünk és totális rendünk, a pillanat mámora és a hatalom ridegsége folynak össze ebben a képben egymásba.

Ez az írócsaládból származó fiatalember, akinek gondolati képei lassacskán kezdenek összekeveredni a valósággal, sőt el is uralkodnak rajta, az íráson keresztül felfedezi a növények kusza világát: “indák, ...melyek körém fonódnak, mint a harmatfű szálai a növény... tányérján pihenő rovar köré”. A különbségek, valamint az a sokk, amit a különbségek láttán, a szülői házzal való szakítás és a szülők iránti leküzdhetetlen idegensége miatt érez, a múlt újjáéledésével egyébként nem múlnak el, sőt talán még meg is kétszereződnek. Semmiféle belső kötődés nem tudja elfeledtetni vele, hogy nem csupán egy paranoiás és az idegeneket elutasító (“véridegen”), tébolyult rendszerben kellett felnőnie, hanem egyenesen bűnösök, gyilkosok és őrültek között; úgy érzi, nem lehet önálló életet élni ennek a gyilkos és őrült rendszernek a feltételei között. A felejtés nem szabadítja meg kísérteties otthonától, az emlékezés pedig, mint lehetséges másik módszer, felőrli. A betűk között feltűnik a majd nyolcvanéves Will Vesper kísértete; a háború után megöregedve, betegen, zavarodott elmével, hanyatló élni akarással oson be az időt és a külvilág káros hatásait kívül rekesztő egykori házába (elátkozott [nem]hely lett belőle, csak azért áll még, hogy emlékeztessen), érzése szerint az egész világ üldözte és becsapta őt is meg Németországot is; az a gyűlölködő szóáradat, amit a zsidók, az oroszok, a bolsevikok és az amerikaiak ellen intéz, válasz nélkül visszhangzik a helyiségekben. Will Vesper író fejéből elfogytak a gondolatok, egykori műveit pedig már nem adják ki, a férfi Will Vesper túlélte saját magát, az idős apa pedig dühkitörésbe fulladó szókratészi párbeszédeket folytat kamasz fiával, miközben szeretne továbbra is tanítvány maradni, és hasztalan próbálja beszélgetőtársa hazugságaiból meg önellentmondásaiból kiolvasni az igazságot: így fest a széteső burokban lévő családfő képe, akiről a fia csak most veszi észre, hogy egy fejjel kisebb nála, tehetetlen, nevetséges, ostoba, hazug alak. Vesper folyamatosan szűkülő látókörén keresztül rajzolja meg a vezérimitátor elferdült vonásait, és ugyanakkor feladja (növekvő undorral) azokat a fiatalkori kísérleteit, hogy védelmébe vegye és mentegetni próbálja apját meg annak esztelen magatartását, amivel, írja, már teljesen torkig van; de a történelem, a tudás, az önmegismerés általi továbbfejlődést fölényesen hirdető írásnak van egy olyan magához ölelő, megőrző, mentő aspektusa, ami talán mégis erősebb minden megsemmisítési vágynál. A jelképes apagyilkossággal egyszersmind meg akarja váltani az apját, meg akarja szabadítani azoktól az őrültségektől, amibe belekergette magát, aminek az életét szentelte, és amivel tönkretett másokat, meg akarja szabadítani a bűntől és félelmeitől. Azért értelmezi apja alakját ilyen részletességgel, mert tompítani szeretné nyomasztóan kísérteties életszerűségét, azonkívül vissza akarja változtatni gyerekkorának helyszíneit, és új helyet keres azoknak a még meglévő, illetve már széthullott rangsorba szedett alakoknak az emberi társadalmak történetében (az emberi társadalmak ábráján), akiket gyerekkorából ismert, mintegy élő tablót alkotva ezzel, úgy, ahogy ő látja. A világon esett szakadás megmarad, végighúzódik Vesperen, és így félig az egyik, félig a másik oldalra kerül: az egyiken a jelenkor vár rá, és történelmi feladatának betöltését sürgeti, a másikon pedig a valóságban uralkodó bénultság, valamint a halál képei tárulnak elé, megállítva az időben; a kényszerű ismétlődések minden mozdulatot és gesztust alaposan bevéstek az emlékezetébe, az Örök Rendbe vetett hite fojtogató, makacs illúziónak tűnik ezen a békétlen helyen. Míg “kint, a függönytelen ablakok előtt... az idő el(rohan)...”, a ház lakói a pénz- és az energiahiány miatt mintha elfelejtettek volna megöregedni, és az épület állapota sem romlik tovább, bele vannak merevedve az időbe. Will Vesper többszöri szélütés következtében végül 1962 januárjában hal meg; “Nyolc napot töltött a félhomályban, míg ez az étkezések utáni szörnyű krákogás végre abbamaradt”, “rendszeresen felugrott ágyából, és elvakult szemmel indult a dolgozószobája felé, mert feltehetőleg tényleg az (írás) érdekelte a legjobban”. “A rendszer aljassága”, írja Bernward Vesper egyik első pillantásra abszurdan hangzó feljegyzésében, “hogy apám halálával tényleg összeomlott bennem egy világ”. Elvárásainak és bukásának erőszakossága fogalmazódik meg a mondatban, bevallja benne, hogy gyászol, ez azonban elkerülhetetlennek és egyszersmind elviselhetetlennek tűnik számára. A kényszer arra ösztönzi, hogy annak a rendszernek a szellemében, ami egyszerre védelmet és pusztulást jelentett számára, újra felépítse a lerombolt világot, és részt kérjen annak dolgaiból (a szerző, nem mint szerző), világosan látva persze, hogy nem lehet megmenteni. Mindenfajta hazafias érzéstől mentesen, csak emlékezetében és az írásnak köszönhetően él benne az apja tovább, minden, amit tesz, mond vagy ír, meg van átkozva ezzel az örökséggel, a szavak és szabályok örökségével, minden ott van az emlékezet elfojtásában, és nem tudja megkülönböztetni szeretetét a gyűlölettől. Nem igaz, hogy el tud távolodni a múlttól, hiszen egyértelműen sosem tud eltávolodni önmagától, kínlódik és szenved attól, hogy mennyire függ tőle, pedig (a rendszeren túl) csak ahhoz ragaszkodik, ami szeretnivaló és kedves volt ebben a félelmetes és nevetséges alakban, feltűnnek neki apjának gyengeségei, meg hogy milyen elveszetten mozgott a világban, és tudja, hogy már csak a gyászon keresztül, halottként, a valódi megbékélés reménye nélküli áthatolhatatlan távolságon keresztül tudja megszólítani; ragaszkodása semmi mást, csak a kiirtani való gondolkodás- és magatartásformák visszatérését eredményezheti. Szerinte ő maga sem több, mint egy ilyen átmenekített gondolkodás- és magatartásforma, és hogy nem lett belőle náci, már csak szerencsének, illetve (külső, vagyis az ő szemében jelentéktelen) véletlennek tűnik előtte: ugyanúgy lehetett volna az is, és ez a lehetőség nem kevésbé nyomasztó, mint ha valóban az lett volna; tetteinek és meggyőződéseinek, akármik legyenek is azok, nincs jelentőségük; egyszerűen azért, mert az övék.

Vesper íróasztala a szülői házban áll; beteg édesanyja (aki apjának emlékét hivatott őrizni) a jóság birodalmához tartozik; Vesper kínos pontossággal jegyzi fel, hogy melyik nap (a szöveg melyik fejezetében) milyen füvet szívott. Ha ír, úgy érzi, mintha nem szabadult volna ki a régi polgári világból meg a szülői házból; persze nem teljesen; minden útközben nyert felismerés arra tanítja, hogy ne intézze el ilyen egyszerűen a dolgokat, ne húzzon határokat, ne osztályozza a különböző életmódokat és életkorokat. Élete újabb törése megint csak kimozdítja helyéről, kiragadja otthonossá vált szociális kapcsolataiból, és arra kényszeríti, hogy visszavonuljon és írjon; a magánéletbeli fordulópont egybeesik egy történelmivel. Élettársa, Gudrun Ensslin elhagyja, a történet ismerős, szubkultúrájából kitörve a valós világban szeretne cselekedni. Vesper, elméletben teljesen egyetértve ezzel az állítólagos forradalmi tettel, elmerül a valószerűtlenség állapotában, írni kezd, egy szöveg alanyává válik, és belebukik; volt élettársából terrorista lesz, és természetesen ő is balul végzi. Az új szocialista társadalom jövője felé való erőszakos áttörés, az emlékek erőszakos áttörése, az én megszabadítása gyökereitől - mindezek olyan próbálkozások, olyan átmeneti tettek, Vesper szemében ugyanannak a küzdelemnek a részei -, amik felszínesen nézve hasonló eredményre vezetnek, ugyanúgy megfeneklenek. “Amikor a rendőrség belépett”, olvasható nyelvileg nagyon szépen megfogalmazva a müncheni rendőrség jegyzőkönyvében, amely Vespert az őrültekházába juttatta, “a nevezett meztelenre vetkőzve szétrúgott egy faládát, miközben mezítláb ugrált a deszkákon, és a kiálló szögek megsebezték. Jézusnak és Isten fiának nevezte magát”. “Amikor fel akarták venni a haari klinika idegosztályára, nem lehetett vele rendes beszélgetést folytatni, halottnak tettette magát.” A hatalom messiásából önromboló messiás lesz, olyan autista megváltó, akinek küzdelmei a saját fejére, a saját testére, a közelében lévő tárgyak összetörésére korlátozódnak, azaz olyan romboló aktusokban merülnek ki, amik a valódi cselekvési lehetőségektől, az emberektől és a tárgyaktól való elzárás következményei, és már előrevetítik halálát. Az írással választott elszigeteltsége a megőrülésben teljesedik ki, majd ér véget, és ezen az állapoton látszólagos gyógyulása, a továbbírás, az elméleti és ideológiai kérdésekhez való rövid ideig tartó visszatérése sem segít, öngyilkos lesz. A könyv, ami végigkísérte, elősegítette, és tükörként mutatja ennek az elszigeteltségnek a folyamatát, tele van belső összefonódásokkal, töredezett, ellentmondásos, és teljes valójában feltárja, hogyan zuhan vissza Vesper a múltba, hogyan töri meg és hágja át az idő folyamatosságát, érzékeltetve ezzel azt a zárt teret, amelyben a Vesper által érzékelt összes történelmi és társadalmi benyomás, illetve esemény új helyet és jelentést kap. Amikor Vesper az “irodalmat művelő, kurva jó kispolgárság”-ot támadja, nem véletlenül hadakozik az irodalom ellen, az irodalom szerinte ugyanis nem más, mint halogató, időhúzó, aktív cselekvések elkerülésére ösztönző tevékenység, a forradalmi tettek és a kábítószer kiváltotta érzékelések ellentéte. “Gyűlölöm az írógép csattogását, mert megakasztja a képzelet áradását.” A polgárság művészete “egy olyan valószerűtlen másik világot hoz létre, amelyben a lélek és a szellem egymásra talál... minél tovább írunk, annál jobban eltávolodunk” a valóságtól és attól a kísérletünktől, hogy megértsük a valóságot, pedig ez “haladéktalanul kiűzne bennünket a sorok, az oldalak és a könyvek vonzásából, a szavak sivatagából...” Ez a fajta kritikus és önkritikus magatartás az egyik, öngyilkosságát megelőző töredékes jegyzetében a kritika és önkritika kritikájaként jelentkezik újra, mégpedig olyan formában, hogy érezhető, végső célja a szöveg teljes felszámolása. “Kritikusan és önkritikusan szemlélem a dolgokat, de csak azért, hogy minél messzebbre kitoljam annak a világnak a feltételes határait, ami csupán azáltal létezik, mert papírra került...” Soha nem érdekelte, mi van az irodalmon túl, mondja szemrehányón, most pedig már (még halasztást kér, de már egyre jobban sürgeti az önundor és az önundorba való belehalás gondolata, nem bírja elviselni a szólamokat, a beszélgetéseket, a mondatokat, a sorokat, legszívesebben szétrobbantaná vagy elfojtaná őket) egyre közelebb kerül az élet egyik végérvényes és (akármennyire is érezhető az utolsó mondatok aurája) vissza nem hozható időpontjához, a halál pillanatához; az egyén (mintha azzal, hogy feladja magát, mégis rátalálna valamire) egyszerre semmisül meg a szöveggel. Vespert mély kudarca segíti abban, hogy tovább írja történetét, eleinte még olvasható és visszaadható formában, de már tele ellentmondásokkal. Vesper támadja írását, mert az hol előrehalad, hol pedig visszahat, és ezzel a műben megnyilvánuló történelmi tudatát és fájdalmát is támadja; a támadás munkája, történelmi tudata és fájdalma ellen irányul.

“A szellemeket”, mondja Ruth Klüger, ,,a jelen húsával kell magunkhoz édesgetnünk”. De mi van akkor, ha a jelen, amit a szellemek már megrágtak, valószerűtlennek és elérhetetlennek tűnik, illetve árnyékká változva, hús nélkül, testetlenül bolyong a világban, és alig jelent többet, mint egy filmcím vagy egy unásig felidézett fantáziakép? Vesper könyve, és ezt nem csak a kényelmes, ráérő olvasó érzi így, akkor válik igazán meggyőzővé, amikor történeteit és emlékképeit realista és hagyományos nyelven igyekszik (az Egyszerű történetben említett emlékek felidézése) felidézni; nem biztos azonban, hogy teljesen meggyőző maradna, ha ebben a realizmusban és hagyományos elbeszélésmódban nem következne be törés. Finoman kell egyensúlyoznia: a múltba vezető kábítószeres révület rémálomhoz hasonló világossággal kelti életre a múlt helyszíneit; a forradalmiság nem jelent teljes másságot, nem fog tőle az ember a felszabadított jelenben vagy éppenséggel a jövőben felébredni, sokkal inkább igaz rá, hogy ütemesen ismétlődik és bizonytalanságban tart, állandó támadásban a folytonosság elviselhetetlen látszatával és az illúziók folytonosságával.

A valódi megváltást jelentő elszakadást állandóan akarni kell, de soha nem lehet teljesen elérni; ezenkívül nincs semmi. Ma, az újliberális utópia kellős közepén (sosem lehet tudni, mikor teszünk jót, ha rombolni akarunk, sosem lehet tudni, mit rombolunk szét, ha cselekedni szeretnénk) annak, aki felhagy az irodalommal, az az irodalmon túli bizonyos nap új fényben tündököl. A bűntelen, múlttal nem rendelkező, komoly ellenfelek nélküli tiszta kapitalizmusban a különböző lehetőségek mindenféle küldetés nélkül is jól megférnek egymással, leszámítva azt a némán ismételgetett küldetést, miszerint a pénz jelenti a legnagyobb lehetőséget; minden tárgy, minden kép, minden saját értékkel nem rendelkező értékjel ugyanolyan soknak, illetve kevésnek számít ebben az emlékezet nélküli közösségben; aminek nincs értéke, attól minél előbb meg kell szabadulni. A végén, ha lenne ilyen, ott állna egy sötét foltok nélküli hatalmas kiterjedésű világ, nyelvünk pedig olyan tiszta felületté válna, ahol ellentmondás nélkül mindent ki lehet mondani és ellentmondás nélkül mindent el lehet felejteni; ahol még a legrosszabb is, ami történhet, legfeljebb az, hogy bekövetkezik egy nem várt szenzációs esemény. A teljes gazdasági szabadság és a határtalan fellendülés egy olyan .“szellemek nélküli hátborzongató világot” hoznának létre, amelyben a megszabadulás gondolata teljesen elveszítené jelentőségét; a halottak, az eltűntek, az erőszak nem hagynának hátra nyomokat; az emberek “mozgatható szoftivá” (a kifejezés az egyik irányzatkutatótól származik) válva időnként az én márkájának szerepében tetszelegnének, és teljes ellentétben Proust megfigyeléseivel, felületüket ügyesen változtatva akadálytalanul mozognának a térben, az időben viszont már nem lennének jelen. Az emlékezet akkor inkább már csak akadályt jelentene.

Látjuk, ahogy megkapaszkodik, ahogy vonakodik, ahogy megpróbál ügyetlenül beosonni a jelenbe: a múlt csalija azonban (hogy megfordítsuk a képet) élvezhetetlen és emészthetetlen, épp ez jelenti az értékét. Bepiszkolódna tőle a világ, zavarossá válna a felszíne, egyre több lenne a beteljesületlen kívánság; csakúgy, mint az üvegek mögül, illetve a víztükrön keresztül előbújó megváltatlan szellemek árnyékai, gyászolnánk, és ezen nyelvünk és eszméink sem tudnának segíteni.

Vesper hiányos, töredékes mondataival, illetve soraival egy olyan végtelen szöveget hoz létre, amiről már az avantgardisták is álmodoztak (egy visszatérő visszatérése), és ami az új lehetőségek között újszerű, finom keretben jelenik meg: attól lesz sikeres, hogy csődöt mond. Szabadon mozgatható emlékezete elfoglalja önazonosságának (saját, idegen) helyét, azt a helyet a koponyájában, amiben nyugtalan emlékei a kimondhatóságért küzdenek, ahol szembesülni kénytelen cselekvésképtelenségével és a benne lakozó iszonyattal. A betűk és mondatok kísértetvilágában, ebben az ellenállásokkal teli világban a történelem lehetetlensége és esztelensége konkréttá, sarkítottá, megragadhatóvá és támadhatóvá válik; nincs visszaút a realizmusba, ahol újra szilárd talajt érezhetne a lába alatt, és otthonosan mozoghatna a világban. Céltalan törekvéseknek lehetünk tanúi, a tér pedig a bénultságtól, az elnémulástól kezdi elveszíteni alakját, engedelmesen átadva helyét az elmúlásnak. Az őrület állapotában, ami testet kölcsönöz a kísérteteknek, és a húst szétmarcangolja, (a messiási szegénységben) a felszabadulás és megváltás gondolata kérlelhetetlenül hozzátartozik a történelemhez. Emlékeink, az előttünk lévő kor, jelenünk, amiben önként részt vállalunk, a megerősítésre, feldolgozásra váró intenzív hatások, halandó, tisztátalan testünk, az egymásba érő terek, a mondatokra, szavakra, betűkre bomló mező: mind olyan dolgok, amikről azt gondoljuk, tudjuk, hogyan kell velük bánni.

CSÉPÁNYI ZSUZSANNA fordítása

STANGL, THOMAS:
Tovább írni. Utazás a szellemvilágban.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Tanulmány. Vesper, Bernward német író.]
Szemle. Csépányi Zsuzsanna fordítása