|
|
|
|
|
||
Mielőtt bármiféle összevetést tennénk a kommunisták eljárása és a nemzetiszocialisták gyakorlata között, hat földrajzi nevet, hat település nevét kell leírnunk: Auschwitz, Bełzec, Chełmno, Majdanek, Sobibor, Treblinka. Ezek voltak a zsidó népesség tömeges megsemmisítésének helyszínei. A megvalósítás során az alábbi szakaszok követték egymást: szállítás; az “emberanyag osztályozása” (különböző csoportokban sorolása) a vonatok megérkezését követően; tetoválás (azonosító számok beégetése a foglyok felkarjára); gázkamra vagy azonnali tömegsír a nők, a gyermekek, a munkaképtelenek esetében. Ez a gyakorlat a kommunista világban, tudomásunk szerint, nem fordult elő. E hat helységnév nem írható le anélkül, hogy tárgyszerű dokumentumok és személyes tanúságtételek beláthatatlan sokasága ne tolulna fel bennünk; okfejtő tanulmányok és meditációk, költemények, zeneművek és könyörgések tettek kísérletet arra, hogy kimondják a kimondhatatlant. Kétségtelen, hogy amióta ez megtörtént, okkal beszélhetünk egyfajta új időszámításról. Egyszersmind meg vagyunk győződve arról is, hogy ebből kiindulva kell megismernünk és megítélnünk a tömeges fizikai megsemmisítés valamennyi kísérletét - az egykorúakat és az utóbb bekövetkezetteket egyaránt -, így azt a “vállalkozást” is, amelyet a kommunista rendszer követett el.
Raoul Hilberg összeállított egy példaszerűen dokumentált, aggályos pontossággal ellenőrzött, cáfolhatatlan tényeken alapuló munkát A zsidók megsemmisítése Európában címmel.1 Kiadása érdekében, Primo Levihez - egy, az övétől nem sokban különböző kötet szerzőjéhez - hasonlóan, jó néhány nehézséggel kellett szembenéznie; a könyv hiánytalan megjelentetésére így csak 1985-ben kerülhetett sor. Hasonlóan megbízható, részletes és alapos munka, amely a kommunizmus ez irányú ténykedését tárgyalná, mindmáig nem létezik, s ki tudja, hogy megszületik-e valaha. Megírásához az alábbi megközelítés látszik célravezetőnek.
Induljunk ki abból, hogy az európai zsidó népesség megsemmisítése, Hilberg szerint, öt szakaszban ment végbe:
a zsidó javak kisajátítása;
a lakosság meghatározott csoportjainak elkülönítése, megbélyegzése;
tömeges deportálás;
haláltáborok létrehozása és működtetése.
Ezek ismeretében megállapítható, hogy a kommunista gyakorlat jól ismeri az első négy módszert, igaz, a maga sajátosságainak és szándékainak megfelelően alkalmazza őket. Az ötödik hiányzik az eszköztárából. Kidolgoz viszont további két eljárást, olyanokat, melyekre a nácizmusnak nem volt szüksége: a kirakatperek gyakorlatát és a tömeges éheztetést.
A kisajátítás a kommunista hatalom első intézkedése. A kommunizmusnak mintegy a definíciójából következik az a tétel, miszerint a társadalom bajai a magántulajdonból erednek. Azonnali feladat tehát a “termelőeszközök köztulajdonba vétele”. Mivel a cél nem kevesebb, mint hogy a népesség az új hatalom alávetettje legyen, ezért a tulajdonlásnak még a gondolata is megszüntetendő; a lakások, a bankszámlák, a termőföld s az állatállomány kisajátítása mindennek logikus következménye. Idővel az emberek csupán ruháikkal és személyes ingóságaikkal rendelkezhetnek.
Gazdagok persze mindig is voltak a kommunista országokban, e gazdagság azonban nem a javak tulajdonlásán alapult. Gazdagnak részint azok voltak nevezhetők, akik “illegálisan” rendelkeztek bizonyos ritka javakkal, részint pedig azok a kivételezettek, akik - párthűség okán, s a rendszerben elfoglalt pozíciójuknak köszönhetően - bizonyos előnyöket élveztek. A magántulajdonhoz való jog gyakorlatilag kezdettől érvényét veszti; a megoldandó feladat az, hogy a párthatározatokat miként lehet jogi formulákba öltöztetni. A náci Németországban a kisajátítás és a személyi jogok korlátozása kezdetben kizárólag zsidókat érintett. Utóbb az “árja” népesség is megtapasztalta, hogyan történik e jogok elsorvasztása, a rendszer logikája szerint.
A lakosság megszűrése, bizonyos csoportok elkülönítése a kommunista uralom alatt nem úgy ment végbe, mint a nemzetiszocialisták rendszerében. A nácizmus a zsidókat úgy tekintette, mintha valamiféle fertőző járvány kórokozói, terjesztői volnának. Fel kellett tehát kutatni őket - éspedig a szúnyogirtás vagy a patkányirtás módszerességével -, bárhol rejtőzködjenek is. Ennek érdekében a rendszer komoly erőket mozgósított, anyagiakban és az erre szolgáló szervezet működtetése terén egyaránt. A kommunizmusnak ezzel szemben átfogóbb, ám kevésbé körülhatárolt feladatra kellett vállalkoznia. Feladata az volt, hogy “a szocializmus ellenségét”, “a nép ellenségét” megsemmisítse. Azokkal kellett mindenekelőtt leszámolnia, akiket “kártékony elemeknek”, azaz eleve ellenségnek tekintett: a gazdagokkal, az arisztokratákkal, a nagypolgárokkal, a tőzsdésekkel, a jómódú parasztokkal és így tovább. Ezután kerültek sorra azok, akik ellenséges érzületről tettek tanúbizonyságot, akik eltértek a helyes irányvonaltól vagy egyszerűen közömbösek voltak. Ez utóbbi három csoport tagjait módszeresen fel kellett kutatni a “proletariátus”, a “középparasztság” a “szegények”, de még a “haladó értelmiség” köreiben is. Sőt sikerült fellelni ilyeneket a párt, a hadsereg, de még a rendőrség soraiban is.
Mármost a rejtőzködő ellenségnek nincsenek jól látható, akár fizikai ismérvei, nem alkotnak valamiféle, világosan körülírható közösséget. Fel kell tehát ismerni, s arra kell kényszeríteni őket, hogy beismerjék titkos terveiket, ártó szándékaikat. Komoly apparátust igénylő, folyamatos munka ez. Érthető tehát, ha a rendőri s az államvédelmi szervezet a
kommunista rendszerben jóval nagyobb létszámú, mint azok a hatóságok, amelyeknek a feladata szerint a zsidók felkutatására és szervezett elkülönítésére korlátozódott. A Gestapónak mindössze néhány ezer rendőrre volt szüksége, szemben a KGB közel ötszázezer alkalmazottjával. Az NDK Stasi néven híressé vált titkosrendőrsége jóval több embert foglalkoztatott, mint korábban a Gestapo, az akkori egész Németország területén.
Raoul Hilberg szerint az Endlösung által előírt feladatok közel háromötödét két év alatt (1941-ben és 1942-ben) sikerült teljesíteni. A szovjet hatóságok tevékenységét inkább a hosszan elhúzódó, vég nélküli akciók jellemzik. 1917 novemberétől a rendszer utolsó napjáig gyártották jegyzőkönyveiket, bővítették iratanyagukat, és foglalkoztatták beépített ügynökeik sokaságát.
A meggyilkolt zsidó lakosság mintegy egynegyede - legalábbis Raoul Hilberg vélekedése szerint, lehetséges azonban, hogy ennél is nagyobb részük - azoknak a különleges egységeknek esett áldozatul, amelyek (Einsatzgruppe néven) a reguláris hadsereg mögött, mintegy annak fedezékében nyomultak be a megszállt területekre. Többnyire gépfegyvert használtak, s e tevékenységben olykor (legalábbis bizonyos, erre utaló, szórványos adatok tanúsága szerint) a Wehrmacht alakulatai is részt vettek.
Tény ugyanakkor, hogy a kommunista rendszerek felettébb nagy számban működtettek úgynevezett büntetőosztagokat. A nyílt színen történő kivégzések szinte mindenütt előfordultak azokon a területeken - Ukrajnában, a Kaukázusban, Szibériában, Közép-Ázsiában -, amelyeket a Vörös Hadsereg visszafoglalt. E gyakorlat módszeresen folytatódott a polgárháború alatt, a nagy parasztfelkelések idején, amelyek 1919-től 1921-ig, a nepkorszak kezdetéig tartottak. A kiéheztetett paraszti tömegekkel - ezek egy részét kulákká nyilvánították, s javaiktól megfosztották - és a kozákokkal szemben a Vörös Hadsereg nem válogatott az eszközökben; tankokat és gáztámadást is bevetett. Jól dokumentálja ezt Vlagyimir Zazubrin 1923-ban kiadott könyve, amely a Cseka egy helyi szervezetének ténykedését tárja fel.2 Szó esik itt a tömegbe belehajtó teherautókról, a tömeges, mondhatni: személytelen kivégzés, a tarkólövés gyakorlatáról, majd a teherautók újabb feladatáról, a holttestek elszállításáról és elföldeléséről. A nyílt színen történő kivégzés gyakorlata a kollektivizáció, majd a nagy tisztogatások idején is folytatódott. Kínában a rendfenntartók több ízben is e módszerhez folyamodtak: a kommunista hatalomátvételt követő első és második évben, majd a kulturális forradalom idején. Természetesen előfordult ez még Koreában, Vietnamban és Etiópiában is.
A tömeges kivégzések legfékevesztettebb változatát a Kambodzsában lezajlott, ismert események példázzák. Korszerű felszerelés hiányában a gyilkosok gyakran nádvágó kést, kalapácsot vagy épp furkósbotot használtak. A hóhérok, akik egyébként a kínzásban is találékonynak bizonyultak, többnyire gyermekként, az angkori iskolákban kapták kiképzésüket. A tömegsírok feltárása máig nem fejeződött be, e téren legfeljebb “részeredményekről” beszélhetünk.
A deportálás és ezzel összefüggésben a munkatáborok “ötlete”, s azok rendszerbe állítása a szovjet rendszer leleménye. A nácizmus e téren fogékony tanítványnak bizonyult. A Lager szót egyébként az orosz és a német nyelv is használja, ugyanabban az értelemben. Az első lágerek 1918 júniusában kezdték meg működésüket Oroszországban, hat hónappal a lenini hatalomátvétel után.
A deportálás szovjet változatánál igen összetett jelenségeket figyelhetünk meg. A náci Németországban inkább bizonyos informális különbség mutatkozott, éspedig - ha szabad így fogalmaznunk - a viszonylag “kíméletes”, illetve a hátborzongató módszerességgel “üzemelő” haláltáborok között; az előbbieket Dachau, az utóbbiakat, többek között Dora példázza. A Szovjetunióban a skála jóval szélesebb, s ezen belül alapvetően három kategóriáról beszélhetünk.
Az első esetben bizonyos néptömegeknek - tatárok, csecsenek, volgai németek -, illetve némely társadalmi “kategóriák” képviselőinek - a kulákok tízmilliói - a teljességre törekvő deportálásáról van szó. A halandóság a deportáltak szállítása alatt, valamint az azt követő évben volt a legnagyobb. Maga a szállítás nagyjából hasonló körülmények között történt, mint a nácik gyakorlatában, ám a különbség részint a felmérhetetlen földrajzi távolságban mutatkozott, részint pedig abban, hogy a deportáltak a közép-ázsiai sztyeppére, a tajgára vagy a szibériai tundrákra érkeztek, éspedig megfelelő ruházat, továbbá a földműveléshez szükséges eszközök, vetőmag nélkül. Ismerünk eseteket, amikor a szállítmány egyetlen tagja sem maradt életben; a deportáltak, az őrök, de még a kutyák is elpusztultak. A deportálás e változatánál mintegy ötvenszázalékos halandóságot állapíthatunk meg. Népek, népcsoportok deportálásának gyakorlatát az oroszokon kívül mások nem követték; s ebben, országuk szűkebb kiterjedése mellett talán az is szerepet játszott, hogy az etnikai sokszínűség kevésbé veszélyeztette a szocializmus terveinek megvalósítását. E módszerhez hasonlítható még a német lakosság brutális könyörtelenséggel végrehajtott kitelepítése Csehszlovákiából és Lengyelországból a második világháború után.
A második kategóriát az a változat jelenti, amikor a deportáltakat munkatáborokba szállítják. A gulagok tervszerű rendszerbe állítására a harmincas években került sor. E táborok az ország munkaképes lakosságának jelentékeny hányadát (bizonyos években mintegy tizenegy százalékát) foglalkoztatták. A velük foglalkozó, meglehetősen bőséges irodalom sok tekintetben hasonlóképp írja le őket, mint a náci munkatáborokat. Ébresztő, kirendelés az elvégzendő feladatra, a “munkaraj” kijelölése, a “norma” rendszere és a normának megfelelő fejadag kiosztása, az éhség, az ütlegek, a kínzások, kivégzések - Varlaam Salamov egy napja Kolima szigetén mindezekben pontosan követi Primo Levi egy auschwitzi napját. További részletek, de még a következmények is jószerint azonosak: a fizikai s a gyors vagy épp lassú morális leépülés, a lopás járványszerű terjedése, a tudat, hogy az ember senkire sem számíthat, továbbá ugyanaz a barakktábor, ugyanazok az álmok. A végkimerülés állapotába jutott fogolynak pedig, aki halálán van, még az elnevezése is hasonló: a nácik táborában muzulmánnak hívják, a szovjetekében dohodzságának.
Különbségek leginkább a szervezettség mértékében és az éghajlati viszonyokban lelhetők fel. Auschwitzban harangszó jelezte a nap kezdetét, Kolimában kalapácsütések, melyeket egy felfüggesztett síndarabra mértek. A halottak azonnali elhamvasztása helyett ez utóbbi helyszínen más megoldáshoz folyamodtak. Miután a nagy lábujjakra úgynevezett “dögcédulát” erősítettek, a jéggé dermedt tetemeket egymásra zsúfolták, s így várták ki azt az időpontot, amikor a fagyott föld némiképp felenged, és a közös sírgödör megásható. A csontfagyasztó hideg, a lepusztult környezet és a lakott területek felmérhetetlen távolsága ugyancsak megtette hatását; nem csekély mértékben járult hozzá az északkelet-szibériai gulagok foglyainak reménytelen kiszolgáltatottságához. Ott, némely táborokban az évi halandóság harminc-negyven százalékra rúgott, s ez - ha tekintetbe vesszük működésük időszakát, s magának a szovjet rendszernek az “életképességét” - túlzás nélkül nevezhető módszeres népirtásnak. Még akkor is, ha az azonnali kivégzés csak “kitüntetett esetekben”, azaz viszonylag ritkán fordult elő.
A tömeges deportálás harmadik kategóriáját a különleges felügyelet alatt álló kényszermunkatáborok ugyancsak kiterjedt hálózata jelenti. A gigantikus csatornaépítések színhelyei, majd nagy kiterjedésű ipartelepek és titkos katonai objektumok tartoznak ide; ezek a kétkezi munkások légióit foglalkoztatták. Számuk ma már szinte felmérhetetlen, ám egykori létezésük és működésük puszta ténye is azt a benyomást erősíti, s azt a véleményt támasztja alá, miszerint a kommunista rendszer alattvalói nemigen ismerhették a szabadságot. Érthető tehát Bukovszkij kijelentése, aki arra a kérdésre, hogy hányan vannak a bebörtönzöttek a Szovjetunióban, tömören így válaszolt: “Kétszázhetvenmillióan.”
Kényszermunkatáborok a kommunista uralom alatt valamennyi országban működtek. Különbség legfeljebb e hálózatok kiterjedtségében és “hatékonyságában” mutatkozott. Romániában például kétszázezren lelték halálukat a fekete-tengeri Duna-delta táboraiban, amelyek a régi elit megsemmisítésének tragikus helyszínei lettek. A vietnami és a kínai táborokról - az utóbbiak közül Lao Gai neve vált ismertté - csupán szórványos, töredékes információk állnak rendelkezésünkre. Egykori szovjet táborlakó adott hírt az alábbi esetről. Egy alkalommal “új ember” került közéjük, aki korábban Lao Gaiban raboskodott. A férfi, immár a szibériai tábor lakójaként, úgy érezte, a földi paradicsomba érkezett. Fenntartói ugyanis a gulagot nem tekintették a morális átnevelés terepének - afféle “iskolának”, mint a kínai elvtársak -, így esténként ki-ki visszavonulhatott a kijelölt közös barakkok egyikébe. Az éjszakát tehát nem kellett, kínai szokás szerint, a munkapadhoz láncolva eltöltenie. Az észak-koreai munkatáborokról alig vannak hitelt érdemlő értesüléseink. Az a kevés azonban, amit tudunk róluk, valóságban hátborzongató. S ezek az intézmények napjainkban is működnek.
A fizikai megsemmisítésnek két olyan változatát ismerjük, amely a kommunizmusban szabályszerű gyakorlattá vált, amelyet azonban a nácizmus alig vagy egyáltalán nem alkalmazott. Ezek egyike egyfajta jogi, azaz bírói eljárás, a kirakatperek “intézménye”.
A nemzetiszocializmus a zsidókkal szemben nem folyamodott ilyesmihez, minthogy megítélése szerint az utóbbiak legfeljebb annyiban tartoznak az emberi nemhez, amennyiben annak elfajzott és kipusztításra ítélt válfaját képezik. Az igazságszolgáltatással kapcsolatos, illetve annak körébe sorolt eljárásokat tehát velük szemben nem, inkább az ellenállókkal, a partizánokkal szemben folytatták le, többnyire egyszerűsített formában és igen szigorú következményekkel.
A meghirdetett és követendőnek tekintett elvek szerint a kommunizmusban a kivégzésnek - sortűz, tarkólövés, akasztás - valamiféle bírói eljárás nyomán kellett megtörténnie. Éspedig a “nép”, illetve az azt képviselők (a pártszervezet tagja vagy tagjai) okulására; ez utóbbiak így képesek lesznek arra, hogy felismerjék és megbélyegezzék az ellenséget, aki, mint tudjuk, gyakran rejtőzködik. A kivégzésekre tehát idővel jogi intézkedések, bírói végzések folyományaként került sor, és e gyakorlat oly mértékben bontakozott ki, amiként az erre szakosodott szervezet - a hírhedt prokuratura - mind tökéletesebbé vált. A “nagy terror” időszakában, amely 1934-ben vette kezdetét, az eljárás fontos eleme lett a beismerő vallomás, ennek legegyszerűbb és leginkább elterjedt eszköze pedig a kínvallatás.
E gyakorlatot elsősorban az jellemezte, hogy a letartóztatottak - számukat sokszor előzetesen megszabott kvóta írta elő - túlnyomó többsége számára a vád képtelen és felfoghatatlan volt. Részint azért, mivel semmit sem követtek el, s bármiféle ellenállásnak nemhogy a szándéka, de még a gondolata is távol állt tőlük, részint azért, mert meggyőződéses kommunisták voltak, s őszintén tisztelték, szerették Sztálint. Ebből fakadt a kínzó félelem légköre, amellyel szemben a népesség tökéletesen védtelen volt. A rettegésé és az iszonyaté, minthogy ésszerűség nem volt felismerhető a gyilkos gépezet működésében. Az emberek, akik tanúi voltak szomszédaik csendes eltűnésének, szabályszerűen várták letartóztatásukat. Lefekvés előtt ágyuk alá helyezték magukkal viendő személyes holmijaikat, és éberen figyeltek a lépcsőházban kopogó léptek zajára. A legtöbb kommunista ország, Európa és főként Ázsia népi demokratikus rendszerei kivétel nélkül átélték a tömeges kiszolgáltatottságnak ezt a korszakát. Többen úgy vélekednek, valószínűleg nem ok nélkül, hogy a “nagy terror” megvalósítása terén Hitleré a kezdeményező szerep. A náci párt “megtisztításának”, azaz a “hosszú kések éjszakája” néven ismert műveletnek 1934-ben mintegy nyolcszázan estek áldozatul. Sztálinnak e számot több ezerrel sikerült megszoroznia.
Ellentétben a nyomorral, amely megváltoztathatatlannak tűnő, kényszerű körülményekből fakad, az éhínség vissza-visszatérő jelenségként kíséri végig a kommunista rendszerek történetét. Kirívó esetei figyelhetők meg a Szovjetunióban, Kínában, Etiópiában, Koreában.
A példák ismeretében megállapítható: az éhínség egyike a kommunista politika elhatározott és tudatosan vállalt következményeinek. Annak a politikának a lényegéből fakad, amelynek célja, hogy valamennyi alattvalóját ellenőrzése alá vonja. Nem tűrhető el ugyanis, hogy a népesség bármely rétege, például a parasztság spontán módon szerveződjön, a hatalom szándékaitól függetlenül, esetleg annak ellenében. Javaik kisajátítása, a kolhozok és a népi kommunák - e naiv és életképtelen művi keretek - erőszakos, kényszerű létrehozása elkerülhetetlen válságba taszítja a vidék lakosságát. Azt viszont nem állítjuk, hogy az éhínség a hatalom célja lett volna. Egyszerűen szólva: az ára volt annak, hogy a hatalom elérje és megvalósítsa politikai és ideológiai céljait. Kazahsztánban a szovjet rendszer éveiben a lakosság fele pusztult el ennek következményeként.
Előfordultak ugyanakkor olyan esetek, amikor az éhínség a tömeges kivégzés célirányosan elhatározott és módszeresen megszervezett “kivitelezésére” szolgált. Ez történt Ukrajnában, 1932-1933-ban. A cél itt valójában nem a parasztság bármiféle ellenállásának letörése volt - azt a kolhozosítás régen megtette már -, hanem végső soron az ukránok nemzeti létének felszámolása. Okkal nevezték ezt az eljárást genocídiumnak, szabályszerű népirtásnak.
Következményeit tekintve az éhínség a fizikai megsemmisítés talán leggyilkosabb változata volt a kommunizmus gyakorlatában. Ennek következménye volt a szovjet rendszer működéséből fakadó erőszakos haláleseteknek több mint a fele; Kínában - ki tudja - talán a háromnegyede.
Módszeres kutatások és az áldozatok iránti részvét eredményeképp egyre pontosabb és hitelesebb információink vannak a nácizmus által elpusztított zsidók számáról. Jegyzőkönyvben rögzített listák adnak hírt az elhurcoltakról, a vonatok indításának körülményeiről. A neveket akkurátusan összegzik és ellenőrzik. Ami a kommunizmus áldozatait, azok számát illeti, itt leginkább becslésekre kell hagyatkoznunk, s az utóbbiak között több tízmilliós eltérések mutatkoznak. A kommunizmus fekete könyvének becsült adatai nyolcvanötmillió és (valamivel több, mint) százmillió között ingadoznak.
Különös jelenség ez: egyfelől, az áldozatok tömegeit, akiket anélkül gyilkoltak le, hogy emberszámba vették volna őket, megilleti az individuumnak kijáró elemi tisztelet. Másrészt viszont az áldozatok tömegei - akiknek emberi mivoltát, meglehet, nem vonták kétségbe, hisz az “ellenség” státusával bélyegezték meg őket - gyakorlatilag feledésre ítéltettek, akárha állatok volnának. Szembeszökő, mi több, elképesztő különbség ez, amely nem a szelektív emlékezetben leli magyarázatát. A magyarázat jóval prózaibb: módszeres és tényszerű eredményekkel kecsegtető korszerű vizsgálatokra ez idő szerint (immár) gyakorlatilag nincs mód azokban az országokban, amelyek valaha is kommunista uralom alatt álltak. Ugyanezt más szavakkal ekként összegezhetjük: a kommunizmussal szembeni kollektív amnézia, úgy tűnik, végérvényesen szemben áll azzal az (ugyancsak indokolt) hiperérzékenységgel, amelyet a nácizmus rémtettei váltottak ki, s amely mindmáig eleven maradt. S itt jutunk el végül a két totális rendszer természetéből fakadó alapvető különbséghez. A nácizmus egyértelmű kategóriákban jelöli meg leszámolásra ítélt ellenségeit (kezdve a fogyatékosokkal, a csökkent munkaképességűekkel [még a háború megindítása előtt], majd folytatva a zsidókkal, a cigányokkal...), a kommunizmus viszont kiismerhetetlen, így hátborzongató módon ragadja ki azokat - elvben bárkit - az alávetett népesség tömegéből.
Nem tudunk olyan ismérvet, amely alapján a népirtás módozatait összevethetnénk. Eldönthetetlen kérdés, hogy melyik halálnem a kegyetlenebb; szembenézni velük egyaránt iszonyatos. Senki sem tudhatja, mit érezhettek azok a kiskorúak, akik a zyklon-B gázt belélegezték, sem azt, hogy mire gondoltak azok a kisgyerekek, akik az ukrajnai falvakban haltak éhen. Haláluk iszonyatos és vérlázító, hisz ártatlanok voltak valamennyien. A kivégzés “emberségesebb” módozatairól akkor beszélhetünk csupán, ha az valamiféle igazságszolgáltatás nevében történik - a golyó általi halál ilyen értelemben, meglehet, kevésbé megalázó, mint az akasztás. A XX. század tömeges népirtásai esetében viszont a bűntettek “összemérése” nem megengedhető.
Láttuk a fizikai megsemmisítés mechanizmusát, s röviden felvázoltuk a morális megsemmisítés folyamatát is, amely végső soron azokat fenyegeti leginkább, akik képesek arra, hogy racionális módon különbséget tegyenek a jó és a rossz között. Körvonalaznunk kell ezek után a rombolás politikai eszköztárát, s ennek következményeképp a politikai irányításnak azt a mindent átfogó hatalmát, amely a családi, a társadalmi kapcsolatokban döntően érvényesül, s azokat alapvetően meghatározza.
Mielőtt a hatalmat magukhoz ragadják, a kommunista pártok - csakúgy, mint a nácik egykor - a politika valamennyi eszközét ismerik és alkalmazzák. Meglelik és kijelölik saját helyüket a politikai palettán, ám a politikai “játszmák” szabályait nem tekintik a maguk számára kötelező érvényűnek. Amikor például a bolsevik párt földosztást és azonnali békét követel, nem azért teszi ezt, mintha e célokat ésszerűnek tartaná és bízna sikerükben. A nincstelen parasztok és a sorkatonák tömegeinek megnyeréséről van szó, éspedig a “forradalom” kirobbantása érdekében. Mihelyt ez megtörténik, és a hatalom a kezükben van, e meghirdetett célok lekerülnek a napirendről anélkül, hogy a párt irányítói bármiféle ellentmondást látnának ebben. A meghirdetett akciók soha nem fedik a valódi szándékokat. A meg-megújuló kampányok leginkább olyan célok elérésére szolgálnak, amelyek nyílt megfogalmazása törvénybe ütközne.
A hatalom megragadását követően a párt mindenekelőtt arra törekszik, hogy szétzúzza a politika intézményrendszerét. Meg is tesz mindent annak érdekében, hogy szétzilálja a társadalmi lét szervesen kialakult formáit, az osztályokat, az érdekképviselet szervezeteit, a különféle testületeket. (S bár kísérletet tett rá, e szándék nem bizonyult sikeresnek a családi kapcsolatok esetében, e törekvéssel ugyanis a család mindenhol szembeszegült, többé-kevésbé eredményesen.) Ennek nyomán az emberek, akik a spontán szerveződés valamennyi lehetőségétől megfosztattak, újszerű, izolált körülmények között találják magukat. Olyan helyzetben, melyet - hangzatos jelszavait szem előtt tartva - a szocializmusnak kellene kimunkálnia, mármint akkor, ha a szocializmus mint emelkedett elveken felépülő új társadalom, valóban létezne. Minthogy azonban a szocializmus csak virtuálisan létezik, a kereteket - szovjetek, kommunák - a politikai akarat, azaz a kényszer hozza létre. Célszerűnek vélt politikai megfontolás dönt afelől, hogy az új szervezetek nevükben is a (virtuális) szocializmust hirdessék-e, vagy szerencsésebb-e, ha korábbi, eredeti nevük megtartásával azt a szándékoltan félrevezető és hamis meggyőződést sugallják, miszerint a múlt tradíciói - ilyen vagy olyan tekintetben - nem veszítették még el aktualitásukat. Ez utóbbi esetben, s csakis ilyen értelemben beszélhetünk szakszervezetekről, akadémiáról, parlamentről, szövetkezetekről; minthogy a régi elnevezések politikai célú kisajátításáról van voltaképp szó. Jó néhány, nyugati országból érkezett parlamenti vagy önkormányzati küldöttég megannyi tagja szerezhetett erről tanulságos tapasztalatot, akik tárgyalópartnerekként, országgyűlési képviselők vagy választott testületek tagjainak “képében” valójában pártfunkcionáriusokkal találkoztak.
A náci párt lényegében ugyancsak a politikai intézményrendszer lerombolásának gyakorlatát követte. Szintén valódi céljait leplezve ragadta meg a hatalmat, egyszersmind megtévesztve átmeneti szövetségeseit (akik a konzervatív jobboldalhoz tartoztak), mielőtt szétzúzta őket. Új szervezeteket hozott létre, melyekbe az ifjúságot és a “tömegeket” tömörítette. A régiek azonnali felszámolását nem tartotta szükségesnek. Arra szorítkozott tehát, hogy semlegesítse és - lehetőség szerint - saját szolgálatába állítsa őket. A nácizmus idején működött a piac, a vállalkozók “világa”, helyükön maradtak a régi típusú bírók és tisztségviselők, akiket nem kellett gyökeresen “átformálni”, s akik a régi normák szerint folytatták tevékenységüket. Majd jött a háború korszaka, amely kiélezte és “radikalizálta” a náci rendszert. Nem tudhatjuk, mi minden történt volna, ha ők nyerik meg a világháborút.
A Führerprinzip megkülönböztetett jelentőségű volt, minthogy a természetelvűséghez való visszatérés alaptételének számított a nácizmus felfogásában. A rendszer működése végső soron azoknak a közép- és felső vezetőknek a szigorú hierarchiáján alapult, akik - a lojalitás alapvető követelményén túl - a birodalom odaadó hívei voltak, s esküjük is kötelezte őket annak szolgálatára. A hierarchia csúcsán a vezér állt, akinek már-már vallásos tisztelete a rendszer logikájából következett.
A kommunista párt ugyancsak a hierarchia rendszerére épült, még akkor is, ha a deklarált elvek a pártszervezetek demokratikus választását írták elő. A gyakorlatban viszont tanulságos módon mutatkozott meg a lenini párt eredetisége, irányítóinak leleményessége. Kezdettől az irányítás, többnyire maga a központ nevezte meg és jelölte ki azokat, akiknek a megválasztása az alapszervezetek feladata volt. A demokratikus választás ily módon leginkább arra szolgált, hogy mintegy tesztelje a központ valóságos hatalmát, tényleges befolyását. Az irányító szervezetben koncentrálódott tehát a párt akarata, amelyet a helyi szervezetek tudomásul vettek, az érdemi döntéseket pedig a legfelső vezetéstől, annak jóváhagyásától tették függővé. Kezdettől, azaz Lenin uralmától fogva kialakult ily módon az “első számú vezető” valóságos kultusza, amely csúcspontját Sztálin idején érte el. A kultusz - ami a szembetűnő külsőségeket illeti - fennmaradt, ám Brezsnyev évei alatt az idol “kiüresedett”. A vezér kultusza csakugyan ellentmond a kommunista doktrínának, amint erre - sűrű méltatlankodások közepette - az elvhű trockisták rá is mutattak. E jelenség inkább ahhoz hasonlítható, amikor bizonyos természetes szempontokat, emberi igényeket egy természetellenes rendszer elvárásaihoz igazítanak. A néptömegektől végül is kevésbé várható el, hogy elvont fogalmakért lelkesedjenek - melyek nyilvánvalóan hamis doktrínán alapulnak -, az viszont annál inkább, hogy olyasvalakit dicsőítsenek, akit maguk közül valónak tudnak.
A kommunista és a náci hatalom, amely kitüntetett személyiségekben mutatta fel önmagát, a politikát azokra a történésekre korlátozta, amelyek az egyetlen létező és életképes szervezeten, a párton belül mentek végbe. A politika ily módon azokra a fejleményekre szorítkozott, amelyek Montesquieu felfogása szerint a török és perzsa szerájok világára, azok belharcaira jellemzők: különböző személyek és klánok ingatag és képlékeny szövetkezései vívják intrikákkal és gyűlölettel átszőtt küzdelmüket a személyes hatalom érdekében. E küzdelem kimenetelét esetenként az aktuális irányvonal bizonyos módosulásai jelzik, amelyek azonban az egységes politika merev keretei között maradnak. Trockij, Buharin, Zinovjev, Borzov, Sztálin ugyanazt a célt, a szocializmus megvalósítását látta maga előtt; ám el kellett dőlnie annak, hogy melyikük legyen az első számú vezető. Megindult tehát az árulások és gyilkosságok vég nélküli láncolata.
Az irányítóközpont energikus, fortélyos, s leginkább gátlástalan tevékenysége nemigen minősíthető politikának, minthogy valójában egy utópia megvalósításának eszközrendszere volt.
Jellemző módon mindkét rendszer egy sajátos, mitikus múltra hivatkozik, amely az imaginárius jövőnek mintegy modelljéül szolgál. Egykor az emberiség a természet szerint legkiválóbbak, az árják korát élte; holnap a germánok, azaz a legtisztábbak fognak ismét uralkodni. A kommunizmus, az ősközösség eszméjének felidézésével, nem a múlt restaurálását, inkább annak “magasabb színvonalon” történő reprodukálását hirdeti. Kiemelt szerepet szán tehát a haladás fogalmának, amely a felvilágosodás öröksége és a XIX. század romantikus vezéreszméinek egyike. Marx elgondolásának lényege Raymond Aron találó megfogalmazása szerint abban áll, hogy Rousseau-tól Rousseau-ig kell haladnunk, éspedig Saint-Simont “érintve”, azaz beépítve az ipari-technológiai fejlődés eredményeit. A hitlerizmus alapvetően voluntarista felfogása szerint a biológiai egyensúlyt mint az ősvadon eszményi állapotát a szándék és akarat képes létrehozni és újjáteremteni. A kommunizmus, amidőn a primitív Árkádiával szemben a modern Árkádia megteremtésére törekszik (ez utóbbit a villamosítás és a bőség fémjelzi), erősen számol a történelem “önmozgásával”. Ez hívta életre ugyanis a pártot, amely az eszményi társadalom kimunkálására hivatott. A voluntarizmus ugyancsak jelen van, még ha tagadják is létezését, minthogy leginkább a párt képes arra, hogy a felismert szükségszerűséget megfogalmazza, amely egyszersmind elválaszthatatlan a szabadság fogalmától (Lenin ebben az összefüggésben Spinozára hivatkozik!).
Ami pedig a távoli múlt és az eszményi jövő között van, nos, annak, azaz a jelennek gyakorlatilag nincs saját értékmérője. A nácizmus és a kommunizmus uralma alatt a politika mestersége és tudománya - amely a múlt örökségére támaszkodva a jelen állapotok kezelésére, jobbítására hivatott - voltaképp értelmét, érvényét veszti. A múlttal - főképp a közelmúlttal - le kell számolni, a jelen érdektelen, minden alárendelődik a jövő eszkatologikus távlatainak.
Érdemes feltennünk a kérdést, vajon a nácizmus képes volt-e arra, hogy működésének és szándékainak racionális korlátokat szabjon. A Chamberlain által fémjelzett békülékeny politika, valamint Sztálinnak a megosztásra törekvő elgondolásai 1940-ben azon a feltételezésen alapultak, hogy Hitler megelégszik addig elért eredményeivel. Végtére is néhány év alatt érvénytelenítette a versailles-i szerződést és bekebelezte az úgynevezett “keleti területek” túlnyomó részét. Miután azonban újjászervezte Németországot, s kiiktatta a csökkent képességűeket, az alacsonyrendű fajokat - azaz mindenekelőtt a zsidókat -, szükségszerű volt, hogy ne érje be ennyivel. Lengyelország lerohanásával egyszersmind vállalta annak kockázatát, hogy a Nyugattal hadiállapotba kerüljön. Majd vállalta a világháború kockázatát. Valószínű, hogy nemigen számolt terveinek lehetséges következményeivel. Ám tudomásul vette azokat, s - mintha valamiféle felsőbb hatalom irányítaná - nem tért el távlati elképzeléseitől. Egyetlen, vele egyívású partnere volt kortársai között, nevezetesen Sztálin, akivel alighanem véghezvihette volna a világ tartós újrafelosztását. Ő, a szovjet állam irányítója, aki a sajátjához hasonló észjárásúnak vélte Hitlert, és tudatában volt annak, hogy a két rendszer alapjában véve hasonló természetű, okkal bízhatott e szövetségben. Hitler azonban elárulta őt, s ennek indokát Sztálin valószínűleg soha nem fogta fel. Majd Hitler érthetetlen könnyelműséggel és elvakultsággal hadat üzent az Egyesült Államoknak. Ügyének ettől kezdve csupán két lehetséges kimenetele lehetett: a világuralom megszerzése, vagy a totális megsemmisülés, Németország katasztrofális veresége.
E háborúban a nácizmus voltaképp önmaga előtt is felfedte történelmi küldetését, amit végső soron nemigen tekinthetünk másnak, mint olyan vállalkozásnak, amely - különböző szakaszokban - magának az emberiségnek a kiirtására irányul. Ahogy a világ ellenállásával szembesült, úgy, annak mértékében vált egyre nyilvánvalóbbá az a minden egyéb szempontot háttérbe szorító és elhomályosító, kibékíthetetlen ellentét, amelyet e felfogás az árja és a zsidó faj között tételez. Következésképp a nácizmus meggyőződéssel hangoztatja, hogy mindenekelőtt és legfőképp a zsidók gátolják nagy terveinek végrehajtásában. Egybemossa tehát őket a bolsevizmus és a kapitalizmus fogalmával, amint erről az alábbi szóösszetételek tanúskodnak: judeobolsevizmus, judeokapitalizmus. Eszerint a zsidók az egész kerek világot megrontották, bemocskoltak és megfertőztek mindent. Az egész emberiséget kellene tehát megtisztítani, illetve, ha másképp nem megy, kiirtani. Sébastien Haffner mutatta ki, hogy - immár az elkerülhetetlen vereség tudatában - Hitler valósággal törekedett arra, hogy Németország sorsa a totális megsemmisülés legyen. Az ardenneki offenzívának e felfogás szerint épp az volt az értelme, hogy - az amerikai előnyomulás késleltetésével - kiszolgáltassa az országot a szovjeteknek.3 “Szó sincs arról, hogy Hitler utolsó intézkedései, melyeket 1945. március 18-án és 19-én bocsátott ki, valamiféle heroikus végső erőfeszítésről tanúskodnának. A harc vállalása és folytatása szempontjából teljesen értelmetlen lépés volt a lakosság százezreinek az ország belsejébe irányítása, az úgynevezett halálutakon, éppúgy, mint a módszeres elpusztítása mindannak, ami utóbb a túlélést szolgálhatta volna. Hitler e döntésének, emez utolsó genocídiumnak, amely immár Németország ellen irányult, egyetlen célja volt; az nevezetesen, hogy megbüntesse a németeket, amiért vonakodtak végigjátszani azt a szerepet - a tömeges, önkéntes önfeláldozást -, amelyet a vezér osztott ki rájuk. Márpedig erre Hitler szemében nincs mentség: a vonakodás bűnhődést, ha kell, kínhalált érdemel. A népnek, ha nem képes beteljesíteni küldetését, ki kell halnia.”
A nácizmus rendszerében, államgépezetének irányításában jószerint minden a vezér személyes döntésén alapult. Történetének alakulása ugyanakkor azt bizonyítja, hogy az esetleges, véletlenszerű tényezők sem elhanyagolhatók. Elvben elképzelhető lett volna, hogy 1939-ben Angliával is megkössön valamiféle megállapodást, ha nem is olyan egyezményt, de némiképp mégis hasonlót ahhoz, amelyet Sztálinnal hozott tető alá. Mint tudjuk, nem így történt. További példa: a náci pártnak, az SS-nek semmi szüksége nem lett volna arra, hogy a német nagyipar irányításában részt vállaljon, az ugyanis készséggel teljesítette az elvárásokat. Ám ennek ellenére oly mértékben növelték az állami megrendeléseket, hogy az óhatatlanul a közpénzek “szovjet típusú” elherdálását eredményezte, s ez utóbb erősen gátolta a birodalom háborús erőfeszítéseit.
Az állapotok átrendezése és az ezzel együtt járó leszámolások egymást követően, mintegy szakaszonként kellett hogy kövessék egymást. A nácik sikeresen alkalmazták az úgynevezett “szalámitaktikát” (hogy ezzel a Rákosinak tulajdonított kifejezéssel éljünk), hisz az ellenség különböző, időlegesen megkímélt rétegei előbb-utóbb a rendszer áldozatai lettek. Ám a mozgalom igen gyorsan egyfajta totális megoldást, a gáttalan öldöklés gyakorlatát valósította meg. Szó sem volt például arról, hogy Ukrajnának függetlenséget ígérjenek - amint azt Sztálin tette volna, abban a tudatban, hogy beváltására a győzelem után semmi sem fogja kötelezni -, ehelyett a tömeges kivégzésekhez folyamodtak, éspedig igen sűrűn, ami a népességet természetesen ellenük fordította. Ez a végzetes felfogás, melyet talán a “mindent, azonnal!” jelszavával jellemezhetünk, valószínűleg a náci doktrína sajátos esztétikumában leli magyarázatát. Hitler eredendően művésznek tekintette magát, s a romantikusok zsenifogalmát határozottan magáévá tette. Kant szerint a zseni nem képes arra, hogy tudományosan feltérképezze az alkotás folyamatát, ehelyett annak természetből fakadó szabályait példázza és valósítja meg. Maga a szerző nincs tisztában azzal, hogy miként formálódnak ötletei és gondolatai, amidőn ihletett műalkotását megkomponálja. Nem saját elhatározásán múlik, hogy időről időre remekműveket alkosson, s éppígy nem képes arra, hogy pontos előírásokat adjon bárkinek is arra vonatkozólag, miként állítható elő korszakos jelentőségű műalkotás.4 Ily módon, s talán mindettől nem függetlenül, Hitlernek valószínűleg nemigen volt fogalma arról, hogy mit is tesz, arról pedig nyilván végképp nem, hogy ötletei és elhatározásai honnan fakadnak. Prométheuszi hérosznak, afféle félistennek tekintette magát, s ezt a képzetet - az őt szolgáló propagandagépezet segítségével - sikeresen kommunikálta is. Magát a Volksgeist (néplélek) megtestesült géniuszának képzelte, s úgy vélte, hogy utasításaival és parancsaival - melyek kezdetben körültekintők, végül tébolyultak voltak - egy magasabb hatalom szándékait és elvárásait valósítja meg. Ebből fakad az a türelmetlen és konok eltökéltség, amely ellenségei, főként Sztálin számára felfoghatatlan volt. Innen fakad a hadműveletek irányításának tökéletes irracionalitása a háború végső szakaszában. Az összeomlást, a totális megsemmisülést talán elkerülhette volna, ha hallgat felkészült, sőt kitűnő tábornokainak javaslataira, ám holmi korlátozott célkitűzésekről Hitler - a fékevesztett wagneri ideák, e ködös és grandiózus képzetek megszállottjaként - hallani sem akart.
Elveiben és szándékaiban a kommunizmus nem ismer korlátokat. Akik a mozgalmat kibontakoztatják, és 1917-ben, úgy tűnik, sikerre viszik, a világforradalmat vizionálják, amely egyszersmind a társadalom, a kultúra, az ember radikális átformálását jelenti. A mozgalom ugyanakkor fontosnak tartja, hogy emez irracionális cél elérése érdekében ésszerű eszközöket vegyen igénybe.
Az első világháború évei alatt Lenin, mániákus kényszerképzetektől vezérelve, előszeretettel állított fel különböző elvont kategóriákat - kapitalizmus, baloldaliság, imperializmus, opportunizmus s jó néhány további “izmus” -, melyekről úgy vélte, hogy a létező valóság jelenségeire aggatva, kifejeznek és megmagyaráznak mindent. Alkalmazta és kiterjesztette tehát ezeket Svájcra éppúgy, mint Németországra és Oroszországra. Amikor azonban visszatért Oroszországba, mindezeket a szigorú “politikai” nézeteket egyetlen, machiavellisztikus törekvés váltotta fel, s ez a hatalom megragadására irányult.
A kommunista hatalomátvételt egy sajátos, tisztán politikai küzdelem készíti elő, s ez a társadalom “normális”, azaz hagyományos politikai viszonyai közepette bontakozik ki. Ennek során dolgozza ki a párt azt a taktikai eszköztárat, amelyet utóbb, a diadalt követően alkalmazni fog. Jellemző és kiváltképp hatásos eszköz az úgynevezett “szalámitaktika”, melynek lényege, hogy első lépcsőben a párt szövetséget köt különböző politikai erőkkel; majd ezeket arra kényszeríti, hogy részt vegyenek a kiszemelt ellenség megsemmisítésében. Elsőként, mintegy menetrendszerűen az úgynevezett “szélsőjobb” kerül sorra, ennek felszámolása az egyesült baloldal műve. Őket a mérsékelt baloldaliak követik, majd sorban a többiek, legvégül az utolsó “szeletelés” áldozataiig, akik rendszerint a “fúziót” választják, amennyiben életben akarnak maradni. Ez a végcélt mindvégig szem előtt tartó professzionalizmus, melyet ravaszság, türelem és racionalizmus jellemez, a leninizmus leghatásosabb fegyvere. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem valamiféle építkezésről, hanem könyörtelen rombolásról van szó, éspedig egy őrült cél érdekében.
1917 után, immár a diktatúra irányítójaként, Lenin nem tagadta meg korábbi önmagát: saját fantomszerű kategóriáinak górcsövén keresztül szemlélte a mind zaklatottabb eseményeket; e merev és torz “elvi” megfontolások alapján vonta le következtetéseit és hozta meg döntéseit. A kommunizmus gyakorlata nem valamiféle esztétikai inspirációt követ, ellenkezőleg, csakis “tudományosan” kidolgozott szempontokat vesz tekintetbe. Hamis doktrínáról van szó természetesen, amely azonban - logikáját, a levezetés módszereit illetően - a valódi tudomány vértezetében lép fel. Épp ebben áll a kísérlet, a vállalkozás őrült abszurditása, ez magyarázza a határozatok könyörtelen végrehajtását, továbbá azt, hogy nemigen van mód a döntések kiigazítására. A hamis tudományt és annak képviselőit ugyanis a tapasztalat tényei nem ingathatják meg.
Idővel a megsemmisítés gyakorlata - Bakunyin szavával élve, egyfajta teremtő rombolás képében - általánossá, mondhatni: totálissá válik. Oroszországban ez a következő szakaszokban valósult meg:
Első lépés a politikai ellenség - a kormányszervek, a korábbi adminisztráció - kiiktatása. E könyörtelen leszámolás az októberi puccs másnapján kezdetét veszi, s néhány hét alatt végbe is megy.
Ezután a tényleges vagy a potenciális ellenállás úgynevezett “tűzfészkei” következnek: választott testületek, pártok, a hadsereg, a szakszervezetek és szakmai szövetségek, az egyetemek, az iskolák, az akadémiák, az egyház közösségei, végül a könyvkiadás és a sajtó.
Ám a párt mindeközben felismeri, hogy a szocializmus - mint szabad és önmagát szabályozó társadalom - nem köszöntött még be, a kényszer, a presszió tehát nem nélkülözhető. Ily módon tekintetbe kell venni a doktrína kezdettől hangoztatott alaptételét, miszerint két realitás létezik, éspedig a szocializmus és a kapitalizmus. Minthogy pedig a valóság minduntalan összefonódik a kapitalizmussal, a teendő nem lehet más tehát, mint - harmadik lépésként - magának a realitásnak a kiiktatása. Ezúttal nem pusztán társadalmi kategóriákról van szó. Emez újabb leszámolás áldozatai: a falu, a család, a polgári nevelés csökevényei, az orosz nyelv. Hagyományos életkörülményeinek lerombolása révén ellenőrzés alá kell vonni a magányossá és ellenállásra képtelenné tett egyéneket, s hogy átnevelésük sikeres legyen, az életvitel új kereteit kell kijelölni számukra. Végül le kell számolni a sötétben bujkáló, rejtőzködő ellenséggel.
A szocializmus sikeres felépítését mindenekelőtt az ellenséges külföldi környezet gátolja. Az ugyanis, bármely színezetben tűnjék is fel - polgári demokrácia, szociáldemokrácia, vagy épp fasizmus képében -, puszta létével is ellenséges fenyegetést jelent. Létre kell hozni, illetve meg kell támogatni tehát - negyedik lépésben - azokat a bolsevik típusú szervezeteket, azaz a kommunista pártokat, éspedig valamennyi országban, amelyek egy központi szervezet, a Komintern alárendeltjei, s annak (illetve utódszerveinek) utasításait hajtják végre. A megsemmisítésnek ezeket a kísértetiesen ismétlődő szakaszait mindazok az országok megtapasztalhatták, amelyeket a “szocialista tábor”, a körülmények balszerencsés alakulása következtében, bekebelezett.
További felismerésként - s ez ugyancsak érvényes az úgynevezett “béketábor” egészére - a párt (Sztálin szavaira hivatkozva) megállapítja, hogy “a kapitalizmus erősebb, agresszívebb és fenyegetőbb, mint valaha”. Ügynökei még a párt soraiba is beférkőztek, amelyet tehát radikálisan meg kell tisztítani. Az első számú vezetőre és csakis őrá vár tehát a feladat, hogy a megsemmisítést - ötödik lépésben - a párton belül is érvényesítse, azaz az élcsapatot átalakítva a saját képére formálja. Veszélyes művelet ez, amely karizmatikus vezetőt igényel, olyan vezért, aki e tekintetben a nácizmus Führerével rokonítható. S miként ez utóbbi “fajának szellemét”, úgy testesíti meg a párt első számú vezetője - mintegy személyében - a történelmi szükségszerűséget. Minthogy mindenki felett áll, egyszersmind “közvetlen” kapcsolatot ápol és tart fenn a tömegekkel, semmi sem gátolja abban, hogy sorra likvidálja kellemetlenné vált hóhérait. Ennek gyakorlatát a harmincas években Sztálin fejlesztette tökélyre, nem csekély mértékben követve Hitlert, a “hosszú kések éjszakája” néven ismert tranzakciót. Tervezett még egy hasonló nagyságrendű műveletet (egyszersmind a zsidó népesség kollektív deportálását), amely azonban, hirtelen halála miatt elmaradt. Mao Ce-tung két ízben folyamodott e megoldáshoz: először a nagy menetelés alkalmával, majd - ha lehet, még következetesebben - a kulturális forradalom idején.
A két világrendszer tételén alapuló logika, ha nem riadunk vissza attól, hogy távlatait végiggondoljuk, lehetséges következményeiben nem kevesebbet jelent, mint a föld teljes lakosságának elpusztítását. Szerencse, hogy olyan logikáról van szó, amelyet nemigen gondoltak végig (talán azok sem, akik hangoztatták), s amely aligha alkalmazható következetesen.
A kommunizmus alapelve, ami a lényeget illeti, hogy a hatalom megragadása és megtartása minden más szempontot megelőz, a nagy kísérlet ugyanis kizárólag a hatalom birtokában hajtható végre. E hatalom biztosítása érdekében megőrzendő mindaz, ami a fennmaradáshoz szükséges.
Előfordul, hogy a módszeres pusztítások láncolata és azok következményei olyan rombolást eredményeznek, amelyek a pártot bizonyos felismerésekre késztetik. Amivel szembe kell néznie, az nem valamiféle népfelkelés veszélye - ennek előrejelzésére megvannak az eszközei -, inkább az a fenyegető, sőt kísérteties lehetőség, hogy formálisan elenyészik, kihal az az “emberanyag”, amely uralma alatt áll. Ez a veszély vált mind közelibbé a “hadikommunizmus” évei alatt. Oroszország már-már az agónia állapotában volt, amikor Lenin meghirdette a nepdekrétumot.
Mindaddig, amíg a világforradalom diadalra nem jut az egész földkerekségen, a külvilág - még ha egy apró szigetecskére korlátozódik is - halálos fenyegetést jelent. Puszta léte magában rejti azt a felettébb nyugtalanító lehetőséget, hogy a szocializmus fikciója, akár egy szappanbuborék, szertefoszlik. E tekintetben vajmi csekély jelentősége van annak, hogy a külvilág valóban ellenséges-e - mint ahogy a kezdeti évektől eltekintve, végső soron nem volt az (kivéve persze Hitler Németországát) -, vagy csupán nyugalmat akar és a status quo fenntartásán őrködik, ami a Nyugat szándéka volt a nácizmus leverése után. A külvilág, azaz a létező világ távol tartása, illetve - esetleg - a lerohanása, elpusztítása érdekében a pártnak valódi, tényleges erőre van szüksége, s ez csakis onnan, abból a realitásból nyerhető, amely ellenőrzése alatt áll. Szükséges tehát, hogy létezzen és működjék egyfajta minimuma a reális gazdaságnak, ami a népesség ellátásához nélkülözhetetlen, továbbá az iparnak, a haditechnikának is, amely a hadsereget kiszolgálja. Arra pedig a párt szigorúan ügyel, hogy a rendszer tényleges mutatói még véletlenül se jussanak illetéktelenek kezére, akkor ugyanis működésének csődje nyomban lelepleződne.
Végül utolsó szakaszként életbe lépnek a túlélés elemi reflexei. A Sztálin és Mao által irányított nagy tisztogatások után a párt bizonyos intézkedéseket foganatosít, amelyek a fennálló állapotokat konzerválják. Az elvtársak immár nem gyilkolják, legfeljebb kegyvesztetté nyilvánítják egymást.
Oroszországban e fejlemény indította meg a rendszer hanyatlását. Ha korábban a hatalom megőrzése volt a küzdelem tétje, most bizonyos állások, funkciók betöltése érdekében folyik a harc, s ez önmagában is jelzi a párt elöregedését. Ezt szolgálják leginkább a korábbi, mozgalmas időkben kifejlesztett taktikai lépések is. Látványosan példázza mindezt a legfőbb hatalom birtokosának, Brezsnyevnek hosszan tartó “nyilvános” leépülése. Mind szembetűnőbbé válik a párt felpuhulása: irányítói és befolyásos tagjai nem a kommunizmus távlati céljait tartják szem előtt, arra vágynak inkább, hogy élvezzék a hatalmat és a gazdagságot. Valóságtól elrugaszkodott, világmegváltó eszmék helyett a földhözragadt valóság silány és kisszerű “csábításai” foglalkoztatják őket: vodka, dácsa és extra méretű autó. A néptömegek pedig, ahogy tehetik, alkalmazkodnak a sivár körülményekhez; érdektelenné válnak a közélet, a politika ügyei iránt, melyek - a korábbi időkhöz képest - unalmasak és jelentéktelenek. Elmaradnak ugyanis a nagy, látványos leszámolások és lebukások, amelyek híre, ha mást nem is, legalább némi jóleső elégtételt kelthetett annak idején. Semmi nem állíthatja meg az általános leépülést. A kártyavár váratlan és hirtelen összeomlása után pedig - amelynek időpontja merőben esetleges volt; bekövetkezhetett volna talán jóval korábban, vagy akár jóval később is - feltárul a posztkommunizmus vigasztalan látványa, a maga jól ismert, jellegzetes figuráival: maffiózókkal és kisemmizettek tömegeivel, akiket képtelenség munkára fogni, s akik képtelenek az eszmélésre, de még a világos, józan emlékezésre is.
Kínában a maoista tisztogatások túlélői más utat választottak. Az államhatalom érdekei és szempontjai ott sajátos módon összefonódtak azokkal a törekvésekkel, amelyek Kína világpolitikai szerepének előmozdítását célozzák; az elhaló kommunizmus ily módon egy nagyon is élő nacionalizmussal ötvöződik. A szovjet rendszer hanyatlását, összeomlását látva a kínai vezetők sajnálattal állapíthatták meg, hogy az általuk követett fejlődési modell tévútnak bizonyult. Láthattak ugyanakkor sikeres - részben kínaiak által működtetett - modelleket szerte a világban, még határaik közelében is. Valószínűleg ebből fakad a mai Kína politikai arculatának különös ambivalenciája. Az ország az energikus fejlődés időszakát éli, a párt nem adta fel korábbi pozícióit; igaz, nemigen tudni, vajon kommunistának vallja-e még magát, vagy nevét őrzi-e csupán. A körülmények úgy hozták, hogy jelenleg egyetlen rendszer létezik a világban, amely a “tiszta” kommunizmus elveire épült, amely az önmegsemmisítés logikáját választotta, s annak mentén halad mindmáig; nevezetesen Észak-Korea.
Nem tudhatjuk, vajon a nácizmus mivé fejlődött volna. Szándékait ismerhetjük, ám azok “végső” megvalósítását, a rendszer expanzióját a háborús vereség keresztülhúzta, lehetetlenné tette. A pusztítás, amelyet okozott, némiképp más természetű, s nemigen hasonlítható ahhoz a több évtizedig tartó romboláshoz, melyet a szovjet típusú kommunizmus követett el. Mindenesetre megállapítható: a külvilág realitása irritálta, rá is vetette magát, mielőtt bevégezte volna következetesen eltökélt rombolását a német társadalom valóságában. A szovjet állam, úgy tűnik, mintha inkább a szervezett felforgató tevékenységet, a külső ellenség módszeres megfélemlítésének gyakorlatát részesítette volna előnyben, s a Vörös Hadseregre inkább a politikai diadal véglegesítésének szerepét kívánta volna osztani, a nácizmus viszont késedelem nélkül háborút indított. A náci program megvalósítását a háború könyörtelenül felgyorsította, ám egyszersmind, a világméretű ellenállás következtében, gyors bukásra is ítélte.
Minthogy jellegétől nem idegen az esetlegesség, s históriáját a történelmi véletlenek láncolata befolyásolja, megkockáztatható az az alapvetően bizarr feltételezés, miszerint Hitler - a háború kiterjesztése helyett - egyfajta kompromisszumos békekötésre jut ellenségeivel, s ily módon egy roppant kiterjedésű, “gleichschaltolt”, stabil birodalmat hoz létre. Ebben az esetben Hitler halála után a rendszer alighanem hasonló “fejlődésen” ment volna keresztül, mint a lenini szisztéma. Leszek Kolakowski igen tanulságos példázatban fejtette ki véleményét e kérdéskörről. Egy fiktív újságcikkre gondolt, amelyet a New York Times tett volna közzé, éspedig azoknak az írásoknak a stílusában, s velük egy időben, amelyek a Brezsnyev-féle Szovjetuniót elemezték a nyolcvanas években, ugyanabban a napilapban. Az újságíró elégedettségének, sőt örömének adott volna hangot a politikai viszonyok enyhülése láttán, és megállapította volna, hogy a helyzet minden tekintetben az emberarcú nácizmus kialakulása felé mutat. Tény, hogy felettébb sajnálatosak a múltban elkövetett törvénytelenségek és brutalitások, elsősorban az a kiváltképp szigorú bánásmód, amelyben a zsidók részesültek. Ettől azonban már igencsak távol vagyunk, hisz mindez a rég lezárult múlthoz tartozik; nem feledkezhetünk meg ugyanakkor azokról a ragyogó eredményekről, melyek bizonyítják, hogy a rendszer a normalizáció útjára lépett...
A totalitárius rendszerek leépülését és bukását a külső körülmények igencsak különbözőképp befolyásolták. Meghatározó szerepük volt a náci Németország esetében, amelyet sokszoros túlerőben lévő hadseregek zúztak szét. A kommunista rendszerek számára viszont a “kapitalista” világ nemigen jelentett tényleges veszélyt. A nácizmus történelmi tapasztalata jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus a Nyugat szemében legitimmé váljon. A hidegháború néven ismert korszakban a visszaszorítás politikáját igen hamar felváltották a containment címszavával jellemezhető, mérsékelt tendenciák. Nem is maradt el a következmény, a kommunizmus masszív nyomulása Ázsiában, Afrikában, még az amerikai földrészen is. Egyetlen pont létezik csupán a földkerekségen, ahol a kommunizmus, mihelyt felütötte fejét, azaz kellő időben, hathatós katonai fellépéssel találta magát szembe - e tekintetben a nácizmushoz hasonló sorsra jutott -, s ott nyomban ki is múlt. Tegyük hozzá: tiltakozók valóságos kórusa, s benne jó néhány, a kommunizmustól igencsak távol álló “szólamvezető” emelt szót és lépett akcióba a partraszállás hírére, amelynek helyszíne az apró karib-tengeri sziget, Grenada volt.
SZILÁGYI ANDRÁS fordítása
Jegyzetek:
1 Raoul Hilberg: The Destruction of European Jews. (Második, átdolgozott kiadás) 1985.
2 Vladimir Zazoubrine: Le Tchékiste. Christian Bourgois, Paris, 1990.
3 Sébastien Haffner: Un certain Adolf Hitler. Grasset, Paris, 1979, 242.
3 Sébastien Haffner: Un certain Adolf Hitler. Grasset, Paris, 1979, 242.
BESANÇON, ALAIN:
A fizikai megsemmisítés technikái a XX. században.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 4. szám, 2002. április.
[Tanulmány. XX.század bűnei, nácizmus, totalitáriánus diktatúrák, elnyomó és megsemmisítő technikák lajstroma.]
Szemle. Szilágyi András fordítása.
