|
|
|
|
|
||
Életem és a mások halála közt
határ húzódik, átszeli a tévével szembeni heverőt,
e kegyhelyet, ahol miénk lesz
a mindennapi rémület kenyere.
Az igazságtalanság nagylelkűen partra vont
minket, hogy a szárazon
nézhessük a hajótörést. Igaznak
lenni itt éppcsak annyi, hogy a tapintat
aprópénzéből némi
alamizsnát vetünk az értelem
koldusainak, jómagunknak,
és az istennek, ki nem büntetett,
hanem a jobbik partra tett,
a tévé innenső felére minket.
Eladó egy kis kerti ház a vasútvonal felett,
buszmegállóra néző
játékteremmel,
metróvonalhoz közeli szalonnal.
Szegény zakatolás-lakta házak,
bennük apró, elszigetelt családok
szorongnak - madárkák a magas-
feszültségű vezetékeken. Magas-
feszültség osztályok, rétegek
közt, a pénz
magasfeszültsége,
észrevétlen rázkódás,
mely a mezőn legelésző teheneket
s minket is elválaszt tőletek.
Leheletedtől cseppet se rettegj,
csak mert ad s visszavesz apály-dagálya,
ne tartsd vissza, útjára elengedd,
légzésszünet börtönébe ne zárja!
Lélegzeteddel légy elnézőo egy cseppet,
jár mint jojó, ki és be, láthatatlan,
igaz, hörögve tűnik el, ha elmegy,
ámde hörögve tér is vissza majdan.
Mint letaposott földdarab, mélyen,
üregesen és elhagyottan döng,
mint a morajló földmély,
e fényes női test,
mint egy kivert kutya, háta
néma kezektől fényesedett ki,
mint kő, melyet más kövek
görgése csiszolt le,
illata, hangja nincs,
szája vékony, gyötrött szegény,
mint valami elnyűtt növény,
árnya nincs, összetapogatták,
összeverték, elhagyott telek,
hol nincs fű, se nyomok, se határok,
mint fájdalmas kép egy vak ember agyában,
meztelenül, lebegve, magánya
körének közepén kucorogva,
ő a szerelem végső gyümölcse,
mely önmagának csak a csontok
kopár nincstelenségét tartja meg.
Ugyan miért épp az én szobám fala mögött?
A hangok ott, a fal mögött mindig
rázendítenek, amint leszáll az éj,
beszélnek, ugatnak vagy egyenesen
úgy gondolják, jobb csivogni. (Én pedig érzem
amint szavaik hideg légáramlatától
átfagyok, mert az átkarol,
álmomban kínpadra von.)
A sarkkör határain
egy szerelmespár sírdogált
szobájában, az áttetsző, derengő
fal mögött, mely lágy, mint egy dobhártya.
(Én pedig, történetük hangszekrénye,
rezgésbe jöttem.) Hogy nálam végezzenek,
kijavították a tetőt, a csőrendszert,
a homlokzatot, mindent, kopácsoltak
mindenfelől, alulról és felülről, kopácsoltak egyre,
nem szóltak egymáshoz, csak ha elaludtam,
s éppen mert elaludtam,
hogy én legyek hangszekrénye
történetüknek.
LACKFI JÁNOS fordításai
Óriási Buddha-kéz.
III.-IV. sz., Afganisztán, Bamijan?
(Musée national des Art asiatiques. Guimet, Párizs)
MAGRELLI, VALERIO
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Lackfi János fordításai.
