|
|
|
|
|
||
A Kuznyecsnaja téren, a Kuznyecsnij köz és a Marat utca sarkán állt egy templom. Most is ott áll, sárga-fehér színével kitűnik a koromlepte, barnásfekete házak közül. Már hosszú évek óta az Arktisz- és Antarktisz-múzeumnak ad otthont, amiről a homlokzaton lévő gipszfelirat értesíti a kisszámú látogatót. A fő teremben, a boltív alatt függ Borisz Csuhnovszkijnak, az egykor híres sarkvidéki repülőnek a P-5-ös típusú felderítőgépe, üvegvitrinekben pedig a még a cári időkbeli északkutató, Szedov kapitány Szent Foka nevű sónerének és a hírneves Kraszin jégtörőnek a modellje és egyéb kiállítási tárgyak - dokumentumok, fényképek és különféle kitömött sarkvidéki állatok - sorakoznak. Az Északi-sarknak szentelt mellékhajóban pedig egy többrétegű fekete sátor látható, amelynek alacsony tetején egyik oldalt az a fehér felirat olvasható, hogy: “CCCP”, a másikon pedig: “Északi-sark-1”.
Ez az eredeti sátor, amelyben hat hónapig sodródott egy úszó jégtáblán az első szovjet sarkvidéki expedíció. A három kis kerek ablakon keresztül látszik a sátor gyengén megvilágított belseje: a prémekkel leterített priccsek, a rádióadó, a kis asztalka, a primuszfőző. Nos, itt élt és dolgozott a négy legendás papanyinista.
A sátor mellett, vitrinben láthatók személyes tárgyaik - toll, szőrmecsizma, jegyzetfüzet -, és fő helyet foglal el köztük magának Papanyinnak a mausere, amely ezüst adományozótáblácskával díszített fatokja mellett lóg vékony szíjon.
Ehhez a sátorhoz és ehhez a mauserhez kapcsolódik ama kor egyik jellemző anekdotája.
A legfontosabb momentum, hogy Ivan Papanyin nem egyszerűen a tudományos expedíció vezetője volt. Komisszár rangú-rendű, nem túl komplikált lelkületű, egyszerű fickó volt, aki az Északi Tengerhajózási Főhivatal vezetőjének felelős posztját töltötte be. És a Szovjetunió határaitól ezer mérföldre a sarkvidéki éjszakába belevesző jégtáblán ő gyakorolta az élet minden területe és a három értelmiségi tevékenysége fölött az ideológiai-politikai irányítást, és kipróbált s a párt bizalmát élvező kommunistaként személyes felelősséget viselt mindenért, ami az Északi-sarkon történik.
Azt is vegyük figyelembe, hogy melyik évben hirdették a papanyinisták a szovjet rendszer dicsőségét a messzi északon. Mert bizony ekkor 1937-et írtak. És ebben az esztendőben rendkívüli éberségre és politikai érettségre volt szükség. Az ármányos ellenség beépült minden lehetséges szervezet megbonthatatlan soraiba, a forradalom veteránjaival és a Vörös Hadsereg vezetésével bezárólag, úgyhogy a rozmárokért és jegesmedvékért igazán nem lehetett kezeskedni, a sarkkutató tudósokról már nem is beszélve. Már csak azért sem, mert az expedíciót a helyszínre szállító repülőgépek elrepültek, és a rádión kívül minden kapcsolat megszűnt a Nagy Földdel s annak irányító és megtorló szerveivel.
A rádiós pedig az akkor rendkívül híres Ernst Krenkel, az íratlan rangtáblázat szerint a világ első számú rövidhullámú-szakembere volt. Nem volt kivel felváltani, és a készülék jó állapotának s javításának súlya ugyancsak az ő vállára nehezedett - elképzelhetjük az ezzel járó felelősséget és állandó idegfeszültséget. Kifúj a rádió, és kampec a sarki dicsőségnek.
Becsületére legyen mondva, hogy a rádiókapcsolat a legkülönfélébb, egészen extragyalázatos időjárási körülmények ellenére kifogástalanul működött. Krenkel rádiós és sarkkutató érdemei méltók voltak minden dicséretre.
De sajnos két hibája is volt. Először is német származású volt, volgai német, másodszor pedig pártonkívüli. Negyvenegyben persze ez a két hiányosság az érdemek bármiféle csokrétájánál súlyosabban esett volna a latba, de ismétlem, még csak harminchetet írtak, és Krenkel nagyon is jó rádiós, jólelkű s állhatatos ember volt. Ámbár harminchétben is nyugodtan pórul járhatott valaki, mégpedig, mint mindjárt látni fogjuk, néha egészen meglepő módon.
Krenkel naponta négyszer rádiókapcsolatra lépett a Nagy Földdel, továbbította a meteorológiai és hidrológiai megfigyelések adatait, vette Moszkva parancsait. A parancsok pedig különbözőek voltak. Ahogy a politikai helyzet diktálta.
Az országban perek folytak. Az imperialista kémek sorra lelepleződtek. Kirakatperek zajlottak. És az egész ország kollektív felháborodásban tört ki stb.
Az “Északi-sark-1” nevű szovjet úszó tudományos állomás pedig a szocialista társadalom része volt. És persze a földrajzi távolság ellenére sem tudott távol maradni a politikai viharoktól. A szovjet embereknek még a jégtáblán is a pártszervezet által kellett irányíttatniuk. Egy pártsejt létrehozásához szükséges minimális taglétszám három fő. És a jégtáblán is létrejött pártsejt, ami külön politikai jelentőséggel bírt. És a pártsejt titkára természetesen maga Papanyin volt.
Ebbe az alapszervbe előírásszerűen érkezett a titkos politikai információ, amely kizárólag a kommunistákhoz juthatott el. A pártonkívüli Krenkel vette a közleményeket, “Titkos” jellel látta el és továbbította őket Papanyin pártszervezőnek.
És a titkos információt zárt pártgyűléseken vitatták meg. Papanyin meghirdette a zárt pártgyűlést, amelyen csak párttagok vehettek részt. A többieknek távozniuk kellett a helyiségből.
A többiek - ez Krenkel volt.
Helyiség pedig csak egy volt a sarkvidéken, az alapterülete hat négyzetméter, erről bárki meggyőződhet, aki elolvassa a múzeumban a sátorra erősített táblát. Aki nem hiszi, le is mérheti mérőszalaggal.
A párt híradásaira operatív módon kellett reagálni, mégpedig annál jobb volt a reagálónak, minél előbb. A hóvihar, a fagy az smafu, viszont a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának politikája mindenekfölött.
És Krenkel, mindent átkozva ott ügetett a sátor körül, és be-benézett az ablakon, hogy sokáig tart-e még. A kétujjas gyapjúkesztyűvel dörgölte az orrát, az arcát, topogott, csapkodta magát a karjával, nézte a vánszorgó percmutatót, és magában talán még csúnyákat is mondott a pártról és annak bölcs politikájáról.
Azok hárman odabent a priccseken ültek, meghallgatták a beszámolót, szép sorjában elmondták a véleményüket, ami jegyzőkönyvbe vétetett, kidolgozták a nép aktuális ellenségével kapcsolatos határozatot, szavaztak és megszerkesztették a szárazföldnek küldendő spontán felhívást. És a végén, annak rendje-módja szerint, állva elénekelték az Internacionálét.
Az Internacionálé után Papanyin engedélyezte Krenkelnek, hogy bejöjjön, átadta neki a titkos pártüzenetet, és Krenkel leadta rádión.
Csak egy gigantikus önuralommal és bármiféle szabály és rendelet iránti feltétlen, német tisztelettel áthatott ember tudta fél évig elviselni ezt a csúfságot. A pártélet pedig bővizű forrásként tört felszínre az országban, és Krenkel szinte minden istenáldotta nap futkoshatott a sátor körül a fagyos sötétben, mint a hülye. Ugrándozott, le-leguggolt, és azt színezgette magában, hogy legszívesebben mit csinálna Papannyinnal, ha majd véget ér ez az egész. Az élő csalétekkel való jegesmedvefogás volt a leghumánusabb jelenet, amelyet oly kéjesen maga elé képzelt.
Egy hét múlva az okos rádiós párttagfelvételi kérelmet nyújtott be. Nevezett kérelmet Papanyin elutasította, mégpedig ugyanazon okból kifolyólag, amiért Krenkelnek németnek kellett lennie. Ezt az okot csak egy politikai analfabéta nem érthette, aki abszolút képtelen volt csekélyke értelmével a proletár internacionalizmus s a nép és a párt egységének doktrínájába hatolni. A pártonkívüli német Krenkel személyével illusztrálta az Északi-sarkon a szovjet nép számtalan nemzetiségének barátságát és a kommunisták tömbjének és a pártonkívülieknek egységbe forrottságát. Szóval az egész rendesen ki volt találva.
És a pártonkívüli német Krenkel megadóan húzott, mint a ló, mert a hóvihar és a hurrikán az smafu, a tudományos megfigyeléseket el is lehet halasztani, viszont rádiókapcsolat nélkül nem maradhatnak. És persze a főzés és a takarítás alól sem mentették fel a rádióügyelet miatt.
Ugyanakkor viszont Papanyin kissé unatkozott a jégtáblán. És ahogy telt-múlt az idő, annál jobban. Tudományos megfigyeléseket nem folytatott, főzni, lévén főnök, nem főzött - ő irányított. És még politikai tájékoztatást tartott. A politikai tájékoztatás az alábbi módon folyt.
Krenkel vette az utolsó híreket, akkurátusan leírta őket, a papírt átnyújtotta Papanyinnak. Papanyin fogta a papírt, és egyszerű, érthető nyelvre fordítva elmondta a többieknek a híreket. Azt fölösleges hozzátenni, hogy Krenkelnek is illett kötelezően részt venni a politikai tájékoztatásokon. Sőt mint pártonkívülinek, következésképp politikailag legéretlenebbnek ajánlott volt kommunista társainál nagyobb aktivitást kifejtenie és jegyzetelnie. Aztán Papanyin ellenőrizte a jegyzeteket, és újraíratta őket, ha túl rövidek vagy olvashatatlanok voltak.
Politikai tájékoztatás mindennap folyt. És ezzel ki is merült Papanyin tevékenysége. De a komisszár nem engedheti meg, hogy az alája rendeltek semmittevésen kapják, viszont azzal is elvesztené a tekintélyét, ha csip-csup semmiségekkel foglalkozna - ezért a politikai tájékoztatás után személyi fegyverét pucolta. Ez a két tevékenység, ebben a sorrendben, mint oly helyesen megítélte, pontosan parancsnoki és párttekintélyének megszilárdítását és a pillanatnyi politikai helyzet és a párt vonalának megértését szolgálta.
Kiterített az asztalon egy rongyot, kivette a pisztolytáskából a mauserét, a pisztolytáska külön rekeszéből kis csavarhúzót, csőkefét, rongyot, olajozót vett elő, szétszedte 7,63 milliméteres pukkantóját, szerelmetesen megtörölgette, megolajozta, összerakta, csettintgetett a ravasszal, betette a tárat, és visszaakasztotta a mausert a sátor támasztórúdjába ütött speciális szögre. Ezután megnyugodva lefeküdt aludni. Ez a mindennapi tevékenység végül valamiféle militarista onánia formáját öltötte; Papanyin szíve élvezett, megbékélt a lelke, miközben magáévá tette tízlövetűjét, és az arcán teljes kielégültség látszott.
Igyekezvén önmagát felülmúlni és elképzelhetetlen mesterségbeli tudásra szert tenni, fokozatosan bonyolultabbá tette a mausertisztítás folyamatát. Összerakta időre, sötétben, bekötött szemmel, tapogatva a háta mögött, sőt fél kézzel is.
Krenkel, aki különben békeszerető természet volt, úgy meggyűlölte ezt a mausert, mint macska a farkára rakott csipeszt. Arról ábrándozott, hogy bedobja egy lékbe, de nagyon jól el tudta képzelni, hogy milyen politikai színezetet adnának egy ilyen cselekedetnek. És a závár víg csettegése közepette folytatta politikai információs szépírásleckéit.
A sodródás véget ért, a jégtábla széthasadt, a Kraszin jégtörő fölszedte a hullámokkal elöntött jégdarabról a hős kutatókat, Krenkel pedánsan az éterbe sugározta az expedíció befejezéséről szóló utolsó közleményét; és a hajószemélyzet elragadtatásától és gondoskodásától körülvett, a magas kormánykitüntetésről értesített - mind a négyen megkapták a Szovjetunió Hősét - sarkkutatók lassan megérkeztek Leningrádba.
Útközben elfoglaltságuk foka némileg megváltozott. A meteorológus a hidrológussal együtt tudományos beszámolót írt, Krenkel pedig átadta magát az édes semmittevésnek. Papanyin viszont ugyanúgy tisztította a pisztolyát, mint addig. A sarki éjszaka hat hónapja alatt, amikor bármelyik normális ember idegei összegubancolódnak, ez az önfertőzés mániás pszichózis jellegét öltötte nála.
Krenkel visszafojtott lélegzettel nézte a pisztolyt. Roppantmód szeretett volna megfújni valami kis csavart, és nézni, ahogy Ivan Dmitrijevics bedilizik a rongy mellett, amikor nem tudja összerakni a mauserét. De ez nem ment: 38-ban az ilyesmit csak politikai diverziónak minősíthették volna, hogy ugye az expedícióvezető és párttitkár fegyvere elleni szabotázs. Krenkel számára túl nagy árnak tűnt tíz év láger ezért az örömért.
Másfelől közelítette meg a kérdést. Bement Papanyinhoz a lefekvés előtti kötelező “fegyveróra” alatt, beszélgetett vele, elvonta a figyelmét, és a rongyra dobott egy aprócska, csiszolt szögvasdarabot, amelyet a jégtörő lakatosműhelyében szerzett a fiúktól. És gyorsan elhúzott onnan.
A Leningrádig tartó út további öt napja alatt Papanyin beszámíthatatlan volt.
Képzeljük el kínos meglepetését, amikor összerakta a mausert, és felfedezett egy alkatrészt, amelyet nem tett a helyére. Újra szétszedte, fokozott buzgalommal rakta össze, de az alkatrész így is fölösleges maradt!
Az éjszakát a fegyver összerakásával-szétszedésével töltötte, miközben lassan elment az esze. A megmagyarázhatatlan rejtély szétzilálta a tudatát. Elkésett a reggeliről. Minden idejét a kajütjében töltötte. Sőt a hajó személyzetével való közönségtalálkozón, beszélgetésen az expedícióról mesélve hirtelen elhallgatott, és koncentrált tűnődésbe merült. Fölpattant a helyéről, és a kabinjába távozott.
Elborult tudattal összerakta így is, úgy is, amúgy is. Összerakta sötétben és összerakta időre. Az ajtaja mögül folytonos fémes csattogás hallatszott, mintha valami furcsa aggregát dolgozott volna odabent lázas sietséggel.
Papanyinnak megnyúlt az arca, és megvágta az ajkát, miközben a bajszát nyírta. A hajóorvos valeriánával itatta, a kapitány vodkával. A legénység együtt érzően sóhajtozott, hogy lám, micsoda idegi megterhelés nehezedik a sarkkutatókra!
A következő éjszaka Krenkel tompa puffanást hallott a válaszfalon. A kétségbeesett Papanyin kezdte a fejét a falba verni.
Krenkel megsajnálta, és bekopogott hozzá. Papanyin fehér alsónadrágban ült a fehér ronggyal letakart asztalka előtt. Egy bűvész elképzelhetetlen ügyességével keverte és csettintgette a mauser alkatrészeit. Beesett szeme világított. Halkan vonított.
- Ivan Dmitrijevics - kezdte elfogódottan Krenkel -, ne idegeskedjen! Minden rendben. Egyszerűen csak vicceltem. Hát tengerésztréfa, tudja...
Fölvette a rongyról a maga kis fémdarabját, és zsebre tette.
Öt végtelen percig tartott, amíg Papanyin fölfogta, amit hallott. Aztán géppuskakereplés gyorsaságával csattogtatni kezdte az alkatrészeket. Amikor a helyére került a teli tár, Krenkel rohant a kajütjébe és gyorsan bezárta az ajtót.
A legénység hallotta, hogy felbőg a Kraszin ködkürtje, de valamiért a felépítmény belsejéből szólt, és szokatlan, idegen volt a zengése.
Krenkel sokáig és eredménytelenül kérte Papanyin bocsánatát. A legénység röhögött. Papanyin a fogát csikorgatta. Ha a sarkvidéken történik a dolog, megeteti Krenkelt a medvékkel, de most nehéznek tűnt a tréfamester megbüntetése, hiszen ő maga írt róla príma minősítést, és mivel vádolhatná? Csak őrajta röhögne mindenki.
Hanem egész további életében vadul gyűlölte Krenkelt, és az drágán megfizetett a viccéért. Krenkelnek az expedíció alatt elment a kedve a kollektív sarkvidéki teleléstől, és úgy egyáltalán, kissé emberkerülő lett, miközben szenvedélyesen szerette az Arktiszt, és egész életében azt az álmot melengette, hogy egyszemélyes expedícióban kitelel a sarkvidéken. De egész további életében képtelen volt megszerezni a sarkvidéki górék engedélyét erre az expedícióra. Papanyin, aki az egész sarkvidéki kóceráj egyik góréja volt, mindig ehhez kellő minősítéseket és utasításokat adott.
Papanyin azonban nagyon gyorsan kigyógyult marokfegyvere iránti betegesen intim vonzódásából, és többé látni sem bírta az átkozott mausert, amelyről túl nyomasztó emlékei voltak. És amint - nem sokkal a papanyinistáknak a Kremlben való fogadása után - létrehozták Leningrádban az Arktisz- és Antarktisz-múzeumot, értékes kiállítási tárgy gyanánt a múzeumnak adományozta a mauserét, amely teljesen működőképes állapotban a mai napig ott látható a kis fekete sátor társaságában.
VELLER, MIHAIL:
Papanyin mausere.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Bratka László fordítása.
