|
|
|
|
|
||
Nincs annál szebb
mint egy nagy pályaudvaron sétálni
ősszel
az utasok nyugodtan ücsörögnek a bőröndjeiken
a bölcs szánalommal nézi őket egy látcsövön át
a várótermekben elbújt férfiak tárcákkal kezükben
titkon cigarettáikat számolgatják
minden vonat egy órakor jön és indul is
mind az összes órák együtt harminc kilót
nyomnak
leülök egy asztalhoz az állomás restijében
és kérek egy vékonyra szeletelt almát
a peron hangosbemondóján a Mahábharáta
utolsó részét olvassa be valaki
egy magányosnak tűnő utas engedélyt kér
hogy leülhessen hozzám
egy ideig bámulok rá mielőtt azt mondanám unottan
hogy nem
Egy idő után a csontjaimat nem lehetett újrafesteni
akkor odacsaptam a szőrehullott pemzlit a király
ablakához mi az mi történik kérdezte a király
kilépve mezítláb az utcára semmi az egész mondtam
csak a csontjaim már nem hagyják magukat
újrafesteni
a király előhúzta a noteszét
hogy hívják kérdezte Matei Visniec válaszoltam
a király lapozott lapozott egyszer csak
megálltak az ujjai a levegőben hahotázni kezdett
igen igen mondta
előre számoltunk ezzel is
Mi, zongoragyűjtők
Elhatároztuk, hogy holnap, pontban öt órakor
Elkezdjük húzni-vonni hatalmas szerkezeteinket
Ide-oda a szobákban,
Amíg csak a szomszédok, fülüket tépve
Ki nem rohannak az utcákra,
Mi azonban hajthatatlanul tovább vonszoljuk
Zongoráinkat egyik szobától a másikig
Addig, amíg a várost sürgősen ki nem ürítik
És a királyi hadak közre nem fogják,
Lezárt, leszázalékolt városnak kiáltva ki,
Sugárzó arccal levisszük aztán a zongorákat az
Utcákra is, és tovább vonszoljuk őket a kövezeten,
Amíg csak a katonák az őrület határán
Egymás kutyáit mind agyon nem lövik,
És az utolsó újságírók is földhöz csapják
Vérbeborult mikrofonjaik,
És ha nem jönne közbe semmi, mi, zongoragyűjtők
Pontban hét órakor játszunk majd valamit Vivalditól.
Egy kései órán
a helyi költő leült egy asztalhoz
az állomás vendéglőjében
kis idő múlva elhaladt
a bîrladi gyors is
ami nem áll meg soha
a költő előhúzott egy pecsétes füzetkét
és csak írt ott nagy csendben
fázósan teltek az órák a helyi költő
gyakran rendelt valami kis italt
sört és ásványvizet
sör és ásványvíz
egész éjjel írt és ivott
aztán úgy reggel felé felolvasta a pincérnek
kivörösödött karikás szemmel ezt a verset.
A búzatáblán egy halottra bukkantak
magas volt hosszú vékony kezekkel
a zsebéből meg mellesleg néhány nedves
cigaretta is kihullott
a két traktorista fáradtan leült
a halott fiatalos teste mellé
egy darabig csendben nézték búzaszemeket
ropogtatva a fogaik alatt később
arccal fölfelé végigheveredtek figyelmesebben
nézték az eget mint bármikor
végül is mindent összevetve mondta egyikük
mihez kezdtünk mi az életünkkel?
JÁNK KÁROLY fordításai
VIŞNIEC, MATEI
versei.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Vers. ]
Jánk Károly fordításai.
