Lars Gustafsson

Novembert túlélni

1

Felesége iróniáját kissé nehéz volt elviselni.

A szőke, szokatlanul fehér bőrű asszony hideg okfejtése sokszor zavarba hozta.

Ismert amatőr lovarnő volt; fekete bársonnyal bevont sisakjai ott díszelegtek egy polcon az előszobában. Olyan puháknak tűntek, hogy néha kedve támadt megsimogatni őket.

A háló gardróbjában tartotta lovaglónadrágait, melyek édeskés illata bejárt minden zugot; a fűrészpor és a ló szaga beivódott az ágyneműbe is.

Tulajdonképp nem szolgált rá az iróniára.

Szaktekintélynek számított. Sokan keresték fel tanácsért tágas, világos, földszinti irodájában. Kliensei közé számíthatta az Iparegyletet és a Gazdasági Központot, sőt az UNESCO-tól is kapott több megbízást. Nevet szerzett magának.

Márkás magnetofonja végtelen Bach-partitákat játszott, míg íróaszatala fölé hajolva a kimutatásokkal és táblázatokkal foglalatoskodott.

Délutánonként benézett hozzá Sjögrenné, ügyes, ősz hajú titkárnője, hogy letisztázza a jegyzeteit és néhány levélre küldendő választ.

Jó nagy villájuk volt, rokonoktól örökölte. Valaha itt működött a környék egyik legpatinásabb üzletháza. Úgy száz éve alapította egy szemfüles őse, s külföldről behozott portékáiért a szomszéd megyékből is átutaztak hozzá. Jól ment a bolt, s nagyanyja büszkélkedhetett Västeras első fürdőszobájával.

A dombra épült ház ablakából látta a fél várost. A két üvegezett verandán sok vendég megfordulhatott. Bár az ilyesmi ma nem gazdaságos. Télen lehetetlen kifűteni.

Az egyiket nem is fűtik, az olyan, akár egy jégverem. Almát tárolnak benne, kartondobozokban, s attól mindig pinceszagú.

Ha télvíz idején véletlen benyit oda, s nyitva felejti az ajtót, nyomban több tucat légy kap szárnyra, s a váratlan melegtől megzavarodva surrogni kezd.

Mindig összeszorul tőle a gyomra.

A verandákról könyvet lehetne írni. Hóbortos nagybácsikái hosszú estéket kártyáztak át itt nyár elején, mikor lámpást se kellett gyújtani. A pásztorórákról nem is beszélve, mikor Sztravinszkij Tavaszi áldozatának hangjaira egy bájos csitrivel enyeleghetett az ember a mariebergi községi leányiskolából.

Ezek a tündérkék aztán eltűntek, diplomatafeleségek lettek vagy szoprán énekesnők.

Még emlékszik a kártyacsatákra, a szódavízpezsgésre, a nagy hahotákra, de az ötvenes évek rakott szoknyáit valahogy elfelejtette.

Lehet, hogy azoknak a lányoknak is pattanások voltak a hátán?

A ház - minden groteszksége, szélkakasa, fonott bútora, átgondolatlan korszerűsítése ellenére is - megérhetett egymillió koronát. Minimum.

Persze nem tudta eladni, hisz abban lakott.

S nem is kívánt elköltözni innen. Jól érezte magát Västerasban. Ide még nem jutott el az a nagyvárosi métely.

Stockholmban könnyen megkéselik az embert, ha kimegy az utcára. Egy ismerőse mesélte éppen, aki a központi pályaudvarról akart átmenni a pénzügyminisztériumba.

Ő persze bejegyzett cége nevében bérelte magától a villát irodahelyiségnek, s a fennmaradó részért saját cégének fizetett lakbért.

Aki nem ismerte a módját, azon könnyen kifogott az adóhivatal, pontosan megszabva, ki meddig nyújtózhat, meddig érhet a takarója.

Bár a tehetősebbek közé tartozott, mindig szőrmentén kellett bánnia a központi gondviseléssel, nehogy kihívja rosszallását.

- Svédország a középszerűség paradicsoma lett - mondogatták barátai -, itt a sasnak is lenyírnák a szárnyát, nehogy elüssön a tyúktól.

- Ebben is lehet valami jó - szokta elütni a dolgot nagylelkűen (ha mondjuk a revizor pendítette meg, s kegyesen lehalkította magyarázatához Bach aszketikus, nyugodt d-moll szvitjét, melynek hallgatásában reggel óta gyönyörködött). Így nem töri magát az ember, hogy az értelmiségi elitbe jusson, hisz anyagi előnyök nemigen csábítják többé. Jó eszéért nem jár se szolgálati lakás, se kocsi. Vagyis a műveltség nem jelent előnyt.

Ez persze messzemenő következményekkel járhat. Talán a legkézenfekvőbb, hogy a gazdasági életben és a közigazgatásban a középszerűek kezébe kerül a gyeplő. Olyanokéba, akik azelőtt legfeljebb elmentek távírdásznak az államvasutakhoz, ifjúsági előadónak egy vidéki kultúrházba, vagy eladhatatlan versesköteteket írtak. Most minisztériumok élére, közpénzből szubvencionált vállalatok vezetésébe kerülnek. Ezzel felszabadul az értelmiségi réteg. Lesz, aki szedi a sátorfáját, és másutt néz munka után. Idegenben. Feltehetőleg egyre többen, ahogy az állami szektor növekszik. Texasba költöznek, hogy a houstoni szegénység igáját vegyék nyakukba, vagy a haldokló multinacionális olajvállalatok direktorátusában keresnek menedéket. Esetleg jobb sorsra méltó kórházak doktorai lesznek Zugban vagy Bázelban. Ésszerű. S még épületesebb azoknak a sorsa, akik itthon maradnak.

- Hát, ha az ember belegondol... - motyogta halkan a revizor, aki bámulattal adózott barátja bölcsességének. - Gondolod, hogy...?

- A tizenhetedik század óta lesték minden óhajukat. Most a herkópáter se törődik velük. Megfosztották őket minden anyagi csábítástól. Értelmiségünk kolduló barátok, gondolkodók, filozófusok osztálya lesz. Érted, hova akarok kilyukadni? Váratlanul szellemi fölöslegünk támad, ami a transzcendentális világ hasznára lehet! Meglátod, még katedrálisokat építünk!

Kicsit mókás volt akkoriban. Előtte való ősszel esett át élete egyik legnagyobb megpróbáltatásán.

Most végéhez közelgett ez az év is. Szokatlanul enyhe, napos idővel köszöntött be a november. Már-már azt hitte, túléli valahogy. Kissé megnyugodott.

Még az se bőszítette fel, hogy neje két nappal később, tipikus asszonyi oktalansággal váratlanul kitárta a kocsi ajtaját egy elhúzó kamion előtt, s az letépte, akár a szél a falragaszt.

- Miért nem nézel hátra, mielőtt kinyitod? - kérdezte csak úgy, majdnem részvéttel, pedig tudta, hogy ezért rendesen megkopasztják.

Minden szóváltást került.

A városnak egyetlen katedrálisa volt,

őszi csókák lebegtek-kavarogtak még körülötte

szórakozott készülődéssel.

2

Az emberi lélek titkait máig sem sikerült megfejtenünk.

A középkor kínzókamráinak legagyafúrtabb, legmakacsabb mesterei is felsültek vele. A tizennyolcadik század ravaszul kigondolt klinikái: szeszélyes zuhanyozóikkal, fürdőikkel, fortélyosan elhelyezett csapdáikkal és kelepcéikkel, a tizenkilencedik század a kényszerzubbonyokkal, majd Freud, felkapott transzformációival és rituáléival - nos, minden kor, minden kíváncsi kutató bicskája beletört a kérdés magvába.

Az a megmagyarázhatatlan, csökönyös belső erő kiszámíthatatlanná teszi az embert.

Pedig mindenütt szerették volna beskatulyázni, szervezhetővé tenni. Ellátták anyakönyvi számmal, adatbankokban regisztrálták, munkabrigádokba sorolták, tömeggyűléseken próbálták megnevelni, trockista elhajlás ürügyén esetleg sarkköri bányákba száműzték, vagy hagyták éhezni a trópusi napon, részeges csőlakóvá válni, hadd lássák, meddig bírja. A fiziológusok ezüstelektródákat szúrtak az agyába, hogy analizálhassák reakcióit. Orgazmusát elektronikus viharként vizsgálgatták az oszcillográfon, akár egy epilepsziás görcsöt.

S tették mindezt abban a tévhitben, hogy tisztázták az ember fogalmát.

Pedig mind több új adat árulkodott rendhagyó jelenségekről.

Mind több tény igazolta, hogy önismeretünk felettébb fogyatékos.

‘77 őszén Jekyll Islanden volt, Georgia partja közelében, egy aprócska trópusi szigeten, amely gombamód épülő, korszerű szállodáival a konferenciaturizmus paradicsoma lett.

Épp nagy égiháború közelgett; dörgött-morajlott, fel-felparázslott a kormos láthatár.

Az ablakból nézte, ahogy a villámok egy-egy pillanatra bevilágítják a vakító fehér homoksávot, ahol reggeli kocogás közben a parti rákokon derült.

A zuhogó trópusi esőben kinn állt egy vén indián. Fején ormótlan szalmakalap, teliaggatva tollas horgokkal. Kezében jó háromméteres pecabot. Bő nadrágszára élesen kirajzolódott a homok fehérjén.

Úgy állt ott, feje fölött a villogó éggel, orra előtt a tajtékzó vízzel, oly magától értetődő, rendíthetetlen nyugalommal, hogy nem tudta levenni róla a szemét.

Átfutott rajta, hogy az ember valójában megfejthetetlen rejtély.

Szerette volna, ha a lány is felkel, s odajön, hogy lássa.

Nem akaródzott neki. Hátára fordult. Ásított.

Közben ismét magára vette könnyű hálóingét; hosszú, kissé szőkített haja puhán elömlött a finom csipkegalléron. Gömbölyded válla, kissé telt melle volt, mint a legtöbb amerikai nőnek útban harminc felé.

Gyönyörködött benne, de elismerését nem leplezte le. Nem volt kíváncsi hátterére sem. Egy bárban botlott bele valahol Jacksonville-ben - azt mondta, nemrég lett özvegy.

Nem firtatta a dolgot. Szemináriumra készült Jekyll Islandre, s ez még jóval előtte, ‘77 szeptemberében történt.

Az ember önmaga számára is rejtély.

Megint elfelejtette lecsavarni azt a légkondicionálót. Egész lehűlt a szoba.

Hirtelen elhatározással visszafeküdt az ágyba.

Odakinn lassan elcsendesült a vihar. Lejjebb húzta a párnát. Arcát a lány meleg hónaljába fúrta, érezte enyhe Nivea-illatát.

(Hogy megdöbbent egyszer Görögországban, mikor egy jóvérű menyecske bemutatta, mi mindenre jó az a hosszú nyakú, szép Nivea-flakon! Akkor még könnyebb volt zavarba hozni.)

Az a nő houstoni volt, s nem is a hétköznapibbak közül való, de mint a legtöbb mai lánynak, neki is időbe telt, míg a kéjérzet csúcspontját elérte. Bár, ha eljutott oda, az érzéki csoda hullámai kifutottak a megfoghatatlan, távoli partra, melyet kevés fefedező járhatott meg.

Földrajzilag meghatározhatatlan volt. Európában talán az NSZK-ban akadnak ilyenek.

Nem fűzte semmi sehová, se tájnyelv, se szülőfalu. Nem voltak megkülönböztető emlékei, se ösvények, se hegygerincek, amiket jobban ismert volna más emberfiánál. A modern világ gyermeke volt, melynek miliői sablonosak: szinte semmi különbség két motel, két szállodai porta, két elegáns ügynökség között.

Vajon hány íróasztal mögött ülhetett a college-vizsga után?

Kedvelte az ilyen lányokat. Neki nem hiányzott a dialektusok mécsvilága a háttér lehetőségeinek feltérképezéséhez. Izgalmasabbnak találta a személytelen Nivea-illaton, szerepek szövevényén áthatolva megtalálni bennük azt a meghitt sötét szentélyt, az egyetlen saját zugot, melyben titkos, bugyborgó vágyukat, melegüket, simulékonyságukat rejtegették.

- Miért nem alszol? - riadt fel éjfél körül a lány, hogy felkelt mellőle az ágyból. - Mi bajod?

- Egy előadónk jutott eszembe. Te tudtad, hogy húsz hektár erdőt irtanak ki percenként a földön?

A lány ásítva megrázta fejét, aztán feléje fordult.

- De nő helyette új, nem?

- Gyere, ülj ide, hadd magyarázzam el. Csak végy magadra valamit, mert hideg van idebenn. Kinyissam talán az ablakot, hogy beeresszünk egy kis meleget? Vihar után nem kell a szúnyogoktól félned.

- Hát nyisd ki.

A szeminárium első két napja egész felcsigázta kíváncsiságát, pedig a séma nem kecsegtetett semmi világrengető újdonsággal: egy ötven-egynéhány külföldi leányvállalattal rendelkező cég akart kidolgozni valami közös rendszert, egységes terminológiát az egyes országok konjunktúraviszonyainak részletezésére.

A jó nyelvi érzékkel megáldott szakértők ugyanis némi hatással lehetnek a dolgok alakulására a problémák lélektanilag mérlegelt megfogalmazásával.

S mindenképp jobb, ha e feladatot egy viszonylag pártatlan multinacionális vállalatra bízzuk, minha helyi kiskirályoknak, korrupt pártoknak, puccsra készülő belügyminisztereknek engedjük át. A baj csupán, hogy két terminológiára lenne szükség: egyre a reménykedőknek, s egyre a józanabbaknak.

Jöttek a hangtalan, apró villamos autók, a szálló őrzőangyalai kicserélték a frottírtörülközőket, s kitakarították az elegáns teakonyhát a drága bungalókban.

És a lány, szokásához híven, kiült reggel egy könyvvel a mohos pecano-fa alá az úszómedence szélén, s megpróbált olvasni a gyerekzsivajban. A tengerpartra nem ment le soha, túl sziklásnak, szelesnek találta.

A férfi nyomban felfedezte, hogy nem illik bele a képbe, más kultúrába, rendezettebb világba született. Örült neki.

A lány ismét ásított, s a pohara után nyúlt, amibe ő Bourbont töltött magának, jó sok vízzel, nem amerikai módra, mert úgy vélte, a tömény ital kifog az erotikán.

- Miért nem alszol inkább? - kérdezte halkan. - Hogy frissebben ébredj.

- Oké.     

Két tenyerébe fogta szőke fejét és gyöngéden homlokon csókolta.

Másnap két teherhajó szürkéllt kinn a szorosban, és a helyi tévé meteorológusa növekvő felhőzetről, viharos szelekről beszélt. A bemondó monoton hangon ismételgette az időjárás-jelentést, hozzátéve, hogy a karib-tengeri térségben valami ciklon készülődik.

Míg ő a szemináriumon volt, a nő unalmában mégis lemerészkedett a partra. Apálykor sok csiga, kagyló akad erre. Talált pár Cornea purpureát, amiről a szakácskönyvben látott valami képet. Kíváncsiságból hazavitte őket, hogy megfőzi meglepetésnek, de minden étvágya elment az evéstől.

A felnyitott kagyló bíbor belseje szemérmetlenül kitárt titokként löttyent a tálra.ŰŰ

3

Egy nap fürdőruhában sétáltak a hosszú strandon, a férfi, a lány meg a csöndes Jantz professzor Münchenből.

Tulajdonképp úszni indultak reggel, de a nő úgy félórás úszkálás után sötét hátuszonyokat látott kijjebb a vízben.

A professzor szerint delfinek lehettek, de nem tudta meggyőzni róla.

Leültek egy ezüstös, sima fatörzsre, amit a tenger görgethetett ki a partra, s elnézték, ahogy a napot lassan elnyelik az északnyugaton felgyülemlő kormos felhők. Az a feketeség a ciklon magva is lehetett, amiről a bemondó beszélt.

- 1866 - jegyezte meg váratlanul a prof, aki különc public affairs-szakértő hírében állt, s az év őszén került csak a Harvardra vendégelőadóként -, 1866 súlyos esztendőnek számít Bajoroszág történetében. Az ország a poroszföldi vereség után váratlan elveszti hegemóniáját a német ajkú népek körében.

II. Vilmos belátja, hogy lemondhat minden történelmi szerepről, s miután a Cosima-botrány folytán Münchenből kiebrudalt Richard Wagner is hátat fordít neki, csalódottan elhagyja fővárosát, s előbb lindenhofi kastélyába vonul vissza, majd a még díszesebb neuscwansteini palotában rendezkedik be öregkorára.

E két kastély már csak azért is figyelemre méltó, mert egyik sem hagyományos értelemben vett épület. Műremekek képmásai, háromdimenziós, koholt életfantáziák.

- Úgy érti, amolyan Disneylandek?

- Mondhatnánk úgy is. Csak annál is légbőlkapottabbak. Egyikben sincs egy normális fürdőszoba, egy ruhásszekrény vagy egy igazi kályha.

A király hálószobája az egyikben versailles-i kópia, a másikban spanyolföldi román stílust majmol.

A valódi élet kellékeit, a konyhát, a mosdót, az illemhelyet a pincébe dugták.

Ám őfelsége ezzel sem éri be. A személyzet csupán álarcosan léphet be hozzá. Lindenhofban csigákon mozgó asztalt tétet egy terembe, ami étkezés után a pincébe süllyeszthető.

Tükrök, elefántcsont faragványok, barokk állványokra helyezett kínai vázák veszik körül; a mennyezeten neorafael stílű angyalkák és amorettek kergetőznek a félhomályban.

S a tükrök, a művészi metszésű, gyönyörű, csillogó tükrök megsokszorozzák a belső teret, s százszorosan verik vissza a stukkódíszek aranyszikráit, míg beleszédül az ember.

- Nem is volt magánélete? - szúrta közbe a lány.

- Adott körülmények közt aligha lehetett! - mondta a professzor majdhogynem elnézően. - Egy életforma képébe szorult, egy életmód elvárt keretei közé. A maga szeszélyes módján tiltakozott. S lám, II. Vilmost ezért ma legfeljebb megmosolyogják. Más tettére nem is emlékszik a hálátlan utókor.

- Kivéve azt a viharos éjszakát a Starnbergersee partján, mikor megfojtotta pszichiáterét, és vízbe ölte magát - tromfolt rá a lány kissé gúnyosan. - Tanmese a szertelen fogyasztóról?

- Tulajdonképp igen - bólintott rá a professzor - Hihetetlen vásárlóerővel rendelkezett, s csak a legjobb portéka érdekelte. A legszebb márvány. A fekete. A legdrágább aranyfüst. A legfinomabb tükrök. A leggyönyörűbb ezüstkeretek. Tékozlónak mondják, bár tízezernyi kézművesnek adott kenyeret, s nagyrészt neki köszönhető, hogy úgy felvirágzott a bajor kézműipar.

- Vagyis az első finnyás fogyasztó? Az első Diner’s Club-tulaj? Az első, aki megpróbált egy képmásban élni, ahelyett hogy...

- Ahelyett hogy...? - szakította félbe lovagját ingerülten a lány.

Azt hitte, nem is figyel rá. Bal combja belső oldalán vizsgálgatott valami moszkitócsípés-félét, s ez mindkét férfit felettébb zavarba hozta.

- A körmöm lehetett - motyogta a lovag, s engesztelően vállára fűzte karját, amit a nő dühösen lerázott. Bosszantotta ez a tudákos maszkulin locsogás.

- Oké, nehéz így megmagyarázni - fogott bele újra, kissé bizonytalanabbul. - A fogyasztóról jutott eszembe, hogy a kínálat veri fel az igényeket. A konzumens egy életmód káprázatában él, valós igényei elhanyagolhatók. Bár vannak más analízisek is.

- Miféle analízisek? - morrant fel professzor Jantz (akit lebilincselt az őszibarackpihés fehér comb látványa).

- Képzelje el őfelségét, ahogy ott ül egy hűvös őszi napon, ólomkeretes ablakából elnézi az odalenn rozsdálló völgyet és a távolban szürkéllő vizet, s egyszerre rádöbben saját jelentéktelenségére. Ez a pillanat lehet életében a kritikus pont. Ekkor veszti el valóságérzékét. Ekkor lángol fel beteges pompavágya, szertelensége. Szerintem színtelenségéért próbálja kárpótolni így magát.

Miután Wagner faképnél hagyta, egyetlen barátja sem maradt.

Ül az ablaknál és bámul le a völgybe, ahol az őszi szél néhány száraz levelet kerget. Az égbolt akár az ólom. A kastély udvaráról felhallik a kutyák csaholása. A csupasz völgy felett fekete varjúsereg károg. Nem csoda, ha minden életkedve elszáll...

- Befejezted? - bökte oldalba a lány. - Ne menjünk le inkább fürödni? Bár előbb innék valamit.

- Lehet, hogy mindez jelképes segélykiáltás volt - summázta, s széttárta karját -, hogy túlélje novembert.

- Az az esztelen pazarlás?

- Persze. Hogy elüsse vele az időt. Novembert túlélni kemény dió. II. Vilmosnak ez tűnt legegyszerűbbnek. Bár szerintem felettébb triviális dolog.

4

Jantz professzor nem véletlenül választotta Jekyll Islandet a szeminárium helyéül.

Keringési zavarokkal küszködött, s orvosa javallotta, hogy sokat ússzon.

Már többször járt itt, hisz november közepén aranyat ér a húszfokos tengervíz.

Reggeli előtt lenn volt a strandon. Felesége, egy ápolt, komoly, kissé vézna nő, mindig elkísérte e korai túrákra.

Tizenegy körül másodszor fordultak, s délután rendszerint még egyszer, ráadásnak.

A németek szinte vallásos buzgalommal ápolják testüket, s ha hárman összejönnek, biztos, hogy valami kúráról beszélnek. Utazásai során gyakran összehozta a sors ilyen fanatikusokkal, s ha tehette, kerülte társaságukat.

Nem tudta, hova tegye őket. Szubtilis élvhajhászók, vagy képzelt betegek? Avagy ez volt az ára anyagi gazdagságuknak, Autobahnjaiknak, Mercedeseiknek, alpesi villáiknak Tessinben?

A professzorék egy kukkot se szóltak úszás közben. Hogy kinn voltak velük, meglepődtek az amerikai lányon, aki háton úszva mókás megjegyzéseket tett a hullámok közt civódó pelikánokra.

A szálloda hamar eltűnt a láthatár mögött, s a homokos-sziklás part kinyúlt a végtelenbe. Néhol sötétebb földnyelvecskék tarkították, mind egyformán kopasz.

Egy reggel fókatetemre akadtak egy parti sziklán. Szaga már messziről megütötte az orrukat. Légyfelhő surrogott körülötte. Piócafélék lógtak a hasán. Csak a kíváncsiság vitte oda őket. A lány egy bottal megbökte a fóka fejét. A bot hegye átszaladt a bőrén, mintha sárba nyomta volna.

Elhatározták, hogy visszafordulnak. Aznap a prof se erőltette már az úszást.

Paradicsomi volt a strand: csiklandozta az ember fantáziáját. Szél-víz-homok formálta ezüstszín fadarabkák a nedves parton, apálykor apró, színes csigák: némelyiken jobbra, másokon balra tartott a kacskaringó, mintha az egyik bejárta-pörögte volna az univerzumot, s visszatért volna az itthon maradotthoz.

Ebéd után szeminárium. A lány átadhatta magát heti harmadik ponyvaregényének, amit az újságárusnál vett a recepcióval szemben. Élt-halt az olcsó romantikáért.

A konferenciateremben egy tar fejű New York-i úr azt fejtegette, hogyan dolgozhatnánk ki megfelelő módszert a konjunktúra ismertetésére bizonytalanabb időkben.

Nem mondott semmi kézzelfoghatót. Fontoskodó fecsegésnek tűnt az egész, ami csak megerősítette abbeli hitében, hogy az ilyen szeminárumok kora lejárt.

A valóságot nem lehet kimagyarázni: a képernyő kellemetlen tanú, s a vészesen hullámzó valutákkal aligha boldogulnak az ötvenes évek szakemberei, akik a nagy fellendülés számadói voltak.

Iparilag oly fejlett hazájában se volt már minden fenékig tejfel. Az állam fogához verte ott is a garast. Télen akadozott a hóeltakarítás. És a munkáscsaládok kezdtek leszokni a húsról.

Az ipari óriások hajója léket kapott, s most néhány utas kiült ide a partra, hogy megvitassa, mi lesz.

Míg mások úszni jártak orvosuk javallatára, vagy romantikára vadásztak színes ponyvaregényekben.

Másnap reggel kocsin bevitte a lányt Jacksonville-be. Korai géppel akart menni (Bostonba - az ég tudja, miért), s fél napja ráment, míg saját gépét kivárta, de most azt se bánta. Egyszerre nagyon mehetnéke támadt.

Attól tartott, ha pár napig egyedül marad a szállodában, óhatatlanul közelebbi kapcsolatba kerül a német professzorral és diszkréten engedelmes, csöndes feleségével, s szemtanúja lesz e kettő körmönfont élethalálharcának, és erre egyetlen porcikája se vágyott.

Reggel nagy ígéretekkel búcsúztak el egymástól a szálló előtti parkolónál.

A professzor azt mondta, jót tesz neki a víz, s még két hétig marad.

Alig volt forgalom a mangróvebokrok közt kanyargó keskeny úton, mikor átértek a szárazföldre.

A repülőtéren az amerikai lány könnyek nélkül vett búcsút tőle. Az ajtóból még vidáman visszaintegetett, kezében a félig kiolvasott könyvvel. Nyilván alig várta, hogy leülhessen vele.

Nagy kő esett le szívéről, de örömébe valami megmagyarázhatatlan csalódottság is vegyült. Megrázta fejét, s dacosan egy bár felé vette az irányt, rendelni akart egy erős kávét.

Miután négy lapot átböngészett, gondolta, hazatelefonál, hogy úgy tizennyolc óra múlva landol Stockholmban. Már ha nem késik a gép. Aztán mégse szólt haza.

Úgy érezte, mintha egy ponyvaregényben mozogna, melynek minden kelléke megvan, s csak azért nem írta meg senki, mert attól tart, nem lenne valószerű.

5

Ó, hogy azok a hegyek csak egereket szülnek!

Egy pénteki nap ért haza. November: a száraz levegőben szinte érezte az első hópelyhek ízét.

A háromórai vonattal érkezett. Nem bérelt kocsit a repülőtéren. Most már nem volt sietős neki.

Üres volt a ház, senki sem várta otthon. Odaült a konyhaablakhoz, hogy a kapuból is lássék; ha az asszony nem egymaga jönne, még idejében észrevehesse. A magyarázkodást elkerülendő.

De a kapunál senki sem állt meg. Jó darabig elücsörgött a kényelmetlen széken, hallgatta a radiátor kotyogását, s arra gondolt, átnézi a postát, de az se volt sürgős. Mi jöhetett? Legfeljebb néhány számla meg pár újabb meghívó. Kongresszusokra, erre, arra. Egyszerre torkig volt vele.

De hol lehet az asszony? Csak nem történt valami baja?

A telefonhoz ment, hogy felhív valakit. Rokont. Ismerőst. Aztán mégse hívott fel senkit.

Röhögnének rajta.

Felhajtott két pohár whiskyt és lefeküdt.

De nem tudott elaludni. Nyilalló fájást érzett a gyomra táján. Nem, nem az éhség gyötörte, ez valami más volt. Nem sírás, az túl gyerekes, túl banális lett volna, inkább a sírás jeges, néma görcse, ami megelőzi az érzelmi gátszakadást.

Célt vesztett, pörgő iránytű lett. Képtelen volt visszatalálni ahhoz az egykor érzett szerelemhez, ami az életnek értelmet adott - ahhoz a biztos meleghez, ami elömlött benne felesége apró nyomai láttán, az ablakba állított cserepes virágok, csecsebecsék igézetében. Nemrég mehetett el, mert meglocsolta a virágokat - ezek most annyira idegennek tűntek neki.

Szédülten keresett valami mást, ami az űrt betöltené.

Mint a megrendítő áriában Donizetti Luciája, akit a hegyek s a szelek is magára hagytak.

Az talált sebére írt, igaz, felettébb kéteset. Felkapott sláger a Nagy Dal helyett.

Az ilyesmi persze időleges.

Ó, ezek a hegyek, amelyek csak egeret szülnek!

Reggelre elállt a szél, talpa alatt ropogott a hó.

Hajnali hatkor aludt el, s félálmában jutott eszébe, hogy felesége Rodoszra készült egy barátnőjével. Úgy rémlett neki, kéthetes társasutazást említett, bár akkor oly távolinak tűnt még az egész.

Melegítőbe bújt, kesztyűt húzott.

Nyugodt, ritmikus léptekkel kocogott ki az útra, a novemberi szürkeségbe. A száraz levegőben hókristályok tapadtak arcára. Észre se vette, hogy ismét havazni kezd. Úgy futott, mint aki menekül, bár azt se tudta már, mi elől.

MERVEL FERENC fordítása

GUSTAFSSON, LARS:
Novembert túlélni.
Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
[Próza. ]
Mervel Ferenc fordítása.