Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Tetszik, hogy a Kollégiumban kötelező 12-14 órán túl az egyetemre csak másodlagosan kell járnunk, de valamit mégiscsak kezdeni kell az orosz szakommal. Múltkor találkoztam olyan odairatkozottal, aki pályázott a Kollégiumba, csak nem vették föl. Ha őt megtalálnám! Hallatlan szerencse, éppen nekiütközöm. Kozma Gézának hívják. Mindjárt mutat egy csoportot, akik orosz szakosok. Csupa polgárlány és -fiú. Az Orosz Intézetbe is elvezet, megmondja, mikor van a Kniezsa-óra.
Ha már együtt vagyunk, elmegyünk vele a Nemzeti Szalon angol grafikai kiállítására, ahol Szegedy-Maszák György festőművész bácsikájával találkozik. Ő végre egy igazi oroszos, körszakállas, igen érdekes jelenség. Szídja a szörnyen maradi, kínosan egyensúlyozott angol képzőművészetet. - Tudásuk van, de a kifejezés megnyilatkozása ellenszenves. - A Duna-partról a Kálvin tér felé sétálunk együtt. Géza merész profilja mellett élvezettel nézem, hallgatom a festőt. Eredetien gondolkozik, és céhbeliként emlegeti Barcsayt, Szőnyit, Bernáthot, Rudnayt, különös tisztelettel beszél Nagy-Baloghról.
Az Orosz Intézetben, a most éppen névragozást tanító szemináriumvezető-nő, akit csak Vágó Tupinak emlegetnek, amikor fölírja címünket, fölcsillanó szemmel kérdi: - Maga eötvösista? (Később derül ki, az ő édesapja is az volt.)
Bornyi beíratási ügyével nyűglődöm napok óta. Sikerül végre a Quaesturáról az egyetemre jutni irataival, de tandíját nem állapíttathatom meg, mert az érettségi bizonyítványát nem adta kezembe. Ő utólag ezért engem hibáztat.
Hadrovics óráján Vekerdivel vagyok együtt. Csodalény ez a vékony, szeplős fiú, nemcsak oroszul, mindenféle nyelveken tud. Szanszkritul, sőt pári-ul tanul. Az egyetemen talán csak tanára, Szemerényi Oszvald tudhat többet nála indogermanisztikából. Én egy Tyutcsev-verssel birkózom, aránylag könnyen, de jövő hétre már nehezebb feladatot kapok.
Rég voltam Wilhelm Rudinál, aggódom miatta, nem ok nélkül. Nem jutok be hozzá a megszokott úton, mert az ő folyosórészüket befalazták. Amikor körbejárva ajtajukhoz érek, látom, hogy a szobájuk üres. No ezeket kipakolták, de hová? A kétes szellemi képességű, zagyva elvi- és lelkivilágú fiúk a folyosó másik részén útbaigazítani sem tudnak. Végre, negyedóra múltán akadok rá egy zsúfolásig telt, lehetetlen zugban.
A mindinkább áldozattá (igazi proletárrá) váló barát hűvösen fogad. Tán azt hiszi, lenézem őt ebben a szerencsétlen környezetben. Érzi ő is, hogy mélyponton van, említi, ha nem javul helyzete, itt hagyja a kollégiumot.
Éppen beérek Keresztury évnyitójára. Taglalja a kötelességeket, s végül fölolvassa a házi- és könyvtári rendet.
Éjfél utánig a könyvtárban ülök, s hallgatom közben Vekerdi vitáját, elmés, kissé éles megjegyzéseit a katolicizmust védő, Németh Lászlót támadó Szabó Jánossal szemben. Tegnap is hallottam egy Németh László-vitát Kardos és Rusvay közt. Kardos elfogultan támadta, Rusvay érzelmesen védte. Szász - ki szintén jelen volt - egyik mellé sem tudott határozottan kiállni. Szerencsétlensége, hogy mindig közbülső szerepe van. Darázs Endre lépett be közben, ő szakította meg a vitát. Óvatosan közeledtem hozzá, látva, hogy a Magyarok-nál nem támogatja verseimet. Nem baj.
Egész délelőttömet az utóvizsgás Bornyi pótbeíratásával töltöm. Megint hiányoznak bizonyos iratok, amikről ő megfeledkezett. Szerinte ez is az én vétkem. Járkálok, kérdezgetek az egyetemen, keresem Kiss Zsoltot, akivel utánam küldték a nyomtatványokat, órák múltán sem találom. Egyszerre torkomban érzem az egész rossebes ügyet. Hát kénytelen vagyok egy héten át ezzel nyűglődni? Összeakadok Boross Péter volt kaposi osztálytárssal, Bornyira terelődik a szó, akit Szász tavasszal otthon, az ő társaságukban is felmutatott. - Az az ellenszenves, arrogáns jampec!? (Hát Sándor, ha egyszer olvasod ezt, ne haragudj, de B. P. részletesen indokolta is állítását.) Tény, hogy családapám viselkedésében bőven van kivetnivaló. Vajon ennyire senkinek tart, ennyire nincs önismerete, hogy vele szemben gyűlő ellenkezésemet észre sem veszi? Azt hiszi, mindez belefér a kollégista magatartásba? Másokéhoz hasonlítva ez nem igaz. Egy felsőbbéves is mondta már - látva kínjaimat -: "Ne hagyj magaddal kibabrálni, csapd oda neki a dolgait, csinálja ő, nem vagy köteles rááldozni az idődet!" Mégsem akarok fejjel a falnak futni. Fogcsikorgatva, kényszeredetten csinálom tovább.
Fáj a torkom, mégiscsak elindulok az egyetemre "bornyizni". Irataival, szinte természetes, megint csak visszadobnak. Hiába keresem az ügyintéző gazdát a Trefort utcai mintagimnáziumban is, nincs ott. Végül a sors kegye novellisztikus fordulattal megszán, Deus ex machinaként magát Bornyit teremti elém. Kézbe veszi az ügyet és hallatlan sima modorával eléri a lehetetlent is. Hát igen, így kéne föllépni, ilyen tántoríthatatlan erőszakkal, mégis udvariasan.
Este Keresztury-óra. Rosszul érzem magam, alig tudok figyelni. Lefekvés előtt még Csatári Dániel nevű, másodéves, igen szimpatikus fiúval beszélgetek. Rövid, csontos orra, szemüvege szinte reflektorozó értelmet sugároz. Politikai helyezkedésemről vallat. Később hallom, a magát progresszívnek hívó kommunista szárny egyik legpolitizálóbb tagja, történelem és román szakos, nagyváradi eredetű.
Faragó László filozófiaórája után a házban lakó finn lektor, Ankeria Santeri vesz bennünket kezelésbe. Kedves és mulatságos, ahogy igyekszik legyőzni nyelvünk iránti félszegségét, s amilyen diadallal örül, hogy helyes kiejtéssel tudjuk mondani: "Helsingisse".
Gólyatársaimhoz való viszonyom mintha romlana. Hiába, annyira már kollégisták vagyunk, hogy a magunk munkája jobban köt bennünket, mint egymás iránti vonzalmaink egyengetése. Annyira viszont még nem vagyunk nagy fiúk, hogy csoportokba (klikkekbe) tömörülhetnénk. Csak egy-két páros van, mint például a karcagiaké vagy a miénk Latorral. Valamelyest összetartanak a dögészek (Izsák, Ozsváth, Pál, Tánczos), a többi mind különálló jelenség. Nagyjából rokonszenvesek, tudás tekintetében is, csak a kis Boksaiban van valami öreges fontoskodás.
A felsőbbévesek közül ma vacsoránál végre leereszkedik hozzám Gyapay. Körülményeimről kérdezget. Annyira-annyira szívélyes, hogy még pardont is mond, amint fölkel mellőlem. Javul a helyzet Bornyaival is, csak lennék már túl átkozott beíratásán, melynek végső rohamához holnap kell gyürkőznöm.
Egy ideig sikeresen birkózom a bürokrácia hidrájával, de aztán kiderül, az olcsóbb megoldás keresése közben Bornyi rossz indexet rendelt magának. Letörten, céljavesztetten járkálok ide-oda, mérhetetlenül utálom magamat ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Ebédnél közlöm az újabb buktatót. Családapám bosszús, de látva, hogy a felelősséget nem vállalhatom az ő tévedéséért, lehiggad.
Este, Keresztury-óra után Bonnerjea Renée, félindiai, félangol, magyarul mulatságosan beszélő, ám igen kedves emberke kezdi el a nem-szakos angolosokkal a foglalkozást. Békessy András, Kiss József, Orosz László, Pál László és Vekerdy társaságában iratkoztam fel hozzá. Óra után Orosz, de főként Vekerdy szapulja a háborús évek miatt hiányos tudású, gyatra gólyaságunkat. Rajtam mindjárt be is bizonyítja, mennyire műveletlen vagyok. Német verset kezd citálni. Ki írta? Némi töprengés után ráfelelem: Goethe, de nem tudom folytatni az Über allen Gipfeln-t... - Gólya, nem állok szóba veled - mondja ő fensőbbségesen. Önérzetemet mindez nem rendíti meg. Nem hiszek az ilyenfajta tudás mindenhatóságában, a lényeg az, hogy megéreztem, ki írta a verset. Különben pedig, ha ők többet tanultak könyvekből - ezt elismerem -, mi többet tanultunk az életből. Bizonyos, hogy gólyakorukban ők jobban ismerték az irodalomtörténetet, idegen nyelvtudásuk is biztosabb volt, de máig sem érdeklődnek a kortárs képzőművészet, a zene, a modern lélektan iránt. Ha ők jobban ismerik a régi irodalmat, mi otthonosabbak vagyunk az újban. Igenis megvan köztünk a potenciális egyenlőség. Előnyük (a nagyképességűektől eltekintve, akik ezzel nem kérkednek) csak helyi érdekű. Én bizony nem hódolok be ennek az arisztokratikus szellemnek. Nem érdekel, hány nyelven beszélnek bizonyos főtanár urak, ha a maguk népe nyelvéhez süketek. Azt írja például Kardos legutóbbi Újhold-beli kritikájában: "pezsgő-bozsgó élet". S nem érdekel, ha szanszkritül megtanult valaki, de egy lány mellett fabábuvá válik. Én nem akarok még eötvösista módon sem egyirányú lenni. Majd elválik, győzöm-e a külső élet vállalását is a kollégistaság rovására.
Érdekel Zsirai előadása, a "Nyelvrokonaink". Pontosan érkezem, mégis tömve a II-es terem. Minden ülőhely foglalt. Tőkés, Bodnár mellé állok, mintegy rájuk támaszkodva. Látom közben, hogy egy kaposvári lány, folytatva ottani huncutkodását, rám-rám fordítva ferde vágású arcát, irgalmatlan szemez velem. Észreveszem később, hogy másokat is pórázon tart fürge tekintetével. Zsirai közben szellemesen, olykor magát is karikírozva beszél. Kellemes légkört tud teremteni, csak ne hallgatnák ennyien!
Este, a híres szerda esték első meghívottja Gyergyai Albert. Ő kétszeresen ismerős, nemcsak amért nagybajomi, hazai zamattal beszél, de hallhattam is őt tavaly iskolámban érettségi biztosként, a Magyar-Francia Társaság alakulásakor a Korona Szállóban. Proustról beszélt igen érzékenyen, Gide Tékozló fiú-járól pedig olyan meghatottan, hogy már-már sírva fakadt. Valami rezignáltság most is van lassú (otthon úgy mondanák: pámpillós hangú) beszámolójában. A genfi értelmiségi találkozó kissé kesernyés tanulságát abban látja, hogy bizony a marxisták a vitákban imponálóbbak, egzaktabbak, erősebbek voltak, mint keresztényszocialista, egzisztencialista ellenfeleik.
Még mindig rám jár a rúd. Kenéz Ernő, a Kollégium könyvtárosa és franciatanára rám sózza a Szabó Dezső-könyvtár összekeveredett K betűs katalóguslapjait. Két óra hosszat passziánszozom velük. Utána, hogy felszabadulásomat mégis megünnepeljük, ajánlom Bornyinak, nézzük meg a közeli Nap moziban a "csak felnőtteknek" szóló dán filmet. A jegyeket én szerzem, Sándor nyitott ablakon át kiabál föl értem a könyvtárba: - Fodor! Fodor! - Amennyire tetszik, hogy a kollégisták napközben akárhányszor találkoznak, mindig és mindenütt köszöntik egymást, annyira ridegnek tartom ezt a vezetéknévhez kötött, kizárólagos előkiabálási formát.
Nem tudom, hogyan festhetek én családapám mellett, ő csapott vállú kabátjában, sállal a nyakában, művészies hosszú hajával feltűnő figura. Különcségét mindvégig érezteti. A film nem túl jó. A kifele menet hozzánk csapódó Debreczeni Feri is fumigálja: - Naturalista... Ám mozivásznon itt láttam először meztelenül fényképezett nőt, méghozzá szemből.
Betérünk a Tere-Fere kávézóba. Tetszik az önrendelkezésű élet efféle mozzanata. Vígan ugrálunk föl a többemeletnyi lépcsőn szobánkba menet. Sándor nyit be először, s látom, hogy elsüllyed valamiben. Ahá! - Takáts Gyula van itt. Elrendezve összes utazási ügyét, holnap megy át Olaszországba. Kardos van még jelen, látom arcán a "nem ilyennek képzeltem" meglepetését. Bornyi sem tud mit kezdeni a vidéki életességet sugárzó, zamatos akkurátussággal beszélő vendéggel, szinte sértett házigazdaként vonul el a könyvtárba. Imre tud bánni volt tanárommal. Amikor ketten maradunk mellette, Gyula mintha hozzá húzódna szívesebben. Hiába, ő az idősebb, a komolyabb, én csak gyerek vagyok. Igaz, a gyereknek melegebb, őszintébb szeretet jár.
A könyvtár megmutogatása után búcsúzkodunk, jó ideig nem látjuk viszont egymást. Titkon eszembe ötlik, Takáts eljátszhatta volna ma este itt az én útra indítóm szerepét. Nem tette. Éppen ettől nagyobb az ő "dicsősége".
Gólyatársadalmunk egymás közti helyzete nem sokat változott. Én például Benczéditől, Nagy Gézától a kezdeti barátkozás után távolabb kerültem, csak Latorral tartom a szaktársi jó viszonyt. Egyébként úgy vagyok, mint mindenki mindenki felé: fél fordulattal. De hát ennél több nem is kívánható, mert a másik fél fordulat saját ügyeinknek és családunknak szól. Szásznak érkezett csomagja, nagyot eszem belőle a beszivárgó parazita vendégekkel együtt. Végül kiegyenlítésképp lehúzzák a gólyát.
Este rezsón főzött teával melegítjük magunkat, Bornyi, Gyapay, Szász a kollégiumi életet siratják, mely szerintük nincs. És a "családi élet" is meg van baszva! - ahogy ők ezt finoman kifejezik. A házi beszédmodort, jelzőhasználatot kezdem már megszokni. Épp tegnap idéztük Latorral a jellegzetes kifejezéseket és a különféle botránkozó hangsúlyokat: "Mi lesz a gólyákkal? Mi lesz a gólyákkal?" Ez a két változat mindig felvijjog, valahányszor az étteremben kiejti valaki azt, hogy "gólya". No meg persze a "Básszám gólya, hát ezt se tudja?!"
Vekerdyvel az egyetemre menet oroszul társalgunk a villamoson. Ez most nekem is tűrhetően megy, még azt is ki tudom fejezni: "Azért utazom villamoson, mert nekem még van lyukam." (Mármint a kalauznak felmutatandó bérletemen.)
Pais-órán a Bornyira költendő választási rigmuson merengek. ("Csak ki nem lát orrnyira, / az nem szavaz Bornyira.") Ma lesz az elnökválasztás. Valószínűleg Majdik Zoltán kap legtöbb szavazatot, de a korteskedés más jelölttel, sőt bárkivel kapcsolatban megengedett. Ezért hallunk napok óta ilyeneket: "Aranyat ér kritikája, / a pocakján reng a hája, / avasodott költőt mardos, / új elnökünk legyen Kardos!" Vacsorakor is onnét, Orosz Laci asztalától mondják szavalókórusban Lator mondókáját: "Vett Tomasz úr két gyesznagot, / egy kisebbet és egy nagyot. / Harmadiké lesz a pálma: / Szavazzatok Kardos Pálra!" Fölhangzik egy-egy summázó szólam is: "Elnökséghez nem kell ész, / legyen elnök egy dögész!" A produkciókat persze pfujjogások követik: - Obszcén! Ortopőd! - kiabálják.
Az elnökválasztási ceremónián nem veszek részt, mert kivételesen fáradtság, fejfájós kimerülés vesz erőt rajtam. Lefekszem 11 után.
Zsirai-órára kéne mennem, de a vele egyidejűleg zajló, hajdani Négyesi-szemináriumot folytató, Waldapfel vezette stílusgyakorlatokra lopózom be a VI-os terembe. Rádics Jóska mellett ülök ezen az egyetemista önképzőkörön, és Kormos István ígért föllépésére vagyok leginkább kíváncsi.
Kormos félrefésült, szalmaszőke hajú, csontos koponyájú, karéjos, beesett szemű, félszeg, ágrólszakadt falusi legénynek, egy kedve ellenére a fővárosba hurcolt magyar Jeszenyinnek látszik. Szinte toloncolt áldozatként mozog a neki idegen térben. Igazából nem is mozog, mert bele van zárva begombolt sötétszürke télikabátjába, amit felolvasáskor sem vet le magáról. A Dülöngélünk néhány versét mondja el, utoljára a Mit is akart Dózsa? címűt. A hozzászóló Kardos Pál ezért külön megdicséri. Kormos, bárha rosszul érzi magát, ezzel együtt tetszik nekem, nem úgy, mint a színészkedő, ujjai között hosszú ceruzát forgató Lakatos István, aki túlontúl terjedelmesen próbálja bizonyítani Márairól, hogy rossz író. A védelmet vállaló Ardó Mária is csak beszél, beszél. Hát még, amikor a nyifogó diákhozzászólások után Waldapfel próbálja bizonygatni, hogy Márai igenis fasiszta volt, s kezdi citálni könyveiből azokat a részleteket, amik ennek az ellenkezőjét igazolják. Biz' isten hülyeség ez! Kardos utólagos megjegyzése illik rá: - Talmudolvasás.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap