Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Szász kérésére korán kelek, gólyatársaimmal együtt segítek a megörökölt Szabó Dezső-könyvtár ezen belül a Ludas Mátyás füzetek helyrerakásában. Olyan porosak a füzetek, s számuk annyi, hogy feltörik a tenyerem, mire kosárral kihordjuk őket. Jelentkezem Kereszturynál, elég kedvesen fogad.
Szász fölajánlja a segítségét a beíratáshoz szükséges iratok megszerzésében. Megyünk villamossal át Pestre. Szépek a dunai napfényben sütkérező nagy fehér hajók. A Quaesturától a Múzeum körútig egész kis egyetemi várost érzékelek: látom az Egyetemi Nyomdát is, végigjárjuk a főépületet. Nézegetem az antikváriumok, eszpresszók környékét, a Dékáni Hivatal előtt ácsorgó bölcsészeket. Sok kaposvárival találkozom, Imre egy furcsa, kissé ernyedt arcú barna fiúval elegyedik szóba. Ő volt Végh György. Eszter könyve című kötetét ő maga árusította itt a bejárat előtt. A Kollégiumban éppen kezembe került ez a verskötete. Ilyesmik vannak benne: "Hogy ő őrült, költő és forradalmár? / Olyan bolond talán én is vagyok. / Még nyáron is hordok télikabátot / és kedvenc illatom a lábszagod." A másik (Szásznak? Kardosnak? hozott) recenziós példány Kormos István Dülöngélünk kis füzete, sokkal inkább leköt. Üde, tiszta, nagyon közvetlen hangú. Még Darázsnál is jobban tetszik. Délután meglátogatom Wilhelm Rudit.
Az Üllői út sarkán levő volt Mária Terézia laktanyában van az Ady-kollégium. Az irdatlan nagy épületben [Később ez a Kilián laktanya. F. A. 1989.] még romletakarítások folynak. Kiábrándító széttagoltság, rendetlenség mindenütt. Először reménytelennek látszik, hogy megtaláljam, akit keresek, de aztán egy kaposvári fiú útba igazít. Barátom nyílt örömmel fogad, de panaszkodik a szegényes körülményekre. Földre tett szalmazsákon alusznak, szekrény, asztal, szék sehol semmi. - Ám demokratikusan vagyunk - védekezik a hierarchikus Eötvössel szemben. Persze hátrányban érzi magát, s próbál másféleképp fölényt szerezni. Engedem is. Célom, hogy az Eötvös fellegvárát kívülről is nézhessem, láthassam. Kollégiumi bejáratunknál ismerőst látok mellettem fölfelé kapaszkodni: - Szervusz Hankiss! - köszöntöm. - Szobatársak leszünk. - A tiszta szellem hűvösségével, de tán éppen ezért elhihetően nagyszerűnek jelzi egybekerülésünket. Társalgásunk a továbbiakban is kellemes. Szenvedélytelen beszéde, kimért mozgása, a finom tárgyak (például egy kis Eiffel-torony), amiket rakosgat maga körül, lebilincselően hatnak rám. Később bejön egy most érkezett gólya, Benczédi László, egyelőre ő is itt száll meg ideiglenesen szobánkban. Kiderül, hogy a két fiú együtt volt a franciaországi cserkész jamboree-n. Idézgetik közös emlékeiket. Villanyunk elromlik, sötétben diskurálunk tovább Németh Lászlóról, Lukács Györgyről, Kodolányiról.
Éjfél felé valaki (Sallai Géza) méltóságosan becsoszog hozzánk. - Van ebben a szobában gólya? - Van három is. - Három is? No akkor a gólya urak legyenek szívesek, fáradjanak át Manninger tanár úrhoz, ide szembe! Ruhát öltünk, s vegyes sejtésekkel lépünk át a jelölt szobába, ahol a felvétel napjaiban tanyáztam. Manninger Miksa [később: Óvári Miklós], az ifjúsági elnök, vékony fekete fiú. Szelídnek, kimértnek látszik, különösség csak szürkén világos szemében van. Szállingóznak a többi gólyatársak. Többségüket látásból már ismerem. A szemüveges, nagy fejű, tömzsi dögészjelölt Gyönkről jött, Ozsváthnak hívják, társa, a kissé kreolos arcú Izsák Imre zalaegerszegi. [Később, a 60-as években, az általa talált égi-mechanikai törvényszerűségek amerikai űrhajózásban való alkalmaztatásáért krátert neveztek el róla a Holdon. F. A. 1989.] A hosszú, szemüveges Lakits Pál Szombathelyről való. Itt van persze Lator s a karcagi Bodnár György - Tőkés László pár. A budapesti Nagy Géza jól megtermett fiú. Garay Ákosról annyi tudható, hogy bátyja is kollégista, a kis fontoskodó Boksai György a pannonhalmi olasz gimnáziumból jött, Szabadi Sándort ő-ző beszéde is elárulja: kecskeméti. A keskeny arcú, szemüveges Pál László -akárcsak Tánczos Zsolt - dögész, a huszonnyolc évesnek látszó, fekete bőrű, vastag ajkú Zeller Gyula Baranyából került közénk.
Benczédivel állunk a sor végén (Hankisst, a másodévest hamarosan elküldik). Állunk esetlenül az íróasztal körül, s megadóan válaszolunk a föltett huszonkét kérdésre. Egy kis szemüveges "felsőbbéves" (Kiss Zsolt) a kihallgatás írnokaként jegyezget. Néhány adatot megtudunk egymásról. Csodagyerekek nem vagyunk, de kár is volna minden igyekezet, az elnök unott és hideg. Végül látva, hogy még órákig eltarthat a felelgetés, azzal bocsát el bennünket, hogy holnap a kérdésekre papíron válaszoljunk. Írjuk le továbbá életrajzunkat magyarul és egy idegen nyelven. Ezenkívül saját hároméves tervünket is készítsük el. Nofene! Kezdődik a tánc. Ráadásul valami Frankl úr kéret bennünket holnap reggel 3/4 6-ra az udvarra, a szokásos gólyatorna megkezdése végett.
Keltenek bennünket, s mi álmos-kényszeredetten megyünk a romos tornaterem melletti udvarra. Sorakozó! Az ugrifüles, göndör Frankl tanár úr (csúfneve szerint Zsebi) bejelenti: - Nem akarjuk, hogy magukból seggfiloszok legyenek. Ép testben ép lélek! Stb.
A torna bizony kemény játék. Végig csússzuk-másszuk a salakos udvart guggolva, békaügetésben, négykézláb előre-hátra. Már 7 fele jár az idő, még mindig ott kínlódunk a placcon. Tenyerem fölsebesedett. Az udvar fele eső ablakokból kaján arcok lesnek le ránk. A hideg víz később valamennyire rendbe hoz bennünket, csak lépcsőn ne kéne le-föl járni. Szász jelentette, hogy beköltözhetünk hozzájuk Hankiss-sal az épület bal sarkán lévő III. emeleti kettős szobába. Gyanútlanul lépek be, családapám, Bornyi - hosszú, nyakig frizurás, régi arszlánokra emlékeztető fiú, kinek már persze korábban bemutatkoztam - metsző indulattal támad rám: - Először is kopogni illik, ha valahova bejössz, azután köszönni. - Ez megtörtént, védekeznék, de csak úgy sziszeg rám a szájából a vád: - Szép, hogy végre engem is észreveszel. Napok óta itt vagy, oda se jössz hozzám. Ilyen hallatlan modortalanságot még egy gólyától sem vár az ember...
Alig jutok szóhoz. Esetlenül dadognám az igazságot: épp azért nem közelítettem hozzá, mert tudtam, vizsgára készül, nem akartam zavarni.
Később hallok a gólyák nem éppen lelkesítő kötelességeiről. Önérzetemet már letakartam: ne lásson, ne halljon. Hiszen alig végzünk a vacsorával, fölzavarnak bennünket a szobákba: öltözzünk nyakkendős fekete ruhába. Öt perc múlva Frankl bevezet a konyha melletti tálalóba. Az ilyenkor szokásos szerda esti előadás helyett mi leszünk az attrakció. Hosszú várakozás után bevonulunk a T. Kollégium s a külön asztalnál ülő három ismeretlen férfi elé. Manninger köszönti őket. Egyikről kiderül: Szabó Dénes, Pais Tosu adjutánsa, az alacsony, nagy fejű pedig Lukácsy Sándor. Szabó Dénes kacifántosan retorikus, gúnyosan meghatott beszédében kétesebbnél kétesebb megjegyzéseket tesz ránk, a gólyákra. Például amikor tökös verébhez hasonlít bennünket, melyen először a pihe aztán a pehely, végül a toll s a szárny nő ki. Szegény szerencsétlen Nagy Gézának kell válaszolnia a beszédre, de a hallgatóság minden harmadik szavának gáncsot vet.
Kizavarnak, majd egyenként citálnak be valamennyiünket. Legalább negyedóráig folyik egy-egy vallatás. Miről? - Disznóságokról - mondja a kimenekült társ, amikor visszavezetik hozzánk a WC-be. (Igen, itt van a gólyagyűlde. A ránk nehezülő nyomás ellen jobb híján itt kerülünk közelebb egymáshoz.)
Amikor aránylag fesztelenül belépek, rám rivallnak, hogy rossz helyen állok. - Ez nem a Sorsunk! - kiabál valaki. Tudományoskodva faggatnak, mit jelent az alliterálásban a terálás, hogyan származatja Pais tanár a testis szót a test-ből a tök beolvadásával, mi különbség van a lant és a Die Hurren között? Hogyan pengetik az egyiket és a másikat? Meg kell hagyni, a kötözködő bekiabálások rendkívül szellemesek, ügyesen csúsztatják egyik dolgot a másikba. Latort különösen hosszan nyaggatják. Mondja is fönt a szobánkban Szász, aligha marad meg ez a fiú, olyan ostobán öntudatoskodó, fölöslegesen lázongó.
Ma már valamennyivel jobban bírjuk a kínkeserveket. Érdekes, hogy amiként a felsőbbévesek nem törik meg konspiratív közönyük jegét, ugyanúgy viseljük mi a ránk mért megaláztatást, pedig a közös tiltakozásnak talán volna foganatja. Itt válik el, mekkora ereje van a tradíciónak. Hankiss mondja, mintaintézményünk, az École Normal Superieure elsőéveseinek próbáztatása egy hónapig tart. Még Párizs csatornáiba is leviszik őket. Szász Imre verseket oszt ki köztünk, mivel valami gólya-szavalóverseny lesz, melyen tetemes pénzt is lehet nyerni (7-800 forintot). Csakhogy a kapott szövegek hülyébbnél hülyébbek. Lakits Pál Amadé-verse például így kezdődik: "Gaz cziczerkém, koszos birkém, tőled már távoztam..." A refrénje pedig: "Coki, coki, szívem / mars, mars, kedves lelkem, / üsd csak, üsd csak ne sajnáld!" Felettébb kíváncsi vagyok, hogy fogja mondani ez a nyakig kézláb fiú? No persze én is el vagyok lotyogtatva Babits Theosophikus énekek-jének Indus-ával: A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt, /a fény alatt, a lég alatt, a jég alatt, / a fény alatt, a kék alatt, a zöld alatt, / a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt." Stb.
S szabad perceimben kénytelen vagyok ezt a költeményt biflázni. Ebédnél Bornyi utasít, mindenkinek mutatkozzam be, s egyúttal helyet biztosít a legtekintélyesebb "öregek": Fazekas, Fazekas, Gyapay Gábor asztalánál, ahol a víztöltéstől a repetakérésig minden szolgálat a gólya kötelessége. Három órakor ismét sötét ruhában kell gyülekeznünk a Matematikai könyvtárban. Előadónk, Heckenast Gusztáv késve érkezik. Mondandója - már a címéből is sejthetnénk ("Bevezetés a demokratikus tudománypolitika dialektikus, horizontális és vertikális alapvonalaiba") - nem más, mint tudományoskodó humorizálás. De a szónok halálos komolysággal fejtegeti, a magyar demokrácia kultúrpolitikája és tudománypolitikája abban nyilvánul meg, hogy a demokratikus félértékűeket értéktelen helyre teszi azért, hogy forradalmi gyakorlatra tegyenek szert, a reakciós komolyakat pedig komoly helyre, hogy ne árthassanak...
Késő délután megint előadás: Dr. Szántó Imre, a Wiener Naturalhistorisches Museum adjunktusa beszél "Bevezetés a classica phalológiába, bemutatásokkal" címen, valójában az illyr matriarchalitás szerepét taglalja véghetetlenül, amiből majd tanulmányt kell írnunk. Ennél a követelménynél is képtelenebb, amit Manninger kihirdet: tekintettel a további rostálás szükségességére, vasárnap újabb vizsgálaton fogunk átesni. Egészen megkeserít bennünket a szűnni nem akaró bizonytalanság tudata. Néhány szimpatikusabb "öreg" (Rusvay, Trócsányi, Fazekas, Szabó János, Eperjessy, Garay András - a mi Ákosunk bátyja) mintha sejtetné velünk, hogy ez az egész megfélemlítés nem halálos, de mégiscsak vérfagyasztó, amikor az étteremben itt is, ott is felüvölt valaki: "Mi lesz a gólyákkal?!" Az asztalunknál meg a szőke bajuszos Gyapay érezteti velem megsemmisítő fölényét.
Vacsora után 1/4 10-kor a gólyák éjjeli kosárlabda-mérkőzése következik. A mi csapatunk, Frankl elővezetésével, fehér gatyában vonul ki. Lent van már a közönség is. - Hol a Fodor? - kiáltja valaki, bizonyára Szász, kivel életemben először, a kaposi gimnáziumi tornatermében éppen kosarazás közben találkoztam. Az elsöprő fölényű nyolcadikosoknak, több mint száz gól után, a tartalékos hatodikosok becsületgólját én dobtam. Itt kiegyenlítettebb a játék, Benczédi különösen ügyes, tízszer talál a kosárba, én ezúttal is egyszer. A mi csapatunk jobb, de majdnem csődbe jut a mutatvány. Eltűnik a labda. Frankl büntetésül guggolva-szökdelő versenyre késztet bennünket. Méltó befejezésként nótaszóra négykézláb vonulunk be a hátsó lépcsőn. Ahogy látom előttem Lakits gólyát, amint égre tolt farral kalimpál előre - "...gólyamadár, sejhaj, szépen kelepel a háztetőn..." -, fuldoklom a nevetéstől.
A torna megint döglesztő, alig tudunk a lépcsőn le-föl vánszorogni. Délután ismét tudományos előadás. Klaniczay Tibor, a szőke, finnugoros arcú fiatalember a hydrosemiológia és az emblimológia rejtelmeiről szólva, nagyokat csodálkozik, hogy nem tudjuk definiálni a filológiai segédtudományok terminus technicusait, például a bibliatekonómiát. - Bocsássanak meg, de leendő Eötvös-kollégistáktól ez kissé furcsa! - hüledezik. Bűntudatosan lapítunk, némán írjuk föl néhány szörnyen tudományos szakmunka szerzőjének nevét, például a magyar-horvát Zrínyi családot tárgyaló Picsarevicsét, melynek alapján két hét múlva dolgozatot kell készítenem. Szétoszolva kitör belőlünk a tiltakozás: hiába minden jó szándék, nem megy, és nem megy, mert nem foglalkoztunk ennyi mindennel. Tizennyolc évünkbe több nem fért bele. Este 9-kor kezdődnék a Janicsek Istvánról elnevezett szavalóverseny. Délben fölolvasták Major Tamás levelét, hogy elfoglaltságai miatt, sajnos, nem tud eleget tenni a bírálóbizottságba való meghívásnak, de küldi maga helyett Debreczeni Ferit, a Nemzeti Színház könyvtárosát. Én bohó, titkon még remélem, akár meg is nyerhetem a versenyt, hiszen valaha (tizennégy éves koromig) színésznek készültem, jól mondtam verset. Hanem amikor feketébe komolyodva bevonulunk az étterembe, s a szónok belekezd emlékbeszédébe: "Én még emlékszem rá, ahogy a könyvtárban föltűnt egy árnyék, ahogy az étteremben megjelent egy árnyék..." - egyszerre összeomlik minden illúzió, hiszen a szegény Janicsek valami toronyban kukorékoló bolond volt.
Amikor a WC-ből Lator után engem szólítanak, teljesen apatikusan kezdek a Babits-versbe. - Ez a degenerált! - kiált rám valaki lesújtóan, majd amikor odáig jutok: "s szemöldökét folyvást mozgatva egyaránt...", Lukácsy hangját hallom: - Hát mozgassa!... De egyaránt! - Elég a produkcióból, most mondjak egy saját verset. - Abból nem készültem... - Mi az, megírta, vagy nem írta meg? - reklamál valahonnét hátulról Gyapay. Na vegye csak elő! Vegye elő, kérem! Vegye elő! - Megálljatok csak, nem járatjátok velem a bolondját, ha már fölküldtek a szobába kéziratért, olyan szabadasszociációs gondolatsort olvasok föl, amin nem fogtok élvezkedni. Valóban, egykettőre kizavarnak.
Éjfélkor tántoroghatunk vissza a szobánkba. Bornyi új legorombítása nem meglepetés, csak bántó: - Gólya, szörnyű, amit te művelsz. Azok a fejforgatások, ahogy egy pillanatig se nyugodt az arcod, az abszolute unintelligens, állandó gúnyos villanások! Ezért te még meg fogod ütni a bokádat.
Mit mondjak? Fölösleges minden védekezés. Az egész heti fáradtságtól pilledten, ruhástól elalszom az ágyon. Hankiss ébreszt föl, odakint, messze ég valami. Föltápászkodom, hogy kilássak a bádogpárkányos ablakon. A Sanghaj Bár függőleges neonfelirata mögött hatalmas tűz lobog.
Ma véget ér az egy hét óta tartó gólyanyúzás. Megszenvedett társaimmal már étteremben rendezendő záróünnepélyre. Sorsunk eleven jelképeként a folyosó két oldalán falhoz állítanak bennünket, köztünk szállingóznak be a volt kollégista nagyfejűek. Találomra mondjuk: készülődünk az ez Németh Gyula, ez Zsirai, ez Eckhardt.
Bevonulunk. Deme László, Pais tanársegédje mondja ironikus köszöntőszónoklatát, aztán kizavarnak bennünket, s kezdődik megint, szerencsére utoljára, a becitálás. Először a dolgozatom felől faggatnak, aztán a tiszteletemre egyenletrendszert íratnak föl velem a táblára ilyenformán: FKG + SzDP + NPP + MKP = K PDP = SZAR = MKP = KMP + 180° - FKG = (FDP + MFP + MRP + KNT + DNP) = 0 Húzzam alá, oldjam meg az egyenletet. Már a táblára írás közben is egymást érik a szellemes bemondások hátam mögül, s amikor a megoldáson töprengek, röpködnek a jó tanácsok. - Oldja föl a zárójelet! - utasít Lakatos Imre zsűritag. - Vigye át a bal oldalra! - szól Orosz László. Majdnem ezt cselekszem, a mínuszt plusszá húzva át, de lehurrognak. Végül megadom magam: - Tekintettel, hogy nálam nagyobb koponyák sem tudják megoldani... Lukácsy érdeklődik még, melyik az önéletrajzomban jelzett, a népi mozgalmat leginkább képviselő párt, amelyikkel együtt érzek? - A Nemzeti Parasztpárt?! - botránkoznak. - Kovács Imre kilépése, Keresztury távozása után is? Az utánam sorjázó társakat már én is hallhatom. Kezd családiasabbá válni a légkör. Záróbeszéd következik. Megint sorba állunk, mögöttünk a másodévesek, s fölmondjuk a református keresztelő mintájára készült fogadalmat. A lassan ürülő teremben érdekesen ősz, göndör hajú, rokonszenvesen derűs, feszes tartású férfi áll elém: - Maga az orosz szakos?... Tud már?... (Később hallom, ő Kniezsa István.)
Negyedóra múlva gyülekezés, megyünk valami kiskocsmába. Nagy Miklós és Orosz László szobájába (az idősebb tanár urak párosan is lakhatnak) viszem föl Deme holmiját. Faggat a két vén róka, hogy viseltük a gólyahetet? Nagyon komolyan vettük? Egyszerre csak nyilvánvaló, arra szolgált a tortúra, hogy a sikeres fölvételivel megnőtt önbizalmunk szarvait letördössék. Ami utólag meglep, az ő titkolt egyezségük, s hogy évek során sem szűrődött ki belőle annyi, hogy átláthattunk volna a manipuláción. Késve indulunk a többiek után. Orosz szívesen beszélget velem, de aztán a gólyatársak közé szegődöm. Fölszabadultan vitázunk az új művészeti irányok létjogáról
Rusvay Tibor ültet maga elé bennünket: Latort meg engem. Rossz bort iszunk, aztán íratlan szabály szerint hazazavarják a gólyákat. Sebaj! Jókedvűen, frissen ballagunk a Himfy lépcső felé, pedig egy valami még visszavan: a kultikus lehúzás. Nem veszem tragikusan. A "kíntornák" miatt naponta hajnalban keltünk; lefekszem és nyomban elalszom. Arra ébredek, hogy tömve kint a dolgozószoba. Kattan a háló villanya, s mire észhez térnék, már borítják is fölfele az ágyamat. Kapálózom a durva kíméletlenség alatt. Végre föltápászkodhatom. Paprikatorzsát dugnak a számba, fölállítanak az íróasztalra. Követelik, hogy a szemétkosár födelét terítsem a fejemre glóriaként. (A szomszéd szobában üres ablakkeretet raktak gólyatársam nyakába, úgy ordítottak rá: - Keretlegény!) - Mi az, gólya - mutat a hálóingemen látható monogramra Házi Endre dögész -, onnét hiányzik egy betű! - Nincs mentség, teszem, amit kívánnak: megcsókolom a kezembe adott szobortorzót, orosz üdvözlőbeszédben megvédem magam a vlaszovistaság vádja ellen. Szenvedéseim végén iszom a felnyújtott fogporos pohárból, tűröm, hogy injekciós fecskendővel lefröcsköljenek. Mindezek után jel adatik: leugorhat! Most következik a bedőlés. Elég alaposan elpáholnak. Családanyámnak kell védőleg fenekem elé terjesztenie hosszú karjait. Elvonulnak a "vendégek", most már csak ágyamat kellene rekonstruálni, de mesteri módon darabokra szedték, s részeit külön-külön eldugdosták. Néhány darabját egyelőre nem találom, Hankiss hiába segédkezik a keresésben.
Végigolvastam Vas István Kettős örvény című válogatott kötetét. Élmény volt a javából. Takáts, Weöres mellett most már őt is említeném nemzedéke kiválóságai közt. Nemes "nyugatos" hagyományokon hevült pátosz, belső szenvedély, a valóságérzék és metafizika meggyőző egyensúlya jellemzi. Le a kalappal olyan költeményei előtt, mint az Egy ifjú költőre, A nyár műhelyében, A Boa etetése. A Májusi gázel szinte csokonais. Az 1944. június 6. nagyon jó, az Augusztusi, szeptemberi jegyzetek vagy az Október kitűnő. A Gyertyaszentelői elégiát a Húsvéti ének a testről-lel együtt Válasz-beli megjelenésük óta nagyra tartom. Közvetve tán, de az én Kara Lajos-siratómra is hatottak.
Wilhelm Rudit keresném föl az Üllői úton, de éppen tüntetni megy társaival. Röviden vázolja, hogy tegnap a nékoszisták meg akarták szállni az épület egyik szárnyát, arra hivatkozva, hogy a Szociáldemokrata Párt nyakló nélkül, bizonytalan ellátásra veszi föl a tagokat. Ez valóban így van, magam is látom, de Rudi gyanúja is igaz, hogy az akció mögött a kommunista párt lappang. Félnek a szocdem kollégiumok esetleges térhódításától.
Ligeti Lajos által való emlékezetes nyúzatásom óta először vagyok a Halász Gábor Könyvtárban. Könyvek közt hamar felejtem a kellemetlen emlékeket. Lator is ide ül be ebéd után. Eszmecserézünk verseimről. Ő meglehetősen egyéni mértékkel mér. Azt hiszem, nekem jobban tetszenek az ő dolgai, mint neki az enyéimek.
Este hívnak a portára. Édesanyám áll ott holtfáradtan (ama Kurtács nénivel, akin keresztül a pusztaberényi kertészéktől Szijjig vezetnek családi ismeretségünk szálai). Nagy csomag élelmet kaptam. Otthon nincs különösebb újság, azazhogy Józsi bátyámat kórházba vitték kivizsgálásra. Súlyos vesegyulladása vagy májzsugora van. Teljes gyógyulása reménytelen.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap