Magyar Napló

Monoszlóy Dezső

Jolánka

Gyermekkoromban gyakran ültem a parton. Néztem a vizet. Apám a közelemben tartózkodott. Horgászbotját szorongatta. Legalábbis az egyiket, a többiek az én megítélésem szerint önállóan működtek. Egymáshoz nemigen szóltunk. A gondolatok sátra feszült fölöttünk, abba kapaszkodtunk. Jó lenne bebújni a tóba, lemászni a fenekéig, és megnézni, mi van benne. A tó érdekesebb, mint az ég, az nappal csak levegő meg nap. Este, ha kigyúlnak a csillagok, feljön a hold, valamivel izgalmasabb, de távolról sem annyira, mint a tó, amely tele van szörnyekkel, kincsekkel, kalanddal. Értük is lehetne nyúlni, ha az ember erre merészkedne. Csak hát ki rendelkezik ekkora bátorsággal? Talán még apa sem. A partról persze könnyű fogadkozni. Látnám meg Jolánkát, megtanítanám kesztyűbe dudálni, ez csak kardcsörtetés. Szemtől szembe kerülve vele egészen más a helyzet. A fél megpillantástól is megborsózik a bőr, kiszárad a torok, segítségért sincs idő folyamodni. A nádason túlra becsukott szemmel nézve, néha kibukik Jolánka szőrös háta. Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni. Én többször megéltem, apámnak is beszéltem róla. Ő ilyenkor megértően bólogatott, hogy az nagyon lehetséges, nem szabad csodálkozni rajta. Apám cinkossága nem lepett meg, hiszen Jolánkáról éppen tőle hallottam legelőször. Igaz, a többi horgásztárs is tudott a létezéséről, de apa hite volt ebben a legtántoríthatatlanabb és a legvarázslatosabb. Ha ő beszélt róla, Jolánka mérete, külseje, szokása aszerint változott, hogy apa annak előtte a hazai termés melyik borából fogyasztott, lopójával melyik hordó nedűjét cincogtatta poharába. Jolánka hosszúsága húsz méter, de legalább kettő, magyarázta apa sugalló erővel, lassú szóejtéssel, hosszú szüneteket tartva méterek és szavak között. Ha Jolánka testformája ekkora ingadozást mutatott, az a harmadik hordónk traminjára utalt, ha kevesebb volt a kilengés, a budai zöldre. Jolánka testét hol szőr, hol pikkely borította, volt piros- és kékszemű. Röfögött, dorombolt, ugatott és néha úgy trombitált, mint az elefántok. Sem külsejének, sem hanghordozásának, sem egyéb tulajdonságának nem lehetett a végére járni. Abban viszont egyetértett a helyi horgásztársadalom és néhány Jolánka bűvöletébe esett idegen, hogy becsukott szemmel egyszer már ki-ki találkozott vele, nem beszélve rólam, aki ágyamból is láttam, pedig ablakom nem nyílt a tóra.
Nem tagadom, azzal is tisztában vagyok, hogy minden tónak megvan a maga szörnyetege, amelyet éggel szembenálló víztükör takar. Ha megvakarnák itt is, ott is, a mitológia hínárjára csillanna a fény. Jolánkával azonban egyikük se veheti fel a versenyt, tán azoknak a whiskyt ivó skótoknak a kivételével, akiknek az álmára hasonló súllyal tud rátérdepelni a látomás.
Kibújt a fű, meg elsatnyult, jött fehér és esős karácsony, vidám és szomorú. A világ eseményei a hozzá kapcsolódó mindennapokkal együtt némiképp elvonták a figyelmet Jolánkáról. Ebben erősen közrejátszott apa és két-három horgásztárs halála. De ha erejét vesztve, más titokzatosságba olvadón, bakfiskoromig elkísért a tó misztikája, és egy szép napon a közelgő osztályvizsga fenyegetésével a hátamon, a partra menekülve megpróbáltam a nádon túlra nézni. Nagyot csobbant a víz és búvárszemüveget viselve, a messzeségből mindenesetre annak látszott, Jolánka bukott föl a habokból hatalmasan és fenyegetően. Fekete pikkelyek borították a testét. Közelebb érve azonban hihetetlenül megváltozott. Ahogy búvárszemüvegét feljebb tolta, egyre kevésbé hasonlított halszörnyetegre. Villogó kék szemmel, hullámos, szőke hajjal gázolt a part felé. Az öreg ördögbe is, de megszépültél, Sárika, mondta, szívet melengető bariton hangon. Kiderült, közeli szomszédunk, csak évek óta nem jöttünk össze, ő valahol külföldön végezte tanulmányait, orvosnak készült.
Az ezt követő napok Pót-Jolánka csodálatában teltek el. Csónakázás közben két homlokcsókig is eljutottunk, a további elég heves próbálkozásainak éppen az ő érdekében, megőrzött szüzességem birtokában, későbbi terveim szédületében, hősiesen ellenálltam. Elképzeltem magam, amint mellette repdesek hófehér menyasszonyi ruhában.
A következő évben még láttam egyszer. Fehér menyasszonyi ruhában ült valaki mellette, nem én voltam. Aztán megházasodtam én is, helyesebben férjhez mentem, amit azért kell így kihangsúlyozni, mert nem én, ő választott. Jó módú, derék férj volt. Sokat utaztunk. Időnként, évtizednyi szünetekkel az évek és az élet tavából Pót-Jolánka is kidugta az üstökét. Egyszer egy londoni sörözőben, aztán egy Srí Lanka-i hotel bejáratánál, New Yorkban és Rómában találkoztam vele. Ha kettesben, férjem távollétében futottunk össze, szót is váltottunk egymással. Felületes, nem lényeges szavakat. Azt azonban mindig megkérdezte ilyenkor: Boldog vagy-e? Megpróbáltam lelkesen bólintani, annál is inkább, mert ennek a szónak a lényegére eleddig sohase döbbentem rá. Na ja, rázta fejét, ezt nem szabad elkapkodni, Sárika. Már csak azért sem, mert boldogság nincs, legföljebb az boldog, aki velem él. Mindegyik boldog volt? Faggattam, tudván, hogy többször nősült. Mindegyik, felelte határozottan. Trópusi kalapját lengette, akkor elefántvadászatra készült, máskor hajadonfőtt őszülő halántékát simogatta. Hol elegánsan, hol kopottan, aszerint, milyen viszonyok közé sodorta kalandvágyó természete.
Megözvegyültem. Régi holmik között kotorászok, rakosgatok. Kedves játékszer került a kezembe. Búgócsiga. Rozsdás, poros. Letisztítom, kiigazítom összekunkorodott zsinórját. Felhajtom a szőnyeget, elindítom. Búg. Úgy hallatszik, akár az a könnyű bódulat, ami betakarja a múltat. Koporsók után menetelek, apám, férjem, anyám koporsója után. Gyászkeretes levelet szorongatok a markomban. Egzotikus bélyeg a borítékon. Messziről érkezett, oda már nem utazom, késve is érkeznék. Megvárom, amíg Jolánka nagyot csap a farkával, uszonya szárnnyá válik, és visszarepül a tóba. A víztükör alá bukik, ami szembenéz az éggel. Én meg kiülök a partra, lehunyom a szemem, szorosan, hogy fény ne érje, a nádason túlra pillantok, és várom, hogy felbukjon újra.