Magyar NaplóVeress Miklós
Ó-pavilon
Egy mondat volt csupán:
de elténylegült slágvort
az elhúzásról - szoszo a vadlibáknak,
hogy jobb vón' innét elköltözni, mielőtt
az is kisajátul,
ami sajátlagosan van még -
tehát:
elhúzni innét,
hazulról,
nem is messzire,
csak egy ligetnyire:
de a vagonpresszó bezárt,
csak egy vedlett ó-pavilon
nyitva dohányszagúan,
pincérnő-veszekedés,
künn diderészget a köd,
s elidegenült túlpart az a régi
Mórakiadó (nem a klasszikus Nyujorkházbeli,
a negyedik emeleti őskövület,
de már ez is telve
elködösült agyú korlovagokkal -),
likaikban
ezredvéglények monitorozzák
gyerekmesétlenségeiket -
az ó-pavilonban meg képcsőhibás tévé
feketefehérli a karton-netvörköket,
csak egy
elburoktalanított Dreher,
konyakkal persze,
hogy kinézhesd:
deres bokrokon
meg az összevissza
székeken
könnycseppé tündérülnek
kormosék szemei,
és az egyhúzásos őszi serpohárban
fölhabzik az ég,
úgy,
mint csak táltosló
hugyozhat,
vagy egy kapunyitásra vágyó tehen
a mosonyi szentmiklóson
emléktáblaavatáskor;
ugye Enen,
halálra röhögted volna magad,
ha nem te vagy az ünnepelt
halhatatlan,
mert már szívedig kúszott
az októberi ködösség,
ami mégis anyásan von végül
köpeny-titkai alá -
mintha csak fizetnem kellene,
továbbmennem,
hátha többet meglátok abból,
amibe belenéztél:
harminchatfokos hőmérőtokba
öntögetve a port:
mintha a mindent,
ami szétcsemézett a semmibe
Isten véletlen kinyitott kezéből:
ezért nem lehet csak úgy
elhúzni innét -
csillagködlik körénk a liget.
