Magyar Napló

LAJTA ERIKA

A törpeóriás
Embervédelmi főosztály

- Fizetett humanista vagyok! - mondogatta magáról büszkén ifjabb Tegzes Ede. - S ez sokkal inkább a kedvemre való, mint ha csak amatőr emberbarát lennék.
Munkahelyén, a Népjóléti Minisztérium Embervédelmi főosztályán a munkatársak valóban fizetést kaptak azért, ha el tudták magukról hitetni: a köz szolgálatában teszik azt, amit éppen tesznek.
Ifjabb Tegzessel mint köztisztviselővel, sajnos volt egy kis probléma. Az, hogy ő tényleg elhivatottságból helyezkedett el az embervédelmi szakterületen.
Szociális érzékenysége és a legkorszerűbb alapokra helyezett ügyintézési módszerei hamarosan élénk szakmai vitákat váltottak ki. Többen a közigazgatásban elkövethető legnagyobb hibával kezdték vádolni: rásütötték a bélyeget, hogy túlbuzgó.
Igaz, ami igaz, amióta az ő kezében összpontosultak a különböző embervédelmi programok, a polgárok akkor sem éhezhettek, ha kedvük volt éhezni.
Rendeleti formában kötelezővé tette az éttermek, a menzák, sőt még a háziasszonyok számára is, hogy a megfőzni tervezett adag kétszeresét készítsék el, s amit délután két óráig elfogyasztani vagy eladni nem tudnak, azt osszák szét a szegények között.
Kettő órakor minden nap megkezdődött az ételosztás. A hatóságilag igazolt szegények bádogedényeiket ütemesen a térdükhöz verték, úgy várták az ingyenlevest. A merőkanál csobbanásának hangjára taszigálni kezdték egymást, valamennyien az ételszag irányába nyomakodtak, miközben mindegyik szidalmazta, köpdöste a másikat. Ki-ki jól megtépte a sorban előtte és utána állókat, aztán telemert tálkáikat görcsösen szorongatva, szétszéledtek a környező utcákban.
Földre dobált kenyérdarabok, kiborogatott ételmaradékok mocskították be az utat mindenütt, amerre csak elhaladtak.
A levesek és az alig sűrűbb főzelékek elöntötték a járdákat, az úttesteket, majd a zavaros lötty, földagadva, fölkavarodva, a kormányzati negyed felé zúdult, pocsékká áztatta a Parlamentet és a mellette lévő két minisztériumot, megfertőzte moslékszagával a levegőt, bemocskolta a tisztára sepert járdákat. Közlekedési lámpák és lovas szobrok tűntek el a szennyes áradatban. A falak töve olyan csúf maradt az ár elvonulta után is, mint amilyen a kocsmák környéke szokott lenni a szombat esti nagy öklendezések után.
A modernizált népkonyhákról szóló rendeletet azonnal hatályon kívül helyezték. Ifjabb Tegzes Edét pedig szörnyen legorombították a főnökei. Szókincsük és mondatfűzésük kifejezőereje így, szóban, gyökeresen eltért írásbeli megnyilatkozásaik nehézkességétől, homályosságától.
Tegzesre jó ideig csak jelentéktelenebb ügyeket bíztak. A szegények felruházásának, mint kiemelt kormányzati feladatnak a megszervezését elvették tőle, pedig gyűjtési akciói során rengeteg holmit összeszedett már, turbánokat, fűzőket és zsaketteket is. (Hivatali szobája tele volt ringy-rongy harisnyákkal, selyembugyogókkal, keménykalapokkal. Megsárgult melltartók borították be csipkéikkel a csíkos zoknikat. A lyukas cipők szégyenét rájuk dobált mellények fedték el.)
Mellőzve érezte magát. Félretolták. Háttérbe szorították. Mégse hanyagolta el újonnan kapott, egészségügyi ismereteket és szervezőkészséget egyaránt igénylő feladatát. Egyeztető tárgyalásokat tartott a HIV vírus és a T-limfociták képviselőivel. Ezek eredményeként az AIDS Magyarországon enyhe lefolyású, tünetmentes megbetegedéssé vált.
Főnökei gyanakodva fogadták ifjabb Tegzes Ede sikerét. Nem dicsérték meg, de nem is szidták le - ami a közigazgatásban az eredményesen végrehajtott munkafeladatok szokásos jutalma.
Egyre több népesedéspolitikai intézkedést kívántak meg tőle. Törvénytelen gyerekeket utalt ki tanyasi hajadonoknak és rég megözvegyült nőknek, akik minden lehető és lehetetlen fórumon tiltakoztak ez ellen, de persze hiába.
Hivatali pályafutásának mégsem ezek miatt a tiltakozások miatt lett vége. Egy tucat-ügybe bukott bele, amelyet vesztére, túlságosan is komolyan vett.
Egy munkahelyi balesetben az egyik lábát elvesztett férfi segélyt kért a minisztériumtól, arra hivatkozva, hogy a felesége is magatehetetlen rokkant, és ha nem kapnak segítséget, mindketten öngyilkosok lesznek.
Ifjabb Tegzes Ede sajnálattal értesítette a kérelmezőt arról, hogy a hatályos jogszabályok értelmében a minisztériumnak nem áll módjában anyagi támogatást nyújtani, de heti egyszeri használatra a tisztelt ügyfél rendelkezésére tudják bocsátani Mimikét, a miniszter úr titkárnőjét, ha ez így megfelel... Jó lány. Ha szépen megkérik, esetleg még portörlést is vállal.
A féllábú ügyfél nem fellebbezte meg a határozatot, Mimike is hajlandó volt teljesíteni emberbaráti kötelességét, vagyis egy ideig úgy tűnt, hogy ifjabb Tegzes a legoptimálisabban intézkedett.
Hanem egy délután a magából kikelt Mimike feltépte az ajtót, és önnön lendületének ereje máris a szoba közepére vetette: kínálatlanul is egy székre huppant.
Felháborodás remegtette karcsú derekát. Az íriszkék szemébe beleköltözött értetlenség és bosszúság úgy hántotta le az arcáról a szépséget, hogy még csak csinosnak se hagyta meg.
- Brr! Ezek az ügyfelek...! Mit vétettem én, hogy a hülyék hülyéivel hoz össze a sors? Hát nem hajszínváltoztatást kért tőlem ez a féllábú is! Emlékszik, hogy az a másik ügyfél, tudja az a vak, meg azt akarta, hogy mézszőke legyek, de ő legalább megértette, hogy a miniszter úr bronzvörösen szeret... Ez a féllábú viszont köti az ebet a karóhoz! Azzal fenyegetőzik, hogy ha nem festem be a hajam feketére, akkor mégiscsak megfellebbezi az elutasító határozatot: bírósághoz fordul...
Az ügyfél hálátlansága annyira megdöbbentette ifjabb Tegzest, hogy egy ideig szólni se tudott a megrökönyödéstől.
- Elképesztő! - nyögte ki végül. - Én még mindig nem gyűlölöm az ügyfeleket, de már megértem azokat a kollégákat, akik ügyfél-mentes hivatalokról álmodoznak.
A miniszter titkárnője kacéran beletúrt dauerolt, festett-vörös hajzuhatagába, s hangjába mély, erotikus tónusokat vegyítve, megkérdezte:
- Akkor mi legyen a hajammal?
- Mimike, drága! Hát ez is gond? Nyírassa kopaszra a fejét, és viseljen az alkalomhoz illő parókát! Vak ügyfél - szőke paróka. Féllábú ügyfél - fekete paróka. Miniszter úr - vörös paróka.
- Ha a cég fizeti, ám legyen... Még ma beszerzek egy fekete, egy szőke és egy vörös parókát. Őszet egyelőre nem veszek. A jelenlegi munkakörömben arra nincs szükség... Maga pedig, kérem, rendezze majd el a dolog pénzügyi részét!
Egy hónap múlva, az Állami Számvevőszék vizsgálata során felfigyeltek a paróka-számlákra. "Működési költség" címén könyvelte le őket a Pénzügyi főosztály.
Mimike maradt. (Bronzvörösen.) Ifjabb Tegzes Edét viszont fegyelmivel elbocsátották a minisztériumból.
Sokan biztatták, hogy ne hagyja ennyiben, vigye perre a dolgot. Hiszen mi a bűne? Az, hogy mint embervédelmi szakember újszerűnek ugyan újszerű, ám se szakmailag, se etikailag nem kifogásolható megoldást talált az egyik ügyfél bajára?
Még ha biztos is lett volna abban, hogy a bíróság a munkaviszony jogellenes megszüntetése címén visszahelyezi az állásába, akkor se harcolt volna ifjabb Tegzes olyasmiért, ami állomásnak jó volt, de végcélnak semmiképp.
Végcél ugyanis számára nem létezett.
A "hogyan éljek?", "mit csináljak?", "hol dolgozzak?" kérdések állandóan új meg új választ igényeltek tőle.
Zavarbaejtően sokféle választ tudott rájuk.

Meddő nők fia
Pillanatnyi szeszélye szerint, gátlástalanul jelölte meg születése helyéül Magyarország legkülönbözőbb településeit - különösen, ha az adott helység börtöne elnyerte a tetszését.
Valójában azonban ifjabb Tegzes Ede Veszprémben látta meg a napvilágot. Veszprémben, a Dunántúlnak ebben a harangzúgástól hangos, szélfútta városában, amit egy hatalmas vashíd: a Viadukt pántja tart össze.
Egy nap ifjabb Tegzes feltűnt a szülővárosában. A vasútállomás felől jött. A tizenegy tizenötös gyorssal érkezhetett.
Egész délután a sárba fagyott jégcsíkokkal ezüstözött, majd hóhullással kifehérített utcákat rótta, mintha ki akarná őket ismerni, tapasztalni. Mintha kapcsolatot keresett volna a boltíves kapuk mohos töveivel, a borostyánnal benőtt, meredek sziklafalak rücskeivel.
Sokan utána néztek.
Köztudott, hogy kétféle törpe van: hipofizer és pajzsmirigytörpe.
A hipofízis-eredetű törpenövésnél a test jóval kisebb ugyan az átlagosnál, viszont az egyes testrészek, a fej, a törzs és a végtagok egymáshoz mért aránya normális, így az ilyen törpe miniatűr ember benyomását kelti.
Más látványt nyújtanak a pajzsmirigy-eredetű törpék. Az ő testrészeik nemcsak kicsik, de aránytalanok is: feltűnően nagy a fejük, rövidek a végtagjaik, s a hasuk pókhasként domborodik.
Nos, ifjabb Tegzes Ede a maga vízfejével, ugyanakkor tengelyükben ferdült, ám a testmagasságához képest megfelelően hosszú végtagjaival a két törpe-típus keverékének látszott. Bátran mondhatjuk, hogy afféle hibrid-törpe volt.
Nemcsak a járókelők meredtek rá, ő is olyan alaposan megnézett mindenkit, mintha elveszett ikertestvérét keresné az illetőben.
De senki sem hasonlított hozzá a városban.
Másnap újra az utcákat rótta. Végigjárta a várost behálózó sugaras-csápos utcaszövevény minden zegét-zugát, és mindenkinek belebámult az arcába.
- Ki a fene lehet ez? - kérdezgették egymástól a helybeliek.
- Az ördög tudja! - dünnyögték az öregebbek. - De az biztos, hogy nem közülünk való!
- Hát az már biztos!
Ennyiben maradtak.
A következő nap rebesgetni kezdték, hogy az a, ki tudja, honnan jött törpe fölkereste a temetőt, és több sírra helyezett őszirózsából meg szegfűből készült koszorút.
- Mégiscsak idevalósi lesz! - mondta erre valaki.
- Mégiscsak! - bólogattak a többiek.
Amikor ifjabb Tegzes megtette már-már szokásossá vált köreit a Várban és a Betekints-völgyben, egy könnyű kis őszi kendőbe burkolózott idős asszony borult zokogva a nyakába.
- Fiam! Drága fiam! - csuklott el szava a felindulástól. - Csakhogy hazajöttél valahára!
Azalatt a két hét alatt, amíg a szülővárosában maradt, ez a jelenet többször is megismétlődött. Újabb és újabb öregasszonyok vélték felismerni benne rég elvesztett fiukat.
Mint később megtudta, az öregasszonyok egyikének sem volt gyermeke. Valamennyien nagyon szerettek volna gyereket, ám minden próbálkozás ellenére meddők maradtak.
Ahogyan híre ment annak, hogy a Venczel néni meg az Akantisz néni rátalált soha meg nem született fiára, a fiatalabb nők is jobban szemügyre vették a továbbra is az utcán kószáló, a betont a macskakővel váltogató ifjabb Tegzes Edét.
Addig nézték, nézegették, míg kiáltás nem tört fel a torkukból:
- Jánosom!
- Pistám!
- Egyetlen Miskám!
Örömkiáltások és forró csókok cuppanása forrósította fel a téli álmából ébredő várost - mert korán megözvegyült asszonyok ismerték fel ifjabb Tegzesben rég elporladt urukat.
A férfi már-már félt kimenni az utcára. Hisz nemcsak meddő nők fia, özvegyasszonyok férje, hanem elhagyott menyasszonyok vőlegénye is lett belőle. Bárki a városban, aki elvesztett egy számára kedves személyt, amint meglátta ifjabb Tegzes Edét, ujjongva kiáltott fel:
- Hát visszajöttél hozzám, édes!
Amilyen értetlenül állt ifjabb Tegzes Ede ez előtt a jelenség előtt, annyira furcsa magyarázatokat találtak ki rá a szakemberek: a pszichológusok is.
Azt fejtegették, hogy a városban egyfajta kollektív frusztráltság próbálja magát kiverekedni az állandó kudarcból, kielégítetlenségből: kísérli meg ifjabb Tegzes Ede segítségével a negatív energiákat pozitívra fordítani.
Ifjabb Tegzes voltaképpen placebo. Nincs benne gyógyerő, de mert hisznek benne, képes lehet arra, hogy beforrassza a sebeket, felszárítsa a könnyeket.
Az egyik akadémikus igazán költői hasonlatot talált a Tegzes-jelenségre. Ahogy némelyik oltárképen oly ügyesen festették meg Jézus Krisztus szemét, hogy a templom bármely pontján állók úgy látják, hogy az éppen őrájuk néz, ifjabb Tegzesben is mindenki a maga álmát, eltemetett vágyát láthatja megtestesülni.
Nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy a férfi nem csupán az egyes ember, de a köz szintjén is felhasználható a bánatban elfecsérelt energiák mozgósítására. Könnyen lehet belőle vesztett csaták hőse, vagy netán bukott rendszerek polgára, és így tovább.
Annyi ilyen, és még ennél is kacifántosabb véleményt hallott, olvasott, hogy hatásukra ifjabb Tegzes Ede kezdte elveszíteni az önazonosságát. Ahogyan azt ma divatosan mondják, identitás-zavarral küszködött.
"Ki vagyok én? Mi vagyok én? - tette föl magának minden idők legősibb, egyszersmind legmodernebb kérdéseit. - Maradt-e belőlem valami magánhasználatra, vagy mások teljesen kiszívták belőlem mindazt, ami vagyok, ami leszek, vagy ami lehettem volna..."
Belebámult a szállása falán lógó öreg tükörbe.
Annak simára csiszolt felületéről azonban csak egy másik tükör csillanása verődött vissza, amikor ifjabb Tegzes Ede, magát jól kihúzva, eléje állt.